A KEDVENCZ RAJKÓ.
A világosságügyi tanácsos javában magyarázá Arakcsejeff előtt a rettentő merényletet, melyet Puskin, censori vörös irón elleni tettlegessége által elkövetett, a midőn az ajtót hevesen felszakítá egy szeleburdi látogató, a kinek, úgy látszik, különös kiváltsága volt a hatalmas államférfihoz bejelentés nélkül betörni, bárki volt is a szobájában.
A belépő a harminczas évek elején járó férfi volt, testőrezredesi egyenruhában. Arczvonásai szabályosak, kellemesek, csak szemeinek nyugtalansága árul el némi kedélyizgalmat, a mik soha sem néznek annak a szemébe, a kivel beszél.
Ez Jevgen úrfi, Arakcsejeffnek a fia. A rajkó!
– No! kiált fel az apa. Most megint valami nagy szerencsétlenség történt.
– Au contraire. Nagyon csalatkozol, öreg.
– Mert rendesen azzal szoktál hozzám beköszönteni. Van valami sürgetős előadni valód?
– Oh semmi olyas dolog, a mit Szujukin úr előtt el ne mondhatnék.
– Talán megint pillanatnyi pénzzavar…?
– Au contraire. Szólt az úrfi, hanyagul vetve magát a pamlagra s dicsekedve nyult a zsebébe, kihúzva onnan egy marék aranyat. Láthatod, hogy nem azért jöttem hozzád.
– Ah, te most sok pénzhez jutottál. Szabad a kútforrása után kérdezősködnöm?
– Miért nem? Szujukin úr előtt is megmondhatom. Valamelyik éjjel nyertem a rouge et noiron.
– Ah, te éjszaka, mikor az inspectio rád van bizva, még arra is ráérsz, hogy a fáróbankot meglátogasd.
– Csak úgy «en passant» tértem be. Csak egy pár imperialt risquiroztam, hétszer egymásután paróliztam, bolond szerencsém volt, mindig beütött a vörös. Aztán rögtön megretiráltam.
– S ezzel jösz engem megörvendeztetni?
– Oh nem. Sőt egy igen kedves hírt hozok neked, a mit te még nem tudsz. Képzeld, a világhírű hárfaművész Chambertin Párisból fővárosunkba érkezett, s itt hangversenyeket fog adni.
– Soha sem tudtam, hogy te olyan nagy barátja légy a hárfaművészetnek.
– Oh, dehogy nem. Én rajongok érte.
– Én pedig ki nem állhatom! Szólt közbe Szujukin úr, az apának adva igazat.
Jevgen nem hagyta magát megzavarni.
– Ő felsége a czár, ma estére a hárfaművész tiszteletére a téli palotában concert spirituellet rendeztet.
– Oh, én is nagyon szeretem a hárfaművészetet, sietett Szujukin úr kiigazítani elébbi téves véleményét.
– A meghívók már szét vannak küldve. Igen fényes társaság lesz. A te meghívódat is láttam már odakinn a komornyiknál. Én már megkaptam a magamét.
– No az hát igen fényes hangverseny lesz.
– Tudod, hogy «grand tennue»-ben kell megjelenni? Az urak mind a «grand cordon»-nal és a teljes érdemrendekkel.
– No az nagy megtiszteltetés arra a muzsikusra nézve.
– Azonkívül Zeneida is fog énekelni Cimarosától.
– Ez minden mondani valód?
– Igazán semmi egyéb dolgom nincs veled, szólt az ifju úr talpra emelkedve, s nagyot ásítva s a közben az óráját nézve. Most megyek, mert még át kell öltöznöm. Apropos! Elmégy te is az udvari concertbe?
– Hogy ne mennék, ha a czár meghívót küldött.
– Azt gondoltam, hogy a köszvényed nagyon kínoz.
– Tanuld meg, hogy mikor a czár hív, akkor nincsen köszvényem.
– Pedig kár az egészségedet koczkáztatnod, egy rongyos muzsikus miatt. Colossaliter fogsz unatkozni; nincs ostobább hangszer a hárfánál.
– Az elébb azt mondtad, hogy rajongsz érte.
– Igaz, ha nő játszsza; de ha férfi motollál rajta, pas si bête! az olyan, mint a koldus-zene. Én igen szépen kimentenélek a czár előtt, ha itthon maradnál.
– De mi ütött hozzád, hogy te most egyszerre olyan gyöngédérzelmű fiu lettél, a ki az apja egészsége fölött így aggódik? A climactericus éved jött talán meg? a mikor az ember természete megváltozik.
Jevgen elnevette magát.
– Nem biz az, papa; fiacskád most is csak olyan apagyilkos, mint valaha. Hanem azért szeretném, ha itthon maradnál, hogy akkor ideadhatnád nekem ma estére kölcsön a gyémántos Vladimir-rendedet. Én a magamét nem találom sehol.
– Mért nem kerested a zálogházban?
– Oh, bizony Isten, nincs a zálogházban! Hisz ha ott volna, hát ki tudnám váltani, itt a sok pénz a zsebemben! Hát hisz akkor nem jönnék te hozzád. Úgy eltévedt, hogy nem tudom, hol lehet.
– Gondolkozzál csak rajta, majd kitalálod.
– Jól van no; hát kitalálom. Hisz azon sincs semmi restelni való. Gavallérokon szokott megtörténni. Hát a fáróbank után egy ördöngős kis leánynyal volt valami kimagyarázni valóm.
– Még arra is ráértél az inspectio alatt?
– Hát mi bajod vele? Mikor aztán megint szélnek eresztettem a leányt, akkor vettem észre, hogy a gyémántos Vladimir-rendem eltünt vele.
– No az már bolond állapot! Szólt Arakcsejeff boszusan felugorva helyéről. Ez kész szerencsétlenség! Tudtam, hogy valami szerencsétlenség hajtott ide. Elveszteni az érdemrendet! Egy utczai némbertől elhagyni lopatni! Ismered azt a leányt?
– Igen. Egy utczai tánczosnő az, Diabolka, a czigány leány.
– No úgye, hogy czigányleány? kiáltá közbe Szujukin úr. Ihol van ni! Ez is Puskin versének a következménye! Oh az én éles belátásom!
– Nem kerestetted rögtön a rendőrséggel? kérdé az apa.
– Lehet is azt rögtön megtalálni! vagy megfordítva: lehet is a mi rendőrségünkkel valamit rögtön megtaláltatni! Hiszen nem vész el, majd előkerül, vagy a czigányleány, vagy a Vladimir-rend valahonnan az Apraxin dvorból! De ez nekem mind késő; nekem ma van szükségem a Vladimir-rendre; mert a nélkül az udvari hangversenyen meg nem jelenhetek.
– Én tőlem pedig, úrfi, az én rendjelemet csak az ellenség veheti el, a mikor megöl.
– Akkor nem tudom, hogy hogyan segítek magamon? Megpróbáltam a heverő érdemrendek közül egyet kikérni a rend kincstárnokától; de azokhoz nem lehet férni, mert a szekrény egyik kulcsa a czárnál van. Ez főbelőni való dolog!
– Hát adok neked egy tanácsot. De ha rajta vesztesz, eltagadom, hogy én tőlem jött. Jól vagy a czár komornyikjával?
– Oh igen, jó barátok vagyunk. Számtalanszor találkozunk együtt az asztal alatt.
– Azt tudod, hogy mikor a czár nem valami katonai parádén jelenik meg, hanem polgári czímű ünnepélyt tart, olyankor kegyeskedik a polgári osztály iránti uralkodói kegyelmét az által kifejezni, hogy egyszerű fekete frakkban jön elő, s valamennyi rendjeleit elhagyva, egyes-egyedül azt az aranyérmet viseli a gomblyukában, a mit a rigai «emberbaráti» társaságtól kapott, a miért egy szegény parasztot kiszabadított a folyamárból. A ragyogó társaság közepett ilyenkor arról ismerni meg a czárt, hogy rajta semmi sem ragyog. Tehát az ő saját Vladimir-rendje ez estén a komornyiknál fog pihenni. Vesztegesd meg ezt a barátodat, kölcsönözze oda a czár rendcsillagát neked erre az estére.
