Szabadság a hó alatt, vagy: A zöld könyv / Történelmi regény

Hanem erről nem tudott senki meg többet, csak a kik érdekelve voltak, és azok a vén fák ott körül.

*

S ez az idyll – vajmi világrendítő catastrophának lett az okozója!

A KI MINDENNÉL NAGYOBB ÚR.

A míg a «Zöld könyv» titkos társulata a maga messzelátó tervén építgetett, az alatt a «Medvesonka» egyesültjei mást gondoltak ki. Ők oldalt hagyták a katonaságot, hátat fordítottak a főnemesek szövetségének s terveztek a saját szakállukra.

Elnevezték magukat «napoleonistáknak».

Ugyan miért választották azt a különös nevet?

Hát – szegény emberrel nem nehéz elhitetni azt, hogy rosszul megy a dolga. Abban az időben keletkezett az az orosz népdal:

Különösen az utóbbi négy esztendő alatt rendkívül sok Isten csapása nehezedett az országra, rossz termések voltak, a gabona nem adta meg a vetőmagot. Iszonyú tűzvészek hamvasztották el a legnagyobb városokat. Valami eddig ismeretlen dögvész beszabadult a határon s végigtizedelte az országot. Apró patakocskák megnőttek özönvízzé s egész városokat sepertek el nehány óra alatt. Sáskák, férgek, minőknek ember hírét nem hallotta soha, jöttek elő tábor számra, megkínozni embert és állatot. Nagy hadihajók sülyedtek el a tengeren minden legénységgel együtt.

Mindez pedig Isten büntetése azért, hogy a szabadságukért harczoló görököknek nem megy segítségükre a czár.

S a csodák ellen csak csodák segíthetnek.

Van egy csodája e századnak, emberi alakban, a kinek neve «Napoleon».

Nem igaz, hogy az angolok elfogták Waterloonál! Nem igaz, hogy fogva tartják Szent-Ilona szigetén! Itt van ő, jól elrejtőzve, de nem szabad elárulni, hogy hol? Csak annyit szabad tovább adni, hogy Irkuczk környékén. Onnan fog ő előjönni, mikor a nép keserű pohara színültig megtelt, s összetöri a hatalmasokat, s felszabadít minden népet!

Ez volt általánosan elterjedve.

A «Medvesonka» szövetség közt volt egy gipszalakkészítő művész («a mi Canovánk»), a ki maga kétszázezer Napoleon-szobrot küldött szét a világba műhelyéből. A muzsiknak az lett a szent képe, a kit a feszület helyébe állított. Az volt a Messiás, a ki elé családostul letérdelt imádkozni; attól várta minden bajainak megorvoslását.

Még mai nap is igen sok orosz kunyhóban ott lehet találni azt a kis gipszalakot a keresztbe tett csónakkalappal a fején, mellén összefont karokkal, hosszú kabátjában, kurta derekú frakkjában. Még halála után negyven év mulva is várták, hogy eljön.

Ez tehát egészen megérthető jelszó volt: «majd eljön Napoleon!»

A nép csak annyit tudott, hogy tizenkét év előtt, mikor a Napoleon eljött, az urak nagyon meg voltak ijedve, bezzeg kedves volt nekik a paraszt! Hej hogy futottak, otthagyva prédára a kastélyaikat. Aztán volt pénz, mint a polyva! Nem lehetett olyan árt kérni, a mit meg ne adtak volna a zabért, meg a rozsért! Hát még a fényes igéretek! Azokkal bántak még csak bőkezűen. Eget-földet igértek a muzsiknak. Azt persze mind elfeledték. Hát csak jöjjön még egyszer az a Napoleon.

A «medvesonka» vezéreinek tehát ez volt a tervük.

November 8-án lesz orosz naptár szerint Mihály őrangyal ünnepe. Ezen a napon az Izsák-téren s a Néva jegén nagy népünnepet szoktak tartani. Belevegyül az egész lakosság; úr és paraszt. Mikor aztán már jól össze lesz a világ keveredve, egyszer csak elkiáltják a jelszót minden téren: «itt jön Napoleon!» Arra a sokaság közül kiválik, a lelkesült nép vállain emelve, a hős corsicai ismeretes alakja, személyesítve Dobujoff (a mi Rosciusunk) által, a ki igen jól tudja mimelni a nagy császárt s erősen is hasonlít hozzá. Több aztán nem kell. Ezzel a szóval: «itt van Napoleon», fel lehet fordítani Szent-Pétervárt s az innen kiinduló hógörgeteg meg nem áll Nowgorodig, a hol a régi «köztársaság» népe rögtön csatlakozik hozzá, s ez eltemeti Moszkvát és mindent, a mi ellen akar állani ennek a szónak.

A terv egészen bizonyosra volt számítva. A néptől el lehet venni a szabadságot, el lehet venni a kenyerét, de a mulatságát ne próbálja elvenni senki. A mely nap a nép megszokta, hogy mulasson, azzal a nappal nem rendelkezik semmi hatalom.

A mellett az egész csataterv is jól ki volt főzve. A részvételből minden ember ki volt zárva, a ki az urakkal bármi összeköttetésben áll.

Még egy körülmény kedvezett vakmerő tervüknek. Október közepén már a Néva beállt, s azontúl folyvást erős fagyok voltak, de hó még nem esett, mely más évben már november közepén lábnyi magasan fedi a tetőket s csak májusban olvad le róluk. Most tehát könynyű leendett a város több helyén vésztüzeket gerjeszteni, a mi különben télen Szent-Pétervárott nem olyan könnyű, mint Moszkvában, a hol sok a faház. Ha tíz helyen egyszerre kigyullad a város, a zűrzavar tökéletes lesz.

Ezen a napon az Izsák-tér egész búcsujárás képét ölti fel (a Mihály őrangyal ünnepét még akkor itt tartották, nem a Mars-mezőn). A máskor puszta térség helyén egy éjszaka egész új város emelkedik, utczákra sorakozott bódékkal; a mik között eltehenkedik a bódék apja, a sok népszerű szinház. És minő szinházak! Fabábok, a mik úgy játszanak, mint az igazi emberek s egész harczjátékokat adnak elő. És az az egész csapatja a művészeknek, a kiknek védistene nem Apollo, hanem Pan; a nép mulattatói, a kik nem hívogatják a nagy urakat, a finnyás tudósokat deszkából összeütött szentélyeikbe, hanem vándorolnak vásárokra, búcsukra, ünnepekre, s nem szégyenlik leszállni a nép közé s levett csörgő sipkáikba szedni össze a rézkopeket. A nép hívei: a pojáczák! A kik nem olyan orczátlanok, hogy a halhatatlanság számára dolgozzanak, beérik vele, ha ma kikereshették a tegnapi korcsmai számlát s azért épen olyan jól játszanak, mint Talma, vagy Macready, megeszik a csepüt, s pántlikát húznak elő az orrukból vég számra, elnyelik a tüzes parazsat, az éles kardot s a lábujjuk hegyével megvakarják a füleiket. Csinálja ezt utánuk Sulliván, vagy Kean, vagy a mindkettőnél híresebb Dimitriefszki!

Ott mutogatják egy bódéban a valóságos vizileányt, a kinek halfarka van és eleven halat eszik, s csak annyit tud mondani, hogy «mama» és «papa». A másik sátor alatt a kötélen tánczoló elefánt tiszteletére ütik az öreg dobot; ki mellett négykezű erdei emberek vicsorgatják a fogaikat.

Az óriás hölgy is itt látható, a kinek hóna alatt a legmagasabb férfi elmehet; pedig nem visel ám sarkos czipőt s megmutatja a lábikráit, hogy nincsenek kitömve. A panoráma-mutogató énekelve magyarázza a nagy harczok, vezuvkitörések, tengeri viharok és rémes gyilkosságok történeteit, a miknek hű képmását mindenki megnézheti két kopekért egy nagyító lyukon. Hát még azok az élvezetek, a mik nincsenek födél alá rejtve. Itt egy banda kürtzenész játszik, a kik közül mindegyik csak egy hangot fuj, mint az orgona a sípjait, s mégis nóta lesz belőle; amott czigányleányok tánczolnak énekkiséret mellett; keringelők, hinták, szélmalom alakra röpítik a légbe ujjongó terheiket; az orosz csúszkán szánkóval, korcsolyával iszánkodik alá a jó kedvében sivalkodó ünneplő nép, s valamennyi dicső mulatságon felülemelkedve fogja bámultatni csodaművészetét a kötél-tánczos, a ki egy szál kötélen, a mi az Izsáktemplom tornyától az admiralitás erkélyéig van kifeszítve, fog egy talyigát keresztül tolni, s abban a talyigában a saját kis fia fog ülni.

Van is dicső kedv: a szamovárok nem győzik a forró theát ontani, s a theára nyomban czukros jeget, meg sós uborkát fogyaszt, a ki igazán jól szeret élni, s hallgatja a népénekesek dalait, s maga is beleénekel, s ha elhozta a háromszegletű balalajkát, muzsikál is hozzá; a mi nem nagy tudomány, mert csak két hurja van a szerszámnak.

