– Nem tehetett máskép.
– Elhiszem. Nem tehetett máskép. És én mégsem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy azt megtehette! Hogy abban az órában, a melyben az egyik menyasszonya arczát a szemfödéllel letakarta, a másiknak a menyasszonyi fátylával le hagyta takarni magát. Hiszen úgy kellett tennie. De még is emberi észtől átérthetetlen gondolat, hogy egy órai időközben megférhessen egy örökkévalóság, hogy egy óra elég legyen arra, hogy valaki a jégsarktól az egyenlítőig repüljön! Egy óra elég legyen arra, hogy valaki egy kedves halottat elsirasson s egy élőt elszeressen!
– De hátha régen szerette azt?… szólt Zeneida szeliden.
– Mit szól ön?
– Hátha az, a mit a megdicsőűlt halott iránt érzett, nem volt egyéb, mint imádat, mint végnélküli tisztelet egy túlvilág lakója iránt, ki szárnyaival már akkor az égben volt, a midőn őt megismeré? Ha mind az a ragaszkodás, gyöngédség, hódolat, a mit a jegyes imádottjának lábaihoz rakott, csak egy szentnek hozott áldozat volt, azért, hogy ne hagyja még itt e földet?
Sándor a homlokára ütött ujjai hegyével.
– Igaza van önnek. Hisz ezt én nem kérdezém ő tőle soha. Soha sem kérdeztem meg, hogy «de hát több-e az, mint ábránd?» egy beteg leánynak az álma? Ő csak engedte magát ez álom rémei közé besoroztatni. Ennyi az egész. És szivében mást szeretett. Ő érte csak feláldozta magát. Hiszen, a mit én teszek, az mind hiba, s a mi hiba történik, azt mind én teszem.
S ezt nem a keserüség hangján, de a meggyőződés szomorú mélaságával mondá az országok ura. Szánni való volt.
Hirtelen odafordúlt Zeneidához.
– Kivánja ön tehát, hogy visszavegyem a tilalmat Puskin visszatérése ellen?
– Nem, Sire. Ő ott van jó helyen, a hol van. A ki jót akar neki, az azt kivánja, hogy legyen távol innen és legyen boldog.
Ez meglepte Arakcsejeffet. Ledobta a tollat a papírra s felnézett Zeneidára.
– Hát magára nézve nincs önnek semmi kivánsága? kérdé a czár.
– Én holnap elhagyom Szent-Pétervárt, Sire.
– S nem kivánja ön, hogy kinevezési patensét visszaküldjem?
Hahó! Mint emelte fel e szóra a leány azt a büszke homlokot. Ő is királyné. Megmutatta.
– Sire! A hol velem egyszer azt tudatták, hogy jelenlétem kellemetlen, onnan én elmegyek.
Ez vakmerő szó volt! Határos a feloniával! Így nem szoktak beszélni a minden oroszok czárjai előtt! A kegyencz felugrott helyéből s a méla koronás fő helyett ő felelt meg a kevély hölgynek.
– Tudja meg, kisasszony, hogy vannak kötelességek, a mik nem szünnek meg a sértett önbecsérzeténél; s ezek közé tartozik a hódolat azon trón, azon uralkodó iránt, a kinek ön köszönheti minden hirét.
Zeneida keble hullámokat hányt, rózsaszínü orrczimpái tágultak, mint a farkassal küzdeni kész vad czebráé, nagy, világgyujtogató fekete szemei elemészteni készültek a kegyenczet; az ajka reszketett, mint a hidegleléstől.
– Kegyelmes úr… lihegé… Vannak emberek, kik a jóltevőjük iránti háladatosságot elviszik magukkal még a föld túlsó felére is; a kik, ha szerencsétlenek voltak elveszteni felséges pártfogójuk kegyét, azért még nem mennek haza a «kés dalát» énekelni!
Ez egy olyan kegyetlen csapás volt Arakcsejeff fejére, hogy jónak látta visszaülni az asztalhoz, s úgy tenni, mint a ki nem tartja érdemesnek ez insinuatio ellen egy szót is felelni. (De hát tudna ez a hölgy valamit? Tán neki is volnának titkos kémei? Tán Diabolka? Hisz a czigányleány már írni is tud.)
A megnémult kegyencz helyett aztán a czár vette fel a lándzsát. Úgy illett. Ha a szolga megvédte az urát: az úr megvédi a szolgát.
– Nagyon rossz helyen alkalmazta, Ilmerinen kisasszony, keserű észrevételét. Ha van férfi Nagy-Oroszországban, a ki tökéletes mintaképe a hűségnek és alattvalói ragaszkodásnak, úgy ő az! Ő, ki velem járt csatáimban, s megosztott velem minden vészt, és a dicsőségből nem kért részt magának soha. Ő, ki ébren marad, azért, hogy én alhassam; a ki az egész világgal daczolt, azért, hogy engem megvédjen, a ki egyedül maradt meg mellettem, mikor mindenki elhagyott: ez Arakcsejeff. Hányszor kellett kiszenvednie hűsége legnehezebb próbáit? Hányszor kényszerítettek ellenségei, hogy őt eltávolítsam magamtól! Mikor hívtam, újra itt volt, s nem panaszolt soha. A szivére sujtottam. Száműztem egyetlen fiát. S ő azt mondta: igazságod volt, kezemet csókolta és hívem maradt. Ez Arakcsejeff.
De ebben az uralkodói elismerésben mind nem gyönyörködhetett már a kegyencz, mert a mint az asztalhoz leülve, azzal akará megvető közönyét tanusítani, hogy a Zsófia postával érkezett leveleket bontogatta fel, épen a kezébe akadt az, a mit Jakuskin közlött Zeneidával. A mint abba belepillantott, az úgy magához ragadta figyelmét, hogy attól még (hihetetlen!) a czár ajkáról feléje hangzó magasztalást se hallotta meg.
És Zeneida látta ez arczot egyszerre pokoli kíntól eltorzulni, az ijedelem, a névtelen rémület vonaglásaitól fintorgatva, egy őrületes kisértet-lárvává átalakúlni; látta, a mint haja felborzadva meredt szanaszéjjel, ajkai elkékültek és szemei kimeredtek fehér karikáik közül.
– Jaj nekem! ordítá fel egyszerre oly vadállati hangon, hogy a czár ijedten fordúlt vissza. Arakcsejeff a levelet mindkét kezével a szivéhez csapta, mint a hogy a veszett eb szőrével gyógyítják annak a marását, mint a hogy az összetört skorpióval gyógyítják annak a csípését, s azzal felszökött a helyéből. Jaj nekem, jaj, hogy én idejöttem! Hogy én nem voltam ott akkor!
S rohant, mint egy őrült, kifelé.
A czár csakugyan azt hitte, hogy kegyenczét őrülési roham lepte meg, s útját állta.
– Alexej Andreovics… mi lelt? Hová futsz?
– Bocsásson fölséged! Futnom kell Grusinóba.
– Te itt akarsz most hagyni engemet? Az államügyeket? Az országot?
Zeneida összefont karokkal állt Arakcsejeff előtt s úgy nézett annak az arczára.
Ettől a tekintettől a kegyencz egy pillanatra kijózanodott; arczára visszakényszeríté vas ridegségét, s engedte, hogy a czár karjára tegye marasztaló kezét, küzdött az álarcz az igazi emberével.
Ezúttal az ember maradt az álarcz fölött a győztes.
Homlokon üté magát öklével, a miben az összegyürt levelet tartá s azzal az őrjöngés hangján ordíta fel:
– Mit bánom én most Oroszországot! Mit bánom ezt az egész czudar planétát! Mit nekem most a czárok és az Istenek! Ha ezt meg hagyták történni! Jaj nekem!
S azzal eltaszítva magától a czár kezét, elrohant, végig ordítva a termeken, mint egy halálra sebesült. A czárhoz irt levelet is magával vitte.
– Mi történhetett ez emberrel? szólt a czár elbámulva.
Hisz ő épen e perczben magasztalá őt fel oly tényekért, a mik csak egy emberben egyesülhettek oly tömegesen, s most ez az egy ember engedi magát egy olyan durva, erőszakos kitörés által elragadtatni, a mit egy ember sem próbálna megtenni nem az orosz czár, de a legkisebb duodecz uralkodó fejedelem szobájában sem!
Tán ennek a leánynak a szemében van valami olyan megverő igézet (ez nézett folyvást rá), a mitől a józan emberek megbolondulnak, hogy felugráljanak helyeikről s odavágják az uralkodóik lábaihoz az ország pecsétnyomóját, s azt mondják, mi gondom nekem a te országodra, te rád magadra és a te isteneidre!
Tekintete kérdeni látszott Zeneida arczától a titkot.
A művésznő vissza akart húzódni.
– Maradjon ön!
– Ha felséged kívánja: maradok és nem utazom el.
– Mit tud ön, mi lelte ezt az embert?
– Én tudom, hogy mi lelte.
A GRUSINÓI COMITRAGOEDIA.