– No, látod, ez jó gondolat. Mégis látom, hogy szeretsz.
– Hiszen, ha fiam nem volnál, régen az akasztófán lógnál már kedvesem.
– No no, papa. Minek az akasztófa szóval tréfálni? Még magad is odajuthatsz; daczára annak, hogy az én apám vagy.
– Hanem egy dolgot figyelmedbe ajánlok. A hangversenyen, a mennyire lehet, igyekezzél a czártól távol tartani magadat, nehogy ráismerjen a saját csillagára.
– Ah, már hogy ismerné ki negyven közül ezt az egyet?
– Csak annyit mondok neked, hogy a czár nagyon szakértő a drágakövek dolgában. Igyekezzél homályban maradni előtte.
– Szófogadó fiad leszek, papa. Ma meg vagyok veled elégedve. Mégis jó, mikor az embernek ilyen okos apja van. Megengedem, hogy megcsókolj, Adieu! Jó napot Szujukin úr. Folytassa kérem, a hol félbeszakítottam.
A koponya nyámmogott valamit a fogai között, a mint az úrfi elszelelt; az alkalmasint valami megrágott vélemény volt: censori vélemény. Ezen is sok törölni valója volna ám a vörös plajbásznak!
Az apa még sokáig nézett az eltávozó után félig nyitva maradt ajtóra. Aztán odafordult Szujukinkoz.
– De úgy-e bár, gyönyörű szép fiu! Genialis egy kölyök! Csak az az egy baja, hogy nagyon jól tudja, milyen nagyon szeretem.
– Semmi sem kellene neki, mint egy kis vörös plajbász. De térjünk is át íme az én vörös plajbászom történetére.
– Meg lesz önnek adva az elégtétel, Szergievics Vazul! Bízza rám az egész ügyet. A czár kezébe fogom juttatni a bűn tanujeleit, s biztosítom önt felőle, hogy a vétkes keservesen fog lakolni. Ha nem volt neki elég egykori kihágásaiért az a bűnhödés, hogy birtoka lefoglaltatott, s ő maga Odessába száműzetett, ha a kegyelmi tényt, miszerint újra visszaérkezett a fővárosba, ilyen kihágásokkal hálálja meg, majd találunk számára orvosságot. Csak bízza ön rám ez ügyet. Holnap Puskin úrfi szánkázni fog Archangelszk felé.
– Irkuczk még messzebb volna! szólt a censor, ki még Arakcsejeff szavát sem engedte kiigazítatlanul hagyni.
– De Archangelszk rosszabb! Higyje el ön, hogy Archangelszk a legfélelmesebb garnison minden katonatisztre nézve, a kit büntetésből a távolba relegálnak. Tíz év múlva ő rá sem fognak ismerni az asszonyok; visszaváltozik tarka pillangóból bozontos hernyóvá, mint Jakuskin.
A koponya ráhagyta hát, hogy legyen úgy: «typis admittitur».
S azzal visszament az elfogadó-terembe a franczia piktort boszantani. A biztatás után úgy megnőttek a szarvai, azt hitte, eléri velük azt a művészt ott a magasban.
– Megtiltom önnek, hogy ő felsége a czár lábai elé odafesse a halált! Ennek ominosus jelentése volna azon a képen.
A piktor pedig csak azért is az ő arczképét rajzolta oda halálnak.
A CZÁR MOSOLYGOTT!
Puskin csak akkor kezdett el utána gondolni annak, hogy mit tett, mikor már szállására visszaért; semmi kétsége sem volt az iránt, hogy az súlyos következményekkel járó tett volt. Egy olyan embernek, a kinek csak most kegyelmeztek meg félig-meddig, hogy visszatérhessen besszarabiai számüzetéséből, a hova heves feje juttatá, ez utóbbi jelenet után a szentséges szent censorral nem lehet egyebet várni, mint hogy megint elküldik majd valami Volga-melléki favárba, vagy a kirgiz puszták őrzésére s aztán ott felejtik.
Nem is késett minden ismerőse számára borítékba rakni a látogató-jegyeket, e végzetes három betűvel: p. p. c. (pour prendre congé), a Zeneidához küldendő névjegyre tisztán kiírta «pour jamais» (örökre). Akkor már nem érne erre rá, mikor a parancsot megkapta az indulásra.
A városban természetesen híre futamodott rögtön a merényletének, az ilyen rossz hir terjed, mint a futó-tűz. Csak egy ember akadt, a ki a hír hallatára odasietett látogatására: Jakuskin.
– No bajtárs, most már te is megismerkedel majd a Kaukazussal. Jól tennéd, ha most hevenyében lefestetnéd magadat, hogy majd ha egyszer tíz esztendő mulva te is visszakerülsz, mint én, megláthasd, hogy milyen voltál hajdan?
– Készen vagyok mindenre, szólt Puskin, épen azt a levelet pecsételve le, melyben Severin nyomdásznak visszaküldi a kétszáz rubelét, miután a költeményére nem nyerhette meg a censori jóváhagyást. Hanem egy dolgot nem tudok magamnak kimagyarázni. Épen most kaptam a főudvarmestertől egy meghivó-jegyet a ma esteli udvari hangversenyre a téli palotában. Mit tesz ez?
– Azt teszi, bajtárs, hogy a kivégeztetést még raffineriával is súlyosítják. Épen így tettek velem is. Mikor azt a nyomorultat kihivtam, az nap estére meghivót kaptam az udvari tánczestére. Mikor aztán a czár cerclet tartott, az udvarmester engem is odaállított a megszólítandók sorába. Én még olyan zöld voltam, hogy kezdtem kevély lenni a nagy kitüntetésre.
Egyszer aztán rám került a sor. A nagy ember ott állt előttem, egész colosszalis magasságát éreztetve velem. Szembe nézett azokkal a tengerhideg szemeivel. Arcza úgy nem változott, mint egy holdvilágbeli tájkép. Azt kérdezé tőlem:
– Ön nincsen megelégedve az ezredesével? S aztán elfogultságomat válasznak véve, folytatá: Majd gondoskodni fogunk róla, hogy a kellemetlen surlódásnak elejét vegyük. Én még valamit rebegtem, a mi a köszönethez volt hasonló. Nem volt elég eszem észrevenni, hogy ez csak egy kikeresett megaláztatás volt reám nézve. Hogy mindenki tudta már, a ki körülöttem állt, hogy hová leszek száműzve s csak a szégyenpadra kiállítás végett jutottam ehhez a kitüntetéshez. Ejh, ha én ezt ekkor tudtam volna! Ha az a szerencse még egyszer megtörténnék velem! Hogy én… Eh! Ostoba beszéd… Kétszer nem ismétli ugyanazt a sors… Hanem ha én neked kölcsön adhatnám azt az én keserű szivemet, az én tapasztalásomat s az én elhatározottságomat, abban a pillanatban, a mikor ott fogsz állni «ő» vele szemközt; elkülönítve mindenkitől, minden szem rajtad, de minden kéz távol tőled, senki a közelben, csak egy dæmon! A Casca dæmona! De mit beszélek én te neked? Te is csak Epimetheus vagy, a kinek akkor jön meg az esze, a mikor már az alkalom elfutott. Csak hagyd te magadat elhurczoltatni Tunguziába. Köszöntetem a marmotákat! Szorítsunk kezet. Most már kollégák vagyunk.
– Eh! Kétszer nem ismétli magát a sors. Hátha nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzik? mondá Puskin, könnyű vért szinlelve. Hanem a tövis benne maradt a lelkében Jakuskin szavai után. Mire való volt ma ez a meghivás?
Eleget kellett neki tenni. Este az ő szánkója is ott volt a hosszú kigyóvonalban, melyet a meghivottak járművei képeztek a téli palota előtt.