De nemcsak a köznép mulat ma; az úri rend is kijött az utczára a maga pompájával. Arról ugyan gondoskodva van jól, hogy a fekete nép (a csort narod) meg az úri rend össze ne keveredjék. A «nyári kert» el van zárva ez alkalommal, s ott vágtat körben az előkelő világ, mindenféle alakú hintóiban, a batardtól kezdve a nemzeti proleotkiig, s mutogatja drága prémeit és boglárait, meg bolognai kutyácskáit. A Néva jegén pedig ezernyi, meg ezernyi szánka futtat versenyt, szabadon vágtatva a széles folyam tükre felett, aranyozott szánok angol telivérekkel, s egyszerű lappon vasokok, a mik elé széles szarvu iramszarvas van fogva. Az észak Bábele van együtt.

S majd a mikor le fog szállni az est, akkor a nyári kert pavillonjának terraceán meggyujtják a bengáli tüzeket: a vásártéren kátrányos máglyákat lobbantanak fel, s tarka tűzijáték eleveníti meg a zsibongó népünnep képét.

S erre a tűzijátékra három ágyulövés a vár fokáról fogja megadni a jelt, akkor valamennyi toronyban megszólalnak a harangok Mihály őrangyal hódolatára.

Ez a három ágyulövés, meg az a harangszó lesz jel az összeesküvőknek is, hogy előrohanjanak oduikból késeikkel, fáklyáikkal, elkiáltva a jelszót: «itt van ő! itt van Napoleon!» A mikor aztán a harangbömböléstől elnyomott csataordításban, az úri néppel és katonasággal összekeveredve, az általános zűrzavar közepett egyszerre juthatnak be a várba, leölve mindenkit, kiről a «kés dala» szól.

Egészen tiszta munka volt.

Délután erős délnyugati szél támadt a tenger felől, mely sok mulatságot elrontott. Az ilyenre ugyan itt mindenki el van készülve; ha nem elég egy bunda, felvesz kettőt; hanem a szegény komédiásoknak sok bajt okozott: felforgatta a sátoraikat, félbeszakította a legmulatságosabb tréfákat; a kötéltánczos nem is merte megkisérleni nyaktörő útját; az erős szél úgy lefujta volna arról az egy szál kötélről fiastól együtt, mint egy pár legyet. A nyári kertben kocsikázó hölgyek is panaszkodtak, hogy a fátyolaikat mind letépi a kalapjaikról a szél, s különösen nagy volt a panasz a miatt, hogy a tűzijáték egészen dugába dől, mert a bengáli tüzön s a tűzkerekeken kívül semmi sem fog sikerülni.

A szél pedig estefelé nem hogy csillapodott volna, hanem valóságos orkánná növekedett.

Ekkor megdördültek a vár fokáról az ágyúk, s azokkal egyszerre megszólaltak a harangok. Háromszáz harang egyszerre. Az aztán a carillon!

A harangozáson a népzaj nem törhetett keresztül, hanem az ágyudörgések igen.

A nép szokta számlálni, hogy hányat lőnek?

Három lövés volt a jeladás a bengali tűz ellobbantására.

Hanem az ágyúk tovább dörögtek.

Mikor huszonegyig elszámlált a nép, akkor azt kérdezték az emberek egymástól: «nini! mi ez? herczegasszony született tán a téli palotában?»

Nem biz az, az ágyúk csak tovább dörögtek.

Az ötvenedik lövésnél azt kérdezte minden ember: «ej ha! valami tengeri csatát nyertünk meg valahol?»

Annál sem állt meg az ágyudurrogás, tovább dörgött a harangzúgás között.

Mikor aztán a százegyediket dörögte az ércztorok, akkor minden ember bámulva kérdezte egymástól: «de hát a czár születésnapja van-e ma, vagy micsoda?»

Az sincs! A dörgést folytatta a rézszörnyeteg. Százkettőt, százhármat, száznégyet. A százötödiknél aztán senki sem kérdezte, hogy mit jelent ez? hanem felordított az egész város, oly hangon, mely túlharsogta a harang bömbölését:

– «Itt jön! Ő jön!»

De nem «Napoleon jön», hanem még annál is nagyobb úr: a Néva!

Jön visszafelé s hozza magával a tengert! Az egész darabokra tört jég-tengert, kristály torlaszaival, hullámsánczaival, sebesen, rohamosan, ordítva, harsogva, tombolva.

Ezt jelzi a szakadatlan ágyulövés a várfokról.

Mikor I. Péter czár hozzáfogott annak az eszmének a létesítéséhez, hogy a finn mocsár közepett egy új világvárost emeltessen, s az őserdőket, a mik a mostani palotasorok helyét elfoglalták, kezdé kiirtani, talált egy vén veresfenyőfát, a minek a kérgébe mély vonalak voltak vágva körül. «Mit jelentenek ezek a vonalak?» kérdé egy vén paraszttól. «Ezek jelzik, uram, a Néva magasságát, mikor megárad s a vidéket elönti.» A czár levágatta a fát is, a parasztot is. Azok pedig igazat mondtak mind a ketten. A Néva a hatalmas czári városnak örök ellensége maradt.

Jön, visszafelé folyva, már nem a medrében, hanem a medrén kívül, nem is a Néva már, hanem a tenger. Maga a keserű tenger, s majd mikor le fog futni a víz, a paloták falai odáig be lesznek húzva sóval, a meddig a víz emelkedett.

Úgy jön az óriási hullámszörnyeteg, mint egy útnak indult hegyláncz. Egész délután ostromolta, a nyugati széltől korbácsolva, azt a torlaszt, a mit saját maga rakott maga elé a kronstadti öbölben felszaggatott jégből, estére legyőzte azt s akkor aztán omlott be hömpölyögve a nagy Névába és ott tolta maga előtt a jégzajt.

Legelsők voltak, a kik az itéletnapi vészt észrevették, a nagy Néva jegén versenyszánkázók. A kik a jobb partra menekültek szánjaikkal, azok jól jártak, mert ott tiszta volt az út a menekülésre; de a kik a bal partot találták legközelebb s arra akartak kiszabadulni, azok egyszerre az ádáz rémületet vitték magokkal az ünnep mámorában tomboló sokaság közé.

«A Néva jön!»

Ez az egy kiáltás elég ijedelmet önteni a legbátrabb szívébe s nyavalyássá rémíteni a gyönge szívüt, mert az elől nincs menekülés. Ez mikor haragba jön, végigönt az egész városon, s a ki előle fut, az utcza tulsó végén már szemközt találja őt.

A zűrzavar egy percz alatt általános lett. A hintók serege az elkerített nyári kertből csak a rendes kapukon keresztül szabadulhatott ki. S ott a bejáratoknál összetorlódott. A kik aztán nagy nehezen kiszabadulhattak a térre, az utczára, ott az eszeveszettül rohanó népgomoly közepébe jutottak s az vitte őket magával, a merre maga rohant, nem tekintve a czímert a hintóajtón, s a paszomántos inast a bakon. Nem volt most se herczeg, se muzsik, csak ijedt ember.

S mielőtt kibirtak volna egymás közül keveredni, már ott volt a vízár.

Az első hullámcsapás, mint egy halom szemetet kapta fel a nagy Izsák-tér bódéhalmazatát. A lebujokból kiöntött dőzsölők ordítva jöttek elő pinczeoduikból; a vásárosok úszóbódéik tetejére kapaszkodva, kiabáltak segítségért; az óriás nő a sátora tetején dugta ki a fejét meg a két kezét s legjobban meg volt ijedve, a majomnak öltözött komédiások fölfutottak árboczaikra, a vízileány is megtalálta a lábait s igyekezék a szárazra jutni halfark nélkül; a betanított elefánt bömbölve gázolt a népen keresztül, hátára kuporodott gazdájával s az állatsereglet fenevadai rivalltak, mint az őserdőkben.

S a rémjelenet satyrájául a nyári kert pavillonja terraceán elhelyezkedett tüzijátékos meggyujtotta piros és zöld bengali tüzeit, s azok messze bevilágíták az özönvízi zűrzavar képét. Csak ő maga és segédei nem láttak semmit, elvakítva a fénytől, míg egyszer aztán a harangok, az addigi ünnepi zengésből áttértek a vészjelző kongatásra. Akkor vették csak észre a nagy veszedelmet. Akkor meg aztán siettek kioltani minden görögtüzet s arra az egész város sötét lett. A vihar nem engedte a lámpásokat meggyujtani, s a jégzaj, a merre előnyomult, mind kidöntögette a lámpásfákat.

A zűrzavarhoz, a vészhez még az éjsötétség is hozzájárult.

Az ész nélkül menekülő tömeg között ott volt Ghedimin herczegnő is Bethsábával. Orosz divat szerint két egymás elé fogott ló volt a hintójok előtt. Egy ilyen fogattal nagyon nehéz kikeveredni egy kocsitömkeleg és futó sokaság közül. Az első ló alig fékezhető. Kivált az ilyen tüzes angol mén, a minőt ma a herczegnő kocsijába fogatott. Be akarta mutatni, hogy neki mégis pompásabb fogata van, mint Zeneidának. Pedig hát nem ért vele czélt, mert Ilmerinen kisasszony meg sem jelent a népünnepen.