A kettős menyegzőnek meg kellett már tartatni, mert az egész vidék népsége fel volt csődítve másnapra nászseregnek. A grusinói kastély udvara már korán megtelt bámészkodó jobbágy-néppel. Volt is miért kiváncsinak lenni.
A legszebb és legcsúfabb mátkapárt kellett ma oltárhoz vezetni.
Nagy volt az előkészület: három nappal előbb hozzáfogtak a sok nemzeti sütemény készítéséhez, hosszú lugasok voltak felállítva az udvaron a vendégsereg számára, a kapubejárat egy diadalívvé lett átalakítva koszorúkkal és színes papiros átlászókkal. Az udvar közepén volt egy lépcsőzetes állvány, letakarva czifra kecskeszőr szőnyegekkel, azon volt az asztal, a Szűz Mária-képpel, a letakart tállal, melyben a jegygyűrűk vannak, a kelyhekkel, a sóval és kenyérrel, a mik mind szükségesek az esküvő előtti ceremoniához. Mert még az is sok teketoriával jár, míg a házasulandó fél odáig eljut, hogy a pap kezébe kerül. Annak még odáig sokat kell kiállani a násznagyaitól, a vőfélytől, a nyoszolyóitól, meg az örömanyától.
Az örömanya igen nagy szerepet játszik. A templomajtóig ő parancsol.
Ezúttal Daimona az. Ő adja férjhez a maga rabnőit a maga rabszolgáihoz: ő az anyjuk. Számára van felállítva az a magas karszék ott az emelvényen.
Az első harangszóra megindul a szertartás. A pópa háza felől előhozzák a leányok a felöltöztetett menyasszonyt. Diabolka menyasszony köntöse csak úgy ragyog a skofiumos himzéstől, karcsú derekán drága öv, ötsoros aranypénzfűzér a nyakán; pártája csupa csillogó kő. Az ember azt hinné, valami herczegasszony.
Más oldalon a kürt és balalajka szólal meg, s a vőfélyek és legénység kisérik a vőlegényt, Sinkót, kinek hosszan vállaira omló csigákba göndörült szénfekete haja, az orosz népviselet daczára is, elárulja keletindus eredetét.
A vőfélyek versben köszöntik fel a szemközt jövő menyasszonyt, vőlegényt s azzal felvezetik őket az emelvényre.
Akkor aztán az ólak felől valahonnan előhozzák a másik mátkapárt. Azokat éktelen zsivaj, rikongató csimpolyaszó kiséri idáig. A nászpompa, a mibe vannak öltözve, még nevetségesebbé teszi mind kettőt. Ezeket gúnymondatok fogadják, a mi azoknak nagyon tetszik: erősen fel vannak már pálinkázva mind a ketten, s sorba csókolják, a kit megfoghatnak. Csak mikor egymáshoz kerülnek, akkor fintorítanak torzpofát egymásra, s a míg a lépcsőn felhaladnak, a menyasszony nagyot csíp a vőlegény karjába, az pedig a fél lábával odarúg hozzá.
Azokat is odaállítják az asztal mellé, úgy, hogy a két vőlegény és a két menyasszony az asztal szögletét foglalja el.
A második harangozásnál aztán leszáll a kastély tornáczlépcsőjén az örömanya, egész kiséretével: tizenkét szép rableánynyal, a kik mind fehérbe vannak öltöztetve. Azok a lépcsőzet két oldalán állnak fel; ő maga pedig felmegy az emelvényre, sorba csókoltatva az emberekkel kezeit, a kik a sorfalat képezik útjában, s ott elfoglalja a trónusát.
Egész királynénak van öltözve, bársony palásttal, gyöngyös, aranyos nyuszt süveggel; az arcza kifestve fehérre, pirosra.
Ő kezdi el a szertartást.
– Sinkó! Mit hozasz a menyasszonyodnak mátkatálul?
Sinkó elsorolja, a mit nászajándokul szánt.
– Két tarkára festett nyoszolyát, egy rókaprémes bundát karassia posztóból, egy selyem pruszlikot ezüst gombokkal, egy szironyos sarafánt, egy gyöngyös kokosnikot, két pár piros csizmát, «egy» himzett gyolcsinget, tizenkét czintányért, meg egy tálat, meg egy aranycsipkés főkötőt fátyollal, ha jól viseli magát.
Mindezek a vőfélyek által odahordatnak s egyenkint fel lesznek mutatva a násznép előtt.
A menyasszony válasza aztán viszont az ő általa hozott ajándékokból áll: öltözetek, ékszerek, házi bútorok; miket berekeszt egy csomag nyirfavessző, «ezzel pedig verjen meg, ha rosszúl viselem magamat».
Most következik a másik mátkapárra a sor.
– Hát te, Polyka, mit hozasz a vőlegényednek?
De már az a szép összeválasztott pár nem engedi azt, hogy egyik a másik előtt szóljon, hanem kikapkodják egymás szájából a szót s röhögve vágnak egymás elé.
– Én egy rongyos szürt.
– Én egy folt hátán folt tulupot.
– Egy lyukas vaskondért.
– Egy rongyos szoknyát, a miben kilencz macska se fogna meg egy egeret.
– Egy üres korsót, a miben valaha pálinka volt.
– Egy dunnát, a minek nincs czihája s csak toll kell még bele.
– Én még egy nyenyuska köntöst, a melyiknek «ujja hijja, gallér hijja, egy csepp alja sincsen!» Hozzám jösz-e, kincsem?
A násznép majd megvesz nevettében a mátkapárbeszéd alatt.
– No meg aztán tizenkét pár «dubinát!» kiált röhögve a vőlegény.
– Dejsz «két vége van annak!» nyerít vissza a menyasszony.
Ez a fényüzési czikk pedig, amit mindjárt tizenkét pár számra szereznek be, ez a gyöngéd hangzású «dubina» annyit jelent más egyéb barbár európai nyelven, hogy «pálcza!»
«Megtalálta zsák a foltját! Eczetes korsó a dugóját! No ugyan meg!» Zsibongja az egész násznép.
– No hát váltsatok már most gyűrűt, szól Daimona a párokhoz. Itt a letakart tálban vannak a jegygyűrűk. Az egyik páré arany és ezüst; a menyasszonyé az arany, a vőlegényé az ezüst, a másik mátkapáré vörösréz és ólom. Kiki válaszsza ki a magáét.
Az örömanya feltakarta az ezüst tálról a selyem takarót s inte Diabolkának, hogy kezdje ő el.
Diabolka kivette a tálból az arany- és az ezüstgyűrűket, az aranyat felhúzta a saját ujjára, az ezüstöt pedig odanyujtá Sinkónak.
Hanem Daimona megfogta a kezét.
– Nem úgy lesz az! Te az ezüstgyűrűt adod Vuknak, Sinkó pedig a veresréz gyűrűt a Polykának. Mert Vuk a te vőlegényed, Sinkó pedig a Polykáé. Így van ez elrendelve.
Óriási hahota követte e szavakat. Ez már aztán fölséges tréfa. Kiki párjával! A Vuk a Diabolkával; a Polyka a Sinkóval! Az örömanyának joga van úgy házasítani össze a rabjobbágyait, a hogy neki tetszik. Azoknak a teste az övé, akár a lónak és a szamárnak a teste. Úgy párosíthatja őket össze, a hogy neki tetszik.
A vendégsereg röheje még hangosabbra lázadt, a mint a két részeg szörny, az örömanyának a buzdító szavaira, egyszerre nagy örömmel rohant a neki rendelt deli párhoz. Csupa tréfa volt elnézni, a hogy a ferdeszájú Polyka hosszú karjaival a Sinkó fejét igyekezett magához lehúzni, hogy megcsókolja; az meg minden módon arra forgatta a képét, a melyik oldalán a Polyka pofájának nem volt szája. A másik vőlegény pedig, a púpos, törpe, minthogy a síkról nem érhette el a Diabolka arczát, felugrott az asztalra, s onnan nyujtotta feléje a karjait.
A röhögést csak az zavarta meg aztán, mikor a bomlott nászhad láttára Diabolka mind a két kezével olyat taszított a neki szánt vőlegény mellére, hogy az hanyat bukfenczezett, le az asztalról, emelvényről, a násznép közé kalimpázva.
No ebből baj lesz!
Daimona egy furia dühével ugrott az asztalhoz, s öklével nagyot ütött rá.
E csattanásra ketté volt metszve a néző sereg szájában a hahotázó hang. A vigyorgás még ott volt az arczokon, de a nevető szájban a nyelv megzsibbadt.
Nem tréfa ez már!
– Te nem akarod elfogadni a neked szánt vőlegényt? rikácsolá dühösen Daimona.
– Nem! kiálta vissza a leány, lábával dobbantva.
– Te kutya! Te czigány ördög! Még szembe mersz velem állni? A ki a szemétről szedtelek föl.
– Hát eressz vissza a szemétre.
