BETHSÁBA.
Ghedimin herczegnő gyakran meglátogattatá a keresztanyai gondjai alá adott királyleánynyal kedvencz barátnéját, Nariskin Zsófiát.
A kik a herczegnő szívtitkaiba félig-meddig be voltak avatva, azok értették e látogatások okát. Ha már maga a herczegnő nem láthatja is (a világi illem tilalma miatt) Zsófiát, legalább Bethsába által hírt hall hogylétéről. Hanem ha volt valaki, a ki egészen be volt avatva a herczegnő titkaiba, az még többet is megérthetett.
A mindenki elől elzárkózott ember, a czár, a ki titkot tart a miniszterei előtt, még a papnak sem gyónik meg, ennek a kedves leánynak mindent el szokott mondani, a mi a szivét bántja.
Hiszen ha csak egy apa beszéli el ezt féltett leányának, hát akkor az csak kedély ügye; de mikor egy czár beszéli el, akkor ez államügy.
Minden szó, a mit a czár Nariskin Zsófia előtt kiejt, az ország helyzetének magyarázója. Az a kedélyállapot, a mit I. Sándor szavakban érthetővé tesz, alapja fél Európa jelenének és jövendő alakulásának. Ez egyetlen ember szivének ellágyulása, vagy megkeményedése a béke vagy a harcz, nagy felbomlás és nagy átalakulás titkait rejtegeti.
És Zsófia viszont mindent elbeszél Bethsábának.
Bethsába pedig nem tud hazudni.
– Hát kedves kis leányom, hogy van a kis barátnéd? kérdé a herczegnő a hazatért királyleánytól.
– Már nem szed orvosságot. Azt hiszem, ez nagyon jó. Én egyszer megkóstoltam nála egy port, nagyon keserű volt.
– Nem fecsegett-e nagyon sokat? A gyógyulónak a sok beszéd megárt ám.
– Csak azt mondta el, hogy a keresztatyja meglátogatta. (Ennyi hazugságot mégis megtanult már Bethsába, hogy «atyja» helyett azt a másik czímet említse.)
– Sokáig ott volt nála?
– Azt nem tudom.
– Beszélt neki sok érdekeset?
– Igen Dávid királyról meg a feleségéről, Bethsábáról. Keresztanyácskám mit vétkezett Bethsába királyné?
– Mít vétkezett Bethsába királyné? Micsoda kérdéssel állsz te ide elém?
– Hát azt «ő» mondta, s én szeretném tudni, hogy mit vétkezett? mivel hogy a nevét viselem. És senki más nem viseli a nevét; csak én. Ha valami olyan rossz asszony volt, hogy senkinek se kell a neve, akkor nekem sem kell, adjatok másikat.
– De nem vétett semmit! Bohó vagy.
– Zsófia keresztapja mondá: Dávid királylyal vétkezett.
– Ah, az nem volt vétek, az szerelem volt.
– Hát a szerelem micsoda?
Corynthia felkaczagott.
– No azt most én mondjam meg neked, hogy mi a szerelem. Majd megtudod, ha szeretni fogsz valakit.
– De hát hogyan jutok én ahhoz? Valami baj az, a mi az embert meglepi, mint a betegség? Vagy valami jó, a mit megkiván?
Corynthia még jobban kaczagott.
– Együtt a kettő.
– Hát egyszer egy szép ifju mélyen a szemedbe néz.
– A szemembe! Oh azt én ki nem állom, hogy a szemembe nézzen. Hisz attól én meghalok. Inkább elfutok világgá.
– Igen, de az az ifju vőlegényed lesz, a ki megszeret, nőül kér, és eljegyez.
– Hát az hogyan megy? Mondd el kérlek! Mert én azt el nem tudom képzelni.
– Hát az mi nálunk úgy megy, hogy az ifju, a ki egy hozzáillő leányt kiválasztott magának, küld annak szép ajándékokat.
– S ez azt jelenti, hogy ez az ifju szereti a leányt. S ha a leány elfogadja az ajándékokat, ez meg azt jelenti, hogy szereti azt az ifjut. Oh az nagyon kedves. Ez nagyon könnyű. Hát a leány mit ajándékoz neki vissza?
– Csak «azt», szerelmet.
– És semmi mást? Oh az nagyon kedves, nagyon könnyű. S aztán ha jön egy másik ifju, a ki még szebb ajándékot hoz, azt is elveszi az ember s ád érte szerelmet?
Corynthia tapsolt nevettében.
– Attól függ, hogy az előtt az «egyik» előtt eltudja-e titkolni?
– Nem, nem, inkább megmondja neki az ember: «én azt a másikat is szeretem». Hát miért ne? ha a szerelem jó, és nem vétek. Hátha én nekem férjem lesz, és én szeretem az epret, nem mondhatom meg neki, hogy én szeretem az epret?
– Azt igen, de az csak inyenczség.
– Hátha azt megmondom neki, hogy én szeretem – Nariskin Zsófiát, azért megharagszik?
– Oh nem. Az csak barátság.
– Hátha azt mondom neki, hogy én szeretem a tánczot? Agyonüt?
– Azért sem.
– De hát ha szabad szeretnem epret, barátnét, tánczot, miért nem egy ifjut is, ha az jó és szép?
– Oh isteni együgyüség! De hát mondd, abban az országban, a hol te születtél, soha sem beszélnek szerelemről?
– Nem.
– Hát ott nincsenek ifjak és leányok?
– Vannak. De ott, ha egy ifju legény el akar venni egy leányt, megalkuszik az apjával a jegypénzben s hazaviszi. Ha jó lesz hozzá az asszony, vesz neki szép ruhát; ha rossz lesz, vesz másik feleséget.
– Az nálunk nem megy. A mi vallásunk azt parancsolja, hogy egy asszonynak csak egy férfit kell szeretni.
– Oh az már egészen más! Hát miért nem mondtad mindjárt az elején, hogy a vallás parancsolja a szerelmet? Oh én a vallást híven meg fogom tartani. Ugy-e te is megtartod? Ugy-e te is szereted a férjedet? Szoktál az ő szemébe nézni mélyen? Én nem láttam tőled ezt soha.
– Tudod, kedveském, az élet nagyon hosszú s a mézes hetek, a hogy a szerelem idejét nevezik, igen rövidek.
– Oh azt nem úgy kellene ám felosztani; hanem a mézes heteket felaprózni perczekre, hogy azután az életnek minden napjára jutna belőle egy pillanat.
– Majd megtudod te annak a lehetetlenségét, ha megismered, hogy mi ez?
– Most már hát tudom, hogy Bethsába azért vétkezett, mert nem szerette azt, a kit a vallás parancsolt. Csak azt szeretném tudni, hogy mint keveredik ebbe a dologba bele Dávid király?
Az ám! Corynthia is azt szerette volna megtudni, hogy mint jött ebbe a mesébe bele Dávid király; de a fecsegő leány úgy félre vitte képtelen képzelődéseivel minden nyomozását, hogy nem juthatott a nyomába annak, hogy miket mondott Dávid királynak a próféta, mikor megfeddette? Az orosz a legjobb titoktartó. Abból, a mi a petrowszkii diadalkapu alatt történt, a czáron kívül senki sem beszélt ki semmit. Arakcsejeff elhallgatta azt, mert saját szörnyeteg tervének megbukása volt abban jelezve: a kisérő kozák-csapat fel lett küldve Kazánba s a többiek tudtak hallgatni.
CORYNTHIA.
Ghedimin herczegnőhöz egészen jó iskolába volt adva a fiatal grúzi királyleány.
Corynthia lehetett tán a mintaképe annak az orosz természettudósnak, a ki (Darvint messze megelőzve) azt törekedett bebizonyítani, hogy a «nők nem egyebek, mint elfajult macskák». (És hasztalan volt minden törekvés a tudóst annyira lágyítani, hogy ismerje el legalább, hogy a nők «megnemesített macskák;» hajthatatlan volt; nem engedett a rendszerből.)
A szép Corynthia tudott kaczér lenni, mint egy Aspasia, és kegyetlen hideg, mint egy Diana. De ezúttal nem Diana csinált Actæont a férfiakból, hanem a másik.
A kit úgy kitüntetett kegyének tanujeleivel, mint a szép Galban lovag, az soha sem jutott el oda, hogy a szép Sphinx talányait megoldja. Corynthia engedte magát a vadászaton kisértetni általa, tánczolt vele a bálban s rábizta a virágcsokra őrzését, ha mással tánczolt; kaczagott a tréfáin, összeült vele embertszólni, búcsufejében a szokásos csókkal is üdvözlé; hanem azért olyan távol tudta őt magától tartani, mint a planéta a drabantját. S aztán ilyen holdja annyi volt neki, mint Saturnusnak. Mindegyik élvezhette a ragyogását és megfagyhatott mellette.
Hanem ha volt egy ember a társaságban, a kire istennői kegyetlenséggel tekintett alá, a kinek üdvözletét azzal az ajkmozdulattal fogadta, a mivel a nők a megvető szemrehányást tudják kifejezni, az volt az igazi! Azé volt a szív titkos lángja!
