És csaknem diadalmaskodott e fejedelmi daczczal ama másik fejedelem, a sirok czárja fölött. A megelőző napon annyira magához jött, hogy a betegsége csaknem eltünt. Még magát az orvost is megcsalták a küljelenségek; úgy, hogy este későn egy hirnököt küldtek Szent-Pétervárra az anya-czárnőhöz, azzal az örömhírrel, hogy Sándor czár minden veszélyen kivül van. Most már nem fenyegeti semmi. (Semmi: csak százezer orgyilok.)
Reggel aztán odajött hozzá az a jóltevő nemtő, a ki a királyoknak és a koldusoknak terhét elveszi s azt mondá neki: «jöjj haza».
Erzsébet három nap és három éjjel nem hagyta el beteg férje szobáját. Ő maga ápolta a szenvedőt, az ő hitvesi hűsége volt megnyugtatója.
S a világ urának megadatott a sors által az a kegyelem, hogy mikor már minden fegyver ellene volt fordítva, mikor már az oltárt magát is, a melynél imádkozni szokott, tűzaknákkal ásták alá, mikor egy birodalom készült rászakadni a fejére, akkor a kelő nap sugarainál, utoljára érezve arczán a ragyogó csillag életadó melegét, e végszavakkal adhatá át lelkét az ő urának: «ah le beau jour!» És szemeit a gyöngéd női kéz fogta le, és karjait a hű hitvestárs tette keresztbe a mellén.
Itt megtörött a beteg nő testi ereje: ájultan rogyott össze.
A két orvos akkor a czárné ápolására sietett, felvették és átvitték saját lakosztályába. A harmadik jelenvolt férfi, Diebits, sietett ki a mellékszobába, gyorsan megirni a sürgönyt, melyben a czár halálát tudatja az anya-czárnővel, a futárnak utasításul adta, hogy igyekezzék a tegnap este elindított hírnököt utolérni, sőt megelőzni. Azután Constantin herczegnek irt levelet Varsóba.
Ekkor lépett be Jakuskin.
Diebits sietett a levélírással. Keserű orosz humorban volt.
– Mitt csinál a czár? Alszik. Felköltsem? Ugyan költsd fel.
Vagy talán volt valami Jakuskin tekintetében, a mi annak szándékait elárulá: s azért beszélt ily sarcasmussal hozzá a hadsegéd?
Az összeesküvő belépett a nyitott ajtón.
Ebben a pillanatban senki sem volt a szobában: egyedül a czár.
Jakuskin ott látta maga előtt feküdni, a kit keresett, némán, csendesen, behunyt szemekkel, keblén összetett kezekkel.
Most már hatalmas ember volt. Sérthetetlen ember. Halott…
Jakuskin nem mert hozzá közelebb lépni. A holt czártól félt.
Tántorogva botorkált vissza a másik szobába: a levél még mindíg a kezében.
– A czár… rebegé.
– Meghalt.
– Mikor?
– Ebben az órában.
– Miért nem jöhettem egy nappal hamarébb, hogy e levelet átadhattam volna neki!
A hadsegéd igen furcsának találta ezt a sopánkodást.
– Tudod mit? mondá Jakuskinnak. Csinálj belőle a pisztolyodba fojtást, aztán lődd a fejeden keresztül, még utólérheted vele.
S bizony nem volt rosz tanács! Jakuskin a legokosabbat tette volna, ha azt megfogadja, a helyett, hogy ledobja az asztalra a levelet, a mire neki már nincs semmi szüksége s magában átkozva a sorsot, elrohanjon.
A palota kapujában ismét találkozott a zöldszemű emberrel. Az épen akkor kapott fel a lovára. Ránézett azokkal a macska szemeivel és nevetett.
– Későn jöttél ugy-e? kiáltá rá s azzal kengyelvasát lova oldalába vágva, tovanyargalt.
Jakuskinnak egész teste borzongott és reszketett.
*
Erzsébet, a mint felocsúdott, visszatért halottjához, s ott az ő halálos fekhelyén írta ezt a levelet az anyaczárnéhoz:
«Drága anyám!
A mi angyalunk már az égben van, s én még a földön vagyok. Ki hitte volna, hogy én élem őt túl, a gyönge, a beteg? Anyám, ne hagyj el, ki most egyedűl állok ebben a fájdalmak világában. Drága halottunk ujra visszanyerte kedves arczvonásait; mosolygása bizonyítja, hogy a túlvilágon szebb dolgokat lát, mint ide alant. Egyetlen vigaszom, hogy nem fogom őt soká túlélni, s minél előbb egyesülök vele.»
Jól érezte! A tavasz utána vitte őt abba az országba, a hol a czár is boldog, meg a rabszolga is, s nincs köztük külömbség.
A HIRNÖK.
Még nem volt föltalálva az a bűvészet, miszerint az ember a villámra bizza izenetét, s ha a föld tulsó oldalán a gazdag gyapotkereskedőnek fia születik, a másnapi keresztelőhöz komának híhatja az üzlettársát a föld innenső félgömbjéről. A Jupiter mennyköveit hordó sas elviszi az izenetet s meg is hozza rá a választ. Még akkor egy olyan nagy világesemény is, mint Sándor czár halála, nyolcz napig mászott a leggyorsabb futó ukrániai paripa hátán az orosz birodalom szélétől a fővárosig. Az első hirnök, a melyik a czár felgyógyulását hozta hírül, csakugyan megelőzte a másikat. Azt az öröm sarkantyúzta, ezt a rémség.
