– Az ám. Hát kedvesem, eddig az ideig azért nem mehetett az a magas úr Zsófiához, mert a vész a «nagy Névánál» keletkezett; s neki úgy illett, hogy a legveszélyeztetettebb helyeken jelenjék meg, a mentés munkáját jelenlétével sikeresíteni. Ha a helyett elébb Zsófiához sietett volna, a ki a kis Névánál lakik, ugy-e milyen nagy háboruság lett volna ebből? Érted te ezt, ugy-e?
– Nagyon értem, szólt Bethsába szomorúan.
– Ma pedig már azt a magas urat nem eresztik ki az árvízlepte utczákra.
– Kik?
– A tanácsosai.
– Miért nem eresztik?
– Azért, mert nyomára jöttek, hogy összeesküvés van az élete ellen.
– Istenem! sóhajta fel Bethsába, s egyszerre eljutott a gondolattársulás utolsó lánczszemére.
– A czár élete ellen összeesküvés; ezt Zeneida tudja, kitől tudhatta meg oly hirtelen? ettől a két férfitól, de melyiktől? – Odalépett félénken Zeneidához s vállára hajolva, sugá neki:
– De ugy-e, nem ez, ez az ifjabb, mondta ezt meg neked?
– Nem! Nem! szólt Zeneida, keresztül látva a gyermek egész lelkén. Azt te ne féltsd. Annak tiszta a keze és szive ettől.
– Hát te benne vagy-e? kérdé a leány, ujjahegyével érintve Zeneida keblét.
Zeneida meg volt lepetve az egyenes vallatástól. Gyermek kiváncsiság-e ez, vagy egyéb? Bethsába vette észre a megütközést.
– Mert, látod, azok között, a kik egymást szeretik, nem szabad titoknak lenni. Én is elmondom ám neked, a mit én tudok, s a mit senkinek sem mondtam el, még a keresztanyámnak sem, mert attól, azt hiszem, hogy inkább félek, mint szeretem. De téged egészen szeretlek, hát neked elmondom, hogy én is tudom, milyen szörnyű összeesküvés van «ő» ellene. Maga mondta el Zsófiának. Petrovszkon a fellázadt parasztok és katonák nem engedték tovább utazni; megcsufolták, fenyegették, vissza kellett térnie. Az emberek rongyosak és éhesek, elhiszem, hogy haragusznak. De miért haragszol te ő rá? Te gazdag vagy, szép vagy, ünnepelt vagy; miért vagy mégis az összeesküvésben? Ha ezt nekem megmagyarázod, akkor el fogom neked hinni, hogy az összeesküvés jó.
Zeneida lelkében egy eszme villant meg. Ez a gyermek még képezhetne egy gyűrűt, mely a lánczból hiányzik.
– Jer. Beszéljünk suttogva, hogy még a falak se hallják meg. Én is megszerettelek téged, s elmondok neked mindent, a mit tudok, igazán. Én is benne vagyok az összeesküvésben: nagy szerepem van benne.
– Mi okod van rá?
– «Kalevaine» vagyok.
– De hát mi az a «Kalevaine?»
– Suomaleinen nyelven az, a mi te vagy a gruziaknál. Egy leány, a kinek mikor született, még volt hazája, és most már nincs; a kinek a nemzete még akkor Suomalain volt, s most már úgy híják, hogy «finn» «tsud». Te épen úgy emlékezhetel mint én, azokra a tájakra és alakokra, a mik hat éves korodig körülvettek, s a miket soha sem láttál többet és a miket még sem tudsz elfelejteni soha.
– Oh igaz.
– Ugy-e? Hogy mikor a legfényesebb ünnepélyeken az udvarnál körülvesz a világ minden dicsősége, hát egyszerre csak megfájdul a szived, mikor eszedbe jutnak a sötét puszpángerdők, összefolyva az ős vadszőlővel, s a lovagok, a kik keresztül vágtatnak a zuhatagos bérczi folyón, s a messze kéklő hegyek és az őspalota, a hol atyád trónja előtt a murzák fejhajtva jelentek meg.
– Oh igaz, igaz!
– S még most sem felejted el a dajkameséket, a miket a gruzi patakok mormogásai mellett hallgattál?
– Úgy van. Egészen úgy.
– Hát lásd, épen így vagyok én azokkal az emlékekkel, a mik az Imatra-zuhatag morajával együtt dönögnek örökké a lelkemben. Épen úgy nem tudom én elfelejteni a mohfedte sziklákat, az óvilág legrégibb bérczeit, a finn rónák délibábját, a piros tetejű házakat, a mestergerendáról lefüggő kötélre fűzött kenyereket; a Kalevala ősregéit s a nemzet szabadságát, a miről apám annyit beszélt. Akkor nem értettem, hogy mit beszélt; de most visszaemlékezem rá, és értem.
– Én is emlékezem rá; de most sem értem.
– Ez a czár elvette tőled is, tőlem is a hazánkat; elvette népünktől a szabadságot. És aztán, mikor árvákká, hontalanokká tett bennünket, akkor pártul fogott, atyánk helyett atyánkká lett; kis hazánk helyett adott nagy hazát, csendes otthonunk helyett a világ dicsőségét! Mint ember, atyánk volt; mint czár zsarnokunk. Nem tudok hozzá háladatlan lenni az egyikért, nem tudom neki megbocsátani a másikat. S itt állok e kettős kötelesség közé lebűvölve. Mint fogadott atyámnak, oltalmaznom kell érzékeny szivét orgyiloktól, bánattól, keserűségtől; mint zsarnoknak, ki kell csikarnom vaskezéből hazámat, népemet és a szabadságot! Megértettél-e?
– Látlak előttem repülni, de nem érlek utól. Szólj. «Ez» is benne van-e az összeesküvésben?
Zeneida elértette, hogy kinek a czíme az «ez»?
– Nincs. Nem szabad neki. Én nem akarom, hogy legyen.
– Oh, akkor engedd meg nekem, hogy én se legyek ott! Ha azt mondtad volna, hogy ott van, akkor én sem tehetnék máskép.
– Úgy lesz. Tinektek egymást kell visszatartani. De mégis segítenetek kell a nehéz kötelesség egyik felében.
– Mondd, mit tegyek? Azt teszem.
– Legelső dolgunk Zsófiát idehozni, hogy megizenhessük annak, a kinek a szive fáj miatta: «ne fájjon!»
Megengeded, hogy én lépjek be Zsófiához legelébb?
– Csak egyedül te. Más szavát úgy sem fogadná meg.
Bethsábának pedig nem lehetett annál nagyobb öröme, mint hogy ő léphetett be a petrovszki kert rejtett házikójának az erkélyére legelébb a csónakból. Az árvíz az erkélyig ért már s ő siethetett a kétségbeesett leányhoz e szóval: «meg vagy szabadítva».
Szegény leánynak már akkor nem volt semmi enni valója, sem fűtőszere, mert azt mind ott lepte az árvíz a pinczében és a földszinti kamrákban. Ott ült bundákba takargatva az ablakában, s az üveglapokra lehellve, bámulta azon a világos folton át, hogy úsznak a nagy jégtáblák a végig ledöntött kerítésen keresztül, némelyik élével surlódva, mint a fűrész, vágja ketté derékban a nagy szálfákat, a másik meg hosszában felágaskodik az útjában álló törzs előtt, a többi a hátára torlódik s egyszer csak recsegve törik le alattuk a vastag nyirfa; majd ha az egész parkot összetörte a jég, akkor kerül a házra a sor.
Az iróasztalkán el volt készítve a czédulka, szalmapapirból, mellette az irón. Zsófia írni akart valamit.
Egy postagalamb volt nála kalitban. Azt az atyja hozta neki, hogy ha valami igen nagy bajban lesz valaha, tudósítsa általa.
Várt a tudósítással a legvégső határáig a veszélynek. Hiszen tudja jól, hogy milyen nehéz annak az ő szabadítására jönni. Az volt aztán az öröm, mikor Bethsába beugrott hozzá az erkély ajtaján.
Zsófia rögtön fogta az irónt, e szavakat irta dermeteg ujjakkal a szalmapapirra: «Meg vagyok szabadítva, jó kézben vagyok, légy nyugodt!»
Nem kérdezte, hogy hová viszik? Elég volt, hogy Bethsába hívta.
A czédulát a galamb szárnya alá kötötték; a szárnyas posta csattogva repült a magasba s aztán sebesen vágott le a téli palota felé.
GÓG ÉS MÁGÓG.
A czár le sem vetkőzött ezen az éjszakán. Ruhástól feküdt le egyszerű medvebőrrel terített nyugágyára.