A vendégek száma több volt kétezernél. A főváros szine-java együtt. A téli palota versenyezni indult a Tuilleriesvel; ugyanaz a fény, pompa, még ugyanaz a társalgási nyelv is; a szokások, a bókolás, az udvariasság, még a bon-mot-k is a párisi magas köröktől elsajátítva. A divatból minden ki van küszöbölve már, a mi a nemzeti sajátságokra emlékeztetne. A hölgyek nem hordják már a hajdani prémes kaftánkákat, a bogláros öveket, azzal a különczködéssel is felhagytak, hogy a zsebóráikat a hajdíszükről lógassák alá, a legújabb párisi divat uralkodik a hölgyvilágnál, csipkéivel és művirágaival. A férfiak pedig egyenruhát viselnek. Az átalános divat alól csak a czárnő tesz kivételt, ki most is azt a pávafarkalakban szétterülő sugárküllős fejdíszt viseli, mely magas termetét még jobban emeli s arczának fenséget kölcsönöz. A czár pedig polgári fekete öltönyt hord, minden rendszalag nélkül.
Puskinnak, bármilyen későn érkezett is a czifra hangyaboly közé, nem kerülhette ki a figyelmét, hogy minő változáson ment át tegnap óta a társaság hangulata az ő irányában. Nem akarják meglátni. Főrangú tisztek, előljárói észre sem vették s nem viszonzák üdvözletét; jó barátok, fegyvertársak, a kik felé közelít, egyszerre találnak valami okot a mellettük álló szomszéddal beszédet kezdeni, hogy ne legyenek kénytelenek vele szóba állani; szép hölgyek, a kik még tegnap páholyaikban fecsegtek vele, mikor megpillantják, hirtelen kinyitják a legyezőiket arczuk előtt, nagyon melegük van. Csak egy úrhölgy méltatja figyelmére. Az a selyemtől suhogó delnő, a ki Ghedimin herczeg karján lép be a terembe, a bájos Corinthia herczegnő; a kiről azt mondják, hogy Ghedimin herczegnek a felesége. Az végig nézi kegyetlen hideg tekintettel az ifjut, kit jól ismer, kinek tréfáin annyiszor kaczagott s kinek üdvözlő bókjára ezúttal nincs egyéb válasza egy megvető ajkpittyesztésnél. A fiatal ember aztán azzal áll boszut, hogy elfordulva a herczegnőtől, merész szomorúsággal tekint a herczegnőt kisérő leányra. Az a Gruzi királyleány, Bethsába. A tolongás miatt pár perczig fel vannak tartóztatva s Puskin ezalatt észreveszi, hogy a szép királyleány arcza mélyen elpirul szemeinek égető sugarától.
Mondhatná neki: «soh se pirulj miattam rózsaszálam! holnap én már odamegyek, a hol apáid hamvadoznak!»
A herczegi párt Arakcsejeff jő elfogadni, s ő vezeti a hölgyeket az estradeig, a hol a művészek fognak szerepelni, s a hol a legelőkelőbb vendégek számára vannak fentartva a karszékek. Ghedimin herczeg elvegyül a fényes egyenruhás alakok között.
A férfiak számára nincsenek ülőhelyek.
A hangversenyt a czár énekkara nyitja meg Beethoven egy sonatájával, a mit a czár némán, mozdulatlanul hallgat végig, a czárnő széktámlájára dőlve, s valamennyi ember feje fölött elnézve a semmiségbe. Csak akkor kezd megelevenülni, mikor a hárfaművész előlép. Annak feléje siet, karon fogja, a hangjegytámlányát maga igazítja neki a helyére, s minthogy az ülése nagyon alacsony, hoz neki egy vánkost, a mivel azt kipótolja. Elfeledi, hogy ő a minden oroszok czárja.
A művész remekel. Megfelel világhirű voltának. Tapsolni a czár hangversenyein nem szokás; de az az átalános suttogása az elragadtatásnak, mely az egész sokaságon, mintegy tündér-sóhajokból eredő zivatar végigzeng, a tapsoknál is jutalmazóbb siker.
A hárfa után következik Ilmerinen Zeneida kisasszony.
Azt mondja róla mindenki, hogy soha elragadóbban nem énekelte azt a hattyú-dalt, mint most, s a milyen igazi gyémántok ragyogtak a hajában, ép olyan igazi könyek tündököltek a szemeiben.
A czár keze önkénytelenül verte az ütenyt az ének alatt.
Szép is volt a leány ez estén: a szokottnál is szebb. Ruhája tavaszvirágokkal díszítve. Arcza az átszellemülés maga. Lehetetlen, hogy ez mind csak színjáték!
Három szempár égett rajta leghivebben.
Az egyik Corinthia herczegnőé. Tele gyülölettel, megvetéssel: keresve a nyitját e bűbájos arcznak, melyen keresztül annak valójába lehetne kerülni; keresve rajta egy csalfa, egy áruló vonást, mely kiejti a fölvett szerepből s dühöngve érzé, hogy nem találja meg azt.
A másik szempár Bethsábáé. A nagy fekete szemek kerekre felnyilva bámulnak ez alakra, mintha kérdenék. «hát ilyen az ördög?» Akkor ugyan kell tőle őrizkedni, mert nagyon szép.
A harmadik szempár Puskiné.
Azt érzi, hogy lelkének jobbik fele ott van feloldva e leánynak szellemében. S e pillanatban végtelen keserűség lepi meg mindazok ellenében, a kik őt ennek a közeléből száműzni készülnek. Érzi, hogy Zeneidával együtt elvész lelkéből minden, a mi nemes, s csak a rossz indulatok mennek útra vele. Máris azoké a vezetés. Kezd emlékezni Jakuskin szavaira: «ha én kölcsön adhatnám neked azt a dæmont, Casca dæmonát, mikor ott fogsz állani a szégyenpadon,« »vele szemközt!»
Ekkor valaki a vállát érinti csendesen. Hátra tekint. A főudvarmestert látja. Az nem szól neki egy szót sem, hanem tovább sikamlik a férfi csoport között.
Puskin tudja már, hogy mire való ez a vállra tett érintés. Ez tudatja, hogy az illető tartsa magát a terem közepe táján, majd ha vége lesz a hangversenynek; ő is azon választottak közé tartozik, a kiket a czár meg akar szólítani. A hogy Jakuskin megjósolta.
Szilajul vágtatott a vér erein keresztül. Ebből a komédiából még tragœdia lehet!
Corinthia herczegnő a háta mögött álló Arakcsejeffhez fordult:
– Ma rendkívüli jó hangulatban van Ilmerinen kisasszony.
– Gondoskodtam róla, hogy elrontsam a jó hangulatát. Egy olyan csapást mértem a szivére, a mi el fogja venni a kedvét a cselszövényektől. A kisasszony ideálját, Puskin urat, elfogják küldeni Archangelszkbe.
– S hiszi ön, hogy akkor az a leány utána szökik, s itt hagyja Szent-Pétervárt?
– Vagy azt teszi, vagy még annál is nagyobb bolondot, de kénytelen lesz magát leálarczozni.
A czár bókokat mondott Zeneidának s azzal megkezdte a körtársalgást a férfiak közt; míg a czárnő a hölgyeket hivatta oda magához, a kikkel beszélni akart.
A czár a nagykövetekkel kezdé el a beszélgetést, aztán Miloradovicscsal váltott nehány szót, s akkor egy nagy ugrást téve a rangfokozatok között, széttekintett s a mint meglátta Puskint, intett neki a kezével, hogy lépjen eléje.
Mindenki visszahuzódott kettőjüktől tiszteletteljes távolba. Egy czár és egy bűnös. Mindakettő igényli a távolmaradást. De minden szem őket tartá fogva.
Puskin e válságos pillanatban csodamódon egyszerre nyugodtnak érzé magát. Oly hidegvérrel állt a czár előtt, mintha a legközönségesebb emberrel állna szemközt.
– Hát te nem vagy megelégedve a censoroddal? kérdé a czár.
Épen az a kérdés, a mit Jakuskinhoz intézett.
De Puskinnak védszelleme volt: muzsája, a ki nem hagyta némának, elfogultnak maradni.
– Sire. A hogy az ember a betegségével szokott megelégedve lenni.
– Ne haragudjál rá. Ő jóakaratú ember; de kissé ódon fogalmú. Nem tehet róla. Én olvastam a költeményedet. Nagyon szép. A censor ki akart belőle törülni valamit, s te azt nem engedted?