Azt nem tudja senki; mert a kit ért, nem adta tovább, hogy egy genialitásról és korhely kalandjairól hirhedett testőrtisztnek a masliczahét utolsó napján egy rejtélyes küldöncz finom borítékú illatos levélkét hozott, a miben az állt, hogy: «egy ismeretlen jótevőnő, kit önnek a sorsa érdekel, kész önnek minden adósságát kifizetni, ha ön ma este nem megy el Ilmerinen kisasszony saturnaliájába».
Alapos gyanunk lehet, hogy az uzsorás, ki annak a fiatal tisztnek a lidércze volt, nem minden alapos tudomás nélkül mondta ezt: «vannak a városban fiatal, szép gazdag úrhölgyek, kik egy zavarba jött lovagot készek lennének megszabadítani».
A fiatal Endymion azzal válaszolt erre a levélre, hogy azon az estén Zeneida szánkójának a bakján vonult be a tiltott Eleusisba.
Oh bizonyára Corynthia nem Ghedimin herczeg miatt gyűlöli Zeneidát, hanem Puskin miatt.
A Ghedimin herczeggeli viszonya Zeneidának csupán anyagi kérdés Corynthia előtt.
Azt, hogy előkelő főurak a szinház első rangú művésznőivel viszonyban álljanak, a világon mindenütt igen illetékes állapotnak tartják. Ez nemcsak divatszerű; hanem egyúttal jogalap egy kétoldalú szerződésre. «A mi neked jó, azt, engedd meg, hogy nekem is jó legyen.»
Boszantó csak az, hogy a vetélytársnőnek a palotájában sokkal pompásabb pálmakert van, mint a herczegnőében; hogy annak a paripái szebbek, mint az övéi, s hogy a toilettjával mindenütt diadalmas marad az övé fölött, a hol összejönnek. Pedig minden fényes ünnepélynél összekerülnek. A művészi hirnév nyitva tart Ilmerinen kisasszony előtt minden ajtót. Találkoznak minden fényes tánczestélyen, a lovaik egymás mellett futtatnak a turfon, az előfogataik a Marsmező ünnepélyein s a herczegnő meg van felőle győződve, hogy mind az a fényüzés Ghedimin herczeg siberiai ezüstbányáiból kerül elő, a mik elég gazdagon ontják, hogy egy férfi két asszonyt versenyeztethessen egymással a pazarlás tökélyében. Ha Corynthia maradna a győztes, a pazarlást megbocsátaná, csak azt nem, hogy ő marad hátrább egy asszonyi hajszál hosszával.
Ez a második ok, a miért Zeneidát gyűlöli.
S van még egy harmadik is.
Az a tiltott gyöngeség, a mi őt ifju leánykorában a czár egész életére nézve oly végzetessé tette, el volt feledve már. A halottak országába tették. Ha három ember volt együtt, nem beszéltek róla. A czárnőt mindenki bámulta, imádta, sajnálta. Látták őt lassankint elhervadni a néma bánat miatt. S a közvélemény oly sulyosan itélt e tekintetben, hogy az összeesküvők közt többször szó volt róla, hogy ismételni kell a mi III. Péter és II. Katalin közt történt: a czárt elfogni, bezárni és Erzsébetet kiáltani ki czárnőnek. És azért Ghedimin herczegnő még is arra gondolhatott, hogy ő közelebb áll most is Sándorhoz, mint Erzsébet czárnő; mert egy vékony selyemszál (Nariskin Zsófia) még most is hozzákötve tartja az ő emlékéhez. Ezeket a selyemszálait a gyöngéd összetartozásnak rég elszakították Erzsébetre nézve – a sírboltajtók. A férj szerelme utolsó gyermekének koporsójával együtt lett eltemetve.
És Corynthia még itt is útjában találta a gyűlölt vetélytársnőt.
A míg őt a czár mindenütt kerüli, amazt kegyének teljével halmozza el. Az énekesnőnek helye van a czár és czárnő között. Mindketten kedvelik, kényeztetik. A czár és a czárnő csak úgy tudnak egymással ketten együtt lenni, ha Zeneidát meghívják harmadiknak. Mikor ő énekel, felolvas, vagy kedélyesen fecseg előttük, akkor a nő és férj azon veszik észre magukat, hogy kezeik egymást keresik, hogy egymáshoz közel simulnak. Míg, hogyha egy ünnepélyen az uralkodó pár karöltve megjelen s meglátják véletlenül Ghedimin herczegnőt, egyszerre kibontják karjaikat egymásból, s elfordítják arczaikat. S ezt ő mind tudja jól.
És aztán játszania kell az egész világra nézve a kaczért azokkal szemben, a kik iránt közönyös; a lenézőt, kevélyet az iránt, a kiért lángol; a gyöngédet a férj iránt, a kit gyűlöl, s a hódolatost, alázatost az iránt, a kihez jogát tartja. S még azonfölül a nagylelkű pártfogónőt a vetélytársnő iránt, a kire féltékeny.
Hiszen a féltékenység elég szép szörnyeteg, ha egy feje van is. Hát még ha három feje van!
Az ő féltékenysége sárkányfejeinek a nevei: «Szenvedély, büszkeség és emlékezet».
És ennek az iskolájára van bízva a gruzi királyleány, a kinek mindjárt azon kezdte a nevelését, hogy nevet választott ki számára a bibliából a megkereszteléskor, a minek viselője olyan virtusokról lett nevezetes, a miket épen csak szent Dávid iránti barátságból bocsát meg az ifjasszonynak a világ.
Jó szerencséje Bethsábának, hogy tudatlansága és ártatlansága mellett nagy adományával van megáldva a találékony képzelődésnek s a nemzetével közös ösztönszerű ravaszságnak, s hogy még emlékezik valamire, a mit az anyjától tanult, a kit most is meglát minden évben egyszer: újesztendő napján, a mikor az uralkodó párnak eljön hódolni negyvenezer ember a nagy trónterembe. Ott áll az ő anyja is olyankor a trónemelvény lépcsőzetén; korona helyett most már csak ránczok vannak a homlokán, s valahányszor Bethsába meglátja őt, mindannyiszor az jut eszébe, hogy ez az ő anyja, a kit neki megszólítani nem szabad, azért cserélte fel a koronáját ezekkel a mély redőkkel a homlokán, mert halálra szúrt egy férfit, a ki neki azt merte mondani: «én szeretlek, szeress te is engem!»
És aztán tovább képzelődik rajta, hogy mi lehet hát az a «szerelem», a miért az egyik embernek jól esik valakit megölni, s a másiknak jól esik meghalni?… A mi egyszerre jó is, szabad is, kötelesség is, mégis rossz, és fáj, és bűn.
A SZÖRNY.
Krizsanovszky épen végezte előadását a Szent-Pétervárott történtekről, a mire egy halvány hölgy hallgatott, a midőn az őrt álló duegna benyitott az ajtón s halkan suttogá:
«Arakcsejeff megérkezett.»
Azzal visszavonult.
«Oh Istenem!» sohajta fel a halvány hölgy, kezeit összekulcsoltan szorítva keblére.
– Most légy erős, mint egy férfi, sugá Krizsanovszky. Ez itt a válság!
– Azért jött volna? kérdé a nő remegve.
– Azért. Galbant is magával hozta. Asszonyaidra vigyázz, mert ez az asszonyok kéme. Szép ember. Veszedelmes ember.
Most ujabb kocsizörgés hangzott az udvaron s rá heves lárma, férfi kiabálás.
– Siess innen, a nagyherczeg jön! suttogá az asszony Krizsanovszkynak.
Az felkelt és megfogta a nő kezét.
A duegna ismét benyitott az ajtón; most már lélekszakadva rohant be.
– A nagyherczeg érkezett meg a hadgyakorlatról… A kapuban elbotlott a phaéton nyerges lova, a fullajtár leesett fejtetőre, a nagyherczeg pedig szájába ütötte a pipáját s kitörte a fogát. Iszonytató dühös.
– Oh Jézusom! sikolta fel a nő s rohanni akart kifelé. Krizsanovszky visszatartá kezénél fogva.
– Most jó lesz az útjából kitérned!
– Sőt most kell eléje mennem! szólt a nő, kiszakítva magát. Te fuss innen! Itt ne lásson valaki.
– Akkor hát légy erős, mint egy asszony, súgá Krizsanovszky.
Pedig innen nehéz volt eltünni. Ez a hely a lengyel alkirály várlaka: a Belvedere, Varsón kívül, a Lazienka királyi park közepette. Maga a park is erős fallal van körülvéve s azt minden oldalon fegyveres őrök fogják körül; de a kastély meg épen erősség; magas bástyákkal, vízárkokkal, sánczczölöpzettel körül zegzugozva, kapuját felvonó hid képezi; minden bejáratot ágyúlőrések védnek, s a tornyokban őrök állanak. Körülötte ágyulőtávolban ki van vágva a gyönyörű ősliget, a sík pázsiton tulipán-ágyak virítanak. Ide észrevétlenül közelíteni, vagy innen eltávozni embernek nem lehet. És Krizsanovszky még is el tudott menni. Pedig az egész Belvederét maga Constantin nagyherczeg építteté, s saját maga ügyelt fel annak minden alakítására. Itt rejtekút az ő tudtán kívül nem lehet. De hátha van? Az építész lengyel volt, s attól kitelt, hogy éjjel dolgozott a rejtekúton s nappal mindig elfalaztatta a munkát, hogy a nagyherczeg ne tudjon róla: – úgy is volt. Akármikor meglephették volna őt az ágyában, ha a lengyelek nem utálnák az orgyilkot.