Reggel már napfelkölte előtt talpon volt, s új öltönyt sem váltva, legelőször is az ablakához lépett. Az be volt fagyva, tehát ki kellett nyitnia. Egyszerre becsapta ujra. Ah, az iszonytató kép volt, a mit látott.
Lázas izgatottsággal vette fel köpenyét s indult kifelé.
Az előszobában várt az orvosa, Sir James Wylie. Eléje állt a sietőnek:
– Sire! Felségednek nem szabad kimenni az árvíz közé.
– Nem szabad? Tehát nekem parancsol valaki?
– Csak «rendel». Ez a joga az orvosnak a fejedelmek irányában is fennáll.
– De én nem vagyok beteg.
– De bizonyosan az lesz. Egészsége veszélyeztetve van.
– Isten kezében van az.
S nem hallgatott rá, tovább ment.
A kihallgatási teremben találta Arakcsejeffet.
– Sire. Felségednek nem lehet ma kimenni az áradatba.
– Hát már te is rendelsz, nemcsak az orvos?
– Felséged élete forog veszélyben.
– Nem első esetben. A ki megvédett tegnap, megvéd ma is. Légy keresztyén, s ne tarts engem gyermeknek, a kit mesékkel meg lehet ijeszteni. Te maradj a helyeden. Én megyek oda, a hol az én helyem.
Arakcsejeff ismerte már Sándort, hogy azt az ellenmondás csak makacsabbá teszi s félreállt az útjából.
A czár egyedül haladt végig a folyosón, mely megvívott csatáinak képeivel volt tele. A folyosó végén várt reá egy kis szerecsen groom egy levélkével, a mit szótlanul nyujtott át neki. A czárnő emberkéje volt az; születésnapi ajándék valamikorból.
A czár elolvasta a levelet, aztán lecsüggeszté a fejét. Nem szólt semmit, visszament a szobájába, leveté a köpenyét s otthon maradt.
A levelet a czárnő irta s csak annyi volt benne:
– Én félek a palotában egyedül; kérem, ne hagyjon most magamra.
Ez már parancsolat! Ez előtt a világ urának is meg kell hajolni. A feleség fél!
Most azután el van itelve az otthon maradásra; jobban, mint a bebörtönzött rab.
Van tizennégy éve, hogy a feleség nem mondta neki ezt a szót: «kérem!» Soha. Semmiért. Se nagy dologért, se kicsinyért. Ma teszi először. Ezt nem lehet megtagadni.
Pedig nemcsak az uralkodói kötelesség ösztönzi a czárt odamenni, a hol nyomorultjai veszedelemben vannak, hanem az a nyugtalan futási vágy, mely lelkét untalan sarkantyuzza, mely birodalma egyik szélétől a másikig kergeti, mely éjjel felkölti az ágyából, kocsira ülteti s utczáról-utczára hajszolja. Az egy helyben maradás rá nézve kínpad. Ezen a héten érkezett vissza egy útból, a mit a kirgiz pusztákig nyujtott, odáig kergette valami! Most bele kell magát törnie a helybenveszteglésbe. A feleség «kérte».
Hiszen nem kért sokat. Nem kérte, hogy menjen oda hozzá, az ő szobájába, legyen vele, biztassa, vigasztalja: csak azt, hogy maradjon vele egy födél alatt.
Most azután járhat szobája egyik végétől a másikig, hallgatva a harangkongást, a vihar bömbölését, s a hullámok csattogását palotája falain, a miknek a tajtéka egész az ő ablakaihoz fölfrecscsen.
Egyszer csak felkiált:
– Hol vagy Zsófia?
Jó hogy nem hallotta senki; egyedül volt.
A lelke ott járt a hullámtól körülcsapkodott kis házban; végig futotta az üres szobákat, a miken keresztül-kasul fujt a szél, a miken végig járt a köd, s mikor nem találta sehol, akkor kiáltotta a nevét: hol vagy Zsófia?
Ez a képzeletbeli rémlátás még kínzóbb volt, mint az igazi rémkép, a mit a haragvó természet támasztott odakünn. Inkább azt nézte.
Kisietett a téli palota erkélyére, s felszakítva annak nagy üveges ajtajait, onnan bámult ki a pusztulás képébe.
Az rettenetes látvány volt!
Szélesen, mint egy tengeröböl, hömpölygött visszafelé a Ladoga-tóhoz az óriási folyam. A távol ködéből, mint rémlátványok bontakoztak ki egymás után a vizió képletei, miket a szélesen rohanó víztükör végig tüntetett előtte.
Mikor Napoleon nézte a Kremlből Moszkva égését, a hogy a lángtengert hömpölyögteté felé a vihar, elkeseredve kiálta fel: «de hát mi az a szél?» Most Sándor kérdezé ezt az égtől, midőn a vihar a tengert hajtá fővárosába fel: «de hát mi az a szél?»
Felfordított faházak, összeroncsolt tetővel, a szarufákba félmeztelen emberek kapaszkodnak, egy-egy kicsiny kéz könyörögve emelkedik elő anyja öléből. Valaki egy szál deszkával evez s nem talál partot, – a merre tartson.
A látványt tova viszi a szél és a hullám.
Aztán jön egy állatsereglet roncsa. Az egymáshoz csatolt kalitkákat körben forgatja az örvény. Egy királytigris kitör a kalitkájából s az most ordítva vágtat végig, egyik kalitról a másikra ugrálva. A rácsozatokba emberalakok kapaszkodnak, s nem mernek fölmászni a födélzetre a fenevadtól. Ott fognak elveszni. Ember és vadállat rikácsol és bömböl.
A hullám tovahömpölygeti azt is.
Azután jön egy hid. Az álló fahidnak egy darabja. Nagy tömeg jég közé szorulva, az tartja fenn magasan. A gerendák között ott van még egy hintó, rúdjával az ég felé, alóla egy rózsaszinű női köntös látszik elő. Az is elhalad előtte. A hollók kárognak körülte a jégen és a légben.
Ki mehetne utána e képeknek?
A folyam oly sebesen vágtat, mint a kilőtt nyil, s a paskolt hullám játszik a jégtorlaszokkal. Pyramidokat emel szemlátomást a folyam közepén s megint ledönti azokat, s forgatagot hágy a helyükön. A gránit rakpart szét van már tépve nagy messzeségben, nincs part: tenger ez itt.
A téli palota közelében van az admiralitás palotája. Annak érczből van a teteje. Az iszonytató vihar felszakította egy helyen a tetőt, s oly dörömbözéssel, mely a mennydörgést utánozza, fölgöngyölítette, mint egy ív papirost, s azután megint kiegyenesítette azt, fel a levegőbe s ott rázza, ropogtatja és tépi le róla az egyes táblákat, a miket messze elhajít, mintha kártyát osztana, míg utoljára elbirja azt szakítani s lecsapja a piacz közepébe nagy zuhajjal.
Majd meg ezernyi ezer hordó úszik, megrakva liszttel, czukorral, gyarmatárúkkal, miket a börze-épület raktáraiból söprött el az áradat. Egy egész világvárosnak egy télre felhalmozott élelmiszere vész ott a hullámok közé! Most egy új változat következik. Jönnek egymás széltében, sorakozva, mint egy flotilla, hadirendben olyan csónakok, a mik nem arra készültek, hogy azokkal valaki a víz felett utazzék, hanem a föld alatt. Koporsók! Az áradat keresztültörte a Szmolenszkája katona-sirkert falait s az ezernyi sirdombot felvájva, hozza vissza magával azokat a szomorú lakóit a városnak, a kik már rég elbúcsúztak innen. Az eltemetett katonák jönnek, még egyszer végig vonulni a czár előtt! a trombita szót harsogtatja az orkán, a dobot veri a hullám! A sok sirkereszt kiáll a jégtorlat közül; maga a fakápolna is jön!
S a rettenetes cyclorámának nincs vége, nincs szünete, nincs csillapodása, egyre fokozódik az iszonyat. Most a távol ködében egy három árboczú rémalakja kezdi körvonalait felmutatni. Egy gálya szellemképe! A vihar elszakított horgonyairól egy hadi hajót a kronstadti kikötőben. S most azt az áradat behozza Szent-Pétervár közepébe!
E pillanatban a czár elfelejtkezett koronás voltáról s kezével eltakarta arczát és sírt.
Nem is gondolt rá, hogy látja-e valaki?
Látták sokan.
A kiket az éjjel a külvárosok roskadozó házaiból összeszedett, a kik a népünnepi zűrzavarból nem tudtak hova menekülni, mindazoknak a számára megnyittatá a czár a téli palota nyugoti lakosztályait, s a fényes termeket átengedte a nyomor képviselőinek.
Még ilyen vendégsereget nem látott a teli palota.
Pedig újesztendő napján meg szokott abban fordulni negyvenezer látogató, s mikor nagy ünnepélyek vannak, selyemmel seprik, gyémánttal világítják ezeket a márványtermeket.