– Meg lesz! Ha te neked nem kell a vőlegényed, a kit én adok, akkor vesd le a menyasszonyköntöst is, a mit én tőlem kaptál, s vidd el a czigánygúnyádat, a miben idehoztak.
Diabolka szótlanul ölté le magáról a drága himzett öltönyöket s lerakott mindent a földre, még a hajfonadékaiból is kifejté a selyemszalagokat, míg egy ingben maradt.
– Még az az ing is az enyém, vesd le!
A leány arcza mélyen elpirult. Diabolka megtanult pirulni. Ez volt a czél: felébreszteni benne a lelket, hogy tudja meg, milyen fájdalmas a «szégyen.»
– Ennyi ember előtt! rebegé.
– Hátha a piacz közepén kötnek majd ki a pellengérhez, ott még több ember meglát! Van is neked mit szégyenlened! Te «város füle», «falu farka», «kocsmaczégérek virága!»
– Adasd ide előbb a rongyaimat!
– Mindjárt megkapod! Most keresik a kaczat közt. Nos, leveted, vagy letépessem rólad?
A leány végig ereszté termetén az utolsó leplet s aztán két karjával eltakarta az arczát és sírt.
– Hahaha! kezdé Daimona a kaczagást, s erre aztán a durva nászhad is rákezdé a nevetést. Ugyan szép menyasszony!
S ez a kaczagás milyen nagyon fájt. A «Skrossz stoi» (a vesszőzés) talán nem fáj jobban az elítéltnek, a ki hétszer alá, hétszer föl sétál a sorfal között, mint ez a megalázás, ez a kikaczagás annak a leánynak, a ki hozzá szokott már, hogy tekintsék, mint az úrnő kegyenczét, benső barátnéját, tisztességes kisasszonyt.
– Add vissza a ruháimat! dörmögé Diabolka Daimonához.
– Majd mindjárt megkapod, csak várj! A czigányöltözetnek még kiegészítő része is van. Elébb egy öltözet korbácsot kapsz a vakmerőségedért! Sinkó! Jőjj elő!
Magát a bátyát, a szeretőt, a vőlegényt szólítá.
Sinkónak még vőlegény korában is oda volt dugva az öve mellé hivatali jelvénye, a kurta nyelű korbács. A parancsszóra előhúzta azt onnan.
– Vágjad! parancsolá Daimona.
A leány rémülten tartá két kezét maga elé.
– Bátyám! Te meg tudsz engem ütni?
Annyira jutott, hogy félt a veréstől. Vagy talán csak attól irtózott, hogy Sinkó kezétől kapja azt.
A czigánylegénynek nem volt elég kemény szive azt megtenni. Eldobta a korbácsot kezéből.
– Fölveszed? kutya! rivallt rá Daimona, vagy szilaj lófarkára köttesselek vele együtt? Sújtsad, a míg azt nem mondom: «elég!» Ötvenet én értem, ötvenet Jevgen úrfiért.
Sinkó újra felvette a korbácsot.
A leány erre kétségbeesetten veté magát Daimona lábaihoz, kegyelemért esdő zokogással ölelve át annak térdeit.
– Ah! Ide jöttél jó helyre, utálatos! szólt fogcsikorgatva Daimona s a lábainál görnyedő leánynak megragadva a két hosszú hajtekercsét, odakiálta Sinkónak:
– Most sújtsd!
A czigánylegény erre egy ugrással ott termett előtte, mint egy párducz, s baljával megragadva Daimona torkát, jobbjával kirántá öve mellől a kést.
Daimona ijedten ereszté el Diabolkát s védelemre emelte a karját. A rabszolga kése a vállába döfött le: hogy a vér egyszerre magasra szökött fel belőle.
– Héj! Szolgák! Fogjátok meg! Segítsetek! rikácsolá a nő.
Egy ember nem mozdult a tömegből. Daimona látta, hogy magára van hagyva. Erős asszony volt, tudott küzdeni, kiszakítá magát a szolga kezéből, ellökte azt magától s leugorva az emelvényről futott fel a kastély lépcsőin.
Sinkó utána.
És egy kéz nem nyúlt Sinkóhoz, hogy visszatartsa. Az egész nép, a szolgasereg elnézte, hogy rohan a futó úrnő után, hogy sebesíti azt meg újra. A nő visszafordúl s elkezd vele dulakodni; a kés újra sebeket ejt rajta, s ő újra ellöki magától megtámadóját. Aztán odamenekül a leánycselédei közé: «segítsetek! oltalmazzatok!» Azok bedugják a füleiket kezeikkel, hogy ne hallják a sikoltását. Mindenki gyűlöli.
Azután látják őt végigfutni a hosszú folyosón, sikoltozva; nyomában a véres gyilkos. Nem sietnek a segélyére.
A folyosó végén van egy szent szobor. Ahoz menekül, annak térdét öleli át. Az sem mozdítja a kezét a megszabadítására.
Végre a tornácz mellvédéhez fut s onnan akar alá ugrani. Ott azután végre eléri a gyilkos. Az egész népség látja őt, Grusino úrnőjét féltesttel aláfordulni a mellvéd párkányán, halottan.
S azzal a gyilkos csendes léptekkel alászáll a lépcsőkön. Nyitott út előtte! Fellépdel a nászünnepi emelvényre. Ott hever arczczal a földön egy leány, mozdulatlan az irtózattól, a kétségbeeséstől; mellette a szétszórt menyasszonyöltözet. A gyilkos beletörüli a kését a fehér ara-fátyolba, s azután megragadja a leányt kezénél, s felrántja a földről.
Azzal egymás szemébe néznek. Egy pillantás, mint két szilaj farkas összenézése. Elég beszéd!
Azzal futnak, egymás kezét fogva, ki a pusztába, ki az erdőre, ki a semmibe. Fel nem tartja őket senki.
Soha sem találtak rájuk többé.
Ki tudna két, kalitjából kiszabadult farkast előkeresni a maga országából, az erdőből, a berekből, a bozótból s a maga népe közül, a puszták őslakói közül?
*
Csak egy helyen tartottak pihenőt, a hol Diabolka vándor czigánytársai közé jutva, megirta azt a levelet Jakuskinnak, a miben a grusinói comitragœdia volt elmondva, s a minek a másolata azután a kegyencz kezébe jutott, értesítve őt a rémesetről, a mit a grusinói sztarosztjai nem mertek neki megirni.
*
Hogy ezt a történetet Zeneida maga mondta el a czárnak, azt nagyon helyesen tette; mert, a kik később jöttek jelentést tenni a grusinói vértettről, azok mind úgy adták elő az eseményt, mint összefüggő részét a szent-pétervári titkos klubbok merényletének. Keresték a tett rúgóit magas körökben, miknek érdekük volt a kegyenczet a czár közeléből eltávolítani, a mik egyszer már a fia számüzetése által akarták a czár és a kegyencz közti szoros kapcsot széttépni, a miknek csaknem sikerült már azt egész holdfogyatkozásba tolni Nariskin Zsófia tervezett házassága által, s a miknek most azután egészen beütött a tervük a Daimona meggyilkoltatása által. Sinkó és Diabolka az összeesküvők bérenczei voltak.
Volt-e ebben valami igaz? azt soha sem derítette fel senki. Hanem, ha irányozta valami kéz ezt a csapást, akkor az egészen odatalált. Szent-Pétervár utczái látták Arakcsejeffet végigfutni fedetlen fővel és aztán vágtatni végig a sugár-úton, a hidakon, kalap nélkül, széltől zilált hajjal. (Az igazi orthodox orosz, ha gyászol, két hétig csupasz fővel jár napfényben, zivatarban.)
S elfutamodása napján két egész társzekéren szállították a kegyencz palotájából a hivatalos iratcsomagokat a czári palota Eremitageába vissza, mint a rőzsét egymásra hányva. Érdemrendjeit, díszkardjait, kamarás kulcsát a kapus által küldte vissza a főudvarmesternek. S elutazása perczében a nagy szent Kristóf ágyu dördülése verte föl a lakosságot nyugalmából. Ez az ágyúk apja csak akkor szokott megszólalni, mikor egy tábornok meghal. A kegyencz maga ment fel a várparancsnokhoz, a lövést elrendelni. Az engedelmeskedni tartozott. Arakcsejeff volt a tüzérség főparancsnoka. A lövés eldördülte után kérdezé a várparancsnok, hogy kinek hivják a meghalt tábornokot?
– Arakcsejeff Andreovics Alexejnek!
Pár nap mulva rémdolgokat hallott felőle a czár. A kegyencz, úgy látszott, hogy megtébolyodott.
A REMETE.
Mikor Arakcsejeff magára hagyta a czárt, akkor érezte csak a nagy ember, hogy mennyire egyedül áll a világban!