– Térj ki valami mellékutczába! parancsolá a herczegnő kocsisának.

Ezt könnyű volt parancsolni, de nehéz végrehajtani. A népgomoly minden oldalról körülfogta őket.

– Szállj le! parancsolá ekkor a vadászának, s csinálj helyet a csőcselék között.

A vadász, egy óriási finn legény, aztán megfogta zablájánál fogva az első lovat, úgy akarta azt a néptömeg között vezetni, jobbjával ütlegeket osztva az útjába tóduló muzsikok fejére. No, a muzsiknál még az megjárja, mert az hozzá van szokva, mert ő paraszt; de az ostorhegyes ló nemes vér, s az angol paripa nem engedi magát a zablájánál fogva czibáltatni. Egyszer csak felágaskodott s a patkójával olyat csapott a vadász fejére, hogy az eszméletlenül rogyott össze.

– Most mit csináljunk? szólt megrémülten a herczegnő s elkezdett sírni.

– Én tudok rajtunk segíteni, mondá ekkor Bethsába. A gyeplőst lehet nyeregből vezetni.

– De ki ül fel rá? szólt kezét tördelve a herczegnő.

– Hát én! Megszoktam a lovaglást.

– Jó lesz, mondá a herczegnő.

Mindenekfelett önző volt. Nem gondolt rá, hogy Bethsábának, ha az első lóig akar eljutni, előbb térden felül érő jeges árban kell végiggázolnia; azután kitenni magát fagyasztó viharnak, bunda nélkül, csupán a könnyű prémes kaczabajkában, s azonkívül egy őrjöngő néptömegnek, mely a sötétben nem ismer se Istent, se urat! És hogy elvégre is az egy király leánya, a ki nem azért lett bizva Ghedimin herczegnőre, hogy ő nála fullajtári szolgálatot teljesítsen.

Azt mondta neki: «jó lesz».

S arra a leány hirtelen leveté nyusztszőrmés bundáját, kiugrott a kocsiból, bele a vízbe; odafutott az első lóhoz, azt szépen a nevén szólította, megveregette a nyakát, s aztán egy aczélruganyosságú szökéssel ott termett a hátán, a gyeplőszárt kantárnak fogva a kezébe.

Most aztán meg lehetett indulni.

A leány szelid szóval kérte az útjába tódulókat: «kedves bátyám! kérlek; áldjon meg az Isten!» s ez többet használ, mint az erőszakoskodás. Az emberek szorítottak utat előtte s a hintó kivergődött az Izsák-térről és a széles utczákról s sikerült azzal befordulni egy mellékutczába, a mit nem leptek el a futó tömegek.

Hanem annak is megvolt a rossz oka, hogy miért nem jött azon szemközt ember?

Azért, mert a tulsó utczán már megkerülte őket az áradat.

Mentől inkább haladtak azon az utczán, annál bizonyosabbak lehettek a felől.

A hullám már becsapott a hintóba s a herczegnőnek fel kellett állania a kocsi ülésére, hogy a lábai fel ne ázzanak. Ő tehette azt; de Bethsábát az előre vágtató paripa csuromvízzé fecskelte, s a hullám folyvást a térdeig csapkodott fel.

– Csak a nyefszkij prospectre kiérjünk! Lihegé a herczegnő. Siessetek. Siessetek. Ott van a palotánk mindjárt közel.

Oda ugyan jó helyre értek. A mint a keresztutczából kijutottak a tágas, egyenes sugárútra, mintha a Névát magát látnák maguk előtt, mikor megindul rajta a zaj. Itt már nemcsak víz volt, hanem jég is. A sötét víztükör felett ott feküdtek az úszó jégtáblák. Az áradat a Moika csatornán át eléjük került.

– Szent Mihály arkangyal! kiálta fel e látványra a kocsis a bakon. Szabadíts meg bennünket a magad neve napján!

– Ne imádkozz most, hanem hajtsd a lovakat! kiálta rá a herczegnő.

– De asszonyom, nem szabadít ki innen bennünket más, mint vagy angyal, vagy az ördög!

– Ne ugass! kiálta a herczegnő, fejbe vágva a kocsist. Én egyikben sem hiszek, hanem bizom a jó lovaimban, azok hazavisznek. Vágtassunk, vágtassunk.

S a nő vágta a kocsist, a kocsis vágta a lovat, a ló meg vágta a haragos elemet, a jeges árt, haragudtak mind a hárman. Csak a királyleány könyörgött. «Én Istenkém, kis Istenkém: küldj valami szabadulást!»

Érezte, hogy nem soká fogja kitartani, tagjai megdermednek.

AZ ÖRDÖG.

Egyszer csak derengő fény kezdett egy mellékutczából a sötét hullámra vetődni; a vérvörös sugár élesen sütött ki a magas házak sorai közül.

Egy dereglye jött elő a mellékutczából. A hajó orrába volt letűzve egy fáklya. Két férfi evezett; egy a hajó orrán állva, hosszú csáklyával hárítgatva félre a sebesen közelítő jéghasábokat, egy pedig a kormányrudat fogta. A dereglye közepén állt egy nő, kurta prémes bundában, feje és csaknem egész arcza elburkolva a bashliktól, a ki azzal foglalkozott, hogy egy csoport apróbb-nagyobb gyermeket mindenféle pokróczokba takargatott s piskótákat osztogatva ki közöttük, csitítgatta őket, hogy ne kiabáljanak annyit a «tata», meg a «baba» után. (Az orosz kis gyerek mama helyett babát mond.)

Hja, biz a tata meg a baba azt szokta tenni, hogy mikor maga elmegy a népünnepre, hát akkor a sok mihaszna apró porontyot bezárja otthon a szállásán. A hátára csak nem veheti, mikor a «korsóba» megy.

Mikor aztán beüt a szerencsétlenség, hát biz akkor a tata, meg a baba (ha ugyan ura még a két lábának) hát csak elszalad valamerre; de a bezárt aprósággal mi történik? Ha tüzi veszedelem van, biz azok odaégnek; ha azonban csak az árvíz jön, hát akkor jó az Isten, majd csak küld innen-amonnan holmi jószívű uracskákat, a kik mulatságot csinálnak maguknak abból, hogy a benrekedt gyerkőczkéket ablakon, padláslyukon át összeszedegessék; hisz azoknak az uraknak ez olyan jó mulatság, mint a kacsavadászat. Lám, ezek is hogy megtöltötték már a dereglyéjüket, pedig még csak egyet fordultak.

A dereglyések észrevették a vízár közepett küzködő hintót, azzal egyszerre arra vette a jármű irányát. A fáklya szikrázva lobogott az erős szélben s tűzvilágot kölcsönzött az ifju férfi arczának, ki a csónak elején állva, mint egy szellemhős közeledett a fekete víztükör felett.

A torló jég harsogott a közeledő dereglye alatt.

Az ifjú férfi neki feszíté csáklyáját s odafaroltatta a dereglyét az úri fogat mellé.

Már ekkor Bethsába alig birta magát tartani a lovon.

Az ifju nem vesztegette a szavakat, hirtelen átkarolta a leány derekát, a ki ösztönszerün ragadta meg mindkét kézzel a karját s a másik perczben a leány a ló hátáról a dereglyébe volt emelve.

Bethsába e pillanatban az ifju szemei közé nézett és akkor megtudta, hogy mi gyönyör van abban, a mikor egy ember a másiknak a szemeiben elveszti a lelkét. Ő már egyszer találkozott e szemek lángjával; akkor még csak a szárnyait égette el náluk, most azután egészen beléjük hullott.

– Takarja ön ebbe a bundába! szólt a dereglye közepén álló hölgy a férfihoz, s saját bundáját levetve válláról, odaveté a didergő leányra. Aztán odalépett a hintó szélére s kezét nyujtá a bennülő hölgynek. E közben hátra hullott fejéről a bashlik, s Bethsába ráismert az arczára. «Ez az ördög», ez Ilmarinen Zeneida!

A herczegnő is ráismert.

Vad szenvedélylyel taszítá el a felé nyujtott kezet s rekedten kiálta:

– El innen! Nem kell az ön segítsége! Inkább a jégárba, mint önhöz: a pokolba!

S azzal kikapta a kocsis kezéből az ostort s közé vágott vele a lovaknak; azok vadul vágtattak előre, neki a jeges árvíznek, a tajtékzó hullámnak, mely szügyeiket verte már. Nem kellett neki ez a segítség.

Bethsába pedig ott maradt.

Reszketett, nemcsak a hidegtől, hanem attól a rémgondolattól, hogy most az ördög keze közé jutott. Már viszi magával, már az övé.

Még a bundáját is ráadta a martalékára, hogy annál biztosabban elvihesse. Milyen jó meleg bunda. Bizonyosan ez is a pokolból jött.