A nő futott ki eléje.
Mikor azt hallotta, hogy Arakcsejeff érkezett meg, azt sohajtá: «oh én Istenem!» akkor az erős boszuálló Isten jutott eszébe, s mikor azt mondák neki: a nagyherczeg jő dühös haragban, akkor azt kiáltá: «oh én Jézusom». Akkor a szeretet martyrja jutott eszébe. S tán nem volna igaz, hogy azóta is voltak sokan, kik egy néptömeg, egy Izrael üdvéért keresztre hagyták magukat feszíteni?
A rettegett ember már jött rá szemközt a fegyvertornáczon.
Olyan volt, a minőnek kortársai leirják, ahhoz nem találhat ki semmit a phantásia.
Constantin nagyherczegnek elég oka lehetett a panaszra testvérei ellen. Azoknak arczra és termetre mind az anyai juss jutott osztályrészül. Szép deli férfiak voltak. Egyedül ő kapta meg az apai örökséget. Olyan rút volt, mint az apja.
Pedig a megboldogult Pál maga is eszményképe volt az iszonytatónak, annyira rút volt, hogy nem engedte a képét a pénzekre veretni egész uralkodása alatt.
Constantin egészen Pál czár hasonmása lett. Nagy veres tülök-orra úgy kiállt az arczából, mintha semmi összefüggésben sem volna a homlokával; apró tengerszin szemeit alig lehetett látni bozontos szemöldökétől s folytonosan pislogó, összehúzott szempilláitól. Haja, szemöldöke, szakálla, pillái oly szőkék voltak, mint a kender, s az egész arcza veres, mint a bagaria. S még hozzá az arczának egyik fele nem hajazott a másikhoz, mintha a teremtői szeszély még azzal akarta volna befejezni remekét, hogy a két külömböző torzképből a két felemást ragaszsza össze egygyé, egyik ajkszeglete lefelé görbült, a másik fölfelé; ránczok, bibircsók és ragyagödrök versenyeztek a torzításban, úgy, hogy a festők, a kik az arczot megörökítették, csak arczélben merték azt levenni. Szemközt eltalálni ezt a képet festőnek valóságos felségsértés lett volna. Ilyennek irják le, a kik vele együtt éltek.
S a külső csak hű anyamintája volt annak, a mi belül lakik, s minden arczvonása rabja volt az indulatainak, a ki ránézett meg kellett rémülnie, vagy el kellett magát kaczagnia. Lelkülete is megfelelt vonásainak. Dühös, felfortyanó, kegyetlen volt. A bot mindig kezében. S annak mindig volt dolga. S ha tény az, hogy testvére a czár évenkint kétezer rubel árú irótollat szokott elhasználni, úgy hozzá lehet vetni, hogy Constantinnál mennyit vethetett az elhasznált nádpálczák rubrikája az évi költségvetésben?
Most is összetörve hozza haza a botját a kezére akasztva, derékban elnyaklottan s hosszában végig hasadtan. Bizonyosan sorba verte ma is a zászlóaljparancsnokokat. Azoknak ez volt a mindennapi imádság.
S még hozzá e mostani eset. Az elbotlott paripa s a lebukott lovász hibája miatt a nagyherczegnek a szájába ütődött a pipa szárra, a mi soha sem szakadt ki a szájából s kitörte egy fogát. Szitkozódás közben vérnyomokat köpköd maga körül.
– Átkozott kutya! Mihelyt magához tér (Dobjátok a vízbe, hogy ocsudjék fel!) azonnal hozzátok elém! Gaz kutya! Minden csontját összetöröm! (Most észrevett egy szemközt jövő férfit.) Kicsoda az úr? Galban lovag? Akasztófáravaló gazember! (Annak a gaz kutyának mondtam, nem az úrnak.) Hát mit akar? Hogy Arakcsejeff megérkezett? Az ördög… (majd mit mondok!) Nekem borbély kell most, nem miniszter! Nem látja, hogy kitörött a fogam? Átkozott kutya! disznó! varangyos béka! Mi tetszik még Galban lovag?
Most sietve jött eléje a nő, félretaszítva Galban lovagot.
– Az Istenért, mi történt veled? sikolta a nő, s odaveté magát a férje keblére. Lelkem! szerelmem! meg vagy sértve? Mi bajod?
S megcsókolta azt a véres ajkat.
S arra a szörnyeteg arcza elkezdett egyszerre mosolyra térni. Valami mély fájdalommal vegyült öröm északfénye volt az a mosolygás, a mi azt a rút arczot egészen átváltoztatá. Megszünt ijesztő lenni. A kuszált vonások keresték az összhangzatot egymásközt, a rút száj igyekezett tetszetős lenni.
– Semmi sem, galambom; mondá, olyan hangon, mint mikor az oroszlán hizeleg a nőstényének. No, ne sírj, ne ijedj meg. (Mindig halkabban suttogott.) Semmi baj sincs.
– De igen. Ajkad vérzik! fogad kitört!
Zsebkendőjével igyekezett letörölni a vért róla.
– Nem tört ki… dörmögé Constantin. Csak a koronája tört le. S vigye az ördög azt a koronát!
– Hogyan, fenség? szólt közbe Galban lovag, beavatkozva a szelídítő társalgásba. Vigye az ördög a koronát?
– Még most csak a fogam koronájáról van szó! szólt recsegő, döczögő hangon az alkirály. Csak menjen ön Galban lovag Arakcsejeffhez. Pihenjék ki az út fáradalmait. Majd ráérünk beszélni ebéd után. A míg nem eszem, iszom, addig államügyekről nem beszélek; nem rontom el az étvágyamat. Zdravtvujtye! Ti pedig azt a semmirekellőt, ha felocsúdott, rögtön elém hozzátok; egy pár pofonnal meg akarom próbálni, hogy hát az ő foga áll-e oly erősen a helyén, mint az enyim? A tökfilkó! ha nem fogom jól a pipát a fogam közt, beleüti a torkomba, hogy a nyakcsigolyámon jön ki a csutorája!
– Az ég szerelmére! rebegé a nő, reszkető kezeit a nagyherczeg szája elé tartva, babonahárító iszonyattal. A miért az aztán megcsókolta a tenyereit. S átölelve a hozzá simuló alakot, bevonta magával a belső szobába. Galban lovagot ott hagyta a faképnél.
– Hát igazán sajnálnád te, ha egyszer úgy hoznának eléd halva, keresztül szúrva… elől-hátúl?
– Oh, nem mondj ilyent! rebegé a nő, keresztet vetve arra a helyre, a hova Constantin mutatott a mellén. S hogy elhallgattassa e szörnyű szavakat, lefojtotta ajkait egy forró hosszú csókkal.
– Te-e! Dörmögé a szörny, két keze közé fogva a nő fejét s szemébe nézve: mint a hogy egy medve megfog egy bárányt, mielőtt agyonharapná. Nem utálod az én számat megcsókolni? Nem undorodol a csúf pipabűztől?
A nő ártatlan tekintettel felelt.
– Azt hiszem, hogy minden férfiszájnak ez a szaga. Atyámé is ilyen volt.
A szörnyeteg e szóra oly erővel szorítá őt magához, mintha meg akarná fojtani az ölelésével.
– Oh, te csudatevő kép! Nem hazudik nem hizelkedik, mint egy világi dáma; nem mondja, hogy ámbróziát lehellek ki. Azt mondja, kogy az apjától is ilyen csókot kapott; minden férfiajknak ilyennek kell lenni! Te asszony! Az én apám is épen ilyen csúf volt, mint én: s azt is épen úgy szerette a neje, mint te engem. Pedig csúf volt, mint én!
– Te azt nem tudod, hogy milyen vagy?
– De tudom. Az anyám mondta. Engem szeretett legjobban; engem kényeztetett el; nekem volt minden szabad. S mikor a testvéreim panaszt tettek e miatt, azt mondta nekik: «hagyjatok neki békét: olyan csúf mint az apja; azért szeretem olyan nagyon». De én még rossz is vagyok, a mi az apám nem volt. Igen, ő hevesfejű volt, hirtelenkezű; de én kegyetlen vagyok – ösztönből. Rossz vagyok, mert örömöm telik benne.
– Az nem igaz! Ki mondja azt?
– Én magam mondom magamnak. Sokszor, mikor egy elnyűtt bottal hazatérek, a mivel mindenkit összevertem, a ki a kezem ügyébe akadt, szeretném utoljára magamat is agybafőbe verni. (Csak akkor vette észre, hogy a hasadt bot még most is ott lóg a kézcsuklóján a káplárszíjnál fogva. Sietett azt eldobni.)
– Az nem úgy van; mondá a nő. Az emberek a rosszak, a kik haragra ingerelnek. Durva emberekkel foglalkozol mindig, a kik ostobák és sunyik, az tesz ingerültté. Ha jók volnának, szeliden bánnál velük.
A szörny megveregette tenyerével a nő arczát.