Bizodalma senkihez sem volt már, mindenkiben ellenséget, összeesküvőt gyanított, s ha voltak igazi hivei, azokat elkeseríté Arakcsejeff visszahivása által. Hadvezéreit elégületlenné tette a testőrhadtest feloszlatásával, a görögök cserbenhagyásával. Minden titkos szövetséget felidézett maga ellen. S mikor azok már megkapták a hadizenetet, akkor az az egy ember, a ki őket ismerte, a kinek erélye volt velök szembeszállni, itt hagyja a csatatért, a megkezdett művelet elején.
Arakcsejeff hazaérkezve Grusinóba, egyenesen a sirbolthoz hajtatott, ott leszállt, a sirbolt rácsajtaját magára zárta, odabenn leveté magát Daimona koporsója elé s két nap óta nem hallani egyéb szavát, mint keserves kínordítását. Ételt sem vesz magához. Éhen akar meghalni. Nem felel semmi szóra, semmi könyörgésre. «Daimona» neve a válasz mindenre.
Ugy szerette ezt az asszonyt, a hogy csak a vadállatok óriásai szeretik nőstényeiket; a jégmedve, a czethal, a rozmár: ha a vadász elejtette a nőt, a himet is megölheti, mert az nem távozik el a hullától. Két napig hasztalan könyörögtek a sirboltajtó előtt Arakcsejeff hivei, maga Galban lovag is, hogy jöjjön elő, tartsa meg drága életét; rájuk sem hallgatott. Hasztalan nevezték «herczegnek, jóuramnak, édes barátomnak, Alexej Andreovicsnak!» egyiket sem értette el.
Harmadik nap megjelent a sirboltajtó előtt Photios, a Szentgyörgy-kolostor archimandritája. A csodatevő szent, a kinek áldásáért az orosz föld minden vidékéről százezrével tódul a zarándok sereg. Ennek a szava egyértékű a pápa bullájával. Mikor I. Sándor a népnevelés ügyét a felvilágosodott szabadelvű Galiczyn herczegre bizta, a szentgyörgyi archimandrita felment a czári palotába s megdorgálta a czárt: «ha kivetkőzteted a népedet az ős hitéből, összetöröd birodalmadnak alapját!» s a «remete» szavára elbocsátá a czár Galiczynt s maradt a népnevelés a szent synodus kezében. Az orosz népnek mindig vannak «élő szentjei». S azok között néha csodálatos szentek.
Photios megállt a kriptaajtóban s aztán megmondta a dühöngő főurnak azt a nevét, a mit megértett.
– Te bűnökben elmerült gonosztevő!
A kínordítás a kripta mélyében elhallgatott e szóra.
– Mászsz elő odudból! kiálta Photios.
A megszólított alak elővánszorgott. Alig lehetett ráismerni többé. A napok óta nem borotvált szakáll szürke borostájával benőtte az arczát, szemei veresek voltak a sirástól és ajkai feldagadva, haja kúszáltan tapadt homlokához, tábornoki egyenruhája zöld volt a kriptafal penészétől.
– Mit akarsz e sirboltban, bűnös ember?
– Meghalni.
– Meghalsz bizonyára, miként mi mindnyájan meghalunk bűneink zsoldjában; de bűneidet tetézve, bűnbánatlan akarsz-e meghalni? Annak a koporsója mellett akarsz-e meghalni, a kinek lélekkárhozatát te okoztad? Te voltál életének bűne, te voltál halálának oka, s most még pokolra juttatója is te akarsz lenni? Őrjöngő bűnös! A helyett, hogy vezeklésre gondolnál, hogy annak a lelkét a pokol lángjai közül kiszabadítsd, a ki egyházi szentség, bűnbánat és feloldás nélkül hagyta el a világot, az örökkévaló kínoknak oda vettetve, még magad is utána akarsz-e veszni? Daczolva akarsz áttörni a rettenetes másvilágba? A helyett, hogy fejedet megalázva, könyörögnéd a bebocsáttatást? Ebben a czifra ruhában akarsz-e odamenni, a hol Lázár rongyai többet érnek a te aranyos vállrózsádnál? Meghalsz bizonyára, de nem úgy, a hogy neked tetszik, hanem a hogy az Úrnak fog tetszeni, bűnbánással kiérdemelve a halált. A mély katakombákban a te helyed; nem bűnös kedvesed oldala mellett; nappal a forró napsugár alatt, viharban, a szél üvöltése, a zápor zuhogása alatt a te dolgod! eldobott rongy a te öltözeted, a mit már más megutált viselni! Kelj fel és jöjj utánam!
S a főúr e szókra kinyitá a sirboltajtót s előjött, térden csúszva.
– Most egyél! parancsolá neki Photios. S odadobott eléje a földre két murokrépát.
A főúr felvette azt a földről és elköltötte.
– Aztán öltözzél át! S odavetett az ölébe egy rongyos barátcsuhát, a minek már nap és eső kihúzták a szinét; egyéb nem volt hozzá. A főúr levetette tábornoki öltönyeit s fölvette a neki szánt gunyát.
S minthogy a szentek ezen a földön nem járnak szekéren, tehát gyalog és mezitláb követte Photiost a Szentgyörgy-kolostorig.
A Szentgyörgy-kolostor egyike a leggazdagabb egyházaknak Oroszországban, közel Grusinóhoz a Volkhoff folyam és az Ilmer-tó képezte hosszú félsziget végén. Aranyozott kupolái, a mik szép zöldek már a sokszázados rézrozsdától, messziről hirdetik a zarándok előtt dicsőségét; de a belsejében feltáruló pompa tömegével agyonnyomja a kedélyt. Egész a boltozatig érő aranyozott vert ezüst karzatok, orgonák. Szentképek, a mik karbunkulusokkal tündökölnek, mozaikok, csupa drágakövekből kirakva; a túlhalmozott ékességű oltárokon ezüst borítéku bibliák, zománczozott misemondó könyvek; egy oltáron maga Szentgyörgy tömör ezüstből. Hát még a «riznilszá»-ban (kincstár) a minden csodaalakú szent edények, mithrák, pásztorbotok, koronák, csupa gyöngyökkel borított stólák, szinarany monstrantiák, ezek mind azt hirdetik, hogy íme milyen gazdag az Isten! És maguk a papok, a kik a kincseket őrzik, járnak azok között daróczruhában, mezitláb, hogy megmutassák: ime milyen szegény az ember!
Ide vezette Photios Andreovics Alexejt.
A legféltveőrzöttebb kincse a kolostornak az oltár karzata előtt áll. Egy gránit oszlop, körülvéve ezüst rácsozattal.
E gránitra e szavak vannak vésve:
«E helyen térdepelt Sándor czár, Photios archimandrita és Arakcsejeff Andreovics Alexej hivei között, Isten előtt, 1818-ban!»
Photios ide hozta el a főurat, a hol az nevét a czáré mellett megörökítve olvashatá.
– Idáig emelkedtél egyszer. És most jer: lásd meg, hová fogsz leszállni ezentúl?
A templomból a kolostorba vezette a vezeklő főurat, s ott megmutatta annak a saját archimandritai czelláját. Két öl széles s egy öl hosszú üreg volt az. De mégis volt benne fényűzés, mert ablaka volt, besütött a napfény. Fekhelyül szolgált az archimandritának egy festetlen koporsó; imazsámolyul egy kő, kikopva a két térd helyétől.
Egy kőkorsó és egy csésze, a mindennapi Kvasz-leves számára volt minden étkező szer. De még ez mind kényelem ahhoz képest, a mi a vezeklőkre vár.
A kolostor katakombáiban vannak a sziklába vájt oduk; épen csak akkorák, hogy azokban egy ember fekve vagy térden állva elférhet, a nehéz vasajtón levő lyuk bocsát be hozzájuk levegőt. A sötétség örök.
És ezeket az odukat emberek lakják. Nagy urak, főnemesek, százezernyi lelkek tulajdonosai hajdan, most saját lelküknek sem urai többé. Nem zsarnoki önkény, nem papi szent erőszak tartja őket itten fogva, hanem saját vakbuzgalmuk. A világot megvetve, meggyűlölve, önszántukból itélték magukat a rettentő fogságra. A szentgyörgyi és solovecski zárdák katakombáinak mindig vannak ilyen önelitélt élő halottjai.
Ez a fogság tetszett meg Arakcsejeffnek.
Itt töltött napokat, heteket a puszta szalmán fekve. Nappal be volt zárva; csak az esti harangszó után nyitották fel oduja ajtaját, hogy kijöhessen. Akkor aztán nekiindulhatott élelmet keresni. Mert a vezeklőknek enni sem ád senki. Azok az alkonyfénynél maguk mennek ki a kolostor veteményes kertjébe és keresgélnek répát, sóskát, földi mogyorót, a mit a föld terem, ez a táplálékuk.
Egy napon aztán találkozott Arakcsejeff egy magánál még sokkal külömb vezeklővel.