– Ön meg fog fázni, mondá a csáklyás férfi Zeneidának.

– Evezni fogok s majd kimelegszem, viszonzá a nő, s azzal kezébe kapva a lapátrudat, elkezdé azt feszíteni, hogy keble csak úgy emelkedék bele. Így tesznek az ördögök, mikor sietnek a martalékukkal. Ezt a sok gyermeket is bizonyosan mind a pokolra viszi most.

A dereglye sebesen sikamlik végig a sötét utczákon.

Majd egy nagy kert elé jut, melynek kőfala gátat vet a hullámnak. Bethsába megismeri azt a czifra aranyozott vaskerítést. Itt lőtték le a szarvast, a mit ők hajtottak a mult tavaszszal. Az ördög odaviszi őt most magához!

A dereglye kiköt a palota küszöbe előtt, egész odáig tódul az árvíz, a márványlépcsőkig. Hanem az a palota jó menedék. Alapja úgy fel van emelve, hogy a pálmakert növényeinek a tövét soha sem érheti el az árvíz. A tornácz fényesen ki van világítva s cselédsereg fényes bérruhában siet lámpásokkal az érkezők elé. Benn nagy sürgés-forgás van. A nagy tánczteremben végtül-végig ágyak vannak vetve, s közepett asztal terítve, gőzölgő samovárokkal; egy csoport gyermek már fekszik az ágyakban; nehányat most itatnak meleg levessel, theával. Sok ember van itt, a kiknek arczát Bethsába, úgy rémlik, mintha látta volna valahol.

Azok úgy kerültek oda, hogy a Mihály arkangyal-napi ünnepi sokadalmat szokás szerint felhasználta a zöld könyv társasága az ország minden részéből összebeszélt gyűlés megtartására. Ilyenkor a rendőrség figyelme meg van bénítva.

A vezetők alig kezdtek a tanácskozáshoz, a midőn berohan Puskin azzal a hirrel, hogy a Néva kiáradt s elöntötte a várost.

Erre a hirre mindenki elfeledett politikát, alkotmánytervet, összeesküvést, csak a közös vész állt előttük. – «Siessünk menteni, a mit lehet!»

Zeneida parkjában volt egy nagy halastó, a melyen tavaszszal egész regattákat szoktak rendezni a vidám vendégek; a csónakok, dereglyék ott voltak télen a félszerben. Azokat hirtelen elővontatták, s azzal felosztva egymás között a feladatokat, mindannyian csáklyát, evezőt ragadtak, s indultak szerteszét árellenében, segélyt vinni a nyomorultaknak. Nehány csónak már megelőzte Zeneida járművét. Az volt a jelszó, hogy a veszélyben forgó házakból a gyermekeket kell legelébb megszabadítani, meg az olyan nőket, a kik gyermekeikkel otthon maradtak.

Zeneida egész kastélyát, konyháját, ruhatárát rendelkezésükre bocsátá.

Neki jutott az oroszlánrész; nem is bocsátotta ki a kezéből. Felkapta az ölébe bundástól a királyleányt, úgy vitte fel maga a lépcsőkön, egy virágillatos langymeleg szobába, mely puha szőrmével volt szőnyegezve. Az nem is tudott volna a maga lábain ide feljönni. Nem volt semmi önakarata; engedett magával mindent tenni – az ördögnek. Az ellen úgy is hiába minden daczolás.

Zeneidának első dolga az volt, hogy letépte Bethsábáról a testére fagyott ruhákat mind; ollóval vágta, körömmel hasította; nem hagyott rajta semmit. Hát hisz az ördög így szokott bánni a martalékával.

Hanem egy különös dolog mégis feltünt Bethsábának. Gyakran szokott ő Corynthiával együtt fürödni, s olyankor keresztanyja soha sem mulasztá el, hogy azt ne mondja neki: «ejh, milyen szép vagy!» s eldicséri gyönyörű idomait. Ez a másik nem teszi azt. Összehuzott szemöldökkel tekint rá, mintha haragudnék s aztán fog egy durva gyapotszövetet, s azzal kegyetlenül végigdörzsöli a levetkőztetett leány minden tagját, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá, mindaddig, míg a dermenet eloszlik izmaiból, s jótékony melegség váltja fel a reszketést. Akkor aztán bepólálja őt a kandallónál megmelegített patyolatlepelbe s lefekteti jó puha ágyba, odahelyezve a fejét a vánkosra, melyen szétbontott haját körül elteríté, hogy könnyebben megszáradjon, s azzal betakargatja paplannal. Hát hiszen az ördög így szokott bánni eleinte azokkal, a kiket elragad!

Akkor aztán finom porczellán csészében hoz neki valami párolgó italt, a miből Bethsába, a mint egy kortyot lenyel, az mint az olvatag tűz járja végig az ereit. Ez bizonyosan az ördögök bűvitala! S aztán ennek az a tulajdonsága van, hogy ha az ember egy kortyot lenyelt belőle, a másikat utána kivánja, mindaddig, míg csak az utolsó cseppben tart; s mikor az egészet megitta, lecsukódnak a szemei, akárhogyan iparkodik ébren maradni, nem bir magával, elalszik. Akkor aztán az ördög elviszi őt álmában mindenféle tündéri tájakra, a mik eleinte nem nagyobbak, mint egy férfinak a szemszivárványa, hanem aztán egyre tágulnak, míg egész leirhatatlan paradicsomok válnak belőlük, a mikben az ember nem járkál, hanem repül. Egyszer olyant is álmodik, mintha az ördög odajönne hozzá, megtörülgetné homlokát, lebontogatná testéről az átizzadt burkot, s friss inget adna rá. Reggel aztán, mikor fölébredt, látta, hogy az ing csakugyan rajta van. Ha ez sem volt álom, akkor a többi sem volt az.

Felült az ágyában és körültekintett az ördög szobájában. Csakugyan ilyennek kell annak lenni; mert nincs benne semmi szent kép, ellenben chinai és japáni bálványszobrok nagy választékban. Ezek a Belzebub szobrai, meg az Asmódié kétségtelenül.

A min még jobban elbámult, az, hogy öltönydarabjai mind oda vannak szépen egymásra rakva az ágya mellé egy alacsony karszékre. Hogy lehet az? Hisz azokat tegnap az ördög diribről darabra tépte, szakgatta, vagdalta; s most itt vannak épen, szárazon. Hejh, az ördögnek sok szolgálattevő szellem áll rendelkezésére. Ehhez értenek azok. Megkisérté felvenni ez öltönyöket, hátha nem égetik meg? nem mulasztá el, valahányszor egy kapcsot összeakasztott, rá mondani «Christeleyson, Kyrie eleyson», hogy megrontsa a gonosz varázst.

Aztán mikor fel volt öltözve, elkezdte fürkészni, hogy mi lehet ezen a szobán tul az ördög kastélyában?

Végig járt két-három szobát, azok mind nem olyanok voltak, a minőket ő keresztanyjánál szokott látni, a ki pedig gazdag herczegasszony. Egy szoba épen tele volt eleven madarakkal, meg kitömött állatokkal.

Egyszer aztán valami hangokat hallott meg, a mik hasonlatosak a gyermeknyafogáshoz. Aha, itt kinozza az ördög az elrabolt kis gyermekeket.

Odavitte a kiváncsiság. Egy szőnyegajtó mögül jöttek a hangok, a mi félig nyitva volt. Bekandikált rajta. És ott látott egy csoport apró porontyot, a kiket Zeneida mozsdatott, fésült, öltöztetett. A mosdatottak nyafogtak, a kik pedig már fel voltak öltöztetve, azok örültek az új ruhájuknak.

Különös foglalatosság egy ördögtől!

Az volt Zeneida fürdő-szobája.

Bethsába bátorságot vett magának belépni. A kiváncsiság vakmerő.

– Ah, ön már fel is öltözött kis herczegnő? szólt Zeneida, a midőn őt meglátta.

– Mit csinál ön a kis gyerekekkel? kérdé Bethsába kiváncsian.

– Látja ön, fürösztöm és öltöztetem őket. Az anyjaik ki tudja merre vannak? Az áradás még egyre nő; az egész város víz alatt van. A míg ez el nem múlik, addig ezeket ápolni kell. No, a ki hamar felöltözik, szólt azután a gyerekekhez Zeneida, az majd mehet az étterembe, s kap a mamzeltől jó levest reggelire.

Bethsábának valami jutott eszébe. Ki akarta próbálni az ördögöt.

– De hát ezeket a gyerekeket nem imádkoztatja meg valaki, mielőtt reggelit kapnának?

– Nem ám, kedvesem; mert ezek sokkal inkább éhesek, mint áhítatosak.

– De imádkozni mégis csak jó; mondá a királyleány.

– Mire jó?

– Hát most épen arra, hogy muljék el ez a nagy szerencsétlenség a városról.

– Kedves kis herczegasszonykám, szólt Zeneida. Azt a szelet, a mi a Névát ide felhajtja, úgy hiják, hogy «Auster». És ha az egész földet lakó ezerkétszázmillió ember mind elkezdene a szájával fujni, még az sem volna elég arra, hogy visszafujja az Austert, ha az megindul.