Az örömhirre az egész Romanov czári család (összesen tíz tag: a tizenegyedik, Mihály nagyherczeg, Varsóban volt a tizenkettediknél) összegyűlt reggeli misére a téli palota kápolnájában, a hol maga Seraphim, a főpap tartá az örömáldozatot. A kápolna tele volt az udvarhoz tartozó hivatalnokokkal, főurakkal és tisztekkel. Az énekkar zengé a zsolozsmát: «Isten, tartsd meg a czárt!»
Mikor aztán a protopopa az oltár előtt felnyitá a nagy kapcsos könyvet, s elkezdé reszkető szavával felolvasni az imát a czár életéért: egyszer csak a mély áhítatteljes csendességben megszólal egy dörgő hang, olyan, mint egy megütött harang szava:
«Már meghalt!»
A felriadt gyülekezet önkénytelen nyitott utat egy előre furakodó alak előtt, kinek világos zöld beshmetje magán viselte az orosz birodalom valamennyi területének sárcseppjeit, a nogáji puszta fekete sarait, a kiovi márgaföld veres pecséteit, a moszkvai sárga agyagot, a novgorodi kréta-földet, s a csarszkoje-zélói zöld mocsár-foltokat. Kezében volt egy levél, melylyel a sokaságon keresztül egyenesen Miklós nagyherczeg felé tartott: Erzsébet czárnő levele az anyaczárnőhöz.
A nagyherczeg átvette azt a levelet s maga bontá föl.
Azután odasietett a protopopához s valamit suttogott a fülébe.
Arra a főpap a kezében tartott feszületet beburkolta gyászfátyolba s odalépve Mária czárnéhoz, azt mondá neki:
«Fiad meghalt!»
S arra az énekkar félbeszakítá a közepén a dics-éneket s egy percz múlva rákezdé a gyászhymnuszt.
«Örök nyugalmat adj neki Uram!»
A templomi szertartás kezdődött mint Te Deum s végződött mint Requiem.
«BEATUS ILLE».
Mi az igaz boldogság a világon?
Megszabadulni a politika tohuvabohujából.
Nincs boldogabb ember a világon, mint az a falusi földes úr, a ki a politikai eseményeket csak a hivatalos lapból tudja meg.
Délelőtt elmegy vadászni, felver három nyulat, abból kettőt az agarai elfognak. Ez nagy diadal. Hanem a harmadikat elszalajtják. Ez meg nagy boszuság. Hanem visszatérett megfojtanak egy vadmacskát. Ez megint vigasztalás. A ló felbukik egy «angyalhullásban.» Ez nagy szerencsétlenség. De nem történik se emberben, se állatban semmi hiba. Ez meg nagy szerencse.
Akad egy pár jó pajtás a szomszédból, a kinek az ember a viselt dolgait elmondja, s a kik cserébe elmondják a velük történt nagy dolgokat.
Délben a feleség pompás ebédre várja az embert, a jó pajtásokat is ott marasztja. A káposzta kolbászszal fölséges eledel ilyen kommóczió után! Ebéd után teljes tarokkpartie van együtt, s az embernek még másnap is van vele mit dicsekedni, hogy csinálta meg a pagat ultimot tiz tarokk ellenében «contra» «recontrá»-val! Az egész politika, a mi belevegyül, annyiból áll, hogy Puskin elnevezte a «vulpes»-t (olyan kártya, a mi semmit sem üt el) Arakcsejeffnek. De a postamester ezért is megcsóválja a fejét! Minek már a mulatságot ezzel elrontani?
Aztán, mikor már készülőben vannak hazafelé, eszébe jut a postamesternek, hogy a zsebében felejtette Puskinnak a hirlapját.
Azt aztán felbontják. (Mert a régi tisztességes hirlapokat levélboritékban szokták szétküldeni.) Valjon, mi lehet benne?
«Katonai parádé.»
Ezt az ember el sem olvassa.
Azután Francziaország. A francziák meg vannak elégedve. Tudni való! Törökország. A görögök ki vannak békítve. Világos! Anglia. A csatornahajóhad visszatért Doverbe. Ugyan jól tette. Oroszországban nem történt semmi. Hála Istennek.
Azzal kiki meggyújtja a kézi lámpáját és megy haza. A házi gazda pedig felkeresi a felesége szobáját, a jó asszony már azóta aludt is egy álmot, s nem pöröl az elkésettre, hogy minek ütötte olyan sokáig a tarokkot? Áldott jó asszony!
Másnap későn ébred föl az ember, mert akkora hó esett, hogy az ablakon nem lehet tőle kilátni. Nem tesz semmit. Az ember nemcsak Nimród, hanem Tyrtæus is: ha nem lehet kimenni Dianához, ott vannak a muzsák, azok is jó barátnék. Az ember rágyujt, járkál a szobában, s úgy csinálja a verset, hogy minden kommánál, pontnál megcsókolja a kedves kis feleséget, a ki az alatt valami kedves kis főkötőcskén kötöget; ha nehezen kerül meg a rim, ölébe veszi, a szemébe néz, s mindjárt megtalálja a rimet.
Délután megint ott vannak a jó szomszédok, a postamester, a haszonbérlő, a földesúr. A nagy hó nem tartotta őket vissza: kettő a saját vasokján jött ide, a harmadikért Bethsába küldötte el a szánkót, hogy ki legyen egészítve a társaság; s maga készítette el számukra a kártyázó asztalt.