– És te csakugyan azt hiszed, hogy én jó vagyok? Csodálatos! Én azt hiszem, hogy eleget tettem már, hogy bebizonyítsam az ellenkezőt. Az gondoltam, hogy egészen hasonlítok az ördöghöz.
A nő ez alatt azt végezte, hogy leülteté toilette-asztalához a szörnyet, s mindenféle fésücskékkel, kefécskékkel rendbeigazítá annak üstökét, pofaszakállát, liliomvizes kendővel megmosdatta, megtörülgette por- és izzadságlepte arczát s ütődéstől vérző szája sebét beragasztá szépség-flastrommal.
– Szép vagyok már? kérdé az, a mosdatott gyerek arczfintorításával.
– Nekem mindig az vagy; de ma idegen urak lesznek az asztalodnál.
– Igaz, még pedig finnyás urak, Szent-Pétervárról. A muszka Párisból! Ezek bontonhoz vannak szokva. Jól van. Nyalj ki hát szépen. Ezek a francziák nem tudom, hogy lesznek majd megelégedve a te lengyel konyháddal? Háziasszonyok szokása szerint szóld le magad előttük az ételeidet: hadd dicsérjék ők.
– Akarod, hogy én is az asztalnál üljek?
– Hát mit? És ha a czár maga volna is a vendégem. Nem vagy-e te az én kis feleségem? No felelj, nem vagy-e te az én kis feleségem?
A nő félénken rebegé: «igen».
– Be is verném a fejét annak, a ki te rád csak úgy az orra hegyén át próbálna nézni, ha excellentiás úr is, kiálta az alkirály, saját képmását fenyegetve ököllel a toilettetükörben. Pedig ez az Arakcsejeff leghívebb embere volt szegény apámnak. Kutyája volt neki. De azért mégis jobb szeretném, ha ott volna azon a saját szigetén, a mit Koczebue kapitány fedezett fel a sárga tengerben s az ő nevére keresztelt, mint hogy itt van!
– Miért, kedvesem? kérdé a nő, míg az esze ott járt, hogy új csokrot kössön a nagyherczeg szétdult nyakkendőjén.
– Eh. Asszonynak nem kell államtitkokat megtudni, szólt az, azon törekedve, hogy egyformán idomítsa bajuszait; a mi sehogy sem sikerült, az egyik fele mindig két ágba szakadt. Pedig az volt a halála, ha rosszul kifent bajuszt látott a glédában valahol.) Csak azt mondom, hogy ne legyen akkor bot a kezemben, mikor vele beszélni fogok.
– Ne ijeszsz meg.
– Csak tréfáltam. Hát nem szabad nekem enyelegni is? Nos, hát indulhatunk az ebédre? Én éhes vagyok. Úgy dolgoztam ma, mint egy káplár.
– Igen. Hát nem választasz a pálczáid közül? (A nagyherczegnek minden szobában, a hol időzni szokott, még a neje öltözőjében is, ott voltak az elhagyott pálczái, a miket arról a helyről, a hova ő letette, főbenjáró dolog volt elmozdítani.)
– Pálczát? Minek? Hisz nem sántitok.
– No, hogy azt a bűnöst megfenyítsd, a ki miatt ily veszedelem ért. Az életedet veszthetted volna; megérdemli, hogy kikapjon!
– Igazán megérdemli? No hát válaszsz ki te egyet a botok közül. Ezt? Ezt a jó szivósat? No ez nem szakad el. Hát jobban sajnálsz engemet, mint azt, a ki engem megsértett? Ejh, ez ritkaság a te fajtádnál. Azok rendesen a bűnösért könyörögnek. No hát menjünk.
Johanna a balkarjába fogózott Constantinnak; a jobbjában a botnak volt helye. A fegyvertornáczon már ott várt a delinqens, bekötött fejjel és dagadt pofával. Reszketett, mint egy kis kutya, mikor a nagyherczeget látta kijönni.
– Te ficzkó! mordult rá a szörnyeteg, megsuhogtatva sombotját a légben. Ugyan megérdemelnéd ma, hogy végig páholjalak! Hogy nem tudsz vigyázni, mikor hajtasz? Aztán nagyon megütötted magadat? Nesze öt rubel. Végy magadnak rajta orvosságot. Akasztófáravaló. Sántítasz is? Nesze ez a bot, támaszkodjál rá. Gézengúz.
Azzal tovább haladt nejével.
Egy szörnyeteg és egy nemtő karöltve.
– Hm, furcsa biz ez, dörmögé a nagyherczeg. Te fölfedezted bennem a jó embert, s most már úgy vagyok, mintha magam is kezdenék rátalálni.
A vendég urak már ott vártak az étteremben. Csak ketten voltak. Az alkirály nem volt nagyon vendégszerető; nem is igen lett volna az erényét kin gyakorolnia, mert azok, a kik között lakott, nem igen taposták a küszöbét. Annak meg igen nagy bizalmas emberének kellett lenni, a kit akkor ültessen asztalához, a mikor Johanna is ott van.
Arakcsejeff egy volt azok közül. Ők ketten látták egyszer egymást sírni. Csak egyszer és csak ketten egymást. Mikor Pál czár halála után összetalálkoztak. A hű ember, (a kutya) épen úgy szerette a megholtat (a meggyilkoltat), mint a szörnyeteg (a második fia). A többiek nagyot sohajtottak, mikor becsapódott utána a kriptaajtó. Egy terhétől szabadult meg a föld. A gyilkosok amnestiát kaptak, némelyik még magas hivatalba is jutott, hadtestek vezetője lett. Csak ők ketten nem bocsátottak meg nekik soha: Constantin és Arakcsejeff. (Mikor Austerlitznél Benningsen tábornagyot a francziák körülfogták, Constantin mint egy Berserker hős rohant segítségére a testőrdragonyosok élén s vadállati elszántsággal vágta őt ki veszedelméből, s aztán leköpte: «Kiszabadítottalak, pedig te is ott voltál apám gyilkosai közt!») E közös gyűlöletért tűrhette Arakcsejeffet. «Tűrhette!» Már ez is nagy szó volt nála. Aztán meg az is, hogy Arakcsejeff olyan miniszter volt, a kit meg lehetett verni, ki lehetett kergetni, s megint visszajött.
– Zdravtvujtye! Üdvözlé vendégeit a nagyherczeg. Úgy-e még veletek lehet oroszul beszélni? nem vagytok egészen francziák? Csókoljatok kezet a feleségemnek!
Galban lovag a courtoisie legelegánsabb modorában hajtotta végre a parancsot, de Arakcsejeff a kézcsókot azzal az élvezéssel teljesíté, a mi az orosz parasztnak a szokása, hosszan tartón és megczifrázva s két kézzel szorítva a megcsókolt kacsócskát ajkaihoz s aztán édeskésen sohajta fel.
– Ah, e boldogság látása, ez a «sweet home» emlékeztet engem a saját magam édes otthonára.
Csak a hölgy maga nem érté el azt a végtelen mély megsértést, mely e bókban rejlett. De annál inkább a nagyherczeg. Ilyenkor még a homloka is veres lett. (Csakugyan jó volt azt a botot elajándékozni útközben, külömben alighanem mondott volna annyit a somfa a miniszter hátának: «ez itt nem Daimona, héj!»)
– Ne fecsegjetek! Zördült közbe a nagyherczeg, hanem vágjatok be egy pohár pálinkát, jó orosz szokás szerint. Ki nem állhatom az idegen szokásokat. A franczia bókolást, meg a német «wie befinden Sie sich?»-et. Soha sem tudtam megtanulni semmi idegen nyelvet. Emlékezhetel rá Arakcsejeff, milyen rossz tanuló voltam gyerek koromban. Szegény hopmesterem, mikor szorongatott, hogy tanuljak már, azt vágtam oda neki: «ugyan minek? Lám, kend mindig tanul, azért kend mégis csak egy likas mogyoró!»
– Sokkal emlékezetesebb mondása volt fenségednek az, a mivel a földleirási tanárát kifizette: «én nem tanulom a geographiát: én csinálom azt!»
– No látod; pedig hát nem is csinálom.
– Még hátra van.
– Ne járjon a szád! Itt a leves. Dugjátok be a szátokat a kanállal s ne beszéljetek. Legyetek csendesen, míg a feleségem imádkozik. Ő imádkozik helyettem is. Aztán semmi komoly ügyekről az asztal fölött. Adomázni szabad. Inni kötelesség. Káromkodni nincs tiltva. Hanem a ki valami csintalan dolgot talál elmondani, mikor a feleségem jelen van, annak mindjárt ki kell öblítenie a száját a mosdó-vízzel. Ha az ebéd rövid lesz, azért ki kell mentenem a feleségemet. Nem várt vendégeket a feleségem. Azért pedig nem mentegetőzöm, hogy az ételeink mind nemzetiek. Orosz és lengyel konyha. A franczia szakácsokat ki nem állhatom; az ételek czímeit se veszi be a fülem, hát még magukat az ételeket a gyomrom! a feleségem egészségének pedig ártanak.
A nagyherczeg négyszer-ötször is elmondta egy megszólalásra azt, hogy a «feleségem».
Galban lovagnak mindjárt volt mit hozzákötnie ehhez a themához.