Ez már csak igazi ördöghöz illő észrevétel! Az imádkozást nem tartani egyébnek, mint a szájból kijövő fujásnak!

Bethsába a vakmerőség legszélsőbb eszközéhez folyamodott. Megkisérlé az «Isten» nevét kimondani az ördög előtt. Hátha erre rögtön kén és szurokfüst közé feloszolva, elveti csábító külsejét, s átváltozik szarvas, kecskelábas ősalakjává?

– Hát ön nem hiszi, hogy e szörnyű csapást Isten mérte rá az emberekre?

– Nem, kedveském! mondá Zeneida, épen egy kis pityergő leánykának a fejére kötve fel a meleg főkötőcskét; mert ha Isten küldené az elemi csapást büntetésül az emberekre, hát akkor gondoskodnék róla, hogy az árvíz ne menjen be a jó emberek házaiba; hanem csak a rosszakéba.

(Bizony csak ördög vagy te! Különben nem mondanál ki ily rettenetes szavakat.)

Bethsába még tovább vitte a bátorságot. Rá akarta szedni az ördögöt.

– Ejh, önnek sok dolga lehet most; nem könnyíthetném meg a fáradságát? Ha nekem megengedné, én is megtudnám e kis gyerekeket mosdatni, fésülni; én nagyon szeretem azt; az nagyon mulatságos lehet.

– Igazán! Szólt Zeneida derülten. Dehogy nem! Így önnek is adok valami foglalatosságot. Nekem úgy is gondoskodnom kell, hogy ennyi embernek legyen mit enni. Hát vegye magára a gondját az apróságoknak!

Azzal odaültette Bethsábát a maga helyére s a sok piszkos gyerekre ráparancsolva, hogy szót fogadjanak, még egyszer szivesen mosolygott a királyleányra s aztán otthagyta őt a fürdő-szobában.

Bethsábának első gondja volt, valamennyi gyermeket rögtön letérdepeltetni s aztán közéjük térdelve, elmondatni velük a Miatyánkot. «De szabadíts meg a gonosztól: Amen!»

No most ezzel az ördög ugyan fel lett tromfolva.

Akkor aztán hozzáfogott a kis árvák mosdatásához, fésülgetéséhez.

A ZÖLD SZEMŰ EMBER MESÉJE.

Hanem az apró porontyok nem viselték ám magukat olyan csendesen az ő keze alatt, mint mikor az a másik nő bánt velük. Annak egy ránézése elég volt a nyafogást, szepegést egyszerre elnémítani; ez a másik pedig csak olyan gyermek volt előttük, mint maguk; egy cseppet sem féltek tőle; egyik rákezdte s arra aztán valamennyi folytatta, hogy «hol a baba, hol a tata?» S aztán, hogyha összemázolják a könyeikkel a képeiket, akár újra mosdassa őket az ember.

Hát bizony a tatát, babát ő sem tudta nekik előteremteni; hanem ekkor eszébe jutott, hogy mit szoktak ő vele csinálni a dajkáló asszonyok, mikor kis gyerek volt, aztán sírt az anyja után? Mesélni szoktak neki.

– No ne sírjatok, viseljétek magatokat szépen, majd mindjárt mondok nektek egy szép mesét a «zöldszemű emberről». Az ám a szép mese, hallgassatok csak rá.

A Sisera hadja erre az igéretre rögtön elcsöndesült; odatelepedtek Bethsába körül, odatették az állaikat a térdeire, belekapaszkodtak a szoknyájába, úgy hallgatták.

– Hát, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királyfi; akkora, mint te bozontos fejű itt a lábamnál. Annak volt egy jó apja, meg egy még jobb anyja, a kik őtet nagyon szerették. Egy napon aztán a király is, meg a királyné is egyszerre elutazott. Nagy hosszú czifra érczládákba feküdtek le, a miknek a tetejeit rájuk csukták. Azután feltették őket nagy-nagy aranyos-ezüstös szekerekre, a mikbe hat-hat ló volt fogva, s aztán sok ember, meg katona, meg ágyu kiséretében elvitték őket, nagy muzsikaszó mellett. A kis királyfi, mikor egyedül maradt a kastélyában, azt kérdezé a nagyvezértől:

– Hová utazott az én apám, meg az én anyám?

A nagyvezér azt mondta neki:

– Jaj, kis királyfi, azok elmentek messze-messze; egy másik világba.

– Hát minek mentek abba a másik világba? kérdezte a királyfi.

– Azért, mert az sokkal jobb világ, mint ez az innenső, a miben mi lakunk, felelt neki rá a nagyvezér.

Azt mondta erre a királyfi:

– De hát akkor engemet is miért nem vittek el magukkal abba a másik világba, ha az a jobbik?

– Jaj, kis királyfi, mondá a nagyvezér; te neked még előbb sokat kell fáradni, küzdeni, szenvedni ezen a világon, a míg megérdemled, hogy abba a másik világba eljuthass, a hova az apád meg az anyád elutaztak.

Hát sehogy sem tetszett ez a biztatás a kis királyfinak; hogy ő még fáradjon, küzdjön és szenvedjen is sokat, s azt mondta magában: «no megállj, majd utána megyek én az apámnak, anyámnak abba a másik jobbik világba s itt hagyom nektek ezt az innensőt; kínlódjatok benne, ha nektek úgy tetszik».

S azzal azt tette, hogy fogta a kis puskáját s kiment az erdőre, mintha madarakat akarna lődözni. Ott azután addig ment a sűrű rengetegben, míg egyszer utólérte a záporeső. Aztán, hogy meg ne ázzék, keresett egy odvas fát, hogy majd abba meghuzza magát. Hát – jól van – a mint az oduba bebujt, akkor látta, hogy ott már van egy ember elrejtve. (No te borzas, mit csináltál volna, ha te jártál volna így?)

– Nagyot sikoltottam volna.

– Bezzeg a kis királyfi nem azt tette ám, hanem megszólította bátran az idegen embert: «hallod-e ember, ez az erdő az én erdőm, ez a fa az én fám, én nem engedtem meg neked, hogy benne lakjál. Hanem ha megmondod nekem, hogy merre van az a jobbik világ, a hová apám anyám elutazott, akkor neked adom a fát is, az erdőt is; nem bánom: lakjál benne».

Azt felelte neki erre az idegen ember az odvas fában:

– Nem úgy van az kis királyfi: hamarább itt laktam én, mint ez az erdő felnőtt s innen engem senki ki nem üzhet. Azt meg, hogy merre van az a jobbik világ? csak akkor mondhatom meg, ha én is megszeretlek téged s te is megszeretsz engem. Én már megszerettelek ám.

– No én ugyan nem szerettelek meg! mondá a kis királyfi.

– De hát miért nem? kérdé az erdei ember.

– Azért, mert zöld a szemed.

Az idegen embernek csak úgy világlottak a szemei, mint két szentjános-bogár.

– No hát eredj, Isten hirével, mondá neki az ismeretlen; a miből a királyfi megtudhatta, hogy ez nem valami gonosz szellem, mert külömben nem tudná az Isten nevét kimondani.

– El is megyek! szólt a kis királyfi; megtalálom én az utat a jobb világba nálad nélkül is. Hallottam én már elégszer, hogy merre van annak az útja!

Hallotta sokszor a kis herczeg, úgy fülhegygyel, mikor azt beszélték, hogy ott a sziklák között lakik egy kegyetlen nagy vérszopó vadállat, egy tigris, a mely sok vadászt, kecskepásztort elvitt már a másvilágra. No az majd őtet is elviszi.

Ment, csak ment, a míg csak el nem ért a sziklák lábához, a hol a vadállat barlangja volt, a mire rátalálhatott arról a sok elszórt csontról, a mikkel annak a bejárata be volt terítve. A tigris akkor is otthon volt, a barlangban hallatszott a mormogása. (No te borzas, oda mertél volna-e menni a barlangba?)

– Nem én, ha a lapdám beesett volna sem.

– No látod, a kis királyfi nem volt ám olyan gyáva: bátran bekiáltott a barlangba: «hej te, tigris, gyere elő! itt vagyok én: a királyfi! Jer, vigy el engem is a jobbik világba, gyorsan!»

A szörnyeteg előmászott az oduból, körülnyalta a véres száját, hosszú farkával megcsapkodta az oldalait, s aztán lesunyta a fejét, hogy egy ugrással elkapja a kis királyfit. (No ne sírj, na, te kis pisze: hiszen nem kapja el!)

Mert abban a perczben egy sziklahasadékból előrohant egy óriáskigyó, az a tigrisre vetette magát, átszorította rettenetes gyűrűjével a szörnyeteg derekát, torkát; beleharapott a nyakába. A tigris ugrált, ordított, fetrengett; a két szörnyeteg elkezdett egymással élethalál-harczot küzdeni s utoljára lehengeredtek egymásba tekergőzve a mély szakadékba, a sűrű bozót közé, a honnan csak a nagy csörtetés és ordítás hangzott aztán elő. Azok bizonyosan megették egymást.