– Nem, sire.
– És nem is akarod engedni?
– Nem, sire.
– Jól teszed. Az a legjobb része a költeményednek. De már most hát mit csináljunk vele? Én a censor ellenére nem tehetek, mert ha én megengedem azt, a mit ő megtiltott, akkor az egész intézményt felforgatom vele: arra pedig szükség van. Mit gondolsz?
– Visszaveszem a költeményemet s elégetem, sire.
– Nem úgy lesz. Én azt gondoltam, hogy kiküldjük Lipcsébe, ott nyomatjuk ki, s úgy hozatjuk be.
– De hát a határvámőrség, sire? szólt bele Puskin.
A czár elmosolyodott ez ötletre… Több történt… Nevetett.
Hangosan elnevette magát.
– No majd az én holmiaim közé csomagoltatjuk: azok nem kerülnek vizsgálat alá s úgy hozatjuk be.
Puskin reszketett minden tagjában, mint egy vizsgát kiállott gyermek.
– Várj még! szólt hozzá a czár. Neked jobb lenne költői tanulmányodat falun folytatnod. Azt hiszem, jó lesz, ha a nyarat pskovi birtokodban töltenéd el: ott jobban irhatsz.
Ez annyit jelentett, hogy a költő visszakapja elkobzott vagyonát.
– Sire… itt már csakugyan elakadt a nyelve.
– Minderről azonban senkinek se szólj, nehogy hire menjen.
– Csupán egy nőnek, sire, a ki ép olyan szépen tud hallgatni, mint énekelni.
– Az már tudja… mondá a czár és mosolygott.
Még egyszer mosolygott.
Ez az egy mosolysugár hogy megváltoztatta egyszerre a klimát! Hogy elolvadtak tőle jegek és havak! A visszatérő Puskin elé csupa jó barátok, csupa ismerősök, csupa gratuláló arczok ragyogtak mindenfelülről; a magas urhölgyek egyszerre összecsukták legyezőiket s nem volt olyan melegük többé: Puskin nem győzte megújítani a sok régi ismeretséget. Elég ügyes volt mindenkinek azt mondani, hogy a czár visszaadta pskovi birtokát, de azon föltétel alatt, hogy a versirásról lemond, a mi tekintélyét a zenithre emelte. (Mert tudni kell azt, hogy «verseket egyátalában nem írni» még csak negativ érdem, «rossz verseket írni s azzal felhagyni»: az már egy kis érdem; hanem «jó verseket írni s azokkal felhagyni» ez már positiv és igen nagy érdem jó társaságban.)
Még Corinthia herczegnő is odahivatta a nap hősét magához, hogy megszidja, a miért az imént Puskin rá se akart ismerni. Illik ez?
Puskin? ő rá!
Ilyen vakmerőségre csak asszonyok képesek s kénytelen az ember eltűrni nekik. Puskin igen jól mulatott a herczegnővel, s Bethsábának is be lett mutatva, a kinek igen sok bohóságot mondott.
Csak Zeneidához nem volt bátorsága közelíteni. Érzé, kitalálta, megsugta neki a költők divinálási ösztöne, hogy ez az egy hitelezője az a világon, a kit kerülnie kell, mert a mivel ennek tartozik, azt soha az életben le nem fizetheti!
Annak nem is volt sem eldicsekedni, sem elhazudni valója, hisz a czár mondá: «az már tudja!»
A czár mosolygott. S ettől minden kedély egyszerre felderült. Meg volt törve az örök búskomor egyformaság, mely mint varázs, feküdt az egész társaságon. Csak őszi napsugár volt az. Alkonysugár az esőszak alatt.
Hanem a kinek ez a fordulat sehogy sem tetszett, az Arakcsejeff volt. Pskov nem a világ vége. Ha Puskin csak odáig utazik, az Ilmerinen kisasszony cselszövényeit meg nem zavarja, mert azért annyiszor találkozhatnak, a mennyiszer akarnak. Nem értette, hogyan történhetett ez? Hogy a czár Ilmerinen kisasszonyt kegyeli, azt tudta jól, s hogy Zeneida a maga kedvencz költőjét megmenteni törekedett, az is világos volt előtte. De mindez még nem elég arra, hogy a czár épen az ellenkezőjébe csapjon át annak a kedélyhangulatnak, a mit ő, (a mindenható kegyencz,) számára elkészített. Itt még valami más kéznek és más rugónak is bele kellett játszani.
Azok között ellenben, a kiket a szokatlan derű arra vett, hogy a zivatar elleni burkaikból kibújjanak, volt az ifjú Arakcsejeff.
Elfeledte atyja tanácsát, hogy iparkodjék magát jól az árnyékban tartani; nem gondolva rá, hogy a mellén ragyogó érdemrend kölcsön van kérve, s annak a gazdája jelen van a társaságban, előhagyta magát csalni a felszínre, s ott tévelygett azok között, a kik a szép hölgyeknek udvarolnak.
Egyszer aztán azon vette magát észre, hogy szemközt jő rá a czár.
Tiszteletadó félreállással akart előle kitérni, de a czár egyenesen hozzája lépett s azon kezdé a beszédet, hogy:
– Ejh! Arakcsejeff, milyen szép gyémántjaid vannak!
A megszólított vakmerő alázatossággal felelt:
– Sire! Felséged kegyéből van szerencsém azokat viselni.
– Csodálatos! szólt a czár. Ezek a gyémántok tökéletesen olyanok, a minők az én Vladimir rendcsillagomat ékesítik.
Jevgen urfi azt hivé, hogy itt csak a vakmerőség segít.
– Sire, vannak gyémántok, a mik egymáshoz meglepően hasonlítanak!
– Én pedig azt hiszem, hogy ez az én csillagom, a mit te itt viselsz. Egy Vladimir-rend itt van a zsebemben, a minek a szalagjára a te neved van írva.
– Sire! Kegyelem! Rebegé Jevgen s a térdei megrogytak alatta.
– Csitt! Csak nem fogsz kegyelmet kérni itt az egész udvar előtt? Eredj haza! Az érdemrendet, a mi rajtad van, már most tartsad magadnak; mert én nem fogom viselni, miután te hordoztad! Takarodj!
– Rossz tanács vitt bele Sire! (Az ifjú kész volt elárulni az apját.)
– Nem kérdezem, ki adta? Holnap eredj az atyádhoz, ott megtudod, mi vár reád.
E jelenet után a czár hirtelen elhagyta a dísztermet s szobáiba vonult vissza. Arczára visszatért az előbbi fagy. Még az üdvözléseket sem viszonozta senkinek.
Arakcsejeff, ki távolról látta e jelenetet, utána ment a czárnak, de az nem bocsátotta maga elé. Azt izente neki, hogy várjon.
S a mindenható kegyencz ott várt a czár elfogadótermében éjfél után két óráig.
Akkor kijött hozzá a czár. Kezében egy csomó iratot hozott.
– Mit gondolsz Alexej Maximovics, szólt a kegyenczhez, jó gondolat volt tőlem a Szofienszkaja postát felállítani?
– Kétségtelenül jó volt. Ez adott alkalmat a népnek, kivánatait, panaszait közvetlenül a czárhoz juttatni levél utján.
– Az ember néha érdekes dolgokat tud meg. Ma reggel például egy czigányleánytól kaptam egy levelet, a melyben egy gyémántokkal kirakott Vladimir-rend is volt. A levélben le van írva körülményesen, mi módon jutott ez az érdemrend a czigányleány kezébe. Olvasd el kérlek.
Arakcsejeffet az ájulás környékezte, a midőn e levélen végighatolt.
Ez kegyetlen nagy csapás volt a szivére. Épen a szivének arra az érzékenyül maradt kis idegecskéjére, a hol még fáj; és ha fáj, iszonyuan fáj. Az apai szeretetét találták el. Ő készült azoknak a szivébe belevágni késsel, s azok találták el az ő fedetlen részét. Hogy ezt Zeneida rendezte így, az kétségtelen. Lehetetlenné akarják tenni Arakcsejeff megmaradását a czár mellett. Ő akarta azokat kiverni innen s azok verik ki őtet.