Ezúttal a rongy teljes pompája volt ott összegyűjtve. A szegénység, a nyomorúság világtárlata volt ott együtt. Minden, a mi egy világvárosnak a fenekén rejtőzik, a miről a pompás utczáknak tudomása nincsen, a mi nappal el nem hagyja bűzös pinczeodúját, a keserű inségnek, az elvetemült sülyedésnek keveréke volt az. A czár küldött nekik ételt és italt. Azok aztán egész éjjel danolták a «kés dalát». Eltanította azt nekik a «Medvesonka» társasága. Sándor hallotta a dalt odafenn a maga lakosztályában s örülhetett neki, hogy a vendégeinek olyan jó kedvük van.
Azok kinyitották a palota ablakait s a ki odafért, kidugta rajtuk a fejét s kiabálta, a mit látott, hogy más is hallja.
A téli palota homlokosztályának két kirugó szárnya van. A megmentettek a nyugoti osztályba voltak letelepítve. A két szárny között, mint az E betűnek a középső ága nyulik ki az az erkélyszerű csarnok, a honnan a czár nézte a romlás panorámáját.
Mikor az erkélyen meglátták a palota vendégei, akkor elcsendesültek.
Megragadó alak volt, kopaszodó magas homlokával, mely fedetlenül fordult a vihar felé. A míg mozdulatlanul állt, mint egy szobor, a mozdulatlanság a nézőkre is áthatott.
Hanem a mint egyszer azt látták, hogy összeroskad, hogy sír! A mikor azt látták, hogy ez nem czár, hanem csak ember! akkor egyszerre felzúdult az egész tömeg. A gyöngeség a düh felébresztője.
Egy férfi, Marat öcscse, kapva a hangulaton, felugrott az ablak párkányára, s onnan kiáltott a czár felé:
– Sirhatsz már! Sirathatod a szép városodat! Ezt a pusztulást is a te bűneidért küldte ránk a boszuló Isten. Dögvészt, szárazságot, éhhalált, mind te miattad bocsát fejünkre az ég. Mert siket vagy dicső testvéreink, a hellenek jajkiáltásait meghallani. Engeded, hogy büntetlenül lemészárolják a mi hitsorsosainkat! Az ő ártatlan vérük kiált ellened az égre. Te vagy az oka ennek a romlásnak! Miattad ver minket az Isten!
A népzaj elnyomta a végszavakat. Az ordítás túlzengte a vihart. A lázító beszéd az úgy is ingerült szerencsétleneket dühre gyujtá. A késdal refrainje hangzott, s közbe heves döngetés. A nyugoti szárnyépületbe összegyűlt nép megkisérté betörni a nehéz ajtókat, a mik a czár lakosztályába vezető folyosókat elzárták.
A czár ott, az erkélyen, kettős rémület által volt lebűvölve. Háta mögött a vesztét ordító néptömeg, előtte a sebesen közeledő gálya. Egyike volt a nagyobb hadi hajóknak. Télen azokon nem lakik hajós személyzet, mikor be vannak fagyva a jég közé. A mi őrség volt rajta hagyva: az talán elmenekült, mikor látta, hogy nem birja a hajót feltartóztatni s az most jön teljes erővel a száguldó víz tetején. S úgy látszik, mintha egészen a téli palotának tartana.
A lármahangra azonban a középosztály ablakai egyszerre mind feltárultak, s valamennyiből háromszoros szuronycsoport meredt elő. Egyik ablakban ott állt Arakcsejeff s kegyetlen recsegő hangon kiálta át a lázongókra:
– Elcsendesülj Góg és Mágóg hada azonnal! Vagy visszahánylak benneteket a jeges árvízbe, a honnan uratok kiszabadított: hálátlan vad nép!
Ez még olaj volt a tűzre.
– Hahhó Arakcsejeff! ordítá ezernyi ezer torok. Ott van a gonosz szellem!
– Jöjj hát ellenünk! kiálta Marat; meglássuk, a te ezer szuronyod ér-e többet, vagy a mi tízezer késünk? Kezdd el! Vagy mi kezdjük!
A gálya egyenesen a téli palotának tartott.
Mikor már csak három fonalnyira volt tőle, a czár észrevette, hogy a kormánykerék házikójában egy ember van, a ki a kereket forgatja.
– Mit csinálsz? ember! Kiálta rá haraggal a magasból.
Az tudta, hogy mit csinál. Barbatusoff volt az, a mellőzött tengerésztiszt. Hogy jutott a hajóra? azt nem tudta meg soha senki. Egyenesen neki akarta azt rohantatni a téli palotának, hogy rászakítsa a bennlevőkre, s a romjai alá temessen mindenkit: magát is. Az árbóczra vörös zászló volt felhúzva.
A feleselő néptömeg és a testőrök nem láthatták azt az előttük álló erkélycsarnoktól.
Most mindjárt kitünik, hogy a faház erősebb-e, vagy a kőház?
A víz sodra azonban erősebb volt, mint az emberi akarat, s az orra helyett az oldalával vitte neki a gályát a téli palota szegletének. A hajó mély járatú volt, s a fenekét betörte a gránit rakpart feldúlt párkányzatán, úgy hogy rögtön oldalra dőlt és félig elmerült s akkor aztán az árboczait előreszegezve, mint a torna lovagja a kifeszített lándzsával, rohant az összecsapásra kőellenfelének. Egy irtóztató roppanás, recsegés hangzott, két árbocz összetört az oszlopokon, a harmadik keresztül tört az ablakon, egész az árbocz kosaráig, a mire az egész tömör épület a fundamentumaitól az ormójáig megrendült: hanem mégis ő maradt a győztes. A nehéz gálya derékban törött ketté; a roncs egyik felét a hajó orrával kidobta a víz a Sándor-térre, a hajó fara, a kormányossal együtt hanyatt bukott az örvénybe, azután a fenék élével felfelé fordulva, rohant tovább az áradatban.
Az a taszítás olyan volt, mintha földindulás volna.
Egyszerre elcsendesült minden. Mindenki térdre esett. A nép, a katonák, Arakcsejeff maga is.
Csak az az egy ember az erkélyen maradt állva.
Ő valamit látott a levegőben.
Egy galambot.
A galamb egyenesen feléje repült, egyet fordult a légben s aztán rászállt az ő vállára. Ez Zsófia postagalambja volt.
Sándor meglelte a galamb szárnya alatt a levélkét: megtudta belőle, hogy Zsófia jó helyen van, s akkor a két kezét hálateljesen imára kulcsolva, tartá fel az ég felé.
A galamb pedig az orosz népnek a csodatevő szent madara.
A mint a postagalamb a czár vállára leszállt, a nép haragja egyszerre átváltozott babonás áhitattá. A szentlélek megjelenését látták benne. A ki el nem akart kárhozni, annak meg kellett térni. Ez égi csoda!
«Bozse czarja chrani!» kezdé rá egyszerre egy vén muzsik a dicsérő hymnust, s valamennyi utána zendíté azt. Nem volt többé szükség Arakcsejeff szuronyaira. Marat utódja is eltünt a rostrumról, s elvegyült a sokaságban. Ki kereste volna őt ki tízezer egyforma ember közül? S ha megtalálta volna is, az kitagadta volna magát, hogy nem ő volt.
A vihar és az áradat még aztán két napig tartott s hagyott maga után háromezer ledöntött házat, s meg nem számlált sokaságú halottat.
A nép közt tovább is azt hiresztelték, hogy ez is az ég csapása volt, mert a görög szabadságharczosok segélyére nem húzza ki kardját a czár.
A PÁLMÁK ALATT.
Künn tíz fokú hideg volt, tomboló zivatar, árvíz, pusztulás, nyomor, népforrongás, rémjelenetek: – a pálmák nem tudtak arról semmit. A nagy, tágas, magas dómban, melynek üveg volt a teteje, folytonos tavaszi meleg van, s nagy, tejüveggel borított lámpacsoport pótolja a napvilágot.
A tropikus növényzet meg hagyja magát csalni. A távol keletről elhozott növényfejedelmek elfelejtik, hogy nem hazájuk földjében gyökereznek s csak zöldülnek, de nem virítanak soha. Alagcsövekkel fűtik még a talajt is alattuk, s töveiket melegíti a gyapottrágya.
S a mesterséges pálmaligetben gyermekcsoport játszik, mely elfeledte, hogy apja, anyja távol van: talán nem is nagyon bánja. Itt nem éhezik, nem verik meg. Karikába fogózva tánczolnak és dalolnak.
Két szép kisasszony ügyel fel rájuk, miként a mesékben: a tündér-királynő védenczei. Királyleányok, mint a regékben szokás.