A paradicsom ez! Ez az igazi paradicsom.
Egyszer mégis csak be tudott csúszni a kígyó a paradicsomba.
Mikor a játék végén összeszámlálták a hosszú lajstromot, hogy mindenki hány kopeket nyert: a postamesternek minden zsebét ki kellett keresgélni, hogy megtalálja azt a két grivát, mivel ő tartozik, s e közben mindenféle levelet kirakott a zsebéből.
– Nincs ma semmi ujság? kérdé tőle a haszonbérlő. (Csak egy ujság járt arra a vidékre, a Puskiné, a szomszédok ő hozzá jártak, ha valamit meg akartak tudni.)
– Micsoda beszéd? Hát nem tegnap volt, hogy hoztam az ujságot? Hát azt gondolja az úr, hogy az ujságíró ördög, a ki mindennap tud hazudni? Elég az neki hetenkint háromszor. Keresztyén ujságírónak minden harmadnap pihenni kell. Ha kell az úrnak ujság, olvassa el a tegnapit.
– Hisz azt már mind kiolvastuk.
– De bizony a katonai parádét nem olvastuk el belőle.
– No hát olvassuk el a katonai parádét.
És azt bizony érdemes volt recapitulálni, mert abban az állt, hogy a szent-pétervári összes testőrezredeket egyenként feleskették a téli palota kápolnájában a czár iránti hűségre. Hát mért ne esküdtek volna fel? Az nem árt a katonának.
– Igen, de «Constantin czár» iránti hűségre lettek felesketve.
– «Constantin czár?» Hát ki hallotta Constantin czárnak a hírét?
(Az bizony úgy történt, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtették hivatalosan közzétenni Sándor czár elhunytát!)
– «Lapsus calami» ez! mondá a postamester.
– Részeg volt az ujságíró bizonyosan! No hát mért ne volna szabad az ujságírónak is részegnek lenni? Egyszer egy esztendőben!
Abba azután mind belenyugodtak, hogy az ujságírónak nevenapja volt, be volt kapva, azért írt Constantin czárt Sándor czár helyett; a jövő számban majd helyre lesz igazítva az «erratá»-k között.
Azonban a jövő számban nem hogy helyre lett volna igazítva a hiba, sőt rádupláztak és tripláztak, mindenféle rendeleteket adva «Constantin czár» ő felsége nevében. Ez már több, mint sajtóhiba!
Soha se lett hivatalosan kihirdetve, hogy Sándor czár meghalt.
A jámbor hirlapolvasó közönség csak a vasárnapi számokból tudta meg, hogy valami mégis van a dologban. Akkor már közölve voltak a városszerte megtett gyászünnepélyek Szent-Pétervár valamennyi templomaiban, s a professorok hivatalos ódái orosz, latin és görög nyelven, az elhunyt czár megdicsőitésére.
Azon sem csodálkozott azután senki, hogy minden további rendelet Constantin nevében jelent meg: ő volt a czárevics: az orosz államjog szerint ő következett a korona viselésére. Hogy a nép nem szerette: az nem jött kérdésbe. Mi köze ahhoz a népnek? A katonák felesküdtek a hűségre, s a kié a katona, azé az ország.
S mit bánta ezt különösen a «boldog ember» abban a kis mezei lakban? Neki az a csendes lak akkor is nagyon kedves volt, a mikor még Szent-Pétervárott Sándor czár uralkodott; azáltal, hogy Constantin került a helyébe, a mezei lak még kedvesebbé lett.
A téli palota új kísértetet kapott. Már azt a régit is nehéz volt szolgálni, a ki némán, elmélázva járt-kelt a hívei között! hát még az újat, a ki üt, ver, csontot tör és szidalmaz. Ennek a jó kedve még rettenetesebb, mint amannak a búskomorsága.
Annálfogva az a testőrtiszt, a kinek a zsebében egy felsőbb parancs rejtőzött, mely megtiltja neki Pleskovból egy napi járó földre eltávozni, méltán nevezhette magát «boldog embernek.»
A KISÉRTŐ.
Egy hófergeteges deczemberi napon, a mikor még a szomszédok sem jöttek Puskin tanyáját meglátogatni, egy csengős szán hajtatott be az udvarára, s a bundákból és botosokból kikeczmelgőben a házi gazda Galban lovagot ismerte meg.
Vendég számára nincs ellenséges indulat; kivált a kit a rosz idő hajt be. Az út el volt veszve a hóhullámok alatt! az ember nem láthatta, hogy merre megy?
Puskin a legszivélyesebben fogadta Galbant, s a jó meleg szobában rágyujtottak a békepipára. Bethsába készíté számukra a theát.
– Hát téged mi üldöz ily télvihar idején, hogy a hátadra vedd a zivatart, Galban?
– Hja, bizony, Szergievics Sándor pajtás, azt könnyen kitalálhatnád saját magadról; mert bizony a te ablakod sem a Nyeffszki prosspektre nyilik. Neked is van rá valami okod, hogy itt légy.
– Van! szólt Puskin, bodor füstöt eresztve föl karikában a magasra, s az a füstkarika úgy szállt föl Bethsába feje fölé, mint egy aureole a szentek feje fölött, – s nagy tüntetéssel odavonta a nejét a karszéke kartámlányára, s átölelte a derekát. Itt van!
Galban nevetett.