Ez is előkelő bojár volt valaha; de a régi nevét már senki sem mondja ki; most «Nahum apónak» hiják. Ez még a rongyok fényűzését sem engedi meg magának; a mi a testét til-túl fedezi, maga fonta gyékénytakaró; sárgává őszült haja és szakálla lobonczosan lóg szennyes tagjaira alá. Ez még az oduban lakást sem engedi meg magának. Nyáron pocsolyában alszik, télen a trágyadombba ássa be magát. Ez nem tartja elég önmegalázásnak, hogy egy sziklaodúban térdepeljen valaki naphosszant, vezekelve; hanem odafekszik keresztbe a templomajtóba, hogy mikor tódul a zarándoksereg, felrugdossák, megtapossák, leköpdössék. És azt, hogy az ember a földből húzogassa ki a jó friss répákat s azzal éljen, Nahum apó már bűnös inyenczségnek hiszi, ő a szemétdombon tartja estebédét; a mit oda kiöntenek, hulladékot, azt szedegeti fel, az az ő tápláléka.
Egy este (már akkor harmadik hete volt Arakcsejeff a vezeklés oduiban!) a mint a kertből visszatért, egy csomó póré-hagymával a kezében, a mit akkor huzgált ki az út mellől, megint összetalálkozott Nahum apóval, a ki a maga terített asztalán, a szemétdombon lakmározott.
– Látod, szólítá meg őt Nahum apó, ma annyi eledelt találtam, hogy magamnak sok is, megoszthatnám veled.
– S mi az, a mit adott az Isten?
– Penészes érett turó.
Andreovics Alexej eldobta a kezéből a friss zöldséget s letelepedett az asceta mellé, a ki az önmegvetést ily tökélyre tudta fejleszteni.
– No hát adj belőle.
– Nesze. Vedd egészen mondá, Nahum apó. A ki megkivánja, a mit a vezeklő eszik, annak azt oda kell adni mind.
S oda adta neki az érett turót a papirral együtt, a mibe ez takarva volt, a mivel együtt ki volt dobva a szemétre.
Biz ez utálatos egy tápszer volt! De Arakcsejeff figyelmét most nem a turó nyerte el, hanem a takaró. Az egy levél volt, a min a czár irását ismerte meg.
Egész vére felháborodott rá!
A czár levele, mint büdös sajttakaró!
Hát még a tartalom! A levél Photiosnak volt czimezve.
«Hivd őt magadhoz, szólj hozzá a vallás szent nevében. Erősítsed hitében. Intsed, hogy tartsa meg életét a haza javára, a mely mindenekfelett becses. Igy megtartasz az országnak egy megbecsülhetlen hűségű szolgát, és nekem egy igaz barátot, a kit én őszintén becsülök!»
És ebbe a levélbe sajtot takartak és kidobták a szemétre!
– Nos! hát egyél. Mormogá Nahum apó, saját szurtos tenyeréből kinálva a vezeklő társat a penészes turóval, a mit az a szemét közé leszórt.
Arakcsejeff félretaszítá a collegát, s sietett fel gyorsan Photioshoz.
Az épen estimája közepén volt. Nem hagyta neki bevégezni.
– Hozzád irta a czár ezt a levelet?
– Én hozzám.
– S te kidobtad azt a szemétre?
– Azért, hogy te ott megtaláld.
– Megtaláltam. Vége a vezeklésnek. Megyek Szent-Pétervárra vissza.
– Ezt kivántam elérni.
– Elérted. De nem tudod még, hogy mit cselekedtél? Te nem tudod, mit tettél akkor, a midőn Arakcsejeff Alexejt kihoztad a sirból s kényszerítetted, hogy még egyszer visszatérjen a világba élni; hogy még egyszer megmutassa, hogy ki volt ő valaha? Reszkessenek azok, a kik azt még nem tudták! Reszkessenek a másodszor született Arakcsejefftől!
– Áldás legyen minden munkádon! rebegé az archimandrita, s aztán folytatta az estimáját.
Arakcsejeff még abban az órában elhagyta a kolostort, ugyanazzal a rombolási kedvvel, a mivel idejött; csakhogy akkor önmagát, most pedig másokat lerombolni fordult kedve.
*
Mikor háromheti távollét után ismét meglátták őt Szent-Pétervárott, mindenki visszariadt tőle. Arcza sovány volt és haja teljesen megőszült. Látszott rajta, hogy a sirból kelt föl.
ZÜRHANGOK.
Zeneida egyedül sétált árnyékos parkja kigyó-útjain a hosszantartó alkonyfényben. A bokrok közt a fülemülék énekeltek, a közel tóban vartyogtak a békák, a Néva tükrén végig evező hajósok dala egyszer-egyszer közbehangzott, felválták azt valami távoli csapszék gordonka és klarinét hangjai, iminnen-amonnan lánczrakötött kutyák felelgettek egymásnak vonítva, a városból áthangzott a lélekharang, a mit egy haldoklónak húznak, s a Mon Plaisir környékéből fel-felrivalt egy kiáltás: «ki vagy? megállj!» néha egy-egy lövés is. Mire lőttek? S megint tovább énekeltek fülemülék és békasereg, klarinét és lélekharang.
E zürhangnak megfelelő chaos volt az ő lelkében is.
Arakcsejeff másodszori visszatérte sietteti a válságot.
Sándor czár, a mint kegyencz tanácsosára újra átruházhatta az ország gondjait, egészen visszavonult monplaisiri magányába. A hogy kerülte eddig a nejét, úgy ragaszkodik most hozzá. Nem tudja őt egy órára sem magára hagyni. Mintha tizennégy esztendei félretett szerelmet most mind egyszerre akarna vele átéreztetni. Most látja csak, hogy minő kincset birt s mit hanyagolt el benne. S most veszi csak észre, hogy ez a drága nő beteg. A hosszú szenvedés, az eltitkolt keserv felemésztette életerejét. Most aztán retteg, hogy őt is elveszti.
A czárnő pedig boldog.
«Áldott legyen az a betegség rajtam, mely férjemet nekem visszaadta!»
A czárnő orvosa, dr. Stoffregen, azt a tanácsot adta, hogy az őszi zord idők előtt jó volna a czárnőt elküldeni enyhébb éghajlat alá, Velenczébe talán. De Erzsébet azt felelte rá, hogy egy orosz czárnőnek nem szabad másutt meghalni, mint orosz földön.
Most azután csak ez az egy gond tölti be Sándor lelkét.
Hogy ez alatt minő pusztítást követ el népe lelkületében a teljhatalommal felruházott kegyencz? azt nem mondja el neki senki. Most már a Zsófia-posta leveleit sem küldik ki hozzá. Nem tud semmit arról, a mi a Mont Plaisir nyárfáin túl történik. Nem hozzák neki hirül, hogy Arakcsejeffnek az első dolga az volt, hogy valamennyi grusinoi cselédjét, a kik a gyilkosságnál jelenvoltak, tiz férfit és tizenkét leányt, felhozatta Szent-Pétervárra s itt a pellengérre kiköttetve, mind valamennyit félholtra kancsukáztatá, a miért Daimonát meg nem mentették. Hogy azt a szigort, a mit eddig rendszerből gyakorolt, most egész a kegyetlenkedéssé fokozza boszuból. Hogy főhivatalnokokat, előkelő tiszteket űz el helyeikről minden ok nélkül, csupa nem tetszésből. Hogy megtölti a börtönöket puszta gyanura összefogdosott emberekkel. Hogy még a szegény finneket is kegyetlenül elnyomja. S minthogy nincs már, a mit «elvegyen» tőlük, azzal sújtja őket, a mit «ád» nekik: hogy áldomásaiknál orosz nyelven mondjanak toasztot. Hogy a forrongás, az elégedetlenség már a tetőpontjára hágott. Nem. Sándor czárnak most csak arra van gondja, hogy mint lehessen a szeretett drága kincs szobáiba a szabad levegőt beereszteni s a szunyogokat mégis kizárni, s az illatos virágok közül kiválogatni azokat, a mik nem okoznak fejfájást.
És Zeneida tudja jól, hogy mi «fog» történni ezentúl?
Már nem gyüléseznek a titkos társulatok. Már tisztában vannak azzal, a mit tenni akarnak.
A kérdés csak az, hogy «mikor?»
A kitörésnek egyszerre kell megtörténni az egész országban.
Az összebeszélt terv Zeneidára van bizva egészen.
A művésznő visszalépett a szinpadról, (nyáron különben sincsen opera a fővárosban) s nem fog, mint szerződött tag újra föllépni. Hanem egy-egy hangversenyt fog adni majd az őszi hónapokban, jótékony czélokra. Azoknak a napját maga a hivatalos kormánylap teszi közzé, tíz nappal előre. Mikor aztán egyszer az lesz hirdetve, hogy Ilmarinen Zeneida kisasszony a «lelenczház» javára fog énekelni, az összeesküvők tudni fogják, hogy ez a felkelés napja. Maga a hivatalos kormánylap fogja széthordani a jelszót az egész országban.
Tehát az ő kezében van az olló, mely a Damokles-kard fonalát elmetszi.