Bethsábának most már van olyan elmondani való regéje, a mi igazán megtörtént. A csodaszerű megszabadítás az iszonyú vészből: a deli hős megjelenése a nagy baj válságos perczében; annak a szép szemei, bátor tekintete, daliás alakja.
Zsófia egészen kiváncsivá lett őt megláthatni.
– Hiszen majd meglátod. Ide fog jönni. Nekem megigérte.
De soká késik az igérete beváltásával: a késő dél veti vissza.
– Nem szabad neki megtudni, hogy én ki vagyok! mondá Zsófia. Az itt titok. Háziasszonyunk kivánja.
– Csak Zsófiának fogunk nevezni.
– Különös, hogy nekünk mind a hármunknak csak egy keresztnevünk van, nem úgy, mint nálunk szokás; az anyánk keresztnevét se nálad, se nálam, se Zeneidánál nem mondják hozzá. Ennek én nem tudom kitalálni az okát.
– Én sem.
– No most ő jön!
– Honnan tudod?
– Megismerem a lépteit.
Valóban ő jött. Zeneida vezette őt ide.
Most még sárosabb, vizesebb volt, mint mikor utoljára látta Bethsába. Hajfürtei szerteszét borzolva; arcza kivörösödve a hideg széltől. De így volt szép!
Ah azt már el kellett mondani Bethsábának Zsófia előtt, hogy a czár ellen itt is nagy forrongás, összeesküvés van; de hogy «ő» nincs ám benne!
De hátha mégis? Zsófia nem hisz, a míg nem lát.
– Jer, jer, Puskin, szól Zeneida, valami sajátszerű ragyogástól sugárzó arczczal. Beszéld el ő előttük is, a mit nekem említettél. Beszéld el hosszasan.
Puskin elmondotta előttük azt, a minek szemtanuja volt, a téli palota jelenéseit. Egy költő ihletésével, kit a catastropha nagyszerű képei úgy fölhevítettek, mint a Pythiát a tripósz.
Ő nem ismerte azt a másik fiatal leányt. Ha tudta volna, hogy az kinek a leánya, talán nem szólt volna oly látnoki hévvel arról a rémlátványról, mikor a czár fedetlen fővel ott állt a viharos ég alatt, fenyegetve a nép dühe és a közeledő gálya rohama által.
Ah milyen reszketve kisérte az ifjú ajkait a szenvedő leány figyelme. Szemei felitták annak tekintetét. Annak az arczvonásai parancsoltak az övéinek. Ajkai némán utána látszottak mondani, a mit az beszélt.
Hogy takarta el arczát összeborzadva, mikor a hajó hozzácsapódott a palota szegletéhez. Ő is érezte azt a zuhanást s megreszketett alatta.
De mikor aztán el kezdett a galambról beszélni, – az ő galambjáról, – hogy szállt le az a czár – (az ő atyja) – vállaira; mily malaszttal emelé kezeit a hatalmas ember akkor az ég felé; hogy zendült fel rá egyszerre a háborgó nép ajkairól a hymnus: ah akkor nem állhatta ki tovább a szegény beteg, ideges teremtés; felsikoltott az örömtől s odavetve magát Bethsába keblére, kaczagott és sirt.
Puskin költői előadásának számítá be ezt a sikert s kezdett rá hiú lenni.
– De most már nincs semmi veszély? rebegé Zsófia, fel merve emelni könyező szemeit az ifjuhoz.
Az nem értette meg a kérdést.
– Oh a vész még nem szünt meg; bár a vihar már kezd alábbhagyni, s ha az megszünik, akkor a Néva is visszatér majd a medrébe; de addig még igen sok baj van.
– Nem azt kérdeztem, hanem hogy ő nincsen-e veszélyben? Ő! A czár.
Puskin elbámult. Mit érdekli olyan nagyon a czár ezt a fiatal leányt, Bethsába barátnéját?
– Olyan veszély, a mi embertől jön, nem érheti. Arakcsejeff minden intézkedést megtett, hogy meg legyen védve. A néptömeget, melyet a czár palotájába befogadott, átszállítják az admiralitás raktáraiba. És ilyen időben a czárt, ha vannak ellenségei, azok védelmezik.
– Hogyan lehet az? kérdé Zsófia s oly áhitattal várta a választ Puskin ajkairól, a minővel hajdan az oraculumok kimondását lesték.
Puskin érezte, hogy erre egész szive szerint kell megfelelnie ennek a leánynak.
– Ez úgy lehet, hogy az «emberiség érzete» erősebb, mint a «szabadság-vágy» s ez védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi – s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi!
A két leány teljes sóhajjal szívta fel a levegőt, mely e szavakkal megterhesült.
– Te egész pusztítást követsz el a szivekben itt! sugá Zeneida Puskinnak. Eredj dolgodra már.
– Hát nekem nem hozott ön ajándékot, a mit igért? kérdé szomorúan Bethsába.
– Bizony mondom, nem feledkeztem meg róla, de reggel óta azzal vesződtünk, hogy az elszabadult gályát félretereljük és lekötözzük. Valakinek kellett lenni a hajón, a ki átvetett köteleinket mindig elvagdalta. Ezért nem tudtam a kis gyermekek mentése után látni.
– Máskor, ha igér ön valamit, ne felejtse el, mondá a leány a szemrehányás bánatos hangján.
Puskin nem értette, hogy mért ez a hang? Hiszen nem is érthette.
Megigérte, hogy estére majd visszajön ismét, s akkor hoz jó hírt és még valamit.
Zeneida sem mondta meg neki, hogy ki volt az a másik leány?
Azután félrevezette a két leányt saját boudoirjába. Közelgett az óra, a mikor sok olyan ember gyülekezik össze nála, a kiknek nem szabad őket meglátni. A szojusz Blagodensztoigának ez a catastropha kedvező alkalmat nyújtott a háborítatlan tanácskozásra.
A zöld-könyv országos napja volt ez.
A két leány is megtalálta a maga «zöld könyvét» az alatt.
Addig kutattak (de hogy ne tették volna?) Zeneida boudoirjában, míg ráakadtak Puskin költeményére, a «czigány leányra». Ezt természetesen eddigelé senki sem adta az ő kezükbe. Mert a jó társaság fogalmai szerint az előkelő ifju leánykáknak tizenöt éves korukig regényt – in natura jó példákban látni – ugyan szabad; de olvasni nem szabad. Aztán még ekkor ez a költemény nem jelent meg nyomtatásban, csak irva volt kapható. Puskin Sándor egymaga egy egész osztályt hozott létre, a mi azelőtt nem volt: a leirókét. Minden városban voltak emberek, a kik abból éltek, hogy Puskin költeményeit leirták, s a könyvárusok úgy árulták azokat a censura daczára. Még most is sok költeménye az orosz Petőfinek csak így, irott alakban forog a közönség kezén.
Most aztán kaptak a tiltott gyümölcsön a kis leányok.
Egyszer Bethsába olvasta el azt Zsófiának, másodszor Zsófia Bethsábának; harmadszor meg ketten együtt – duettben.
Akkor aztán elnevezték Puskint magát a románczhős nevével «Aleko»-nak.
Ha beszélni akartak róla, azt mondták, hogy Aleko.
Az ám, megfordítva. Aleko úr volt s a czigányok közé keveredett. Puskin pedig maga a czigány, («poéta» vagy «bohéme» az egynek tartatik) a ki herczegasszonyok közé tévedt valahogy.
S az nap este csakugyan eljött hozzájuk az Aleko és hozott, a mi az egész társaságnak szólt, jó hírt. A szél alábbhagyott. S arra a vízáradat rögtön csökkenni kezdett, két óra alatt egy arsint apadt, de azért sokáig fog tartani, a míg lefolyik egészen, mert nyolcz verstnyire terül el a két part mentében.
(Bárcsak még tovább tartana! dobogá magában egynémely leány szív.)
Bethsábának is hozott valamit. Ajándékot, a mit megigért. Kis bubát, a hogy igérte; csakhogy nem piszkosat, rongyosat, a hogy mondta, hanem egy szép, czifra czukorbábut – czukrásztól; több nem volt kapható, mert mind elolvadt.
Puskin azt várta volna, hogy Bethsába nevessen rajta; az azonban igen komolyan vette a dolgot; egész áhitattal fogadta a kapott ajándékot s eldugta azt a keblébe. S látszott az arczán, hogy nem bánja, ha ezért Zsófia irigykedik rá – egy kicsit.
Puskin rögtön vette észre, hogy ebből nagy apprehenzió lesz, s addig keresgélt a zsebében, a míg talált valamit, a mi érdemes az elajándékozásra.
– Nézze, szép Zsófia (nem tudta más nevét), önnek is adok valamit; ön úgy érdeklődött a czárt fenyegetett catastropha iránt, nézze, ez a darab rézpléh abból a hajóból való, a mi a téli palota sarkán összetörött.