De csalatkozni fognak.
Száraz, hideg hangon szólalt meg, összehajtva a vádoló levelet.
– A bűnösnek meg kell lakolni.
– Elég büntetésnek találod-e, ha Uralszkba fog küldetni?
Uralszkba! – Ez annyi volt, mint soha sem látni őt többé. A kedves, egyetlen fiut, a szeretett gaz kópét; a kiért élt, a kinek számára kincseket kincsekre halmozott; a kiben nevét az utókorra átörökíteni hitte: azt eltemetni most egy kirgiz puszta sivár, kopár sziklái közé! – De hát hogyha Puskinnak jó lett volna az, azért, mert egy versét nem engedte megcsonkítani, ne legyen jó egy katonának, a ki éjszaka kirabolja az utczán-járókat? Pedig mégis szeretné őt kimenteni. Hisz ez nem volt vétek, csak legénykedés, a minő a «Ritter»-világban széltében divott, a mit Henrik angol király koronaörökös korában maga is gyakorolt. Csak könnyelműség, de nem vétek!)
Elhallgatta a védelmet. Átérzette, hogy ha könyörögni fog a czárnak fiáért, meglehet, hogy az megkegyelmez neki, de ennek az lesz az ára, hogy az ő befolyása megsemmisül. Csalatkoztak az ellenségei, ha erre számítottak.
– Egyetlen fiam volt, – mondá szakgatott hangon, – jobban szerettem őt, mint az egész világot; – de a czárt jobban szeretem, mint a fiamat. – Veszszen el, ha vétett!
S aláirta a rendeletet, mely fiát száműzi Uralszkba.
S akkor megcsókolta a czár kezét.
AZ APA BOSZUJA.
Arakcsejeff úgy vált meg a fiától, hogy el sem búcsuzott tőle.
Neki végig kellett játszani a vén Brutus szerepét.
Ismerjék meg benne ellenségei az ős római jellemet s reszkessenek tőle.
Csakhogy az a római jellem erősen vegyítve volt nála a sarmatával.
Alá tudta irni egyetlen fia száműzetését, mint Foscari, de nem azért, mert a bűnös megbüntetésénél nem ismer személyválasztást, hanem valódi orosz hűségből uralkodója iránt, hogy hatalmas állását még jobban megerősítse, hogy azoknak, kik őt ily kegyetlenül sujtották, visszaadhassa azt a csapást.
Messziről készült hozzájuk, egynek sem bocsájtott meg közülök.
A mely napon fia amaz útra kelt, a honnan ritkán tér valaki vissza, jött hozzá Magniczki jelenteni, hogy a rendőrség kézrekerítette Diabolkát, a czigány leányt. Mit tegyenek vele? megkorbácsolják-e a piaczon? levágott hajjal, felhasított orral elküldjék a Balkán-tó mellé? ok van rá elég. Csavargás, csábítás, feslett erkölcs, mind bebizonyíthatók rá. Aztán czigány leány, a barna bőre elég vád ellene.
– Hozzátok őt ide hozzám szólt Arakcsejeff. – Ti nem tudtok még ahhoz, hogyan kell büntetni? Hisz ez egy vadállat, a ki az ütést csak addig érzi, a míg sajog. Ez nem szégyenli azt, ha a piaczon félmeztelenre vetkőztetve megkorbácsolják, s képes lesz az alatt nevetni. Mit ér ennek «most» a büntetés? Előbb fel kell benne ébreszteni azt, a mi minden emberben megvan, csak alszik: az önbecsérzetet. Aztán akkor mérni rá a csapást, a mikor már nemcsak a bőre érzi meg. Küldjétek hozzám a leányt.
Diabolka nemsokára ott állt Arakcsejeff előtt, a két keze bilincsben hátra kötve. Daczos arczába lelógtak kuszált hajfürtjei, vad szemei csak úgy villogtak elő közülök. A két lábán is bilincs volt.
– Te vagy Diabolka, az utczai tánczosnő? – kérdé a főúr.
– Én hát, nem hallod, hogy csörögnek a castagnetteim? – felelt a leány, összeütve bokáin a bilincseket.
– S tudod, hogy én ki vagyok?
– Tudom. Egy utonálló rablónak az atyja.
– Igazad van. Fiam vétkezett, meglakolt. Magam irtam alá az itéletét. Te adtad őt fel?
– Ha akarnám, eltagadhatnám, de nem teszem.
– Hiszen te irtad a levelet a czárnak.
– Pedig irni sem tudok, mégis én irtam.
– Valaki fogta a kezedet, úgy iratta veled a betüket.
– De annak a nevét nem tudod meg tőlem soha.
– Tudtad, hogy mit irsz le a kezeddel?
– Tudtam.
– Akkor azt is kellett tudnod, hogy nemcsak azt veszíted el, a kit feladtál, hanem saját magadat is, a miért a Vladimir-rendet elloptad.
– Hiszen visszaadtam.
– De mégis tolvaj voltál s ezért a pellengérre kerülsz.
– Álltak ott már nálamnál külömb asszonyságok is.
– Válladra tüzes vassal fogják odasütni a billogot.
– Hisz így is tudja a bőrömről minden ember, a ki rám néz, hogy czigány vagyok. Mindenféle rossz vagyok.
– Lásd. Én nem hiszem azt. Ma vesztettem el egyetlen fiamat, te miattad, te általad. Egész hajnalig zokogva forgolódtam az ágyban. Korán reggel fölmentem a kápolnába s ott fogadást tettem Isten előtt, hogy azt a szerencsétlent, a ki gyermekemet semmivé tette, meg fogom szabadítani – testben, lélekben. – Legelőbb is fel fogom nyittatni békóidat.
– Ne fáraszd ide a porkolábot. Le tudom én azokat vetni magam is, ha én akarom és te megengeded.
A czigány leánynak olyan picziny kezei voltak, hogy a békókat, mint egy pár keztyűt, huzta le azokon keresztül; s hogy aztán még a lábairól is levegye a bilincseket, még csak le sem kellett neki érte ülni a földre; a féllábát fölemelte s a másikon ellensulyozva magát, egyik vasat a másik után huzta le hajlékony kicsiny lábfejeiről.
A leány ott állt Arakcsejeff előtt, a lehuzott lánczos békó egyik végét a kezében tartva. Képes volt rá, hogy annak a békónak a másik végével, mint a csatacsillaggal, olyan ütést mérjen akárkinek a fejére, a mit az el nem fog felejteni.
S a vadállat-szelidítő az elszabadított párduczczal egyedül volt a kalitban.
– Hallgasd, hogy mit akarok veled tenni.
A szép leopárd olyan állást vett, mintha ugrani készülne.
Arakcsejeff pedig nem játszott most a tőrbottal, mint szokott. Semmi fegyver sem volt a kezeügyében.
– Én neked tisztességes helyet szerzek, a hol nyugodtan, becsülettel élhetsz, magadat kiművelheted, lelkedet nemesítheted, megjavulhatsz.
– De én nem akarom! Nekem nem kell semmiféle kolostor! Sem imádkozó apáczák, sem szenteskedő papok. Én nem dolgozom, a míg nem ütnek, s ha ütnek, sem imádkozom.
– Egyikre sem fognak kényszeríteni. Én nem akarlak téged sem kolostorba, sem javító-intézetbe küldeni, hanem falura. Nekem van egy falusi kastélyom, a melyben egy igen kedves barátném lakik.
A czigány leánynak most egyszerre nagyot villantak a szemei. Eldobta kezéből a fenyegető lánczos bilincset s azzal egyszerre széthárítva homlokáról a bozontos hajtincseket, örömtől ragyogó arczot mutatott a főúr elé.
– Ah! Te engem a Daimonához akarsz küldeni?
– Igen, a Daimonához.
Ah! A szigorú Cato Censoriusnak még egy érzékeny ideg volt a szivében. Sokkal érzékenyebb még, mint a mely fia balesete miatt sajgott.
A Daimonáról sokat tudtak beszélni. Csupa rosszat.
És a mit beszéltek róla, még mind csak töredéke, árnya volt a valónak.