– No, ilyen okom nekem persze nincs. Nálam csak az van, hogy «veteres migrate coloni.» (Hajdani zsellérek pusztuljatok innen.) A világ megfordult. A régi emberek menekülnek. Arakcsejeff is Grusinóban pipázik.
– No azt csodálom. Hisz Constantin czár neki eszményképe volt, s úgy tudom, hogy Constantin czár sem szeretett senkit úgy, mint Arakcsejeffet.
– Hiszen, ha Constantin volna a czár, akkor én is tudnám, hogy merre kell torony irányában szánkázni? de nem az.
– Nem az? szólt Puskin elbámulva. Hisz itt állnak a hirlapban a rendeletei.
– Ugyan, édes Szergievics Sándor! Te magad is író vagy, s mégis olyan naiv vagy, hogy elhiszed a mi az ujságban áll?
– Terringettét! De már a hivatalos ujságnak csak el kell hinni, ha ide van nyomtatva, hogy a senatus kikiáltotta Constantint czárnak, hogy a testőrezredek zászlónként felesküdtek a Constantin czár iránti hűségre.
– És azért Constantin mégsem czár. A csodák és a képtelenségek korában élünk, barátom. Ezeket persze nem köti a hivatalos közlöny a nagy közönség orrára, hanem Szent-Péterváron mindenki tudja azért. Mikor már Constantin ki volt kiáltva czárnak, a nagyherczegektől elkezdve a testőrökig mindenki letette iránta a hódolati esküt, akkor az államtanács elnöke, Lapukhin, előád egy lepecsételt csomagot, melyre ez volt írva a meghalt Sándor czár által: «halálom után az államtanácsban felbontandó.» A pecséteket felvágták, s a bőrtokban találtak egy okmányt, melyben Constantin nagyherczeg, a czárevics a trónöröklési jogrúl öcscse, Miklós nagyherczeg javára leköszön. A második okmány, a mi a csomagban volt, Sándor czár végrendelete, melyben Constantin lemondása elfogadtatik, s jövendő trónörökösül Miklós nagyherczeg neveztetik ki.
– Hát akkor nem Constantin a czár, hanem Miklós. Ez nagyon világos. Mondá Puskin, olyan hangon, mint a kinek az is mindegy.
– Dehogy világos! Miklós nagyherczeg nem akarja elfogadni a javára történt lemondást. Ő ragaszkodik az állami rendhez, a mit megváltoztatni nem szabad s most foly a nagylelkü vita Szent-Pétervár s Varsó között, a harmadik testvér, Mihály nagyherczeg közbenjárásával; mind a két testvér azt követeli, hogy a másiké legyen a korona.
– No, ez igazán nagy testvéri szeretet, csaknem példátlan a világtörténetben. Eddig azon szoktak a királyfiak vetekedni, hogy melyik vegye el a másiktól a koronát?
– S a mi a chimaerát tökéletessé teszi, az, hogy már bevégzett tények állnak egymással szemközt, a mik egymást kizárják. Bevégzett tény, hogy Constantin czárnak van kikiáltva, s a trónról el nem távolítható; de az is bevégzett tény, hogy törvényes nejévé tette Grudzinszka Johannát, a ki lengyel nő, római hitű és köznemes, három olyan tulajdon, a mely eltitja a férjét az orosz koronák viselésétől. És igy Constantinnak meg van tiltva a trónra leülni, s meg van tilta róla lelépni.
– Isten neki. Akkor állni fog rajta!
– Könnyű neked itten élczelni a pleskovi tusculanumban; de mit tegyenek a szegény cserepcsikba szorított udvaronczok?
– Kivált miután a czárevicsnek kedvesebb a felesége, mint a koronája.
– No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel senkinek sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy ízben aranypróba-kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés bűvészet kellett volna hozzá, hogy Johanna asszonysággal elfeledtessem a legdaliásabb fejedelmi szeretőt. Mert még akkor férjének nem nevezhette. Ha egy erősebb érzelem nem parancsolt volna szivemnek! (Itt egy elfojtott sóhajtás s egy lopva ejtett oldalpillantás Bethsába felé, igyekezett megadni a magyarázatot.) Bizony kezemben volt az alkalom, hogy Constantint Oroszország tizenkilencz koronájával megajándékozzam. Aztán még egy huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább maradnom a szép Laziénka-kertben.
(Bizony kár volt ott nem maradni; már csak azoknak a szép Laziénka-kertben termő mogyorófa hajtásoknak az átvétele végett is!)
Puskint émelyíté ez a henczegés. Kiverte a pipája hamuját a földre. Annyira becsülte épen Galban dicsekedését is.
– Én pedig úgy tudom, hogy a czárevics és neje oly nagyon szeretik egymást, hogy Constantin nem adja oda Johanna főkötőjét Rurik koronájáért.
– De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik koronájában van a hiba? Okos ember zivatarban nem menekül egy terepély fa koronája alá, hogy meg ne ázzék. S valamennyi terepély fa között az orosz fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy villámlások idején. Azt mindenki tudja, hisz a verebek is arról beszélnek, hogy a meghalt czárt csak a jóltevő kaukázusi láz mentette meg attól, hogy az a végzet ne érje, a mivel minden orosz czár megvált a tróntól. Még az utolsó esetről is sok mende-monda jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bon motja egész Európát bejárta már: «ugyan ideje volna, hogy az orosz czárok a meghalási módjukat megváltoztassák.» Az ember irtózik kimondani: orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, a ki Rurik koronáját viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, a hol ájtatoskodik. Nem elég magyarázat-e annak a megértetésére, hogy miért verseng két testvér a fölött, hogy melyiké «ne» legyen a korona? Legjobban megmondta a vonakodásnak az okát a czárevics a szász özvegy királynénak: «az orosz czároknak igen erős nyakuaknak kell lenni, s én nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!»