Nagy hálával lett az fogadva. Ural platinabányái ahhoz fogható becses érczet nem termeltek soha.
(– Te! Ez nem lehet összeesküvő! súgá Zsófia Bethsábának.)
(– Bizony nem is az ám, súgá vissza Bethsába.)
– A vihar egészen elcsendesült már odakünn, mondá Zeneida, kitekintve az erkélyre. A harangok sem kongnak már. Ez az éjjel csendesebb lesz, mint az elmult volt. Jó éjszakát, Puskin. A csónakod szárazon marad, ha nem sietsz.
A leányok nem bánták volna még, ha az a víz nem apadt volna olyan nagyon.
Zeneida hazatuszkolta Puskint, s a két leányt is lefekteté. Ő a felelős az egészségükért.
De azok még sokáig nem tudtak elaludni egymástól. Annyi beszélni valójuk volt Alekoról. Ők nem úgy csinálták volna azt a románczot, ahogy a költő irta. A czigányleánynak nem lett volna szabad hűtlennek lenni, s ha az lett, Alekonak meg kellett volna őt vetni s hívebb szeretőt keresni. Nem úgy. A czigányleánynak meg kellett volna térni s térden állva csúszni bocsánatért Aleko után, míg azt kiengesztelte volna. S akkor megbocsátani neki; – de bizony elkergetni magától! Egy szóval nagyon kiigazgatták Alekot olyanra, a milyen nekik tetszett inkább.
Zeneida, ki a szomszéd szobában vetett magának ágyat, nem győzte őket inteni, hogy alugyanak már! A mire el-elcsendesültek s megint csak rákezdték a suttogást.
Végre a hosszú álompihegés jelenté, hogy elaludtak. Legalább az egyik: Zsófia.
De Bethsába szemét kerülte az álom. Még éjfélkor sem tudott a szívdobogásától aludni. Pedig imádkozott is már.
Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a szomszédszobában felkelne valaki s alig neszelő léptekkel kimenne a harmadik szobába.
Az éjszaka csendes volt. Se kocsi, se őrjárat nem járt most a vízlepte utczákon. Minden hang meghallszik.
A mély alvó csendben egy halk zsoltárének döngése hangzott csendesen a távol szobákból át; szelid, búbánatos női hangon:
Segítségem csak az Isten…
– – – – – – –
Mondjad ezt az én lelkemnek:
«Tégedet én megsegítlek!…»
Ki énekel ott a csendes éjben? Mi bánata lehete annak? Ebben a házban?
Bethsába a fejére rántotta a takarót, hogy elnyomja reszketését.
Még három napot töltött a két leány Zeneida oltalmazó menhelyén. Ennyi idő kellett rá, hogy Ghedimin herczegnő vissza merjen térni Peterhoffból, s a Petrovszki kert kis lakának víz és iszap borított földszintjét s pinczéjét kitakarítsák. Elébb az öreg Helénkának ki kellett jól fűteni a hideg szobákat.
A két leány elysiumi napokat élt ez alatt.
Mikor Zeneida tudtukra adá, hogy haza fognak mehetni, Bethsába sóhajtva mondá neki:
– Úgy jöttem ide, mintha a pokolba hurczoltatnám s úgy megyek el innen, mintha a paradicsomból taszítanának ki!
Mindennap láthatták Puskint; beszélhettek vele. Mindennap gyönyörködhettek nagy, nemes lelkének feltárulásában. A földi üdvösségnek is vannak revelatiói; a mik abban a perczben, a mikor megszünnek titkok lenni, túlföldi boldogságot támasztanak.
Mikor magukra maradtak is, mindig Alekoról beszéltek.
Bethsába azt hitte, hogy a mikor Zsófia oly gyönyörrel magasztalja Alekot, az neki egygyel több ok arra, hogy még jobban szeresse.
De még nem merte azt neki megmondani, hogy szereti. Tartogatta a titkát.
Azt hitte, hogy olyan könnyű azt közölni mással. De az első szerelem titka olyan makacs. Nem akar bimbójából kipattanni.
Csak húzta-halasztotta a vallomást. Féltette, mint egy elásott kincset. Tettető lett a kedvéért. Megtanult legalább arczával hazudni, s nem mutatni azt a lángoló örömet, a mi elárasztja keblét, mikor őt jönni látja. Ráfogta a fejfájásra arczának kigyulladását; pedig a fej egészen ártatlan volt abban.
De mégis abban a pillanatban, a mikor egymást a búcsuvételnél megölelik, akkor meg kell tenni azt a vallomást: suttogva, csak annyi szóval, a mennyi elég, aztán elfutni tova.
Abban az órában, a mikor az értük küldött gyaloghintók megérkeztek (még kocsival nem lehetett járni az utczákon) alig akarta egymás kezét kibocsátani a két leány a magáéból. Mindig volt valami suttogni valójuk. Majd könyeztek, majd nevettek. Boszantották egymást, hogy kiengesztelhessék. Nagyokat sóhajtottak, hogy kicsufoltassanak érte. Egyes szavakat mondtak, a mikből csak a másik értett. Megigérték, hogy minél előbb látni fogják ismét egymást. Összecsókolóztak búcsút venni, s megint újra kezdték. Zeneida nézte őket nagy figyelemmel.
Végre mégis csak el kellett válni. Az utolsó, a legeslegutolsó ölelés alatt ki kelle pattanni a titoknak: – «Én szeretem Alekot – halálba».
Ezt sugá – Zsófia Bethsába fülébe s azzal elfutott.
Zeneida látta az elfutó leány arczán kigyuladni a tűzrózsákat, s az ott maradt leány arczáról eltünni az életpirt, mintha azt is elrabolta volna tőle az a másik. Bethsába csak állt ott megdermedve, halaványan, aláhajtott fejjel, lecsüggő karokkal.
Zeneida kitalálta a titkot. Odalépett hozzá; de alig nyult a kezéhez, a leány összeroskadt előtte, s arczát Zeneida öltönyébe takarva, elkezdett sírni hevesen.
– Oh miért hoztál engemet ide?!
Zeneida fölemelte őt.
– Kelj fel! ne sírj! A tied lesz!
– Mit? «Ő» tőle vegyem-e el?
– Hm… Ha még csak ő tőle vennéd el?… Ne félj! szeresd! Te lészsz rá érdemes, senki más.
A szegény leány csak szomorúan ingatta fejét. Megtudta már nemcsak azt, hogy mi a «szerelem?» hanem még azt is, hogy mi a «szerelemféltés» és a «lemondás?»
PANACEA.
Nagy elemi csapásoknak sokszor kibékítő hatása van a felzúdult népforrongásra.
A «nagy ember»: a nép, és a «kis Isten»: az uralkodó, egyformán földhöz sújtva érzik magukat, s egymáshoz bújnak a mindkettőjüknél hatalmasabb korbácsa előtt.
Az 1824-iki novemberi vihar ilyen általános csapás volt a földkerekén. A történelem évkönyvei nem jegyeznek fel ehhez hasonlót. Ugyanaz a vihar, mely Szent-Pétervárt elöntötte, keresztül zúgott egész Ázsián, s a kaliforniai partokat is hosszában elárasztotta. A tengerészek a máskor átlátszó tengert a magas oczeánon zavargó iszaptól látták fel-felkavarodni. Indiától Syriáig földrengés hullámai dönték le a városokat, a görög archipelagusban tenger alatti vulcánok törtek elő; Németországban sok helyütt egyszerre kiszáradtak a kutak. A föld maga volt lázban. Ilyenkor az emberek felejtik a magukét.
A politikai titkos-társulatok egyszerre átalakultak jótékony egyletekké. Megszünt a pártgyűlölet. A szegény ember odament a nagyok ajtajához segélyt kérni, s a nagyok nyitva tartották az ajtajaikat a szegények előtt. Az «engesztelhetlenek» izgatása nem talált termő földre. Ghedimin herczeg és Arakcsejeff vetekedtek egymással a nép inségének saját vagyonuk által enyhítésében. Egyformán szórták százezerével a rubeleiket. Az egyik elfelejtette, hogy a népet fel akara szabadítani, a másik, hogy el akarja nyomni. A népnek nem kellett most se kard, se láncz; hanem kenyér.
Az árvíz okozta inség enyhítésére a szentpétervári úrhölgyek is minden áldozatot siettek meghozni. Ghedimin herczegnő oda-ajándékozta a gyémántjait, a miknek az árából harminczezer rubel gyült be, Zeneida pedig adott egy hangversenyt az inséges nép javára, a nagy börzepalotában, a mire mesés áron keltek el a helyek. Bejött rá negyvenezer rubel. Ghedimin herczeg aztán vett a feleségének az elajándékozottak helyett két annyit érő gyémántokat; Zeneida pedig kapott a fiatalságtól egy babérkoszorút s Puskintól egy ódát. S megint csak Corynthia volt az, ki a játékban megcsalva érezte magát és irigykedett.