Egy nő, a kit a czár kegyencze imádott! Jobban, mint minden földi és mennybeli szenteket. Annál tölté minden idejét, a mit az államügyektől ellophatott. Az volt életének napvilága. Az volt az ő zsarnoka és boldogítója. Olyan kegyetlen, olyan durva, oly indulatos nő, hogy azt senki más nem szerethette, csak Arakcsejeff. Épen azért szerette tán? A ki Arakcsejefftől valami kegyet ki akart nyerni, a ki valami boszuját ki akarta engesztelni, annak a bálvány elé kellett járulni előbb, s annak a lábaihoz lerakni áldozatait. Még pedig értékes áldozatot, nem valami kecskegidót! A zsarolás, a mit Daimona elkövetett, hirhedt volt a birodalomban.
Diabolka korallpiros ajkai közül a két fehér fogsor úgy világított elő!
– S te szivesen elmégy a Daimonához? – kérdé a főúr.
– Hogyne? Hisz az is olyan magamforma némber.
– Nem azért küldelek oda, hogy szolgálj neki, hanem hogy barátnéja légy.
– Oh, mi nagyon jó barátnék leszünk egyszerre!
– Ő unja magát s te tudni fogod őt mulattatni.
– Még a gondolatait is kitalálom.
– Ha meg fog szeretni, igen jó dolgod lesz nála. Kapsz tőle szép ruhákat, ékszereket, paripát, a min lovagolsz.
– És korbácsot, a mivel segítek neki rabszolgákat ütni.
– És aztán, ha jól viseled magadat, ha finom kisasszony válik belőled, akkor a Daimona férjhez is fog adni.
A leány arcza erre a szóra egyszerre megint elsötétült. Egyet rázott a fején, a mire zilált fürtei ismét a homlokára hullottak; két öklét indulatosan csapta a tomporaihoz s lábaival dobbantva, dörmögé összeszorított fogai közül:
– Nem megyek oda!
Arakcsejeff gonoszul mosolygott.
Folytatá azon a kegyes atyai hangon:
– Értem a dolgot. Neked van itt a czigányok között valami szeretőd.
– Bátyám! – mondá a leány haragosan.
– No hát «bátyád!» A czigány leányok szemérmesek, nekik csak bátyjaik vannak. Hátha ezt a bátyádat is elküldeném a Daimona kastélyába? Ő jó lenne ott a jobbágyok felügyelőjének.
– Lehetne az? – kiáltá a leány kitörő örömmel.
– Bizonynyal úgy fog lenni. Együtt küldelek titeket a Daimonához. S ti lesztek ott az ő belső megbizottai.
Diabolka e szóra odaveté magát arczczal a főúr lábaihoz s összecsókolá azokat. Arekcsejeff pedig keresztyéni szelidséggel simogatá meg a czigány leány borzas, kondor fejét.
S a lábcsókolás és fejczirógatásnak e pillanatában mind a kettőnek a szíve tele volt a boszu kifinomított ötleteivel: a czigány leány tudatlan lelkében épen olyan messzeható terv keletkezett Arakcsejeff ellen, mint a milyet az szőtt-font az ő megkínzására, s a czigány leány épen úgy tudott tettetni, hazudni, szinlelni, eltitkolni, teste lelke érzéseit megtagadni, mint az államférfi. A vademberek és a diplomaták erénye!
Vajjon melyiké sikerül?
Diabolka és a «bátyja» még az nap elszánkáztak Arakcsejeff falusi lakára, a hol már várta őket Daimona.
ÉGVERESLÉS.
Arakcsejeffnek az volt a legfőbb gondja, hogy a czárt kiragadja ellenségei befolyása alól.
Erre legjobb alkalom volt a katonai coloniák meglátogatása.
E monstruosus eszme Arakcsejeff agyában fogamzott; ő volt e katonai telepek létrehozója. Fél millió katonát, a ki végigharczolta a nagy európai hadjáratokat, azzal jutalmaztak meg, hogy ezredenként elhelyezték őket az állam birtokaiban telepítvényesekül a jobbágyok közé. A parasztok tanítsák meg a katonákat szántani-vetni, s a katonák tanítsák meg a parasztokat fegyvert forgatni. Így papirra leírva rémséges nagy gondolat! Az államnak e rendszer mellett időjártával három millió betanult, ezredekre osztott katonája lesz s azoknak a tartása nem kerül semmibe.
A kapa eltartja a puskát.
Hanem egy adatot kifelejtett az állambölcs a számításából. Azt, hogy a paraszt tenyere nem szereti a puskát s a katona tenyere nem szereti a kapát.
A czár legelső útja a nowgorodi katonatelepeket érinté. Arakcsejeff is vele járt. Nagyon hirtelen visszatértek belőle: a mit a hivatalos hirlapok azután úgy magyaráztak ki, hogy a czár mesés sebességgel szokott utazni s hihetetlen utakat tesz meg egyfolytában. Az uráli útját négy hét alatt végezte be. Éjjel-nappal vágtatva szokott járni. Aztán leirták a nagyszerű fogadtatást minden városban, a varázsszóra emelkedett új telepek közepett, a fényes diadalkapukat, a számos küldöttséget, a népies ajándékokat, a mikkel mindenütt tanusítá a nép uralkodója iránti határtalan hódolatát. A nagy katonai szemlék is apróra le voltak irva s senki abban nem kételkedett, hogy azok mind akképen történtek meg rendén.
Arakcsejeff e körút bevégeztével Varsóba utazott – hivatalos küldetésben. Az is be volt jelentve a hivatalos lapokban, minden commentár nélkül.
A szép junius hó egyszerre meghozta a tavaszt Szent-Pétervárra is. Nariskin Zsofia szobája tele van gyöngyvirágokkal. Minden edénykében, gyertyatartóban, kosárkában gyöngyvirág van. Az ő kedvencze.
A rossz hónapok elmultával az ő egészsége is helyre látszott állni, legalább most gyámol nélkül tud vegigsétálni a szobában s többet gondol az étvágyára, mint a gyógyszerekre. Nagyon számít rá, hogy a jövő télen már az udvari tánczestékbe is el fogják vinni. Egy nagynénje fogja bevezetni a társaságba. Talán még menuettet is szabad lesz tánczolnia.
Bethsábát most nagyon sokszor óhajtja látni. Ő tőle kérdezősködik a felől, hogy milyen az az udvari bál? A királyleány látott már egyet.
A czár hazatérte után egy napon megint meglátogatta Bethsába Nariskin Zsófiát.
– Ah, hogy tele van a szobád gyönyvirággal. Ki küldte ezt neked?
– Ki küldte volna más, mint az atyám.
Bethsába előtt nem volt titka Zsofiának. Úgy hítta a czárt, hogy «az atyám».
– Itt volt nálad?
– Egy egész estét itt töltött. Oh ha tudnád, milyen szomorú este volt az! – Én szintúgy félek tőle már.
– Megharagítottad talán?