– Oh a franczia szakácsok különösen nagy urak mi nálunk. A «Robert»-család valódi aristokratiát képez Szent-Pétervárott, s ehhez a családfához tartozni nemesség. A franczia szakács nagyobb úr, mint a czár; mert az még a czárnak is parancsol, hogy mit egyék? s a budgetjébe nem tűr betekintést. Ez nagyobb úr az orvosnál, mert az egészséges embernek is præscribál. A mit ő megtagad, abból nem lehet kapni. Róbert úr megteszi azt, a mit csak a lengyel országgyülés tehetett valaha, mikor még a «nyepozvolim» divatban volt, hogy mikor az ura leüzen hozzá, hogy ma ilyen étel kerüljön az asztalra, az visszavágja a liberum vetót, csakhogy francziául: ça n’existe pas! A minap Nariskin herczeg felhivatta a szakácsát, hogy személyesen ismételje előtte az irásban elvetett parancsot: hogy neki «blanc mangert» készítsen.
– Hogyan? Ad audiendum verbum?
– A bizony. S monsieur Robert élőszóval is megtagadta azt. A herczeg le akarta szidni, erre monsieur Robert fölemelkedett a két sarkán s azt mondá: «uram! ön elfelejti, hogy kivel beszél?»
– Patvart! S mi lett belőle?
– Hát a herczeg nem kapott blanc mangert.
– No nekem kellene ilyen! A szakácsot enném meg! nem az ételt.
Galban lovag kész fecsegő volt, ő tartotta az asztalt adomával és emberszólással.
– A napokban egy igen mulatságos eset fordult elő a fővárosban Popradoff herczegnél, a kinek volt egy franczia szakácsa, meg egy franczia nevelője a gyermekei mellett. A szakács középszerűen főzött, a nevelő még selejtesebben tanított. Egy közbejött betegség megakadályozta a szakácsot a főzésben, a ház zavarba jött. Ekkor a nevelő felajánlotta, hogy ő is ért valamit a főzéshez s leküldték a konyhába. Hát igen pompás ebédet tálalt fel. Az alatt meg az ágyban fekvő szakács ajánlkozott a herczegecskéket a tudományokban oktatni. S azok bámulatos előmenetelt tettek. Utoljára megvallotta mind a kettő, hogy szükségből vállalt állomást, s el volt cserélve a szerepük.
– S ezt a herczeg nem vette észre? No majd ezt a historiát beszéld el a feleségemnek hosszasan, ha egyedül lész vele.
Mi most beszéljünk nagyobb dologról: Arakcsejeff! Milyen egészségben hagytad felséges urambátyámat, Sándor czárt?
(E név kimondása alatt a nagyherczeg félig felállt a székéről s mindenki követte a példáját.)
– Sajnos, hogy nem adhatok egészen kielégítő feleletet e kérdésre, fenség.
– Mi baja van ő felségének, az én urambátyámnak? Nos? Vagy talán nem beszélhetsz a feleségem előtt? Jól van, jól. Helyesen teszed, ha nem akarod megijeszteni. Majd elmondod nekem magamnak. Hát ő felsége, Erzsébet czárné asszonynéném, (felállás) hogy érzi magát? Nincsenek-e kellemetlenségek ő felségeik között? Ha jót nem mondhatsz, a rosszat hallgasd el a feleségem előtt. Ne szomorítsd meg vele.
Bizony Arakcsejeff e kérdésre jobbnak találta az ujjait leszopni a lekváros lepény után.
– Így van az, ha az ember nagyon korán házasodik, folytatá a nagyherczeg, fogait piszkálva a kétágú villával. Magamról tudom. Én is nagyon megadtam az árát. No de hála Istennek, csakhogy vége van. Ugyan sok bajba került, a míg az első asszonytól el tudtam válni. De ne beszéljünk erről a feleségem előtt. Én voltam ott is a hibás. A mely asszony engem ki tud állni, az olyan ritka, mint az üstökös csillag az égen. Hát te Galban, megakadtál-e már valahol? Tettél-e már egy asszonyt szerencsétlenné azzal, hogy elvetted? Ördög a csontod! Még most is csak a más boglyájából huzod a szénát? Ha én czár volnék, adót vetnék az ilyen nőtlen urakra, agglegény adót. Szerencsétek, hogy soha se leszek az.
– Fenség! Úgy volt mondva, hogy nem beszélünk komoly ügyekről az asztal fölött. Jegyzé meg alázatosan Arakcsejeff.
– Igazad van. Vétettem a szabály ellen. Ezért engesztelésül igyunk egy poharat, az én feleségem egészségére.
A három pohár összecsendült a férfiak kezében. Aztán a negyedik is sorba hozzájuk kocczant, attól a finom hajlékony kéztől emelve, s egy vékony, halvány piros ajk megnedvesült a tűzláng tokajitól. Az ebéd vége felé járt; a csemegét hordták körül. Abból a nagyherczeg csak a mogyorót válogatta ki, a mit szeretett a fogaival feltörögetni; az első három így feltöröttet odarakta Johanna tányérjára.
Az asszony csak most szólalt meg először az asztalnál, azt is súgva ejté:
– Vigyázz, kérlek a fogadra. Még egy másik koronát is le találsz törni.
– Az meglehet, mondá a nagyherczeg az asztalra könyökölve, s kenderkócz szemöldei alól Arakcsejeffre vetve egy pillantást, a mit az elértett.
Erre aztán a nagyherczeg megcsókolta Johanna homlokát.
– Eredj, kedvesem, vitesd fel a fekete kávét a terracera, s vidd oda magaddal Galban lovagot. Ő szereti francziásan végezni az ebédet, fekete kávéval. Mi ketten meg, jó lengyel szokás szerint, itt maradunk egy kicsit kvaterkázni.
A nő erre fölkelt az asztaltól, kezét az eléje lejtő Galban karjára tette, s kisérve a szolgától, ki ezüst tálczán a kávés üstöt vitte utána, elhagyta az éttermet.
A két férfi egyedül maradt, s jó lengyel szokás szerint, poharát egy negyedrészig töltve az arany tokajival, hozzá kezdett a kvaterkázáshoz.
– Az én felséges urambátyám Sándor czár egészségére.
Kiitták s újra töltöttek a pohárba.
– Bizony ő felségének nagy szüksége van erre a szent kivánságra, mondá nagyot sohajtva Arakcsejeff.
– No, csak nem komolyan beteg? Mi baja?
– Olyan baj, a mit legnehezebb orvosolni. Kedélybetegség. A kin az erőt vesz, azon az orvosok minden tudománya kudarczot vall. A czár néha hónapokon át nem alszik többet, mint ebéd után egy bágyasztó szunnyadási órát. Mindenféle rémképek kínozzák éjjel-nappal. Életunt. Nem is csoda. Mindent fokról-fokra összeroskadni lát, a mit fölemelt. Ifjusága ragyogó ábrándjai mind elvesztek már. A szabadelvű intézményeket, a miket ő maga hozott létre, ő maga kényszerült egyenkint eltörölni, saját magát megsemmisíteni. S arra, hogy ujjá teremtse magát, hiányzik nála a lélekerő. Tudja, hogy gyűlöletet keltett maga ellen, s nem tud zsarnok lenni, hogy a gyűlöletet irgalmatlanul elfojtsa. Mindenütt orgyilokkal látja magát körülvéve és nincs elhatározottsága a palloshoz nyulni, hogy megvédje magát. És a mellett családi boldogsága is le van tarolva. Fenséged ismeri a catastrophát. A czár kedélyét vallásos búskomorság tartja fogva. Elitéltnek hiszi magát. Elitélve Isten és emberek, élők és halottak által. Retteg a végzettől és mégis keresi azt. Ez a lélekállapot a legerősebb életszervezetet is képes felemészteni. A legkönnyebb betegség halálossá válik mellette, s ő nem gondol magával. Soha sem ereszt magához közel orvost. Eltitkolja, ha baja van. Én azt hiszem, hogy a halálvész csiráját hordja már a szivében, s a szív nem gyógyítható.
– Szegény bátyám, dünnyögé a nagyherczeg, fejét elbusultan hajtva az öklére. Az a dicső, hatalmas ember! A kivel együtt voltam Lipcsénél a diadalban… a Niemen szigetén, mikor Napoleonnal összejött egyezni,… és Párisban a nagy bevonulásnál,… és Bécsben a fejedelmek congressusán; és mindenütt hallottam a suttogást: «ah, ő az ott, az a délczeg férfi, a mellett a csúf mellett!» A fény és az árny, a mik egymást követik: mi képeztük azt ketten!
– Készen kell lennünk a legrosszabbra. Annak a gyönge lángnak, a mi ezt a fényt élteti még, csak egy fuvallat kell és kialszik. S akkor az egész ország a legborzasztóbb végfelbomlásnak néz eléje. Százféle összeesküvés által van alattunk aláásva a föld. Százféle zivatar közeledik felénk. Ki lesz ura a kataklizmának, ha egyszerre ég föld megmozdul? A czárnak nincs gyermeke. Ki lép utána a trónra?
– És ha ő nem rendelkezik? Pedig nem vehető rá, hogy rendelkezzék. Azt mondja, hogy a törvény világosan szól. A czár után következik a czárevics.