Mind az a súlyos gondolat, a mi ezután következni fog, az ő lelkére nehezül. A kitörés elháríthatatlan, a megnehezített jármot nem tűrheti már senki; a rongyos muzsiktól kezdve föl a paloták czímeres uráig mindenki annak széttörését ohajtja. S a Kalevain népnek még egygyel több oka van sírni, mint valamennyinek.
De mi történik az uralkodó párral, ha ez a kitörés fellobban? Ők mindketten úgy szerették, kitüntették, beczézték Zeneidát. Otthon volt, ha náluk volt.
Hogy szabadíthassa meg őket, a nélkül, hogy a hűségére bizott ügyet elárulja.
Még egy másik lidércznyomás. – Hát Puskin!
Ő ugyan azt igérte, hogy a nevét ki fogja törültetni a Zöld-könyvből. De a mikor azt igérte, akkor azt hitte, hogy a czár leányát fogja nőül venni. Az elmult, Puskinnak nem volt többé oka az északi szövetségből kilépni. A neve benmaradt a Zöld-könyvben. Ő is értesítve lett az összeesküvők tervéről, s semmi kétség, hogy a mint olvasni fogja, hogy Zeneida a «lelenczház» javára föllép, arra a napra ő is itt lesz Szent-Pétervárott, ha magát a paradicsomot kellene is érte elhagynia.
Hogy akadályozza ezt meg, a nélkül, hogy Puskin jellemére a gyávaság homály-foltját vesse? Puszta szerelmi boldogság erre nem elég erős. Ahhoz hatalmasabb erőszak kell!
És jár-kel azután az estárnyékos fák alatt, lelkében ugyanazzal a disharmonikus hangzavarral, a mi a fényes éjszakát ébren tartja, keresve egy központot, a mihez egy könnyítő gondolatot lehetne leszegezni.
A czár mélabús s a czárnő sorvadó beteg.
Ők most csak egymásnak élnek s elzárkóztak a világ elől.
A példa hódít, Ghedimin herczeg is kibékült nejével s többé Zeneidát nem látogatja.
A szentpétervári társaság szét van oszolva a negyven Néva-szigetre s kiki otthon szeret maradni; megszünt minden társasélet. Minden látogatóban Arakcsejeff titkos kémét véli a meglátogatott.
Tökéletes szélcsend van.
Még levelet sem irnak az emberek egymásnak, a cabinet noirtól rettegve.
Puskin nem hallat magáról semmit. Ő otthon ül pleskovi magányában s ha elhallgatja boldogságát, arra száz jó oka van. Lehet, hogy Betszi irt is azóta Zeneidának, hanem hát a levelek halandók. Ki tudja, mi kézbe kerültek?
Ez a nagy csendesség, otthonmaradás, kibékülés kezd nyomasztóvá lenni.
Galban lovagnak utasítása van, hogy szaladgáljon egyik nyári lakból a másikba s tervezzen valamit, hogy kezdjenek el az uraságok mulatni! Ne üljön már minden férj a felesége mellett.
Szó van róla, hogy a szép Ghedimin herczegnő fogja megtörni a jeget (nyáron) s az előkelő társaságot egy nagyszerű estélyen egyesíteni fogja: Nagyboldogasszony napján, a Masinkák ünnepén. S hogy tüntetőleg kimutassa férjével tökéletes kibékülését, el van határozva az ünnepélyre meghivni Zeneidát is.
A büszke herczegnő meghivja a házához a szintoly büszke szinpadi királynét, a kiről azt beszéli a világ, hogy az ő férjének kedvese volt. Csak «volt». Nehéz megmondani, melyik asszonynak a bátorsága lesz nagyobb, azé-e, a ki a másikat meghivja, vagy azé, a ki a meghivást elfogadja?
De nemcsak azt szándékozik megtenni Corinthia, hanem még azt is, hogy meghivót küldjön Bethsábának; sajátkezűleg irt hizelgő, megbocsátó és megáldó levél kiséretében. S hogy annál nagyobb kedve támadjon a fiatal menyecskének a meghivás elfogadására, abban a levélben azzal is biztatva lesz, hogy Corinthia kieszközlendi számára az uralkodó pár általi fogadtatást. Bethsába bocsánatot kérhet a czártól merész lépéseért és egyúttal kegyelmet férje számára, a kit kegyvesztettség odarekesztett Pleskovba. Ez a kecsegtetés nagyon csábító csalétek.
Mindezeket Galban lovagtól tudta meg Zeneida.
Vajjon mi czélja lehet ezekkel Corinthiának? Mit akar Bethsábával?
Hisz a lehetetlenséggel határos, hogy ez a fiatal asszony a mézes hónap alatt eljöjjön boldogsága ligeteiből, egyedül, a férje nélkül, a kinek nem szabad őt idekisérni.
És mégis, hogy ha ez megtörténhetnék: lenne ebből még valami.
Zeneida egy hiányzó lánczszemet vélt egykor feltalálni Bethsába alakjában. Most megkisérlé beleilleszteni e karikát a lánczba.
HOGY RABOLJÁK EL EGY FÉRJTŐL A FELESÉGÉT?
«Rossz játék, a minek a gyermekek nem örülnek.» S van-e nagyobb gyermek, mint egy szerelmes pár?
A pleskovi parkban sárkányt eregetnek, s Betszinek nagy öröme van benne, hogy az övé mindig szép egyenesen felszáll és kitart, míg a Sándoré egyre szerencsétlenül jár. Az övé szebb is: van két nagy szeme, szája, orra, kalimpázó fülei, míg a Sándoré csak olyan, a hogy azt mindenféle ócska versekből összeragasztotta.
A tágas mező elég tér a két gyermeknek a sárkányokkal való futkározásra. Nem nézi őket más, csak egy csoport dámvad az erdő szélén.
A park melletti úton vágtatva jő a postaszekér, a postakocsis trombitaszava hangzik elhaladtában.
– Nekem úgy tetszik, hogy a postaszekér a kapunk előtt megállt, mondá Betszi.
– Az ám. Vagy levelet kaptunk, vagy vendég érkezett.
– Jaj, csak vendég ne jönne! sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok nem vendégszeretők.
Pedig aligha nincs benne valami, mert a dvornik jön a kastély felől arra feléjük.
A sárkányt le kell szállítani, hogy játékon ne kapják az embert; kicsufolnák érte.
A sietségben aztán a sárkány belecsapódik egy jegenyefának a száraz ágába s az kiszakít belőle egy darabot: az egyik szemét; az itt is marad.
– Ah, milyen kár! duzzog Betszi, mikor a sárkány leér a földre. Már most nincs egyik szeme. Nem adhatnál egy kis papirost befoltozni?
– Honnan vennék? Nem minden papirost fölragasztottál már sárkánynak a háznál?
– Keress csak. Hátha van még valami régi kötelezvény valahol.
Ez alatt oda érkezik a dvornik.
– No, mi az, Tanaszi?
– Egy levél.
– Kinek szól?
– Nem szól az egy szót se, mert hallgat.
Betszi kikapja a kezéből.
– Ahá! Nőirás! Nesze! Szerelmes levél. Valamelyik ségi szeretőd tesz szemrehányásokat! Olvasd! Bizonyosan légyottra hiv.
– Az biz ez, nőirás, mondá Sándor, csakkogy nem nekem van czímezve, hanem neked.
– Nekem? szól elbámulva Betszi. Ugyan már ki irhatna nekem levelet? Talán Zeneida?
– Nem. Annak az irását ismerem.
– Talán nagyon is jól? De hát ki irhatna más?
Azon aztán eltanakodtak sokáig, a levelet egyik kézből a másikba adva, hogy vajjon ki irhatta azt? míg végre Sándor azt az indítványt tevé, hogy legjobb a levelet felbontani és úgy tudni meg, hogy ki irta.
Mikor aztán eljutottak addig, hogy a névaláirást meglátták, meglepetve kiáltának fel gyorsan: «a keresztanyám!» «a keresztanyád!»
Vajjon mit irhat?
De mintha egy kaczagásra letett hangjegy volna a kezében, úgy nevette végig Betszi az egész levelet.
– Hahaha! Menjek el az ő Masinka-ünnepére! Egyedül! Sándor nélkül. Lesz nagy mulatság. A czár is ott lesz, meg a czárné s több külföldi fejedelmek. Lesz alkalmam a czárnak könyöröghetni, hogy Sándornak engedje meg a visszatérést Szent-Pétervárra. Hahaha! Hallod ezt, Szergievics Sándor? A keresztanyám meghiv a báljába, nálad nélkül! Soha jobbkor nem küldhette ezt a levelet! Épen erre volt szükségem.
Azzal fogta a kedves levelet: az épen betöltötte a sárkányon támadt haváriát, s két gombostűvel oda tűzte a kiszakadt rész helyére. A közepén levő fekete pecsét épen jól pótolta a hiányzó szemet. (Mivelhogy Zsófia halála után az udvarnál hallgatag gyász volt hat hétig s az alatt az előkelő világ fekete pecsét alatt levelezett.)