– Ellenkezőleg. Azért félek tőle, hogy olyan nagyon szeret. Mikor itt megáll előttem, kezemet két kezébe szorítva, sokáig néz rám hallgatva, hogy végre nem állhatom a némaságát: «mi bajod? mondd meg, mi fáj!» Aztán azt feleli rá mélán: «az a bajom, hogy nem mondhatom meg senkinek, mi fáj!» – «Hát egy ilyen nagy embernek is lehet baja, a min nem tud segíteni?» Akkor a szivére mutat s azt mondja: «Itt van az!» Én aztán addig könyörgök neki minden szép hizelgő szóval, hogy fedezze fel nekem, mi bántja? hátha az én együgyü gyermek-eszemmel tudnék kitalálni valamit, a mi ezt a bajt meggyógyítja, vagy legalább megenyhíti? míg egyszer aztán odahúz magához, a fejemet ölébe veszi s azt mondja: «Beteg vagyok, és nincs orvos a világon, a kinek elmondjam a bajomat; nyomja a lelkemet valami, és nincs pap, a kinek azt meggyónjam. Éjjel rettegek az álmaimtól, s nappal a gondolatimtól. Félek az egyedülléttől, s félek a sokaságtól. Tudom, hogy senki sem szeret. Tudom, hogy el vagyok itélve». – «Kitől?» – «Az Istentől és az emberektől, – mindenki hizelkedik szemembe, csak az, a mi ide benn dobog, mond igazat és vádol!» – «Nem igaz! kiálték én fel hevesen; ez is igazat mond, a mi itt dobog, s az téged dicsér, imád, szeret! Hadd halljuk, vitázzanak egymással. A két szív.» – Erre megölelt. S aztán azt suttogá: «Legyen úgy. Hiszen senki ellen a világon nem vétettem oly nagyot, mint te ellened. Miért ne gyónnék meg neked? te az én martyrom vagy; ha te feloldasz, fel vagyok oldva!» S azzal letérdelt elém és oh minő keserű szavakat beszélt! Nehéz azokat utána mondani. – «Lásd: én atyámnak holttestén keresztül léptem a trónra. Én elfogadtam az ő gyilkosai kezéből a koronát és föltettem azt a fejemre. Mikor halála hirét hallottam, nem sírtam, megkönnyebbültem, hogy haragja nem érhet többé utól; mert haraggal vált el tőlem. Hány csatamezőn kerestem a bünhődést! Nem találtam. Homlokomra volt irva, hogy kikerüljenek a golyók, a mik körülem búgtak, mint a saskeselyük; ki volt rám mondva, hogy úgy kell bűnhödnöm, a hogy vétkeztem. Vasból volt a szivem, mint fiunak az apám iránt! Jaj! mit kellett szenvednem, mint apának, gyermekei miatt? Valamennyi gyermekem koporsóját mind én kisértem ki a sírboltba. Utolsóm és egyetlenem te vagy! Mint a féreg, úgy vonaglok a sors lába alatt, mikor rád gondolok, mikor arczodat nézem. Hát te is az én nagy tévedéseim elitéltje lészesz-e?» – Én aztán megvigasztaltam, hogy nincs már semmi bajom, hogy boldog, nagyon boldog és egészséges leszek, és őt végtelen sokáig fogom szeretni. Ezen aztán sirtunk mind a ketten. «Nem rettegek magam miatt, suttogá ő. Én látom a fejem fölött függő kardot, hallom a csendes éjben, hogy fenik a kést palotám szegletkövéhez: készen vagyok rá. Vérben jutottam a trónra, vérben kell leszállanom. De rettegek te érted! Isten itélete ne sujtson téged is az én vétkem miatt!» Én aztán fölemelem őt és beszélek neki olyan okos szavakat, hogy magam is csodálom, ki sugja azokat nekem, holott rendesen oly együgyü vagyok. Elmondok neki százféle vigasztalást, míg utoljára mosolyra kényszerül s azt mondja: «Christ’eleison!» Már annyira is vetemedtem, hogy elkezdtem politizálni. Igen bizony; állami dolgokról beszéltem neki. Azt mondtam neki, hogy mit nyugtalanítod te magadat ilyen rémeszmékkel? nem olyan rossz emberek a te népeid, mint más uralkodóké. Én ismerem a világot jól! Láttam én olaszokat, németeket, francziákat ünnepnapokon, mikor jól ittak; azok mind kiabáltak, veszekedtek, még verekedtek is. Aztán elnéztem a te népedet, ha ünnepnap sokat ivott; ez se nem kiabál, se nem verekedik, csak dülöngél, csókolódik és nevet.
– Hát aztán erre sem nevetett?
– Csak megcsókolt. Azt mondta, hogy nagyobb állambölcs vagyok Talleyrandnál és Metternichnél; hanem nagy hamar elkomorodott. «Látod kis leánykám, az csakugyan így volt «hajdan», a hogy te láttad, öreg szemeddel. Hanem az újabb időkben valami szállong a légben, a mitől a legbékésebb népek is feldühödnek, hogy a ki tegnap látta ugyanazon embereket, ma nem ismer rájuk, mikor újra összekerül velük. Hallgasd meg csak, mi történt velem az utamban? a miről nem szól senki, a mit jól titokban fognak tartani, s nem hirdetik odább a hirlapok és az évkönyvek. Mikor a petrovszki katonatelep felé közelítettem, már alkonyodott, a lemenő nap az eget beborító bárányfelhőket bíborvörösre festette. Olyan volt az, mint egy összevissza tépett császári palást. (Ezért én aztán meg is fedtem, hogy minek mond ilyen hasonlatokat? Kinek volt már valaha a világon összetépett császári palástja? Ő erre azt felelte: Julius Cæsarnak, a többek között.) «Az égvereslés szelet jelent.» «Az csak előitélet,» mondá Arakcsejeff. Az alkony viharjósló verőfényében a petrovszki nagy telephez vezető úton felállított diadalkapu úgy tünt fel a távolból, mint egy csupa aranyból összerakott tündérlugas. Az útközben elmaradozott többi díszkapuk mind fenyőgalyakból voltak összerakva, a mi sötétnek marad, ha a nap rásüt is. Vajjon miből lehet ez, hogy úgy ragyog? Roppant néptömeg vette körül a diadalkaput. Mikor aztán közel értem hozzá, megtudtam, hogy miből van az? Oh én sok diadalív alatt haladtam már keresztül, a mik üdvözletemre voltak emelve. Láttam diadalkapukat bársonyból, selyemből. Láttam olyant, melynek két oszlopát csatákban elfoglalt ágyúk tömege alkotta, a boltívet ellenséges zászlók mennyezete árnyazta körül, s közepén a korona elesett hősök arany rendjeleiből volt kirakva s körülötte a szétsugárzó aureolet elfogott tábornokok kardjai képezték; hanem a petrovszki diadalkapu túltett valamennyin. Az, a mit a lemenő nap verőfénye a távolból aranynak mutatott, nem volt egyéb, mint rongyos ingek és szoknyák felaggatott halmaza, koldustarisznyák, mint lecsüggő lampionok az ívhajlaton, s a koronát legfenn képezték egy lyukas fenekű kondérba tüzködött mankók. Diadalív rongyos ingekből és koldustarisznyákból! Míg én a bámulattól megmerevedve néztem a szörnyalkotványra, a néptömeg közül elém lépett egy hosszú ősz szakállú férfi, valamennyi között a legrongyosabb, kezében a szokásos üdvözletül hozott fatállal és azon egy kenyérrel. S így szólt hozzám: «Ime itt van az a kenyér, a minőt a te katonáid számunkra meghagytak. Ízleld meg. Fenyőkéreg lisztjéből van sütve. A szokásos sót nem tehettük mellé, mert azt csak könyeinkből ismerjük. Íme e diadalíven láthatod összes drágaságainkat, a mit katonáid még meghagytak nálunk, feleségeink, leányaink rongyos ingeit és szoknyáit. Azért nincsenek ők maguk jelen, mert mezitelen nem jöhettek ide. A tizenkét ártatlan hajadont nem állíthattuk ki üdvözletedre, a hogy a hetman parancsolá; mert a mi környékünkön, a mióta katonáidat ide telepítetted, ártatlan hajadon nincs!»