A kis herczegnek vissza kellett térni a palotájába.

Az útban találkozott egy vadászszal, a kinek tegez és puzdra volt a vállán.

– Ejnye de furcsa vadász ez, a ki még most is nyillal, kézijjal vadászik! mondá magában s jól a szemébe nézett.

Az volt a zöldszemű ember.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a jobbik világba, hacsak engem meg nem szeretsz! mondá neki a zöldszemű s azzal egyszerre eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

– Megálljatok csak, mondta magában a kis királyfi. Tudom én még annak másik módját is, hogy hogyan lehet eljutni a másik világba? Sokszor hallottam, hogy van egy nagy tenger; sok ember, a ki arra rászállt hajóval, nagy szépen megtalálta az utat a jobbvilágba. Hátha én is megtalálom.

Azzal mindjárt kiadta a nagyvezérnek a rendeletet, hogy készíttessen fel egy nagy hajót a Fekete-tengeren, azon ők el fognak utazni a tűzimádók országába, a hova a herczeg anyja való volt; odamenet nem történt velük semmi veszedelem, hanem mikor visszafelé jöttek volna, útközben megkapta őket egy szörnyüséges nagy zivatar. Villámlott, mennydörgött, az egész ég beborult, s mikor a villám végighasította az eget, meglehetett látni benne a fényes angyali sereget, s mikor a szél kettészelte a tengert, meglehetett látni a tengerfenekén a vizi tündéreket. «No most mindjárt, no most mindjárt! mondá magában a kis királyfi, akár ott fenn, akár ott lenn; de most mindjárt megtalálom én az utat abba a jobbik világba.»

A nagy hullám már a kormányt is összetörte, a kormányost is leseperte a hajóról, s vitte azt sebesen neki egy nagy sötét sziklapartnak, a hol annak bizonyosan össze kellett törni.

Ekkor azt veszi észre a királyfi, hogy valaki elfoglalta a kormánypadot. Egy idegen ember, a ki egy régi formájú timonnal kezdi kormányozni a hajót.

– Ejnye, de furcsa egy kormányos ez! mondá magában a kis királyfi, a ki ily ócska timonnal akarja kormányozni ezt a gályát.

Hanem arra egyszerre lecsendesedett a vihar: az ég is, tenger is becsukódott, a hajó kikerülte a fenyegető nagy sziklákat s szerencsésen bevitorlázott az otthoni kikötőbe.

A kis királyfi szétnézett a furcsa kormányos után, a kiről senki sem tudta, hogy honnan került ide. Hanem az nagyot nevetett.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a másik világba, a míg engem meg nem szeretsz!

A kis királyfi a szemébe nézett, akkor vette csak észre, hogy ez volt a zöld szemű ember. De már akkor, köd előttem, köd utánam, sehol sem volt. Eltünt egyszerre, mintha a víz nyelte volna el.

De már akkor igazán megharagudott a kis királyfi.

Hát már az én számomra semmi útja sincs nyitva a másik világnak! Azért is csak megkeresem! Hallotta ő, hogy sok derék vitéz megtalálta már azt világot, ki elment a csatába s kiadta a nagyvezérének a rendeletet, hogy mingyárt izenjen háborút a tatár királynak!

Nos hát a nagyvezér – élni-halni – összeszedte a seregeit s betört vele a tatár király országába.

Jaj, de az igen hatalmas király volt, csak hagyta mind beljebb jönni az országába a kis királyfi seregeit, akkor aztán egyszerre körülfogta azokat minden oldalról.

No megijedt erre a nagyvezér: «odavagyunk, királyfi, se életünk, se halálunk. A tatár egy lábig levág bennünket, vagy rabságra fűz; annyi a serege, mint a sáska».

A kis királyfi nemhogy szomorkodott volna, de még inkább örült rajta.

– No hát csak mentül előbb hozzá kell kezdeni a csatához, hogy essünk át rajta.

De a nagyvezér úgy meg volt ijedve, hogy közkatona ruhába elbujt s nem állt a sereg élére; a katonák még jobban megijedtek s arról beszéltek, hogy mind megadják magukat. Ekkor megjelent a sereg előtt lóháton egy idegen lovag, olyan öltözetben, a milyent nem látott soha senki. A kardjának az alakja olyan volt mint a láng, vagy a kigyó, s az a vitéz felbátorította a többi vitézeket s neki vitte a tatároknak. Hát alig hogy megfujták a trombitákat, jön ám a tatár király a maga táborával, gyalog, mezitláb, zsákruhába öltözve, kard nélkül, ajándékkal tele a marka: s elkezd szépen könyörögni, hogy kössenek vele békességet; ő nem hadakozhat, mert az éjjel minden katonája megbetegedett; csak úgy hevernek a földön, kezüket, lábukat rázva.

A kis királyfi megint megismerte a zöld szemű embert. Az volt az ismeretlen hadvezér.

Ekkor aztán elbusulta magát nagyon. Látta, hogy a zöld szemű ember nélkül soha meg nem leli az utat abba a másik világba, a hol az apját, anyját feltalálja; hát csak rászánta magát, hogy felkeresi hát a zöld szemű embert a maga odujában, s megmondja neki, hogy no hát inkább szeretni fogja.

El is ment, meg is találta, kihitta az odvas fából. A zöld szemű embernek taplóból volt az öltözete, gombából a kalapja, s hosszú zöld penész volt a prém rajta, a képe sárga volt, mint a viaszk, s a szája kék, mint a szeder.

– No kedveském, hát szeretsz-e már? kérdezé a királyfitól.

– Szeretlek, csak mutasd meg az utat abba a jobbik világba.

– Megmutatom, ha megeszel egy szem szilvát ebből az én kosaramból s megcsókolod az ajkamat egyszer.

Egy kosár volt a kezében szederindából fonva, és azon hosszukás szilvák, épen olyan viaszkszinüek, mint az ő arcza. A kis királyfi kivett belőlük egyet, kettétörte és megette. No még egy csókot! Azt is megtette. «Jaj be hideg volt az a te ajkad!» mondá összerázkódva tőle.

S attól az egy szilvától, meg egy csóktól aztán megtalálta a kis királyfi, a mit olyan nagyon keresett, az utat a jobbik világba, a hol atyja, anyja vártak reá. Most is ott van, onnan köszöntet beneteket.

A mesélés alatt egy kis szöszke leánynak a haját fonta be a királyleány, a ki szemét száját felnyitva, nyelte a mesét, s mikor vége volt, azt kérdezé: «De hát mi van abban a másik világban?»

– Hát kicsikém, ott igen jó élet van; mindig süt a nap, örökké tavasz van, senkit nem bántanak, semmi dolog nincsen, mindennap Mihály őrangyal ünnepe van, minden lélek örül és szereti egymást, ember soha meg nem szomjazik, meg nem éhezik, s angyalokkal játszik.

– De lelkecském, petyegé a kis szöszke; ha abban a jobbik világban se nem esznek, se nem isznak, akkor oda tata baba nem megy.

Bethsába felkaczagott s összecsókolta a kis porontyot.

A mire a másik szobából hangos tapsok csattantak fel.

HISZ ÖN NEM AZ…

A mesemondót kilesték.

A szőnyegajtó kinyiltával három ismerős arczot látott maga előtt Bethsába. Az egyik volt Zeneida, a másik Puskin, a tegnapi megszabadító, a harmadik Jakuskin, a ki ugyanakkor kormányozta a dereglyét. A két férfi ma is fülig sáros volt. Látszott, hogy dologból jönnek. – Oh, milyen szép ilyenkor a férfi.

– Kilestük a mesemondót! szólt Zeneida. Ön elragadta vele a hallgatóságát.

– Nevezetes az, szólt Jakuskin, hogy ezt a mesét én is hallottam már, mikor a Kaukázusban jártam. A zöld szemű ember allegoriai jelképe a kaukázusi láznak. A mesének az értelme az, hogy a ki a kaukázusi láz incubatióját megkapta, azt semmi más halál nem érheti, azt fegyver nem fogja, vad meg nem tépi, tenger el nem nyeli, a zöld szemű rém nem engedi másnak a választottját.

Bethsába ismét maga előtt látta Puskint. Azt a két szemet, a miben elveszni olyan édes halál! Sietett a kezét nyujtani neki.

– Még én meg sem köszöntem önnek, hogy megszabadított. Ugyan jókor hozta az Isten. Már nem álltam volna ki sokáig, hogy a lovon üljek.

– De hogy engedhette önnek azt a herczegnő? mondá Puskin szemrehányólag.

– Én kértem rá. Sajnáltam, hogy olyan nagyon félt. Ő sírt is, s azt nem tudom nézni. Nem tudja ön: szerencsésen hazaért-e?