(Ilyen merészen csak az agent provocateurök szoktak beszélni!)
Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával, hogy azon ugyan egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a férjén, hogy az most tüskéken ül s kisietett a szobából. Kitalálta a férj gondolatait, utána látott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott három szánba s elküldött a szomszédokért, a kiket a zivatar visszatartott a megjelenéstől.
Galban azért csak nem hagyott fel a folytatással, mikor az asszony magukra hagyta őket.
– Hiszen tudod rólam jól, hogy ki voltam és ki vagyok? Teljes életemben mindig udvaroncz voltam, szerettem szolgálni, engedelmeskedni, intrikálni, soha sem voltak bennem hajlamok valami összeesküvő ligához tartani. Őszinte vagyok! De ebből a mostani kelepczéből közönséges alattvalói hűség ki nem segít. A zürzavar tökéletes az országban. Az összeesküvő társulatok maguk szét vannak zilálva. Azáltal, hogy a czár meghalt, ki van rántva alóluk a föld. Nincs czár! Ki ellen esküdjenek össze? De az udvaronczok épen olyan zavarban vannak. Nincs czár! Ki mellé sorakozzanak? Az összeesküvők két pártra szakadtak: ha Constantin fogadja el a koronát, akkor Miklóst fogják ellenczárnak kikiáltani, ha Miklós fogadja el, akkor Constantint. A katonák készek egymással összeverekedni; mind a két fél a maga legitim jelöltjeért. A legszebb forradalom lesz, mind két részről ezzel a csatajelszóval: «éljen a czár!» S az ember nem tudja, hogy melyik fog győzni? Ha Constantin pártja győz, akkor a Miklós hivei lesznek a lázadók; ha Miklós pártja kerül felül, akkor a Constantin hiveit fogják üldözni, mint zendülőket. A magamforma emberek helyzete a legrettenetesebb. Akárki mellé álljak, nem tudom, hogy a legnagyobb jobbágyi hűségem nem lesz-e holnap már perduellio, rebellio? Ilyenkor aztán okos ember nem tehet czélszerűbbet, mint hogy ott hagyja a chaost chaosnak, s menekül az erdők közé, farkasokat vadászni. Reménylem, Sergievics Sándor, hogy ezeken a vadászatokon gyakran fogunk találkozni egymással.
– Nekem nem szabad egy napi járó földnél messzebbre eltávoznom Pleskovból.
– Hisz az én birtokom épen annyira van hozzád. Egy rövid téli nap. Mulassuk magunkat, a hogy lehet, a míg ez a zürzavaros világ tart.
Puskin megigérte, hogy rövid időn visszaadja a látogatást.
– Hisz most már egészen kollegák vagyunk, fecsegett Galban tovább. Képzelheted azt a jajveszéklést a tsinovnikok között Szent-Pétervárott! Jövő márcziusban lett volna Sándor czárnak huszonötéves uralkodói jubilaeuma; minden udvaroncz előre számított rá, hogy ezen a napon egy rangfokozattal előbbre fog menni: a «vasé blagorodié» czím helyett a «vasé vuiszkoblagorodiét» fogja kapni. Sokan már előre elkészítették az új egyenruháikat is és magolták a feleleteket, a miket az examenben adni fognak; mert tudod, hogy nálunk valahányszor valaki hivatalbeli előmozdítást kap, előbb mindíg újra le kell tennie az exament. Szerencsére a professor urak a felteendő kérdéseket jó idején kiszolgáltatják s nem is igen drágán. Ez most mind a porba esett. Én magam is ott voltam a lajstromban a harmadik czím-fokon, mint a szentpétervári szinházak igazgatója «vasé prevoszkoditelsztvo», te is ott voltál, mint őrnagy. Három ezer aspiráns: a kinek nagy része még Daimona kezébe tette le a foglalót. Most az egész lajstrom fidibusnak való.
A veszedelmes fecsegést félbeszakítá a megérkezett szomszéd urak hatalmas tappogása a tornáczon.
Soha szivesebben látott vendégek előtt nem tárult fel az ajtó!
Azok pedig nem azért jöttek, hogy a bonyolódott trónöröklési kérdést segítsenek Galban lovagnak megoldani, hanem hogy tarokkozzanak, mert az köztudomásu dolog, hogy «a tarokk mindenekfelett való!»
Galban lovag azonban kimenté magát, ő csak hazard játékot szokott játszani és csak nagy pénzben.
– No hát ülj le a feleségemmel sakkozni. Mondá neki Puskin. De összeszedd magad, mert Betszi igen erősen játszik.
És Galban lovag talált magának olyan játékot, a mi a világon a leghazardabb és a legnagyobb pénzben megy.
AZ EGÉR JÁTSZOTT A MACSKÁVAL.
A kártyázó urak úgy verték az ujjaik bütykével az asztalt, mintha jobban fájna annak a «foliamentum»-nak, ha még meg is ütik; s aztán minden játék után veszekedtek: «Ezt» kellett volna hivni, nem «azt», akkor megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak egymásnak, hogy kártya nélkül a kézben az valóságos becsületsértés lett volna. A terem másik szögletében sokkal csendesebben folyt a játék. Ott csak suttogva beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett.