A nagyherczeg elkezdett hahotával kaczagni, hanyatt dőlt, úgy kaczagott, hogy a fogsorai kilátszottak, mint egy ásító oroszlánnak.
– Hahaha! A czárevics! Nem, barátom. Az nem ül fel neked a trónra! Engem te Iván gyémántos sipkája alatt nem látsz!
– Miért nem, fenség?
– Azért, mert sokkal jobb szeretem, ha ez a te vállszallagod a te derekadon van, mint ha az én torkomra kerül.
(Pál czárt a hadsegéde vállszalagjával fojtották meg.)
– Hová gondol? fenség!
– Az apámra, meg a népemre. No, hiszen én kellenék legjobban a szentpéterváriaknak! Tavaly, mikor felséges urambátyám, a czár beteg méltóztatott lenni s engem kegyesen felparancsolt magához s én megjelentem a székvárosban: huj, milyen ijedtség támadt Izraelben! Azt hitték, már én következem! Mikor végigkocsiztam az utczán, minden járda kitisztult egyszerre. Az emberek bebujtak a a kapuk mögé, hogy ne legyenek kénytelenek köszönteni. Hej, hogy járták a templomokat! Soha sekrestyés annyi kopeket össze nem szedett a perselyébe, mint az alatt, míg én ott voltam. A pópák majd lehúzták az angyalokat lábaiknál fogva az égből, csakhogy gyógyítsák meg a czárt! Minden utczaszegletre felrajzolták szénnel a profilomat ezzel a nagy orral csufságnak s szitkokat irtak alá. S mikor aztán felséges urambátyámat, a czárt kegyelmesen meggyógyítá a mindenható Isten, hogy egy szép napon kikocsizhatott, micsoda öröm volt akkor a városban! Minden ember tódult a kocsijához, majd a levegőbe emelték, s csaknem eltemették virágokkal. S mindezt azért, mert engemet gyűlölnek! Nem azért, mert őtet szeretik; hanem azért, mert tőlem félnek. Most mondtad, hogy őt is orgyilkosok fenyegetik mindenünnen. Csak az a külömbség, hogy őtet a mennyországba akarják elküldeni, engem pedig a pokolba. Azt hiszik, hogy én leszek az apámnak a fia! Olyan vaskezű ember a vasnyakuak fölött, mint a milyen az volt.
– S valóban arra volna szükségük. Az orosz vasnyakat csak egy vaskéz tarthatja meghajtva.
– No azt még megérhetik, de az Isten őrízzen meg tőle engemet is, meg őket is!
– Pedig minden igaz férfinak a reménye fenségedbe van vetve.
– Ejh, messze van az még. Minek beszélünk ilyen bolondokat? Minek élném túl őtet? Hiszen csak másfél évvel vagyok gyermekebb, mint ő. Még egy kvaterkát. Éljen az én urambátyám, a felséges czár. Mi dologért kerestél fel különben? Erről ne beszéljünk többet.
– Épen ő felsége megbizásából jövök. A trónöröklést rendbe kell hozni. Ez az ő akaratja. A czárnak trónörököse nincs.
– No hát nekem sincs. De még lehet. Látod, hogy meg házasodtam újra.
– Igen, hanem csak balkézre. Morganaticus házasság.
– Ez ideig. De ha gyermeke lesz a feleségemnek, egészen törvényes hitvesemmé fogom tenni.
– Azt nem teheti fenséged.
– Miért nem?
– Azért, mert az első felesége Anna Feodorovna még él.
– De hisz elválasztott tőle a synodus; ő már le is tette az Anna Feodorovna nevet, s visszavette a Szász Koburg Juliannát. Hisz új házasságomat a czár helybenhagyásával kötöttem.
– De csak balkézre.
– Hát cseréljük át jobbkézre.
– Az nem lehet. Az ország alaptörvényeibe Sándor czár alatt egy ukáz lett beiktatva, mely azt rendeli, hogy a czári trónra csak uralkodó családból eredt hitvesek emelhetők, s nem uralkodó család sarjának gyermekei a trónt nem örökölhetik.
– Hát ha én czár leszek, (a mitől őrízzen Isten) majd adok ki egy más ukázt, a melyik az előbbit eltörli.
– Van egy más akadály még, a mit a czár nem törölhet el egy ukázzal. Azt tudja fenséged, hogy a czári trónon nem ülhet más nő, mint a ki az orthodox vallás hive. Hiszi fenséged, hogy Grudzinszka Johanna elhagyja a római katholikus hitet egy koronáért?
– Nem hagyja el a czárok valamennyi koronáiért sem! Ebben a nőben nincs annyi hűtlenség, hogy egy vén lovát fölcserélje egy újabbal; nem hogy a vallását elesküdje. Ezt meg se kisértse nála senki.
– De van még, a mi a vallásnál is nagyobb akadály: a társadalom. Száműzve legyen-e a szentpétervári társaság a czári palotából? Grudzinszka Johanna lehet egy angyal: azért még sem fejedelemnő, a kiről a kevély Ghedimin, Nariskin, Trubetzkoi, Muravieff, Apraxin úrhölgyek elismerjék, bár csak azt, hogy velük egyenrangú; hagyján még, hogy rangban fölöttük áll.
– No hát maradjanak maguknak!
– Hogy érti ezt fenséged?
– Hát úgy, hogy ők tartsák meg maguknak a koronájukat, én meg megtartom magamnak a feleségemet.
– Fenséged csak nem mondja ezt komolyan?
– Komolyan és egész hidegvérrel, szólt a nagyherczeg, kezét Arakcsejeff karjára téve. Egész világi életemben nem találkoztam soha szeretettel. Azt hiszem, hogy már a dajkám, a ki szoptatott, megütlegelt, a mért olyan formátlan vagyok. Egy kutyát nem tudtam magamhoz szoktatni soha. Akárkire ránézek, azt látom, hogy meg van tőlem ijedve. Akárhogyan szelidítem lágy megszólalásra a hangomat, úgy recseg az, mintha szitkozódnám. A mióta a gyermekczipőimet elnyűttem, a miket az anyám húzott a lábamra, ezt a szót nem hallottam hozzám intéztetni: «kedves!» És most elém hoz a sors, mint vak tyúknak az igaz gyöngyöt, egy kedves gyermeket, a ki engem szivéből szeret. Nem mondja, de érzi; sőt velem érezteti. Bennem él, mint a saját lelkem, s követi a gondolataimat. Fölfedezi bennem, a mi kevés jó van, s megtanít enmagamat szeretnem! Egész sötét életemnek ez az egy napsugaras része. Ha beteg vagyok, ő az ápolóm, ha dühös vagyok, ő a megszelidítőm. Nála van a jobbik felem. S ti azt hiszitek, hogy van a világon ár, a miért én ezt eldobjam magamtól? Hogy van trónus a világon, a miért én azt a kis karos széket elcseréljem, a melyiken olyan szűken férünk el egymás mellett, hogy az egyiknek a másik ölébe kell félig ülni? De bolondok vagytok, ha azt hiszitek!
– Fenséges úr! Én régóta tanulom fürkészni az emberi indulatokat s előttem nem új tudomány az, hogy a szerelem erősebb hatalom a világon mindeneknél. Erős; de nem örökkévaló. «Ma» az így van, a hogy fenséged mondá. Hanem az emberi szív változandó, mint az ég. És annak örökké ellentéte marad a föld, a haza. Ma úgy hiszszük, hogy az egész mennyországot áldoztuk fel az égben; a midőn visszatértünk tőle a földhöz, holnap rájövünk, hogy az bizony csak egy felhő volt, mely ragyogott, de ma már nincs ott. Ellenben ez a föld mindig ott van alattunk. S ennek a vonzereje meg nem szünik soha. Micsoda? Fenséged szét hagyná omlani ezt az egész birodalmat? lángbaborulni, romokba dőlni egész hazáját, csak azért, hogy a feje nyugton pihenjen egy szerető asszonynak az ölében?
– No! És ha az mégis úgy volna?
– Hát ha úgy volna, arra az esetre is van határozott utasításom. Fenséged ura a saját terveinek; de az orosz birodalom is ura a saját sorsának. Ha a czárevics magasabb czélnak találja maga előtt a csendes polgári, családi boldogságot, mint az őseitől alkotott birodalom fentartását, akkor ezt az ajánlatot kell eléje terjesztenem. Ő felsége a czár, Grudzinszka Johannát, a czarevics morganaticus hitvestársát fölemeli lengyel herczegnői rangra: «Lovicz» családi névvel. Adományul adja neki a masovi vajdaság loviczi koronauradalmát örök hűbérül, s erre az törvényes hitvesül nyilváníttatik ki a nagyherczeg által. Leendő gyermekeik loviczi herczegek és «anyjuk» uradalmának örökösei lesznek orosz bojáriranggal. Ellenben Constantin nagyherczeg lemond a «czárevics» czímről, a trónörökösödési jogról maga és leendő gyermekei nevében, utána következő öcscsei javára.
Constantin a tenyerével ütött az asztalra.
– Inkább ma, mint holnap!