A czár kedélyét a vésznapok még sötétebbé tették. Búskomorsága különben is attól a naptól kezdődött, mikor birodalma egyik fővárosát, Moszkvát lángba borulni látta. Most végig kellett néznie a másik csapást a másik fővárosa felett. Azt a tűz pusztította el, ezt a víz. A régi viziókat most felváltották az ujak. A látványokat visszahozza az álom.
A minden látványok közt legszomorítóbb az a halavány gyermek arcz, mely csak nem akar föléledni.
Egyszer azt mondta a czár doktor Wylienak:
– Hiába akarsz gyógyítani engem. Az én bajom nincs bennem, hanem rajtam kívül. Gyógyítsd meg Zsófiát, s egészséges leszek.
Az orvos nem felelt rá semmit.
– Mondd meg igazán: nincsen remény?
– Nincs.
– Hát az egész orvosi tudományban nincs egy panacea, egy csodatevő szer, mely olyan életet, a mihez ragaszkodunk, hosszabbra tudjon nyújtani? mely napokat adjon a napokhoz, s a bekoczogtató halált elalkudja egyik estétől a másik reggelig, a tavasztól az őszig?
– Arra van lehetség, sire. De az nem terem India gyógyfüvei között. Az ilyen bajnál sokat tesz a kedély. A bánat, a szomorkodás, az epedés sietteti a végkifejlődést, míg egy folytonos derültségben tartó öröm, egy édes remény, boldogságérzet feltartóztatja azt. Az életkedv megujítja az életet.
– Hm. De hát mindezt honnan adjam én neki, mikor magamnak sincs? Honnan vegyek én örömet, reményt?
Egyszer aztán jött egy olyan napja a czárnak, a mit öröm-ünnepei közé jegyezhetett föl.
Uráli kormányzója jelenté, hogy az Ural hegyei közt új arany- és platina-bányákat fedeztek fel, a mik dúsgazdag erekkel nyiltak meg. A talált platina-darabok közül elküldé a legnagyobbat. Ez tehát nagy kincs!
Ugyanakkor a jekaterinogradi kormányzójának a jelentése is megérkezett, a ki azt tudatja, hogy a nagy sivatagon fedeztek fel egy bogárnemet, mely azon a tájon felburjánzó czikkszáron (polygonum) élősködik, mely növény semmi állatnak nem való és ki nem irtható. Ez a rovar, a tudósok nyelvén «coccus polonorum» azonos a cochenillával. A belőle készült festék a legszebb bibort és rózsaszint adja. Mutatványul egy vég rózsaszin selyem-szövetet küldött a czárnak, mely e bennszülött biborbogárral volt festve.
Ez még az aranynál és platinánál is nagyobb kincs, mert ez kenyér a terméketlen pusztában, a mi ingyen terem s népet fog eltartani.
De a harmadik küldemény volt a legérdekesebb. Az Amur vidéki kormányzó küldte azt Szibériából; egy átalag bort, a mi Szibéria Amur vidékén termett. Ez még az aranynál, még a kenyérnél is nagyobb kincs, mert ez diadal!
Diadal az egész világ ellen, mely azt hirdeti, hogy Szibéria a jégből csinált pokol. Ime ez a bor megczáfolja azt. Szibériában bor terem! Édes és tüzes. Pezsgőbb a champagneinál; édesebb a tokajinál! Legalább annak kell azt venni. Szibériában bor terem! Minden orosznak azt kell ezután inni. A szibériai bornak ki kell szorítani a főurak asztaláról a külföldi borokat; versenyezni kell Burgund, Rhenus, és a Hegyalja vidékével. Szibériában bor terem! Nem lesz ezentul a Szibériába küldetés neve büntetés; önkényt fognak letelepülni oda, a kik áldott földet keresnek. Szibériában bor terem! A ki még kétkedni fog ez ország jövendőjén: nem vitatkoznak vele, poharat adnak a kezébe, tele töltik: «igyál! Ez szibériai bor!»
A czár úgy örült annak, mint egy gyermek!
Volt hát már valami öröme!
Sietett is vele azonnal a petrovszkii kerti házhoz. Maga után vitette a platinát is, a selyemkelmét is, az átalagot is. Azt hitte, ha ő örül, Zsófia is örülni fog annak.
A leány nagyon halvány szinben volt. Az egész hosszú tél alatt ki nem mehetett a szabad levegőre. Az neki gyorsan ölő méreg volt; a szobalég pedig lassan ölő méreg. Furcsa ország ez, a hol a beteg ember nem szeretheti a hazáját. Gyülölnie kell az eget, mely megöli s a földet, mely fogva tartja. A hosszú télen át, a ki élni akar, az mulat, s a ki nem mulathat, az meghal.
Minden orosz hölgyszobában van egy kis sajátságosan berendezett zúg, a minek az a neve, hogy «altana». Egy kis rácsozattal bekerített hely, mely be van futtatva örökzöld folyondárral, körülrakva délszaki bokrokkal, a mik a hosszú kilencz hónapos télen keresztül, kályhameleg és lámpavilág hazug nyárszaka mellett zöldülnek és virágoznak, s elfelejtetik, hogy ez az egész ország egy börtön. Ilyen narancsvirágillatos szobazugot rendeztetett Sándor Zsófia számára is, a mint az árvíz után helyrehozhaták a lakházat; még azóta nem látogatta őt meg, a mióta az udvari kertész az altanát elkészítette. Talán örült neki a leány? Oh nem örült az semminek.
A czár azt kérdezte Zsófiától: «mi bajod, drágám?»
– Mondhatlan baj.
Azután hogy kedvet szerezzen neki, megmutogatta a magával hozott kincseket: az érczet, a selymet, a bort.
A leány arcza nem derült fel, nem adta vissza a mosolyt; az örvendetes hirekre nagyon rövid válaszai voltak: nagyon szép! – nagyon jó! köszönöm.
– De szólj hát, mi bajod? Ez több mint betegség. Ez lélekfájdalom. Mondd meg, mi bánt? Kinek mondod meg, hogy mi fáj, ha még nekem sem? Kinek van hozzám bizalma, ha még neked sincs?
Ekkor átfonta a leány karjaival atyja fejét s odavonva őt magához, fülébe sugá:
«Én szeretek!»
Azzal lebontá karjait hirtelen s az arczát takarta el velük, keresztbe téve szemei előtt.
Sándor elámulva kérdezé:
– Hol találtál te valakire, a kit megszeress?
– Az árvíz mosta ezt össze, suttogá a leány.
– S ki az az ember?
– Ha ily haraggal kérded, nem merem megmondani.
– Oh nem. Nem a harag az, a mi felindít. A kit te szeretsz, annak meg van bocsátva minden.
– Igazán? Te nem tiltanád meg azt, hogy én szeressek valakit?
– Csak érdemes legyen szerelmedre. – Rangja?
– Testőrtiszt.
– Ezredet fogok neki adni és herczeggé teszem, hogy téged elvehessen.
– Csókollak! De ne adj neki semmit. Hagyd őt annak, a mi most. Én úgy szerettem meg; úgy akarom szeretni. Ő több a herczegnél, több az ezredesnél. Fölöttük áll.
– De ki hát?
– Nos: Aleko.
– Miféle Aleko?
– Úgy? Te nem ismered ezen a nevén. Hát hajolj ide, majd megsugom.
S fülébe sugta a nevét.
A czár megölelte a leányt.
– Akarod, hogy elvegyen?
A leány szemei nagy ragyogásra nyiltak fel: az volt a felelet.
– Felesége akarsz lenni?
– No, hát mit akarnék egyebet? Az ilyen szegény talált gyermek, mint én, örül, ha egyszer szerencsét tehet. S azt hiszem, hogy ez nagy szerencse. Mi igen boldogok leszünk. Engem nem fog megölni Aleko hűtlenség miatt. De hogy tudja ő ezt meg? Neki nem volt szabad eddig idejönni.
– Ezentúl szabad lesz.
– De ki mondja meg ezt neki?
– Én magam. Én hozom őt ide hozzád.
– Hiszen te olyan jó apa vagy, a milyenek csak Bethsába meséiben fordulnak elő.
– Én fogok előkészíteni mindent. Én rendelem meg a kelengyét. Én tűzöm ki a határidőt; én hivom el a solovecski patriarchát az esketésre.
– Majd a nyáron, a mikor a rózsák nyilnak. Eleven rózsákat akarok koszorúnak!