– Láthatja ön, éltem napfénye, mire képes egy megsebesített sziv! Jár ilyenkor látogatóba más, mint a ki futó bolond lesz szerelmében?
– Hát ön nem a politikai zürzavar elől menekült a fővárosból?
– Én-e? Hisz az nekem elemem, mint a halnak a viz. Abban nőttem fel. Nálam nélkül trónváltozás meg nem történik Európában. Mikor Mars hadra készült, én voltam a Mercur, a ki izeneteit hordta. Én egy életpályát szakítottam ketté, egy herczegi koronát dobtam el magamtól, azért, hogy önnek a mosolyában gyönyörködhessem.
– És ha nem találnék mosolyogni?
– Az engem őrültté tenne.
– Ah, ön visszafelé árverez! Már a multkor azt mondta ön, hogy meg van őrülve miattam, s ma már csak készül még az lenni?
– Mindennap újra kezdem azt.
– Ez arra mutat, hogy mindennap ki is gyógyul belőle.
– Nem bizonyítja-e ittlétem, hogy gyógyíthatatlan vagyok?
– Csak a zivatar kergette önt ide be.
– A zivatar pártfogóm volt. Jogot adott ide jönni.
– Ah, a mi házunk mindig nyitva a vendégek előtt.
– A «mi» házunk! Milyen kínzás van ebben a kis szóban!
– Azt mondjam-e: «a férjem háza?»
– Úgy örömestebb hallom. Az a «többesben» szólás csak a királyoknak illik, a királynéknak nem.
– Ah, az orosz nők nem királynők, ők szolganők a háznál. Ez dicséretes ősi szokás.
– De rajtuk függ, hogy rabjobbágyokat szerezzenek.
– Azt hallottam, hogy a törökök úgy foglalták el egyszer Budavárát, hogy látogatóba mentek oda. Nem veszi ön észre, hogy visszaél a vendégjoggal?
– Csak egy tekintettel mutassa ön, hogy ittlétem gyűlöletes, s nem lesz rám nézve se éjszaka, se zivatar; befogatok s hófuvat és farkasordítás daczára, neki vágtatok a pusztai útnak.
– Ön azt nagyon jól tudja, hogy erre nehéz volna ürügyet találni; hogy Puskin ezt meg nem engedné.
– Tudnám a módját. Sakk a királynak! Ön mindjárt elveszti a partiet. Arra boszúsan fölkel s elkezd panaszkodni a nagy pipafüst ellen, s azzal szobájába megy. Arra én Szergievics Sándor háta mögé ülök «bibicznek» s elkezdek beszélni a játékába. Ezen a legjobb barátok is összevesznek. Szó szót ád; én is hevesfejü vagyok, ő is. Utoljára kikergettetem magamat az ajtón. Nos, feladja ön a játszmát?
– Még nem. Még rochirozhatok a királylyal. Én nem akarom azt, hogy ön elhagyja a mi házunkat.
– Ha a «mi» házunknak nevezi ön, még ez órában elhagyom. Az a gondolat, hogy egy födél takar be engem, üdvömet és annak elrablóját, pokollá változtatja rám nézve magát a paradicsomot is. Sakk a királynak és a királynénak!
– Igy kénytelenek vagyunk királynét cserélni. Én az önét veszem el. Ön az enyimet. Én nem akarom, hogy ön elhagyjon engem. Ki tudja, hátha az angyalok nem olyan fehérek, mint a milyeneknek festik őket? (Tevé hozzá, egy észvesztő pillantással a lovag felé. Erre már Zeneida tanítá.) Ön nem vette észre ezt a huzást. Sakk matt!
– Valóban az. Ön megnyerte a játszmát.
– Kezdjünk újat. «Gambit»-val?
– A győztes húz elébb. Elfogadom a «gambit»-t.
– Nem hallott ön azóta hírt szegény édes anyámról?
– Csakhogy önmaga előhozta ezt végre. Bizony mondom, nem szóltam volna önnek, ha maga nem kérdi; pedig az hozott legfőkép ide. A királyné óhajtja önt látni.
– Igazán? Én őt már kétszer láttam, a mióta elszakítottak tőle: a téli palotában, az újévi ünnepélyen.
– Most színről színre fogja látni. Én már az engedélyt kieszközöltem az ön számára, hogy a kolostorba bebocsássák a királynéhoz.
– Itt van az engedély?
– Közölni akarja ön azt Szergievics Sándorral?
– Nem. Nem! Ő előtte titokban kell annak maradni.
– Akkor hadd maradjon nálam. Itt jó helyen van. Puskin nem kisérheti önt oda; mert tőle ez valóságos misdeminour volna. Tőlem megkaphatja ön azt rögtön, a mint egyszer eljön az alkalom, hogy az engedélyt fölhasználhassa.
– Igen; ha egyszer Puskin több napra elutazik hazulról.
– Akkor izenjen ön hozzám s én az engedélyt elküldöm.
– De hisz az ide-oda küldözéssel két egész nap eltelik a drága időből. Nem jobb volna, ha magam mennék érte?
(– Hisz ez isteni hölgy!) Ha engem ez a szerencse ér egyszer, kastélyomat rögtön felgyujtom az ön eltávozása után, hogy más vendéget ne fogadhasson el.
– Sakk matt! Ah, most szépen rászedtem önt! Csak azért fecsegtem, hogy elvonjam a figyelmét. Valóságos «varga-matt.» Most ezzel elmehet ön aludni. Jó éjt lovag.