– Ne siessen a válaszszal, fenség. Az ég változandó, a föld örökkévaló. Én nem kétkedem benne, hogy mind az úgy van ma, a hogy fenséged mondá. De adjunk neki csak egy kis időhaladékot. Kisértse meg csak fenséged egyszer, csak egy hétre, egy hónapra távol lenni az imádott lénytől. Tegye meg például azt, hogy engedje őt elmenni, a mit gyönge egészsége úgy is megkiván, valami gyógyfürdőbe: Karlsbadba, vagy Emsbe, hogy ne lássák egymást egy ideig; hogy lássanak más alakokat is az alatt, mint örökké egymást s akkor engedje magának ezt a kérdést föltenni.
– Hát te azt hiszed, hogy mi el tudnánk egymástól idegenedni, ha sokáig távol volnánk?
– Régi történet ez, s örökké új marad.
– Hogy egy új arcz kitörülné valamelyikünk szivéből a másiknak a képét, rövid egy hónap alatt?…
Bolond vagy!
– Kisértse meg fenséged.
– Megtehetem. De előre mondom, hogy csalódni fogsz. Ne is törd rajta magadat tovább. Mi nem csetlünk-botlunk, mint más hétköznapi ember. Engem megszeretni, határos a képtelenséggel. Az chimæra. De a ki egyszer belém szeretett, az el nem hagy! Bizony mondom! S hogy én elfelejtsem őt, az nevetséges. Akkor igazán én volnék a vak tyúk, a ki zabszemet kér a talált gyöngy helyett. Készen van az a lemondási oklevél? Remélem, hogy magaddal hoztad? Add elém. Ma, vagy holnap, vagy egy év mulva, vagy az örökkévalóságnak akármelyik napján, mindig ezt a választ fogod nálam találni: «Aláirom!»
– Adjunk egymásnak határidőt fenség. Nem gyermekjátékról van szó, nem ifjukori szenvedély leküzdése a feladat. S gondoljon fenséged arra, a miről le akar mondani: Oroszország tizenkilencz koronájára! Iván Alexievics kilenczszáz gyémánttal terhelt koronájától kezdve az egyszerű «süvegig», melyet Nagy Péter czár tett fel a fejére; a nowgorodi koronára a Deissusval; a köztársasági koronára, a mit Rurik viselt; az asztrakáni süvegre, a mi Feodorovich Mihályé volt; a siberiai süvegre, a mit Alexievics Fedor viselt s a legrégibb, a legszentebb ereklyére, a Monomachos koronára, a minek eredete a mesék világába megy fel. Erről mind le akar-e mondani – egy asszonyi főkötőért?!
A további beszédet félbeszakítá Galban lovag belépte.
A lovag egy balletáriát dudolva lépett be, két kezét dolmányzsinórjába akasztva.
– Nos: Galban! kiálta eléje a nagyherczeg, hát szépnek találtad a Belvederét?
– Gyönyörű! felelt a lovag. S még hozzá valódi bevehetetlen vár…
E két utóbbi szó Arakcsejeffhez volt intézve, egy jelentékeny pillantással. Lehet, hogy a nagyherczeg is észrevett belőle valamit.
Csipősen mondá Galbannak:
– Bevehetetlen vár? Azt sem tudtam, hogy te az erődítvényekhez is értesz.
– Oh igen! válaszolt a lovag, szintolyan gunyoros hangon. Volt szerencsém sok bevehetetlennek hitt várat ostrommal elfoglalni.
Arakcsejeff aztán hirtelen tréfás fordulatot adott az allegoriázásnak ezzel a szóval:
– Ismerem az általad bevett várakat jól. Az egyik Chateau Laffitte, a másik Chateau Margot.
(Mind a kettő «grand vin» a bordeauxi borok közt.)
Ezen aztán a nagyherczeg elnevette magát s felkelt az asztaltól.
A VAK TYÚK IGAZ GYÖNGYE.
Mi szépet látott hát Galban lovag s mi bevehetetlent tapasztalt a Belvedere terraceán?
Csakugyan fölséges egy látvány! A közelben a Laziénki őserdő egymásra boruló fái, a tavasz mosolygó zsengéjében, a mi az iharfák aranyzöldjétől a szömörczék biborpirosáig minden tarkaságban váltakozik. A gömbölyű fák közül a Laziénki vár, Szobieszky János őskastélya, csak czinktetőivel emelkedik ki, mulató lakok piros és zöld tornyocskái tarkítják a lombszőnyeget, mely közt az ezüstlevelű nyárfák szegélyző sorai jelölik a kanyargó utakat. Távolabb az ős lengyel királyi város, (élve maradt szíve egy eltemetett testnek,) egymásra tornyosuló kőépületeivel, miknek tömege menetelesen emelkedik fel a hajdani királyi palotáig, melynek függő kertjeit még jelölik a hosszú kő-terraceok. A szent-János templom góth tornyain ragyognak az arany keresztek (még azok nincsenek megkettőztetve). A város alatt kanyarog végig a Visztula, közepén a zöld tavaszpompában viruló kis «Szász sziget»-tel. A túloldalon a nagy beliani erdő, közepén a kamalduli barátok ó-kolostorával, a minek falai lángolnak az alkonyfénytől; a királyválasztó nagy Wolja rónatér, annyi nagy történelmi jelenet ködlepte néma tanuja. S a láthatáron az alkony aranyos ködében elmosódott álomképe egy várnak. Az Mariemont, Szobieszky Máriának hajdani kastélya.
– Úgy-e mily fölséges szép látvány? mondá Johanna Galban lovagnak, mikor azzal a Belvedere legmagasabb terracean együtt széttekintének.
– Fölséges egy börtön! mondá Galban lovag.
Johanna rábámult okos, nagy barna szemeivel, a mik nem voltak lángolók, csábítók; de tele lélekkel, érzelemmel.
– Börtön? Kire nézve börtön? kérdé csodálkozva.
– Egy szentre, egy martyrra nézve, ki nemzete javáért feláldozza magát.
– Ki az a martyr? S mi az az áldozat? Nem értem önt, lovag.
– Bizonyára nem az a nagyobb martyr, ki az izzó rácsra engedte vonatni magát; hanem az, ki szivét áldozza föl egy olyan kínpadon, a minél kegyetlenebbet emberi phantasia ki nem gondolt. S széttépetni egy fenevad által nem olyan iszonyú áldozat, mint megölelni, megcsókolni azt a fenevadat. Ilyet csak lengyel leány tehet meg, s csak a lengyel népért teheti meg.
– Vagy én nem értem önt, vagy ön értett félre valamit. Szólt Johanna, megkinálva a lovagot a porczellán csészével, a miben elkészíté számára a mokkát. Azzal leültek egymással szemközt.
Galban lovag régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ostromnál. Szokta tudni, hol van a vár leggyöngébb oldala?
– Herczegnő! A milyen messze csak Lengyelország alkirályának híre elhat, olyan messze földön emlegetik Grudzinszka Johanna nevét is. Hódolattal szól róla mindenki. Az üldözöttek védője, a szenvedések enyhítője e név.
– Én nem tudok erről semmit. Itt csak az szenved, a ki valamit vétett. S én a büntetést meg nem akadályozom.
– Lehet, hogy szóval nem. Talán nem is tudtával. De öntudatlanul bizonynyal. Azt mindenki tudja, hogy a mióta önnek bűvszerű varázsa veszi körül Lengyelország ijesztő rémét, azóta az egészen átváltozott. Vannak világos órái, a mikben népével úgy bánik, mint egy atya. Ez órákat a herczegnő varázsolja elő.
– Lovag úr, kérem, nem veszi ön észre, hogy egy olyan magasztalás, mely férjemet gyalázza, nekem csak visszatetsző lehet?
– Távol legyen tőlem, hogy én a czárevicset, az én uramat kisebbíteni akarjam. Ő olyan, a milyennek lennie «kell». A kormányzás se nem poézis, se nem keresztyén hittan. Annak a szabályai szigorúak. A magas diplomatiának nincsen szíve, s a ki tökéletes államférfi, annak ilyennek kell lenni. Az egész világ tudja, hogy a czárevics alattvalóinak zsarnoka.
– De nekem férjem! A kihez kötelesség csatol és szeretet.
– Ez a szó az, a mi véremet fellázítja. Őszintén szólok ön előtt. Mikor e küldetést, mely bennünket Arakcsejeffel együtt ide hozott, elvállaltam, megvallom, egészen más fogalmakkal voltam a herczegnő felől, mint most, midőn előttem látom. Nagyon sok nőt tanultam ismerni a küludvaroknál, kik azt hitették el magukkal, hogy a koronás fők szerelme más forma, mint egyéb halandóké. Mindannyian tudták magukat vigasztalni, mikor csalódásaikból fölébredtek. Mikor az állam magasabb érdekei azt kivánták, hogy az ő szerelmük áldozatul essék, egy grófi, herczegi czímmel, egy fényes birtokkal meg lettek vigasztalva, s nem haltak bele.
– Mi hasonlat lehet azoknak a sorsa és az enyim között, ki ünnepélyes szertartással lettem feleségévé a férjemnek? Az oltár előtt nyujtottam neki a kezemet legelőször s viselem azóta az ő nevét, s birom igaz szeretetét.