– De egy nagy láda is érkezett a postával, mondá a dvornik.
– Tegyétek félre. Most nem érek rá megnézni.
(Minden hihetetlenségek között ez a legnagyobb, hogy egy fiatal menyecske, a ki most kapott új báli ruhát a fővárosból, azt mondja: tegyétek félre, most nem érek rá megnézni.)
A sárkány készen volt, most újra fel lehetett ereszteni.
Mint egy gyermek, ujjongva, sikoltozva futott Betszi a spárgacsomaggal, a mit a felrepülő sárkány után eresztett; a másik gyermek is azt nézte kaczagva, a míg a sárkány nagy bolond fejét csóválta dorgálólag. A sárkány-feleresztésnél hátrafelé szokás futni. Betszi nem vette észre, hogy háttal nekiszalad valakinek, a ki egyenesen feléje siet az angol kert széléről; csak akkor riadt föl, mikor már hátulról átölelték s aztán egy nagy csókot nyomtak az arczára.
Akkor aztán nagyot sikoltott; de abban öröm is volt. De már a másik pillanatban ő is a nyakában volt a megtámadónak, s nem elég, hogy ott volt, hanem le is rántotta a gyepre, úgy csókolta össze-vissza, a fűben henteregve, s elhalmozva hízelgő nevekkel: kedveském, édeském, galambocskám! Puskinnak úgy kellett odaszaladni s mind a kettőt felemelni a pázsitról.
Nem kellett nagy leleményesség, hogy kitalálja, ki lehet az a vendég, a kit ilyen szivesen látnak.
– Meg ne fojts, te bohó! szólt Zeneida. Nézd, az alatt a sárkányod hogy elrepült!
– Hadd fusson világgá! a keresztanyám levelével együtt. Tudod, hogy a keresztanyám irt? Tudod, hogy meghitt a Masinka báljára? Tudod, hogy csak magamat, Puskin nélkül? Tudod, hogy mit csináltam vele? A sárkányomon volt egy szakadás, azt kifoldtam vele. De milyen kedves vagy, hogy meglátogattál bennünket.
– Hát az így szokás. Az örömanyának kötelessége hat hétre az esküvő után meglátogatni a fiatal házasokat, hogy szép békességben élnek-e együtt? Szeretik-e egymást? Hát megvert-e már azóta az urad?
– Oh meg bizony! mondá Betszi, duzzogó panaszt szinlelve. Most is itt a helye. S addig tűrögette fel a karján a ruha ujját, míg csakugyan talált rajta valami megmutatni való foltot. Csakhogy arra Zeneida ráismert, hogy nem ütés foltja.
– Hát te Puskin, irtál-e azóta sok szép költeményt?
– Egy sort sem biz én! Tudod, hogy az én muzsám nem tud költeni, ha szép idő van; annak zivatar kell, locspocs idő, hófergeteg.
– S a ti egetek azóta mindig derült.
– Látod, hogy nem irtam semmit.
Ezt is el lehet hinni; vannak drága idők, a mik alatt a költő csak érzi a poézist, de nem irja le.
– Papir sincs az egész házunknál! mondá Betszi, kinek a női ösztön megsúgta, hogy ez a legnagyobb dicsekedés, mikor egy szerető asszony azt mondhatja egy költőről, hogy az az ő kedvéért hűtelen lett – a papiroshoz! – Az ám, a keresztanyám levelét használtam fel most épen sárkánynak.
– Hát te így bánsz a levelezéseiddel? Ezt jó lesz tudnom. Én így nem fogok neked soha levelet irni, hanem ha valamit akarok veled tudatni, inkább magam jövök.
– Nagyon jó lesz.
– Vagy téged viszlek.
Már erre nem mondta, hogy «jó lesz», hanem inkább Sándor karjába csimpajkozott s felnézett rá, ezzel a kérdéssel a szemeiben: «de úgy-e, nem eresztesz?»
Zeneida felelt meg neki erre a kérdésre.
– Oh bizony, azt nem fogjuk Szergievics Sándortól kérdezni. Az ő dolga, mikor a felesége látogatóba készül, a lovakat, kocsit készen tartani s azalatt a házra gondot viselni.
– De bizony én, ha akarnék sem mehetnék sehová. Nem látod, hogy vagyok öltözve? Ez a pleskovi viselet. Sándor azt mondta, hogy ez volt az első keresztyén orosz nőnek, Olga fejedelemleánynak is a viselete, aztán nekem is nagyon tetszik. Ez a végig gimbes-gombos sarafánt, ez a gyöngyös povojnyik a fejemen. Hát ezeket a piros csizmákat látod, meg a csíkos selyem harisnyámat? S gyermeteg együgyűséggel felrántotta térdig a ruháját; no iszen megnéznének engem ebben a jelmezben, ha beállítanék vele a fényes társaságba. Nekem pedig más ruhám nincsen. Én így tetszem a Sándoromnak.
Nem hazudott. Az a küldött báli köntös még nem volt az övé; még nem fogadta el.
Sándor aztán megölelte a hozzátapadó gyermeket.
– Mi egészen falusi emberek maradunk.
(Hiszen bár azok maradnátok, mondá magában Zeneida, de attól tartok, hogy te majd egy napon itt hagyod a falut is, meg a feleségedet is s nem találod legszebb főkötőnek asszony fején a gyöngyös povojnyikot, – hanem utána szaladsz – a phrygiai sipkának!)
A mit Dante kifelejtett a pokol kínszenvedései közül, ez az: látni egy szerető nőnek, egy más nő karjai közt, szerelmi boldogsága teljében azt a férfit, a ki az övé lehetett volna.
Ha Zeneida úgy szeretett volna, a hogy közönséges emberek szoktak, mit törődött volna azzal, ha azt a férfit, a kit magához lánczolt, ennél a láncznál fogva holnapután magával rántja a sirba? Hisz a mai nap gyönyöre kifizeti a holnap szenvedéseit, a holnapután kínhalálát s az örökkévalóság fenyegető titkait.
Ő annyira szerette Puskint, hogy keresett a számára olyan boldogságot, a mibe elzárja – saját maga elől.
Hiszen természettelen helyzet, rendkívüli kedély kellett hozzá, hogy erre képes legyen; de hát nem természettelen, nem rendkívüli lény-e egy nő, a ki politikai szerepet vállal?
A politika oltárán a szív az áldozat. Az a Moloch! Az érzékmámor összefér vele, de a szeretet nem. A ki a politika papjának szegődött, az nem ismer testvért, apát, szeretőt, régi jó barátot, külömbséget becsületes emberek és bitangok között: annál az elv az «Isten» és az «ember». Azért természettelen a politikában a papnő; a nő, a kinek uralkodó érzelme a szerelem és az igazság. Az amazonoknak, a kik harczoltak, kiirtották a jobb keblét; a nőknek, a kik a politikai harczokba indulnak, ki kell elébb irtaniok a szivüket.
Ennek a lehetőségét nem is értik meg másutt, csak olyan országokban, a hol az elnyomás oly elszenvedhetlen, oly tökéletes, hogy a megzsibbasztott férfiszivekből a szabadság leányágra száll át.
Az udvari szinház első énekesnőjének szabad volt szeretni a nemzet első költőjét; de nem a szojusz-blagodensztoiga bizományosának. Kettőjük között feküdt a «Zöld-könyv»: nagyobb akadály a zöld oceánnál!
Valóban: a Szentgyörgy-kolostor anachorétái nem vitték az önkínzást nagyobb tökélyre, mint az a nő, a ki rászánta magát, hogy elmenjen vendégül abba a háztájba, a hol feláldozott szive kiszenvedett, hogy lássa a boldogságot, mely neki volt szánva az égtől, s melyet elajándékozott másnak.
És most is azért jött ide, hogy ezt a boldogságot megőrizze a jövő viharaitól.
És még nem elég, hogy akkor lássa boldogságukat, mikor együtt vannak, de mikor Puskint a háztartás gondjai egy rövid órára elszólítják Bethsába mellől, akkor sem hall a fiatal nőtől egyebet, mint ragyogó dicsekedést boldogságával: páva nem szeret úgy tündökleni kiterjesztett tollaival, mint a szerelmes nő a maga örömeivel. Mennyit tud róla beszélni! A férj a minden erények és tökéletességek mintaképe. S neki úgy kell tenni, mintha mindezt hidegvérrel hallaná. S aztán úgy csókolja a kezeit az a másik nő: elmondja neki százszor, hogy neki köszönheti ezt az üdvöt, ezt a paradicsomot: s neki ezt a hálaömledezést fogadnia kell nagylelkű hidegvérrel. S aztán egy fél óra mulva, ha még sem tér vissza a kedves, ismét kell látnia az ifju nő arczán a nyugtalan szórakozottságot, olvasni arczáról ezt a gondolatot: «oh kedves jóltevőnőm, tündérkém, istennőcském, de szeretném, ha most nem volnál itt, hogy futhatnék őt felkeresni. S neki ehhez még mosolyognia kell. Oh az a Moloch!