Bethsába elhagyta a termet. Galban lovag azonban a teljes diadal tudatával kelt föl a sakk-asztal mellől, meg levén győződve a felől, hogy ő nyerte meg a játszmát. A miből ő rendesen három közül kettőt meg szokott nyerni. (A harmadikban megverik).
A tarokkisták nem vettek ebből semmit észre. Az ő asztaluknál rettenetes csata folyt le. Szergievics Sándor egy «aufgelegt» solot vesztett el, quint majorral, tousles troisval. Iszonyú diadal volt!
– Két «blank» király a kezemben, s mind a kettőt elverték, ezer milliom ördög! Átkozódék Szergievics Sándor. Négy skartjuk volt ellenem!
– Hja, bizony, a királyokat mi mind elütjük! Dicsekedék fényes hőstettével a postamester.
– Micsoda? szólalt meg Galban lovag. Önök a királyokat mind elütik? Hisz ez valóságos republikánus mozgalom!
Ez a szó aztán annyira elvette a postamester jó kedvét, hogy «tour»-okat kért s végét vetette az érdekes mulatságnak.
Mikor aztán Puskin kikisérte a haza távozó vendégeket a készen álló szánokhoz, s visszatért Galban lovaghoz, azt kérdé tőle:
– Nos, hát a sakkjátszma hogy ütött ki az én kicsikémmel?
– A földig gázolt. Úgy játszott velem, mint a macska az egérrel. Vajjon kitől tanulhatta ezt?
– A sakkjátékot? Óh erre még az áldott kedves Nariskin Zsófi tanította őt. Együtt játszták naponkint.
De nem úgy volt. «Azt» a játékot nem Zsófitól, hanem Zeneidától tanulta a kicsike; s ezuttal az egér játszott a macskával, úgy a hogy neki tetszett.
AZ ELLENMÉREG.
A zord hózivataros idő után szép napfényes deczemberi napok következtek. Galban lovag hazament a birtokára s megigértette Puskinnal, hogy rövid időn vissza fogja adni a látogatást. A postajárás is belejött a maga szokott kerékvágásába, azaz hogy szánútjába.
A legközelebbi postával érkezett hivatalos lap minden eddigiket fölülmult száraz unalmasságában.
Hanem a végén, az úgynevezett napihirek között volt egy hirdetmény, mely azt tudatta, hogy «folyó hó 26-ikán Ilmarinen Zeneida a börzepalotában hangversenyt ad a lelenczház javára.»
… Tehát deczember huszonhatodikán!
… A lelenczház javára!
Nyolcz nappal előre volt hirdetve a hangverseny. Hogy a ki részt akar venni, jókor feljöhessen.
Pleskovhoz Szent-Pétervár hét erős napijáró. A postautat leszámítva, Puskinnak hat nappal kellett előbb megtudni ezt a hírt.
Bethsába is olvasta ezt a hirdetményt, s még ő mondá, hogy:
– Nézd! De szeretnék akkor én is ott lenni, mikor az én kis Zeneidácskám énekel!
Pedig a szivét eltölté a borzadály. Ő is tudta azt jól, megmondta neki Zeneida, hogy az milyen hangverseny, milyen éneklés lesz.
E percztől kezdve mintha kicserélték volna Puskint, oly mogorva, oly elmélázó lett. Bethsába úgy olvasott az arczából, mint a nyitott könyvből. Hiszen Zeneidától megkapta a hieroglyphok kulcsát. Tudta ő azt jól, hogy Puskin miről ábrándozik? Tudta jól, hogy az ő régi szeretőjének a neve «Eleutheria».
Egész szerelmét összpontosítá körüle, hogy őt fogva tartsa.
Hiszen nem példátlan eset, hogy nagy emberek, híres államférfiak szerelmi boldogságukban elfeledkeztek a légyottról, a mit a harczmezőn ellenségeiknek és bajtársaiknak adtak. Megtörtént akárhányszor, hogy egy nagy ember, mikor megtalálta azt a «kis világot,» megtanulta benne, hogy milyen jó dolog «kicsiny embernek» lenni! Milyen boldogok a liliputiak!
Hasztalan kisérlet volt.
Két napig küzdött magával Puskin, akkor megmondá Bethsábának, hogy neki deczember huszonnegyedikén reggel el kell utaznia.
Bethsába azt sem kérdezé, hogy hová? sem azt, hogy mennyi időre? csak azt, hogy «hát engem nem viszesz magaddal?»
– Nem, drágám; ebben a hidegben neked nem szabad utaznod. Az út nagyon rossz.
– Hát neked nem rossz? Nem halaszthatnád későbbre?
– Nem lehet! szóla Puskin kedvetlenül, s a hang, a min ezt mondá, eltiltott minden további kérdezősködést.
Bethsába észrevette, hogy a rettegett veszély elérkezett.
A méreg ott van már az erekben.
Elő kell venni az ellenmérget.
Szobájába ment, s levelet írt Galban lovaghoz.
«Szergievics Sándor e napokban készül elutazni; válaszát várom.»
Ezt a nehéz tartalmú levelet egy szolgájára bizta, ki egy lovasszánon elvágtatott vele Galban birtokára.
Puskin e szóváltás után észrevette magát, – hogy búskomorsága mindent elárult; e percztől kezdve erőltette a jó kedvet egész a csapongásig. Vendégei azt mondták róla, hogy soha sem látták őt ilyen kedélyesnek. Csak Bethsábát nem csalta meg vele.