– Ah, herczegnő! A diplomatia szívtelenségéről önnek még sejtelme sincsen. Ez mind igaz. Ön bizonyosan észre sem vette, hogy esküvésekor a pap a nagyherczegnek nem a jobb, hanem a balkezét tette az ön kezébe, de hát ez nem csalás, nem megalázás. Szokásos ez fejedelmeknél, s a nő és utódok lehetnek erre büszkék. Hanem – most következik az infamia: – Arakcsejeff a czárevicsot akarja a czár trónörökösévé kineveztetni. Neki a nagyherczeg az eszményképe. Úgy, de annak mulhatlan föltétele az, hogy a nagyherczeg vegye vissza első feleségét, a ki még él, a ki uralkodó fejedelmi család tagja; mert másforma nőt az ország alaptörvényei a trónon el nem tűrnek, s azon esetben tudja herczegnő, hogy mi sors fog önre várni?
– Bármi legyen az, nyugodtan fogom azt elviselni.
– Önt meg akarják fosztani férje nevétől, s miután Grudzinszky gróf sem hagyja nála a magáét, meg fogják önt tenni Lovicz herczegnőnek, – s akkor – képzeli ön, hogy mi lesz önnek a sorsa?
– Türelem és megnyugvás.
– Nem vette ön észre herczegnő azt a kegyetlen mosolygást Arakcsejeff arczán, mikor önnek kezet csókolva, azt mondá: «Ah ez a boldogság látása emlékeztet engem a saját magaméra». Ő egysorba akarta önt állítani azzal a nővel, a kinek neve Daimona, s a ki neki csak szeretője: egy markotányosné!
– Nem éreztem a sértést.
– Nem! nem! Az lehetetlen! Hiszen mikor e tervet velem közölték, én is azt mondám: eh mit? hát az történik vele, a mi annyi más asszonynyal. Ő sem hal bele, mint amazok sem. De a mióta megláttam önt; e tiszta szent tekintettel, a miből nem olvasni ki egyebet, mint nemes lelkét és hallgató szenvedését, azóta megszüntem a józan észtől kérni jó tanácsot, mely azt mondaná, ha hallgatnék rá, hogy fussak innen száz mérföldnyire s hitessem el magammal, hogy a mit láttam, az csak álomkép volt. Azóta nem gondolok egyébre, mint hogy önnek a sorsát megfordítsam, ha a saját fejem utána vész is. Az nem lehet, hogy ön ily pokoli cselszövénynek áldozatul vesse oda magát! Az nem lehet, hogy egy lengyel nő így meg hagyja fertőztetni apja nevét, őseit, czímerét, minden védelem, minden megtorlás nélkül.
– Mit akar ön?
– Mit akarok? Tudatni akarom, hogy van önnek módja a boszuállásra. Van önnek módja megelőzni a cselszövőket, s válaszul a megalázó ajánlatra azt felelni: tartsátok meg Lovicz herczegnői czímeteket a főrangú kéjhölgyek számára; engem, lengyel nemes nőt, lesz a ki becsületes nevével, egész szivével mindazok fölé emelni kész; egy egész férfi, a ki engem imád és megbecsül!…
Galban lovag arcza, szemei, theatralis mozdulatai illustrálták e beszédet; Johannának nem lehetett kétsége az iránt, hogy mi értelme van e hódolatnyilatkozatnak?
Még csak gyönge pír sem gyuladt ki érte az arczán. Igen csendes, nyugodt hangon felelt:
– Galban lovag. Látja ön ezt a körfalat, mely a Belvederét és a Laziénkát körülveszi? E falon belül ön az én vendégem. És szabadsága van önnek e falakon belül mindenre, még arra is, hogy engemet megsértsen; a míg kedve tartja önnek, hogy vendégem maradjon… De a mint egyszer túl fog ön lépni ezeken a falakon, megszünik vendégem lenni… Én nem szólok senkinek arról, a mit ön most nekem beszélt. Lengyel nő nem árulkodik soha, még a férje előtt sem, maga vesz megtorlást magának… Én önt ezért a vakmerő megbántásért, a mint e falakon túl lépett, megbotoztatom. Parancsol még egy kis czukrot a kávéjába?
Galban lovag felkaczagott.
– Ma foi! Ez nem új dolog. Három eset közül kettőben az ember sikert arat, a harmadikban megverik. Kérek még egy kis czukrot a kávémhoz.
Aztán még lekisérte Johannát a parkba, megdicsérte a tulipánjait, mély alázatos bókkal búcsut vett tőle s visszatért a mesteréhez, nagy dudolva. Ott tudjuk, mivel fogadták.
– Hol hagytad a feleségemet? kérdé tőle a nagyherczeg, mikor az asztaltól fölállt.
– Lekisértem a parkba; ott váltunk el az eremitagenál.
– Jer, Arakcsejeff, keressük őt fel, te indulj el az egyik úton, én majd a másikon. A melyikünk hamarább rátalál, a Belvederébe visszahozza.
A nagyherczeg szerencsésebb volt: ő talált rá Johannára. A nő a fűben térdelt s a tengeri nyulakat etette a markából, Constantin kedvencz állatjait.
A nagyherczeg is odadűlt le mellé a fűbe.
– Vigyázz magadra, dörmögé, a föld nedves még, meg találsz hülni. Este lesz már, harmatos a fű.
– Nem árt az nekem meg, én edzett vagyok.
– Az nem igaz. Nagyon is gyönge vagy. Alig várom az időt, hogy elküldhesselek, a hova olyan nagyon vágytál, Emsbe, fürdőkre.
– Már nem kivánok odamenni.
– Miért nem?
– Hát, elgondolkoztam rajta; te nem jöhetsz velem. Nehéz állásod itt lekötve tart. S hogy én hetekig, hónapokig távol legyek te tőled; ne lássalak, ne legyek veled: azt én nem állom ki. Inkább itt maradok. Hiszen nagyon jó itt.
– Mit? kiálta fel a nagyherczeg szenvedélyesen. Hát te oly nagyon szeretnél engem, hogy nem tudnál nálam nélkül meglenni, hogy nem volna semmiben örömöd, ha engemet nem láthatnál? Oh te egyetlen egy igazgyöngyöm!
S azzal felkapta a nőt karjaiba, mint egy bábut s a hol érte, ott csókolá; nevetve, hizelkedve, gyügyögtetve.
– S ezt az asszonyt akarják, hogy én dobjam el magamtól! Úgy-e jó lesz? Majd ide beledoblak a tóba! (úgy tett vele, mint tréfából ijesztgetett gyermekkel szokás, egyet lódítva rajta karjai közt). Félsz-e, hogy beledoblak? Hahaha! Hát attól félsz-e, hogy elhagylak magamtól választatni, kineveztetlek Lovicz herczegnőnek; kifizetlek, a mért szerettél, a mért hívem voltál, egy uradalommal, s aztán más feleséget veszek? Hát attól félsz-e? No beledobjalak a tóba? Huss!
Johanna átölelte a férj nyakát s megcsókolá annak homlokát, szeliden suttogva:
– Ha meggyalázasz, ha elkergetsz magadtól, én még akkor is visszatérek hozzád. Ha leszállítasz feleségből szeretővé, szolgálóvá, szolgállak, szeretlek, nem tehetek róla…
– Hahaha! És ezt akarják én tőlem elvenni. Arakcsejeff! Héj, erre tarts! Arakcsejeff! Rátaláltam!
A mint Arakcsejeff az útkanyarulatnál meglátta a nagyherczeget, ölében Johannával, egészen megértette, hogy mi történt.
– Mondd meg nekik! kiálta messziről a czárevics, lihegve az indulattól. Mondd meg nekik – odafenn – hogy én nem adok oda cserében egy asszonyt, a ki szeret, egy országért, a ki gyűlöl! Mikor mégy vissza Galban lovagoddal együtt?
– Fenséged engedelmével még ma itt maradok; de Galban lovag már odábbállt; most értesülök a czédulájából. Nagyon sürgős útja volt. Johanna herczegnő azt igérte neki valami szaváért, hogy megbotoztatja.
– Megbotoztatja! kiálta fel a nagyherczeg. Mit? Az én Johannám? Botoztat? Jer a jobbomra feleség!
S azzal letette Johannát az öléből s a jobb karjára fűzte.
Semmi sem hiányzott már a tökéletességéből!
– Eredj hát haza, jó barátom, s mondd meg otthon, hogy én Lovicz herczegnőt törvényes jobbkézről való hitvesemmé teszem. S minthogy neki nem szabad engem Szent-Pétervárra követnie, hát majd én kisérem el őt Emsbe. Nekem szabad. Aztán azt a bolondságot majd készítsd el, a mit alá kell irnom.
Azzal tovább ment; de hogy mit beszélt még Johannával, azt a csókoktól és a nevetéstől nem lehetett kivenni…
A mit Krizsanovszky igért a szojus blagodensztoiga gyűlésén, megtörtént. A képtelenség, hogy a világ egyik legnagyobb birodalmának trónörökléséről lemondjon valaki önkényt, lemondjon úgy, hogy később, még ha maga megbánná is, vissza ne vehesse, a miről lemondott: lehetővé lett és beteljesült. S a talány neve: «Johanna» volt; a hogy azt Zeneida kitalálta még akkor.