– Ebből a platina-darabból készíttetek számodra araékszert. Ugy-e, most már te is úgy örülsz neki, mint én?
– Kétszerte jobban, mint te!
– És ebből a rózsaszin selyemből menyasszonyruhát.
– Igen, igen! eltaláltad a kivánságomat. Én a rózsaszint szeretem nászruhának, a fehér nagyon halaványít s én így is eléggé az vagyok.
– Ezt az amurvidéki bort pedig megiszszuk a te lakodalmadon.
– Az ám. Akkor én is megkóstolom. Mikor egymás egészségére fogunk kocczintani: «a hány csepp van e pohárban, annyi évig szeressük egymást!» Ugy-e, így szokták mondani?
– Azután majd elmentek falura, az ő birtokára. Lásd, mintha sejtettem volna: visszaadtam elkobzott birtokát. Ősi kastélyát rendbe fogja hozni, odavisz magához s ott sokszor meglátogatlak majd benneteket.
A leány tapsolt örömében s halvány arcza lángolni kezdett. Aztán egyszerre elkomorult megint.
– De hát nem tréfa-e mind ez?
– Tréfa? Hát szoktam én tréfálni valaha? És te veled?
– Hogy engem Aleko meg fog kérni? s te hozzá fogsz adni? hogy a solovecski patriarcha fog bennünket összeesketni, s hogy ez ki lesz tűzve a szép julius hónapnak, a rózsák hónapjának legszebbik napjára? Ez mind komoly dolog és nem tréfa?
Sándor kebléhez ölelte a kérdezőt s válasza csak csókokból állt. Felelni oly nehéz volt erre.
Komoly dolog ez, nagyon komoly dolog, szegény leány! A tréfa benne csak az, hogy mire azok a szép rózsák nyilnak, akkorra már te – – – – – – – –
Sándor még az nap hivatta magához Puskint s röviden bánt vele.
– Te egy leányt szerelmessé tettél magadba. Most azt el kell venned. A leány neve Nariskin Zsófia. Holnap este hat órakor el fogsz hozzám jönni s aztán együtt odajösz velem, a kezét megkérni. Aztán mindennap eljársz hozzá és azon lészsz, hogy neki szomoruságot ne okozz. A leány élete egy vékony selyemszál s az a te kezedben van. – Vigyázz rá, hogy meg ne öld.
Puskin a legnehezebb helyzetbe jutott.
A czár kedvencz leányának a kezével lett megkinálva. Ő, az összeesküvő, ki az alkotmánykivivók sorába számította magát, s a czárnak, mint egyedurnak, természetes ellensége volt. Meg kellett kérnie egy leányt, a ki őt megszerette, s a kit ő is szán, sajnál, bámul, de nem szeret. És ennek a leánynak az élete csupán ez az ábránd. Életszikra és ábrándvilág egyszerre alszanak ki. Egy lehellet, a mi e szó kimondásából áll: «nem szeretlek!» elég e szikrát kifujni. S a leány, a ki meg meri vallani, hogy szeret, az már nagyon szeret. S a kinpad megnehezítéséhez hozzájárul, hogy mindennap ott fogja találni a leánynál, a kit menyasszonyának nevez, annak egyetlen barátnéját Bethsábát, a ki egész lelkét elfoglalta már. Két szivet fog kinozni, kettőt megcsalni egyszerre.
Csapodárságának büntetése ez, a min most az egyszer rajtavesztett.
Azonban itt nincs mit töprenkedni. Oroszországban vagyunk s ha a czár parancsol, azon nem szokás gondolkozni.
Másnap Sándor maga vezette el Puskint Zsófiához. A gyűrűváltás az ő jelenlétében ment végbe. Puskin meggyőződhetett róla, hogy egy olyan szív van rábizva, a milyenre e földön lakó ember nem érdemes. Annak valami más planétán kell keresni párját. És aztán napról-napra jobban megtudta, hogy vannak magas röptű gyönyörök, a mik túlemelkednek a földi élvezeteken, a miket két nemesen érző szív feltalál egymásban, a szenvedély emésztő vágyai nélkül; hogy vannak varázslatteljes rokonszenvek, a mik nem föltételezik a birást; a szellemek kölcsönös vonzereje még erősebb, mint a szerelem. Úgy érezte, mintha ez a földtől megválni készülő lélek az övét is vonná magával föl az ég felé.
Nehány hét mulva azt mondá sir James Wylie a czárnak:
– Sire. Zsófia herczegasszony egészsége szemlátomást javul.
– Én megtaláltam a panaceát!
A NÁSZAJÁNDÉK.
A hogy maga megjósolá Sándor, leányának egészsége az övével sympathicus összefüggésben volt, a mint Zsófia arcza elevenülni kezdett, az ő életkedve is visszatért. El kezdett foglalkozni az államügyekkel. Dolgozószobájában halommal állt már a sok elintézetlen irat, a mit tanácsosai felhordtak, vagy a melyek a szent Zsófia postájával érkeztek hozzá, s a mikbe az utóbbi hónapokon át bele sem tekintett. Elővette azokat s a halmaz örvendetes apadásnak indult. «A szent Zsófia postája» sajátszerű intézmény volt Sándor alatt. Czarszkóje Zélóban volt egy iroda, a hova mindenki beadhatta a levelét, a mi egyenesen a czárhoz volt intézve. A postás kért a levélért tíz rubelt; de se azt nem kérdezte, hogy ki küldi? se azt, hogy mi van benne? Lehetett az panasz, esedezés, vád, vagy miniszterszidás; ajánlat, vagy alkotmányterv; a czár azt megkapta egy óra mulva, ha otthon volt s utána küldték, ha utazott.
A mi a kedélyváltozásnak legbiztosabb jelensége volt, felhagyott éjszakai kóborlásaival a város utczáin s a bőjt első estéjén a czárnéval együtt vacsorált. Föltette magában, hogy tudatni fogja vele azt az örvendetes eseményt, a minek az ő lelke úgy örül. Erzsébet lesz az első, a ki azt meg fogja hallani tőle. Még eddig senkivel sem közölte azt. Maga a solovecski patriarcha is csak arról van értesítve, hogy junius hó 21-ikén legyen jelen a Petrovszki szigeten, Péter czár hajdani lakházánál, ott egy ifju pár fog rá várni, a kit össze kell esketnie.
A czár ez idő alatt minden folyamodást, a miben valami kegyosztásról volt szó, kedvezően intézett el. Száműzötteknek megengedte a visszatérést; politikai foglyokat kibocsátott börtöneikből.
Puskin nem hasztalanul áldozta fel szivét.
Az ő gyöngédsége varázsolta vissza Zsófia arczára a boldogság mosolyát, s a boldogság oly csalókán tud hasonlítani a jó egészséghez. S ez a mosoly volt az, mely az egész ország fölé derült eget varázsolt.
A mikor Puskin pontosan megjelenve arra a perczre, a melyen várták, hozta a maga virágcsokrát s aztán az eléje szaladó leányt megdicsérte jó kinézéseért, melléje ült és elmondta neki az egész város pletykáit; kihallgatta, hogy mit álmodott, s jóslatokat csinált belőle; leült vele kártyázni, s engedte csalni és hagyta nyerni, s végül magát kinevettetni; regényeket, költeményeket olvasott fel előtte; megtanította mindenféle játékokra; meghozta számára az üvegházak első gyümölcseit, ellátta nyalánkságokkal; lerajzolta, lefestette, akármilyen rosszul találta; s közben rabolt tőle egy-egy (olyan szivesen engedett) csókot s engedte magát érte megczibáltatni: hát akkor Puskin egy egész országot tett boldoggá!
Megérezték azt még a távol Bajkál-tó mellett is, a kik az ólombányákban követ vágnak! Mert a hány csók hullott Zsófia arczára, annyi láncz hullott le az ő kezeikről.
A czár, ki szándékosan oly késő esti órákban jött látogatni Zsófiát, a mikor már Puskin eltávozott, a leánynak az arczán láthatta az eltöltött órák boldogságát.
Mennyit tudott az beszélni felőle! Miket mondott neki Puskin!
Néha még politizáltak is. A leány kivallatta Puskint, hogy mit akarnak ők azokkal a titkos társaságokkal? Puskin aztán megvallotta, őszintén, a hogy vőlegényhez illik menyasszonya előtt, hogy nekik bizony parlamentes alkotmány kell. Ő közöttük vannak sokan, a kik olyan szépen tudnának szónokolni, mint az angol alsóházi tagok, s ha kibeszélhetnék magukat a parlamentben, az nagy megelégedésükre szolgálna. A ki a kormányon van, majd gondoskodnék róla, hogy olyan többséget tartson kéznél tatár, kirgiz, kalmuk, jakut, baskir és csukcsi képviselőkből, a kik az orosz karbonarikat leszavazzák s azzal a rend fentartva, az ország megnyugtatva lenne. Az ország pénzügyeit is ellenőriznék, s ha egy miniszterről észrevennék, hogy sokat lop, azt mondanák neki: «pusztulj innen! már most hadd lopjon más!» Sajtószabadság is lenne s az ujságirók egymást ütnék, a helyett, hogy most mind egy embert szidnak.