– Nincs semmi baja. Utána jártam. Bizony higyje el, herczegnő, csak azért eveztem oda a kapujához, mert tudtam, hogy önnek az első kérdése az lesz, hogy nincs-e baja keresztanyjának? Semmi baja. Még az éjjel elvitette magát dereglyén Peterhoffba, a hol biztosságban lesz. Itt kellett neki a palota előtt végigeveznie. Bizonyosan azért nem küldött fel önért, mert tudta, hogy ön itt nagyon jó helyen van.

És Bethsába nem vette azt a szót gúnynak, mert ő csakugyan nagyon jó helynek találta azt, a hol Puskin szemeibe lehet nézni.

– Már most én nem tudok önnek semmit sem adni azért, hogy engem megszabadított, mert én olyan szegény vagyok.

– Épen, mint én, mondá Puskin.

Zeneida odasugott Puskin fülébe.

– Ha ezt a két szegénységet összetennék, milyen nagy gazdagság lenne belőle.

Puskin visszasugá:

– Azt mondanám, hogy «köszönöm», ha nem te kinálnád azt!

Bethsába azonban ismét visszaült a mosdató-márványmedenczéhez.

– No már most, kérem önöket, engedjék tovább folytatnom a kötelességemet, mert még nem vagyok valamennyivel készen. Megengedjenek, ha annak elsőbbséget adok.

– Áldottak legyenek a kezek, a mik abban fáradnak! mondá Puskin, s szavának minden hangja olyan volt Bethsába előtt, mint az üdvösség.

(No már most én tudom, hogy őtet szeretem, mondá magában. Én már készen vagyok vele. De hát vajjon ő szeret-e engem?)

– Mi most búcsút veszünk önöktől, mondá Puskin, csak a Ghedimin palotából hozott izenetet átadni jöttünk fel. Megyünk vissza. Az ár egyre nő. Egész Szent-Pétervár víz alatt áll már. Sok dolog vár ránk. De még a nap folytán többször meglátogatjuk önöket. Önnek, kedves herczegnő, én még sok ajándékot fogok hozni.

(Ajándékot! ott van ni! Mondta a keresztanyja, hogy a szerelem azon kezdi nyilvánulását az orosz ifjaknál, hogy a férfi ajándékot hoz választottjának. Hát mégis!)

– Ajándékot? szólt gyermeteg örömmel s az ártatlanság hajnalpirulásával arczán. Miféle ajándékot?

– Hozok önnek még egy csoport piszkos, rongyos gyereket mosdatni, felöltöztetni.

A leány örömtelten kaczagott fel s tapsolni kezdett.

– Azt! azt! Ilyen ajándékot! Csak hozzon ön nekem mentől több rongyos, piszkos gyereket! Kérem! Nagyon kérem. Azt szeretem majd nagyon.

A két, matróznak öltözött férfi sietett ki sáros csizmáival a szőnyeges boudoirból.

– Te! szólt Puskinhoz Zeneida, kikisérve őket a szomszéd terembe. Ezt a leányt az Isten is neked teremtette.

– Hát te mióta hiszesz Istent?

– Eredj! bolond vagy! Hát Ghediminről mit tudsz?

Puskin vállat vont.

– Otthon van. Nincs semmi baja. Láttam az erkélye ablakán keresztül, de nem nyitotta ki, hát nem beszélhettünk egymással. Tudod: ő jó, becsületes ember, még bátor is, ha benne van. Hanem magától nem szánja el magát, hogy belemenjen. Ő téged bizonyosan nagyon szeret és félt is, de tudja jól, hogy a palotád az árvíz felett fekszik s vannak jó barátaid, a kikkel parancsolhatsz. Ő vendégszerető, bőkezű, s majd utólagosan százezreket fog aláírni az inségesek számára, de hogy a házába bevigye őket, a termeit összesároztassa velük, s egy csésze meleg levest adjon nekik, ahhoz – egy feleség kellene a háta mögé, a ki rábiztassa. Olyan pedig nincs. Ő emberszerető is; de a lábát nem akarja feláztatni, mert okvetlenül csúzt kap utána! Ő egy nagy «eszme.» S ő azt tudja.

– Te rágalmazó vagy! Bizonyos vagyok felőle, hogy beteg.

– Remélhető, hogy nem halálosan, mert akkor a herczegnő csak nem hagyta volna itt a víz közepett, s nem ment volna egyedül Peterhoffba.

– Ne fuss még! Hát a czárról mit tudsz?

– Ő folyvást jár dereglyéjével. Jer ide, Jakuskin! Te találkoztál a czárral. Mondd el a dolgot.

– Eh! szólt kedvetlen, artikulálatlan hangon Jakuskin.

– De csak mondd el. Zeneida szereti az ilyent hallani.

– Hát hiszen nincs titkom előtte. Ő ismer engem kivül-belől. Tudja, hogy én a tett embere vagyok. Az éjjel kétszer találkoztam a csónakomon a czár dereglyéjével. Ott haladt el mellettem egy kar távolságnyira. A testőreitől emelt lampionok egészen megvilágították az alakját. Ő maga huzgálta ki a vízből az ablakon keresztül a jajveszékelő embereket. – A legbiztosabb czéltábla egy jól irányzott pisztolycsőnek. – Ott volt a zsebemben az enyim megtöltve. Én kivettem azt a zsebemből, s nehogy kisértetbe jöjjek, belemárttotam a vízbe, hogy el ne sülhessen.

– Látod, Jakuskin! mondá Zeneida.

– Ne következtess belőle semmit. Abból, hogy nem akartam őt megölni, abban a helyzetben, a midőn népe nyomorultjaival jót tesz, nem következik az, hogy szándékomról lemondtam. Egy ilyen pillanatban véghezvitt tett fellázítaná az emberiséget. Nem. Semmi érzelgés; – kiszámított önzés volt az indok. Még többet is meggyónok, a mit még Puskinnak sem mondtam el. Másodszor, – és nem épen véletlenül – a «Medvesonkánál» találkoztam a czár dereglyéjével. A «Medvesonka» abban a városnegyedben fekszik, a mi az Aniskoff hidon túl a Jelagnája-utczával kezdődik s a minek létezéséről a szentpétervári előkelő világnak még csak sejtelme sincsen, pedig a szép elegans nyefszky prospekt ebben a rondaság és nyomoruság tömkelegében vész el; hanem odáig a nagyságos urak fogatai nem szoktak elhatolni. Ott párosul Ázsia szemete Európa söpredékével. S mikor nagy catastropha jön, akkor az áradatban a szemét uszik legfeljül. Tisztelt barátainkat nagyon malapropos lepte meg ez az improvisatiója a Névának: ők más előadásra voltak készülve. A lucsok kiönté őket a barlangjukból s felszorítá a padlásra. Kiabálni pedig fölségesen tudnak. A czár azt látta, hogy ott sok ember forog veszedelemben s odaeveztetett a dereglyéjével. – Én követtem csónakomon s aztán elnéztem, hogy szedi le a padlásról egyenkint azokat az urakat, a kik egészen másforma találkozásra voltak készen, s abban a pillanatban nagyon alázatosan viselték magukat. Az öklömet kellett harapnom, hogy el ne kaczagjam magamat. A «Medvesonka» társaságát a czár maga szedi fel a roskadozó barakkból, s haza fogja vinni a téli palotába, s Marát úr is fog tőle kapni egy csésze «kvasz» levest s azt fogja rá mondani fogvaczogva: «köszönöm!» De tökéletes kaczajdüh fogott el, mikor a spelunkából végre előkerült Dobujoff barátunk, Bonaparte Napoleonnak álczázva. A czár felkiáltott: «Diantere! Est, que vouz étez retourné de Saint Helene?» mire Napoleon megvallotta, – hogy nem tud francziául. Most azonban majd bekövetkezett a catastropha. Nem emberi kéztől, egy oktalan darab fától. A «Medvesonka» előtt volt felállítva egy magas fenyőszál, annak a tetejében volt egy szurokkoszorú. Annak egy lecsüggő salétromos kötél segélyével meg kellett volna gyujtatni: alkalmasint valami jeladás végett. Az áradás jégtáblái kimozgatták azt az árboczot a helyéből s az egyszerre csak elkezdett dülésnek indulni, de egyenesen úgy irányozva, hogy ha végig zuhan az utczán, okvetlenül összezúzza a czárt és kisérőit; szerencsére volt ott egy ember, a ki azt a fenyegető veszélyt jókor észrevehette, s megragadva a lelógó kötelet, hirtelen nagyot rántott az árboczon s arra az félrelódulva, a dereglye mellé csapott le.

– Az a valaki pedig te voltál! szólt Zeneida.

– Hagyjuk abba! Nemes ember nem tud komisz orgyilkos lenni: azt már látom. Az válogat a helyzetekben. Majd jobb alkalommal!

– Mondj még egyet! szólt Zeneida. Járt-e a czár a Petrovszki-kert táján is?

– Nem járt.

– Jól van. Nem tartalak vissza tovább.

A két férfi sietett le csónakjaihoz. Zeneida pedig visszament Bethsábához. A királyleány mind felöltöztette már a muzsik gyerekeket, azok készen voltak.