– E szókra Arakcsejeff parancsot adott a kisérő testőrkozák szotnyának, hogy verje szét a lázadó csoportot. Hanem azok nem voltak lázadók, csak kétségbeesett emberek. A mint a trombitarecsegés felhangzott, mint egy jelszóra, egyszerre mind arczraveték magukat a lovak lábai előtt, az út széltében, hosszában, s ott a földön fekve ordíták valamennyien, kezeiket és arczaikat felém emelve: «Szabadíts meg minket a katonáidtól! Vidd el tőlünk a fegyvereseket! Mi nem akarunk fegyver alatt állni! Mi jámbor parasztok vagyunk. Dolgozni akarunk. Gázolj át rajtunk, ha tovább akarsz menni!» Nem lehetett az utat ellepő néptömegtől megmozdulni. A lovak nem taposnak rá a földön fekvő emberre. Se haragos szó, se biztató kegymondat nem használt. Egyre azt kiabálták: vidd el közülünk a katonákat! Még soha uralkodó ily gyötrelmes fogságba nem esett. Végre e kínos helyzetből kiszabadulásra segély érkezett. A katonai telep felől rendes zárt hadsorban közeledett az országúton a veteránok tömege. Élükön egy tamburmajor: az is olyan vén, hosszú szakállú ficzkó, minő a parasztok szónoka. Megismertem eylaui granátosaimat. Ezek tudták, hogyan kell útat csinálni a hadoszlop előtt, ha akadály van közben. Egy trombitajelszóra előléptek a sappeurők s az útban heverő parasztokat szépen megfogták kezeiknél, lábaiknál fogva s egyiket a másikra fektetve, utat nyitottak az előnyomuló dandárnak. A hosszú szakállú szónok, a mint elém jutott, leütötte a kezében hozott zászlót a földbe s elkezdett hozzám beszélni. «Uram ne hagyj minket tovább ez átkozott helyen! Hűségesen szolgáltunk a harcztéren tizenöt esztendeig, küzdöttünk francziával, némettel, olaszszal, ne küldj most bennünket küzdeni ürgével, sáskával, hernyóval, földevő féreggel; s a mi rosszabb valamennyinél: a paraszttal. Mi ifjuságunkban megtanultunk harczolni mint a medvék, vénségünkben nem tanulunk meg szántani, mint az ökrök. Puskához, kardhoz szokott a tenyerünk, nem áll neki a kasza, kapa sehogy s a paraszt kineveti ügyetlenségünket. Vigy minket ellenség földére, a hol minden bokor mellett egy gyilkos leskelődik, csak itt ne hagyj minket a parasztjaid között! Küldj hadjáratra a hitetlenek ellen, a kik, ha mi szúrjuk, visszaszúrnak, csak itt ne hagyj a paraszt között, a ki szid, ha szépen kérjük, szid, ha ütjük, s akkor is jajgat, ha ránézünk! Zárj be minket ostromolt várakba, a hol megeszszük az elesett ló húsát, puskaporral sózva s szomjuságunkban lenyaljuk a falról a nyirkot; csak arra ne kényszeríts, hogy a keserves földből, Isten csapásai között, csaló, tolvaj paraszt irigysége mellett teremtsük elő az elátkozott kenyeret! Temess el minket a tetemhalmok alá a csatatéren; de ne temess el élve a katonai koloniákba! Átkozott legyen a neve, a ki kitalálta őket!» Arakcsejeff megfuvatta a trombitákat, hogy elfojtsa a szónok szavait, a mire aztán egyszerre a parasztok is, a katonák is kitőrő ordításra zendültek fel, hogy az elnyomta a trombitaszót. Ilia (így hiják a czár vén kocsisát) erre, minden parancsszó nélkül, visszafordítá a lovakat, s az úton, a melyen idáig jöttünk, visszahajtott. A rongyászok diadalívén nem haladtunk keresztül. Ott dicsőséges körutam véget ért. Haza értem. S most aztán olvasom a fényes leirásokat a lapokból, a mik a diadalutam emlékét megörökítik. Az égvereslés hát mégis vihart jelent.» Ezt beszélte el nekem szegény atyám.
– Ez bizony nagy szomorúság egy olyan úrra nézve, ha azok nem akarnak boldogok lenni, a kiket ő boldogokká akarna tenni. Az én apámnak boldogabb népe volt. Miért nem megy a te apád ő hozzájuk? Most az ő népe az is.
– Hallod-e Bethsába, az jó eszme! Ne felejtsük el! Majd egyszer hozzuk azt elő neki. A mikor jobb kedve lesz. De most nagyon levert. Mikor búcsut vett tőlem, ismét visszajött. «Elfelejtettem tudakozódni hogyléted felől.» «No lásd, ez nagyon jó, mondám én, ebből az látszik, hogy igen jó szinben vagyok.» Aztán gyanakodva nézett az arczomra: «Mindíg ilyen piros az, vagy csak néha gyullad ki?» Én aztán nevetve biztosítottam róla, hogy bizony mindíg ilyen az. «De hát miért féltesz úgy? Hát nem tudja-e az Isten, hogy olyan nagyon szeretsz s nem vagy-e te az ő felkentje, választottja? S nem imádkozol-e te érettem hozzá?» «Nagyon jól tudja Isten, hogy szeretlek, felelt ő szomorúan; de hát nem volt-e Dávid király is az ő felkentje, választottja, s nem hangzott-e fel éjente a szent király kétségbeesett zsoltára hozzá: «Éjjel kezem feltartom. Az égre hozzád nyujtom!» S nem vette-el el mégis tőle a kedves gyermeket, kiben megbüntette, a mit Bethsábával vétkezett?»
– Te! ki volt az a Bethsába? szólt közbe hirtelen a királyleány. Hát csakugyan élő lény volt az én névelődöm?
Hasztalan lestem eddig, hínak-e mást is a társaságban ezen a néven? hasztalan kutattam a naptárban, van-e ott ilyen szent? nem találtam rá. Keresztanyám, a herczegnő, a ki ezt a nevet választotta a számomra, mikor megkereszteltek, (hat éves koromig pogány voltam) mikor kérdeztem tőle, miért nincs a nevem a naptárban, azt mondta, hogy az csak elforgatott mása az Elisabethnek, s azzal együtt van a nevem napja, akkor is kapok ajándékokat. S nézd, a czár azt mondja, hogy volt egy igaz Bethsába: ki volt az?
– Én sem tudom, mert ezt nekem nem tanították. Pedig én is kiváncsi voltam rá. Megtudakoltam a Helenkától, az annyit mondott felőle, hogy az szent Dávidnak a felesége volt. De többet ő sem tudott róla, mert a bibliát csak a papoknak szabad olvasni.
– De hát miért nincs a neve a naptárban, a szentek között?
– Bizonyosan azért, mert zsidó asszony volt.
– De hiszen Sára, Rebeka, Rachel szintén zsidóasszonyok voltak, s mégis ott van a nevük a szentek sorában. Bizonyosan azért hagyták ki onnan, mert vétkezett. Hiszen «ő» mondta: ugy-e? De hát mit vétkezhetett? De hát minek adták nekem egy olyannak a nevét, a ki vétkezett?
Bethsába közel volt hozzá, hogy sírjon.
– Kedveském! mondá neki Zsófia, hanem aztán, tudod azt, a mit én neked elmondtam a czár útjáról, meg arról a diadalívről, el ne beszéld ám senkinek.
– Hátha a keresztanyám kérdezni fogja, szokás szerint, hogy miről beszéltél velem?
– Mondj neki valami mást.
– Micsoda «mást?»
– Hát hazudj neki valamit.
– Hazudjam? Hogyan kell azt? Én nem próbáltam soha.
Nariskin Zsófia szépen kinevette vele. Neki már kis gyerek korában elkezdték azt tanítani. Hogy «mama» helyett azt kell neki mondani, hogy «szép asszonyság!» ha más is hallja; s ha a papa hozott neki egy czukorsüteményt, vagy játékszert, azt kell mondani mindenkinek: «a Mikulás hozta». Hogy a mit Helenkától hallott, azt nem kell mondani a madamenak, a mit a madametól hallott, a Helenkának, mind a kettőét a «nagy úrnak» s a mit a «nagy úr»-tól hallott, azt senkinek sem. Úgy hozzá szokott már, hogy még az orvost is kétségbeejté, mikor az kikérdezé a betegsége belső jelei felől. Egészen félrevezette a diagnozist. Milyen jól esett szegény gyermeknek, mikor az örök hazudás börtönéből kiszabadulhatott s talált két olyan lelket, a ki előtt szabad elmondani, a mi a szivén van! az atyját és a barátnéját.
– Hát te mindent elmondasz, a mit csak tudsz, mindenkinek? Kérdezé nevetve Bethsábától.
– Oh nem. Én ravasz vagyok. Hazudni nem tudok, nem értek hozzá. Hanem mikor valaki faggatni akar, akkor azt teszem, hogy én kezdek el kérdezősködni, s aztán addig kérdezek tőle összevissza, míg megunja és otthágy.
Azon aztán mind a ketten nevettek.
Ritka hang volt ebben a kalitban a nevetés zenéje.