– Lásd pedig, kedveském, én azért jöttem most ide, hogy téged Szergievics Sándortól egy időre elraboljalak.
– Ah! hiszen ha el akarsz rabolni, vigy el mind a kettőnket. Te általad Sándor is el hagyja magát raboltatni.
– Csakhogy oda, a hová neked jönnöd kell, ő se nem hivatalos, se nem jöhet. Neked el kell fogadnod keresztanyád meghivását.
– Ott találkozhatol a czárral és czárnővel, ők téged meg fognak szólítani.
– Én legyek ott, Sándor nélkül?
– Épen rajtad áll, hogy Puskin is ott lehessen, a hol te. A te férjhezmeneteled ő hozzá egészen keresztülzárta az ő életpályáját. Ma még ezt nem érzi, de már egy év mulva minden lépésre eszébe fog jutni, hogy valamikor az ő lépteinek hangját sarkantyúpengés követte. A férfi lélek nem kalitkába való madár, kivált a melyiknek sasszárnyai vannak. A te feladatod a czár kegyelmét kinyerni, hogy Puskin kettészakított életpályáját folytathassa. Most még virágos a mező; egy hónap mulva már hó lesz rajta s a kályha mellé beszorult házastársak nem olyan boldogok, mint a kik sárkányt eregetnek a mezőn.
– Tehát te azt akarod, hogy én Sándorért könyörögjek, hogy visszatérhessen Szent-Pétervárra.
– A világ minden kincseért sem azt! Hanem inkább, hogy adjon neki a czár olyan megbizást, mely őt veled együtt a te őshazádba szólítsa el. Rajzold le az uralkodó pár előtt azt az országot, a hol te születtél, úgy, a hogy az lelked előtt áll, enyhe egével, fűszerillatos erdőivel, drága gyümölcstermő gesztjeivel. Mondj el róla mindent, a mi emlékedben él, kedves és drága; s aztán kérd kegyül, hogy küldje őt a czár oda.
– Oh, milyen nagyon csábító gondolat ez! sohajtá fel Bethsába. De ő soha sem fog abba beleegyezni, hogy én őt itt hagyjam, elmenjek, távol legyek tőle napokig, hetekig.
– Csak egy hétig.
– Hisz az egy század! Nem, ezt Sándor nem fogja megengedni.
– Bizd rám. Én rábeszélem!
– Te? No akkor egész tündér vagy, ha azt meg tudod tenni. Hanem furcsa tündér. Ha Sándort akarnád tőlem elrabolni, azt érteném; hanem hogy engem hogy akarsz elrabolni Sándortól, azt nem találom ki.
– Nézd, ott jön a kerten keresztül. Állj ide az ablakba és nézd. Én eléje megyek és szólok vele. Lesd meg, hogyan csábítom el.
– Oh, erre igazán kiváncsi leszek.
Az egyik sáncz már be volt véve; Zeneida sietett a másikat megostromolni.
– Puskin a zöld pázsiton jött keresztül s nagyot bámult, mikor Zeneidát látta a kastélyból felé sietni.
– Fordulj vissza és beszélgess velem, szólt Zeneida, kezét Puskin karjába akasztva. Elég boldog vagy-e?
– A boldogságból soha sincs «elég».
– Azt akarom kivenni, hogy tudsz-e már nélkülözni is? Én egy hétre el akarom tőled rabolni a feleségedet.
– Az én kis feleségemet? S mit akarsz vele kezdeni? Hiszen most is sokkal jobban szeret téged, mint engem.
– Ne félj, jobban szeret téged, mint az eget, földet és mindazt, a mi a kettő között van. Neki el kell fogadnia Ghedimin herczegnő meghivását a kisasszonynapi bálra.
Az ablakból leskelődő asszony azt látta, hogy férje indulatosan rántja el karját a belé fogózó vendégnő kezéből. Zeneida nem enged, újra megfogja a karját.
– Heves fejű. Hiszen nem a herczegnőhöz fog menni szállásra, hanem én hozzám. Én leszek az anya képviselője. Az én házam most igen tisztességes ház. A mióta nem vagyok szinésznő, nincs nálam könnyelmű társaság; a mióta a Szojusz blegodensztoiga utolsó gyülésén kimondta a véghatározatot, nem jár hozzám titkos összeesküvő; nem kell számára maskarádnak való zajos mulatság; egyedül élek és elzárkózottan. A czár megküldé a csillagkeresztet számomra, enyhítésül a minapi elbocsátásért s aztán «noblesse oblige». A csillagkeresztes Zeneida nem társaloghat többé a Diabolkákkal. Hát nem mered rám bízni a feleségedet, ha az én szemem vigyáz rá?
– De hát mi czélra? Az én számomra akarsz-e valami kegyet könyörögtetni a czárnál? Akkor mondhatom, hogy igen rosszúl ismersz.
A leskelődő nő azt látta, hogy Puskin haragosan vagdalja le a sétabotjával az utjába kerülő csüküllő virággombokat.
– Nagyon jól ismerlek. El vagy szánva itt maradni Pleskovban; nézni, hogy nő a fű; nyulat, kacsát vadászni, telepipázni a házat, összecsinálni egy l’hombre partiet, beszélni a lovaidról, kutyáidról; ambitiód lesz, hogy jó pinczét tarts s a feleségedet elhord a pleskovi társasestélyekbe s a kormányzó felesége által jó tánczosnak légy elismerve s közbe-közbe egy pár kozák tisztet megvagdalj párbajban s a postán érkezett ujságot felbontatlanul hagyd. Ehhez van elég erőd és kedélyed. Dehogy van valakinek esze ágában, hogy téged ebből a szándékból ki akarjon ragadni. Másnak van szüksége a te feleséged feljövetelére.
– Kinek?
– Először a «Szojusz blagodensztoigá»-nak, azután meg a czárnak.
– Az én kicsi kis Betszikámra!
– Ne kiáltozz közbe, mert nekem igen csendesen kell beszélnem. Azt tudod, hogy Arakcsejeff másodszori visszatérte után a kitörés fel nem tartható többé. Az ő erőszakos rendszabályai annyira elkeserítettek mindenkit, hogy a czár személyét nem védelmezi többé senki: egyedül én magam. Lehet, hogy azért, mert asszony vagyok; ámbár bizony vannak előttem illustris példák, hogy asszonyok ép oly kegyetlenek tudtak lenni vérontás dolgában, mint a férfiak; de higgadt megfontolásból inkább. Egy kitörés, mely Arbusoff szélpuskáival, vagy Kakhofszky pokolgépével kezdődik, vagy a mit Jakuskin tervez, egy bál alkalmával az összes czári család elleni merénylettel, Oroszországban jó véget nem ér. Abból nem alkotmányfelállítás, hanem országfelfordítás lesz: a kés és a fejsze küzdelme a szurony ellen, a rongyok harcza a paszomántok ellen, s az ilyen küzdelem után áldani fogja az ország azt a zsarnokot, a ki végre a kifáradt küzdőket közösen elnyomja s rendet csinál a lánczczal. A czárt és a czárnét nem szabad bántani. Ezt nem az én kedélyem, de az ész parancsolja. Az én tervem ez. A czárnő orvosa azt tanácsolta, hogy őt a zord őszi idők elől enyhébb éghajlat alá kell elszállítani. Külföldre nem akar a czárnő menni, s a kaukázusi vidéket oly kietlennek hiszi, a hol megmaradni nem lehet. Természettudósainak, a kik a vidék előnyeit leírták, nem hisz; azok hivatalos hizelkedők; de hogyha eléje fog jönni egy fiatal, ártatlan asszonyka, a ki kegyelemképen kéri azt az uralkodó pártól, hogy engedjék őt férjével együtt a szép országba leköltözni, leírva azt az őszinte gyermeteg ragaszkodás, az édes visszaemlékezés meleg lelkesülésével, mint valódi paradicsomot, – hát akkor meglehet, hogy azért az ő férjét oda áttenni nem fogják; de a czárnő kedélye meg lesz nyerve a kaukázusi út számára. A czár most imádja nejét, vele megy, ott marad, azok mind, a kik az ő erőszakos halálával akarnák megkezdeni a mozgalmat, kénytelenek lesznek más, nemesebb, emberibb, politikusabb tervet készíteni. A czár gondtalanul éli napjait a Feketetenger mellett, a hol még senki sem haragszik rá, a hol senki sem fenyegeti. Nekünk itthon nem marad más, a kivel le kell számolnunk, mint a teljhatalmú kegyencz. Azzal majd végezünk. Az alkotmány ki lesz kiáltva minden vérontás nélkül Szent-Pétervárott; a hadsereg melléje áll s akkor aztán Sándor czárnak szabad választása van, vagy elfogadja népei közkivánatát s visszatér, mint szeretett uralkodó; vagy ha jobban tetszik, ott a Feketetenger partján hajóra ülhet s elvitorlázhat vendégszeretetet keresni a török szultánnál; de az élete meg van óva.