– No gyerekek, mondá nekik Zeneida, most szépen párosával fogjátok egymás kezeit, aztán induljatok szép sorban a téli kertbe. Ott aztán ha reggeliztetek, majd játszani is lehet.

Téli kert! Pálmaliget! A szegény muzsik gyerekeknek.

Azután Bethsábához szólt:

– Ön pedig, kedves kis herczegnő, most maga marad a fürdőszobában. Bocsásson magának forró vizet a márványmedenczébe s maga is végezze el a fürdését, a mire szüksége lesz a tegnapi áthülés után. Egy óráig nem jövök vissza. Ha szüksége lesz valamire: ott a csengetyü, adjon jelt a cselédnek.

Bethsábának csak úgy zsibongott egész szívén keresztül érzés és gondolat. Új és szokatlan minden.

A fürdő után valami kéjelmes bágyadság lepte el idegeit, ilyenkor a képzelem legelevenebb, az ösztönök életre ingerelvék.

Az a legnagyobb baja, hogy nincs kinek elmondja, a mit kigondolt, a mi érzelmeiben feltámad. Pedig milyen jól esnék azt elmondani valakinek.

Ha például itt volna Zsófia.

Hiszen ha az itt volna, akkor mindjárt nem lenne semmi félelme.

Két ifjú leány együtt maga a bátorság jelképe.

És ekkor eszébe jutott, hogy ugyan mit is csinálhat ilyenkor Zsófia ebben a nagy veszedelemben? Magára hagyatva, az árvíz közepett, gondol-e a világon valaki arra, hogy őt megmentse? Nem esik-e kétségbe, ha azt a folytonos félrevert harangkongást, ezt a megujuló ágyuzást hallja, s aztán mikor kitekint az ablakából, meglátja a jeges árvizet maga előtt.

Összeborzadt. Látta képzeletében a kétségbeesett leányt térdepelni a nagy szent kép előtt és felemelt kezekkel könyörögni a szabadulásért. Vajjon használni fog-e az ő imádsága? Vagy az is csak egy gyönge fuvallat az Auster ellen?

Összetette a kezeit, hogy segítsen neki; talán ha ketten egyszerre teszik, nagyobb ereje lesz. Nagy hiánya volt, hogy ezekben a szobákban sehol sincs egy szent kép; be kell hunynia a szemeit, nehogy valamelyik Buddha-bálvány azt gondolja, hogy ő hozzá szól a könyörgés.

A visszatérő Zeneida ezen kapta rajt.

– Már megint imádkozik, herczegasszony? Tenni kell most!

– De hát mit tehetek én?

– Legelőször is igya meg ezt a borlevest, a mit önnek hoztam. Nem ok nélkül szeretném önt egész erőre kapatni, mert szükségem van az ön segélyére.

– Az én segélyemre?

– No csak üljön le ide az asztalához és költse el a reggelijét, majd én azalatt elmondom, hogy mi tervem van?

Bethsába reszketett. Eszébe jutott a mesebeli sárkány, a ki az elfogdosott gyermekeket elébb mandulával és mazsolaszőlővel hizlalta, s csak azután öldöste le. Alig akart a torkán lemenni az a borleves.

– Ön jól fogja ismerni azt az egyemeletes házat a mérnökségi palota melletti kertben, a hol egy magányos leányka lakik, egy öreg nőcseléddel?

Most már nagyon odafigyelt.

– Az a hely, a hivatalos helyszinelés adatai szerint, épen négy arsinnal mélyebben fekszik, mint ez a lak. Következőleg, ha ennek lépcsőit mossa az áradat, akkor már annak a földszintjét egészen megtöltötte, s az első emeleti ablakokig érhet, s ha még egy arsint nő, – pedig nőni fog az árvíz – akkor az be fog törni az első emeleti ablakokon. Ez az áradat eltarthat, – el is fog tartani – még két-három napig is. Az alatt az a szegény gyönge leány ott kétségbe esik. Az az egy ember, a ki neki pártfogója, nem fog oda mehetni hozzá, hogy megszabadítsa. Mást pedig hiába küld oda maga helyett, mert a leány makacs. Idegen emberre rá nem bizza magát. Gyanakodó: azt hiszi, hogy el akarják tenni láb alól, mint Tarrakanoff herczegnőt. Semmi más mód nincsen őt kihozni e veszélyeztetett házból, mint ha ön is odajön hozzá, herczegnő, önt ismeri, szereti. Önnek a hivására kiszáll az erkélyéről a csónakba, s akkor azután idehozzuk őt e házba; önök ketten elfoglalják ezt a hálószobát, a míg a vész tart: ön sem lesz egyedül ez ijedelmes idők alatt, ő is jól fogja magát ön mellett érezni s mikor aztán elmult a vész, megint visszaviszszük őt a lakába. Senki sem fogja rajtunk kívül tudni, hogy itt volt.

De az egész beszéd alatt épen nem gondolt Bethsába arra, hogy reggelizzék. A szemei egyre felnyiltak, az orczái gömbölyödni, pirosodni kezdtek, az ajkai mosolyra feslettek, s mikor Zeneida elmondá a tervet, odaugrott hozzá, megfogta kezeivel Zeneida vállait s annak a szemeibe nézve, az öröm nevető hangján mondá:

– De hiszen ön nem az ördög!

Zeneida elnevette magát.

– Ki mondta önnek, hogy én ördög vagyok?

– Hát keresztanyám. De hát ez hazugság!

– Oh ez csak beszédmód. Ha az ember valakire haragszik, arra könnyen rámondja, hogy «ördög».

– A lelőtt szarvas miatt: ugy-e?

– Igen. A miatt.

– De azért mégsem kellett volna engem azzal rémíteni, hogy ilyen az ördög.

– Ön bohó, ördög nincs a világon. Csak az emberek szeretik ráfogni, a mi rosszat magok tesznek, egy eszményi lényre, a kinek semmi érdeke nincs az ő bűneikben.

– De ön mégis valami tündérnő. Mert ön a lelkemben tudott olvasni. Ön kitalálta azt a kivánságomat, a min most legjobban töprengtem. Hiszen épen azért imádkoztam most, hogy bárcsak megmentené az Isten az én szegény kis Zsófiámat, bárcsak ide jöhetne ő én mellém. S erre ön csak betoppan, mint az evangeliumi hirnök, és hozza a választ az imádságra, «hogy gyere érte magad, s hozd ide mindjárt.» No hát meri ön tagadni még, hogy jó az imádság?

– Annak, a ki hisz, jó, szólt Zeneida, megcsókolva a leányka homlokát, a mire aztán az egész szerelmesen ölelte át a hölgyet mindkét karjával s azt mondá neki:

– Tegezzük egymást.

S aztán megcsókolták egymást.

Akkor aztán dévaj örömmel futott Bethsába a reggeliző asztalhoz, s egy nagy hajtással megitta egyszerre az egész párolgó borlevest. Valami maradt a fenekén még a pohárnak. – Ezt neked kell meginnod; neked hagytam: Zeneidának.

Azzal lett szentesítve a kehelyszövetség.

– Én készen vagyok, mindjárt mehetünk, szólt a királyleány.

– Várj csak egy kicsit. Hadd menjenek elébb el az urak a háztól. Mi a kertajtón át fogunk kicsónakázni s nem viszünk magunkkal mást, mint egy kormányost, meg egy csáklyavivőt.

– Ugy-e, mi magunk fogunk evezni? Oh nagyon erős vagyok, tudok hozzá.

– Nem lesz rá szükség. A jégzajlás miatt csak csáklyával lehet haladni, kivált ár ellenében.

– De megállj csak, Zénikém (s ugy-e, te is úgy fogsz engem hívni, hogy: «Bethszi!») Neked mégis valami varázslófélének kell lenned, valami tündérnek. Nekem azt meg kell mondanod. A jó tündértől már nem félek. Oh, az én hazámban nagyon sok van. Tamára volt a királynéjok. Külömben, ha az nem volnál, hogyan tudhatnád előre, hogy ez az árvíz még két-három napig el fog tartani?

– Az nem varázslat, Bethszikém: a légsúlymérő (nézd ott áll a falon) megmondja, hogy tartós vihar lesz. Aztán a város krónikáiból is mind azt olvassuk, hogy mikor a Néva kiönt délnyugati széllel, akkor az a vész mindig több napig eltart.

– No ez nagyon egyszerű! Hát nem jövendőmondás? De még egy másikat is mondtál. Hogy az az úr, a ki Zsófia egyedüli pártfogója, nem fog odamehetni hozzá. Hát ezt melyik légsúlymérő mondta meg itten?

– Hm. (Zeneida összeszorította ajkait s pár perczig elgondolkozott.) Tudod te, hogy ki az a magas úr?

– Hát hogy ne? Sokszor ott talált engem Zsófiánál s meséltetett is velem magának, Zsófia pedig mindent elmondott nekem; de mindent, még olyan dolgokat is, a miket senki sem tud. Azokat én neked mind el fogom mondani, mert a kik egymást szeretik, azoknak mindent el kell mondani egymásnak, a mit tudnak. Nem igaz?