Biz ők azt akarják kivivni.
A czár nagyon jól mulatott ezen. Nem úgy ám, mint mikor ugyanezeket a dolgokat Arakcsejeff adta elő neki.
Már kezdték azt hinni, hogy ismét visszakerülnek a boldog idők, mint ez előtt tíz évvel, a mikor az udvari estélyeken, a czár hallatára lehetett beszélni a főuraknak és tiszteknek alkotmányos szabadságról, s a szabadkőmivesek hirlapjaik útján hivták össze a páholyaikat.
Zsófia javulása még magát az orvost is megcsalta. A kórtünetek egészen megszüntek. Történnek egyes csodák (a természet hatalma kimeríthetlen), hogy halálra szánt emberek megélnek. Komolyan lehet gondolni a menyegzőre.
Sándor meghozatta a pompás kelengyét Párisból, a miben a rózsaszin menyasszonyruha és a platinából készült diadém is ott volt s megvolt az öröme, hogy Zsófia ragyogó arczában gyönyörködhetett, mikor mindazt végig nézte.
Egyszer aztán magához hivatta Puskint és így szólt hozzá:
– Fiam! Ha megadja Isten érnünk azt a boldog napot, a mi életemnek épen úgy napfordítója lehet, mint a csillagászi évnek, mit adjak neked menyasszonyi hozományul?
Puskin térdre esett a czár előtt s azt mondá neki:
– Atyám! Adj ezen a napon népeidnek alkotmányt!
A czár hallgatott. Ez jó jel volt. Puskin bátorságot nyert tovább beszélni.
– Fölség! Az egész világ forrong, s kitörésre készül, mint a Vezuv. Ezt a vulkánkitörést egy papirlappal le lehet takarni, a mire ez van irva «Charta!» Nem én szólok, egész országod beszél így. Minden becsületes ember, minden hazafi, minden hive a trónnak így beszél, így gondolkozik. Nem kivánjuk, hogy rögtön, rohamosan felszabadíts mindent; nem kivánjuk, hogy idegen mintára építsd újra országodat. Vezesd be népedet a szabadságba óvatosan, lépésenkint, fejleszd ki alkotmányodat népünk szokásai, szükségei szerint. Töröld el a rabjobbágyságot. Távolítsd el Arakcsejeffet, a ki közéd és a nemzet közé ékelte magát; vedd el a népnevelés ügyét a szent synodustól s bizd ismét Galiczyn kezére; hivd zsámolyod elé az ország notabilitásait, s parancsold nekik, hogy szóljanak szívük szerint. Törüld el az előleges censurát s engedd napvilágra jönni a titkos gondolatokat, s a mi igazság lesz bennük, emeld fel, a mi hazugság, tipord el. Űzd el hűtelen sáfáraidat, kik kifosztják az országot s kifosztanak téged. Szüntesd meg a katonai koloniákat, a mik a népre csapásul nehezednek. Hivd össze régi ezredeidet; add kezeikbe a zászlóikat, egyesítsd őket táborrá; állíts bennünket az élükre s aztán küldj bennünket testvéreink, a hellenek segítségére, a kik vérük tengerében fuldokolnak. Látni fogod, mivé lesz egy nemzet, s minő csodákra képes, ha az saját szabadságát védve otthon, a más nemzetek szabadságáért harczolva ottkünn, valamennyi népek fölé emelkedik. Adj szabadságot nekünk, s végy dicsőséget magadnak!
A czár végighallgatá a merész beszédet csendesen, s azt mondta rá:
– Kelj föl. Megbocsátok neked, hogy így beszéltél…
Néhány nap mulva Arakcsejeff szép csendben elutazott grusinói falusi kastélyába. Beszélték titokban, hogy több hónapi szabadságidőt kapott – saját kértére. Eltávozását még jobban illustrálta Ghedimin herczegnek meghivatása az Arakcsejeff után üresen maradt bizalmi állásra. Ő lett a czár tanácsosai között az, a kinek minden órában szabad bejelentés nélkül a czárhoz bemenni.
Még több is történt. Magniczky, a leggyűlöletesebb tanácsos a felvilágosodási osztálynál szintén szabadságot kapott, s a vén censorok helyébe újak lettek kinevezve.
Azt is megtudta mindenki, hogy a portánál levő nagykövet utasítást kapott erélyesen szót emelni a görög szabadságharcz alatt az emberiség szabályainak megtartása mellett s azzal egyidejüleg el lett határozva egy tábornak az összevonása Bender közelében.
Végre, egy új korszak legérthetőbb jelenségeül, behivattak a katonai koloniából a régi testőrezredek s mindannyian Szent-Pétervárott lettek összpontosítva.
Ez a szabadság apostolainak mind új reményt adott. Az északi titkos társulatok mind azt határozták el, hogy ha a czár a szabadelvüség útjára tér át, akkor minden erejükkel támogatni fogják.
Csak a déli társulat fejei nem hagyták magukat megzavarni. Pestel azt izente vissza Ghediminnek: «komédia az egész, bolonddá akarnak bennünket tenni, nem tart három hónapig az egész hűhó; én maradok a régi tervemnél.»
A «Medvesonka» vendégei azonban nagyon megfogyatkoztak, s Jakuskin a kése hegyét arra használta, hogy a fogát piszkálta vele.
Puskin pedig egészen a vőlegénységnek és a versirásnak adta magát.
Megirta a gyönyörű «Bákcsiszeráji forrás» czímű románczát. Azt is Zsófiának olvasta fel legelőször.
Az enyhített censura mellett most már a kinyomatás sem járt nehézséggel.
Mikor a czár megtudta a költemény censura alá bocsátását (az ilyesmi «esemény» volt Szent-Pétervárott, a miről a czárnak referáltak), azt mondá Puskinnak:
– Szeretném, ha költeményedet valakinek dedikálnád.
– Menyasszonyomnak?
– Nem annak. Hanem Ghedimin herczegnőnek.
Puskin elértette az intést. Valami módon kellett neki Zsófia anyjához közelítenie, ez volt a legtermészetesebb.
Tovább azt mondá a czár Puskinnak:
– Mikor elviszed hozzá a költeményedet, mondd meg neki, hogy junius hó huszonegyedikén tartod a menyegződet Nariskin Zsófiával.
Ez is így volt rendén.
Puskinnak nem kellett magyarázat hozzá. Corynthiának értesülnie kellett arról, hogy Nariskin Zsófia férjhez megy. Magának a vőlegénynek kellett egy helybenhagyó csókot kapnia tőle. Ez igen helyes volt. A leánykérés és az odaadás mind a dedicatio felajánlása és elfogadása alakjában történik meg. A választott forma elég találó. Mind a ketten másról beszélnek és mégis egyet gondolnak. Leánykérés költői formába öntve.
Puskin minden tekintetben a legkorrektebb utat követte, a midőn egyenesen Ghedimin herczeget kereste fel.
– Maximovics Iván. Nekem van egy új költeményem. Ezt szeretném Mária Alexievna Corynthia herczegnőnek ajánlani. Kérlek, olvasd el, s ha érdemesnek találod, hogy a herczegnő nevét oda kölcsönözze hozzá, légy szószólóm mellette.
– Nagy élvezettel fogom elolvasni a versedet, szólt a herczeg, hanem annyit olvasatlanul is mondhatok, hogy a herczegnő nagy megtiszteltetésnek fogja venni a dedicatiódat, s büszke lesz rá, ha a neve a műved elé lesz nyomtatva.
Puskin még aznap kapott levelet a herczegtől, melyben tudatva volt vele, hogy a herczegnő holnap délutáni hét órakor kész őt elfogadni Névaszigeti nyári palotájában. (Korábban a hőség miatt nem szoktak járkálni sehova.)
Már ekkor az egész szentpétervári előkelő világ nyári kastélyaiba vonult ki. A gazdag polgárok is mind künn laknak már Névaszigeti «dacsá»-ikban. A czár maga is kedvencz tanyájára vitte Erzsébetet és udvarát «Monplaisir»-be, Nariskin Zsófia is ott volt egy közel fekvő nyári lakban. A czár igen ritkán látogathatta őt most meg; mert juniusban az éjjelek nem sötétek Szent-Pétervár vidékén. Hiszen ott volt neki a vőlegénye, gondot viselt az rá. Csak egy hét volt már a menyegzőig hátra.