Végre elérkezett a végzetes nap reggele, deczember 24-dike. – Mindketten korán keltek, hogy Puskin jókor indulhasson.
De mielőtt Puskin utiruháját felvette volna, Bethsába a keblére borult, s azt rebegé:
– Nem bocsáthatlak el a nélkül, hogy meg ne gyónjam egy nagy bűnömet, a mit ellened elkövettem.
– Én ellenem? Mit tudsz te véteni?
– Féltékeny voltam rád.
– A mostani utam miatt?
– Igen.
– Bohó vagy. Hát valahányszor el fogok hazulról menni, mindig félteni fogsz?
– Csak most. Nekem azt megmondták előre, hogy te e napokban el fogsz utazni egyedül; egy régi kedveseddel találkozni.
– Galban mondta?
– Ő. Mikor itt volt nálunk. Én kérdeztem tőle, hogy hivják azt a nőt? Azt felelte, hogy megmondja, ha még egyszer fogom kérdezni. Most, hogy egyszerre útra készültél, a féltés egész erővel fölébredt lelkemben. Elvesztettem az eszemet. Ölj meg, taposs el! Én levelet írtam Galbannak, a miben azt kérdezém tőle, hogy hiják azt a nőt, a ki miatt a férjem el akar utazni? Bizonyítsa be azt okirattal, a hogy igérte. És ő válaszolt nekem. Nézd: olvasd, mit írt?
S odanyujtá Puskinnak a Galbantól kapott levelet.
Puskin előtt vérben úszott a világ, a míg végig olvasá.
«Imádott urnő. Ha a kivánt okiratot meg akarja ön kapni, látogassa meg szerény kastélyomat, idegen kézre az nem bizható. – Leghívebb rabszolgája, Galban.»
Elámulva tekinte Bethsábára.
A nő reszketve rogyott térdeire.
– Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy mit cselekszem. Ne verj meg! Büntetve vagyok már a szégyen által, a mi rajtam esett. Meg vagyok gyalázva örökre!
Puskin fölemelé a nőt.
– Ne sírj! Szeles gyermek voltál, nem egyéb. Előttem tisztább vagy az angyaloknál. S hogy meg ne légy gyalázva, arról fogadom Istenemre, hogy tenni fogok. Csókolj meg és légy nyugodt.
– Megbocsátasz nekem?
– Nincs semmi megbocsátani valóm. Asszonynak joga van azt követelni férjétől, hogy legyen hozzá olyan hű, a milyen ő maga. Olyan leszek. Most ölelj meg s vigyázz magadra szépen. Majd ha visszatérek, akkor megmondom, hogy ki volt az a nő, a kinek a hivására elutaztam?
Tudta azt Bethsába jól: Eleutheria.
Puskin fegyvereit magához véve, szánkójába veté magát s kocsisának megmondta, hogy merre hajtson.
A jemsik fejet csóvált. Arra felé soha se jutni el Szent-Pétervárra; pedig az ő útlevele oda szólt.
Reggeltől estig tartott, a míg Galban lovag birtokáig eljutott Puskin. Egy ősi kastély volt ott nagy terjedelmű fenyőerdők közepett; vadászbirtok.
Az ellenméreg jól hatott.
Szerelmi boldogságért meg nem tette volna Puskin, hogy a határidőre megjelenést elmulaszsza, de a szerelemféltés erősebb ellenméreg! Olyan ember akad elég, a ki a szabadságért feláldozza szerelmét, boldogságát, birtokát, magas rangját, de a ki férji becsületét feláldozza, olyat nem látott a világ. Tegyétek az egyik serpenyőbe valamennyi indulatszörnyet s a másikba a szerelemféltést, s ez lenyomja valamennyit. A világ minden zsarnokait nem gyülölik oly erősen, mint a szerelmi vetélytárst.
Ha Brutusnak azt mondták volna Martius Idusán, hogy Casca elcsábította a feleségét, Casca halt volna meg, nem Cæsar.
Ezt Zeneida jól kifőzte.
Ő ismerte az egész helyzetet.
Hónapok óta nyitott kártyával játszott már a két ellenfél.
Titkos följelentésekben rég el voltak árulva a terveik; ismerték egymást név szerint. De mind a két fél tétovázott, hogy melyik kezdje meg a támadást? Az alkotmányvivő párt hivei ott voltak a legmagasabb hivatalnokok közt, magában a táborkarban. Hogy össze fognak ütközni, azt mindenki tudta, csak azt nem tudta hogy mikor?
Egy kulcsa volt a kitörés határnapjáról értesülésnek.
Ez a kulcs volt Puskin utrakelése.
A mely napon ő elhagyja Pleskovot, hogy a tilalom ellenére megjelenjen Szent-Pétervárott, az a kezdet!
Erre lesett Galban lovag, és Ghedimin herczegnő, és az egész Arakcsejeff-liga.
És erre alapítá Zeneida azt a cselszövényt, mely Puskint kiragadja a vésznap határköréből.
A mi bevett fogalmaink szerint az könnyen veszedelmes játékká lehetett volna. Nálunk a szerelemféltés halálos bajjal is végződhetik. De Oroszországban más társadalmi fogalmak vannak. Ott az idő szerint minden párbajvivás szokatlan volt. Láttuk Jakuskin példájából, hogy a ki ott párbajra hitt valakit, azt elküldték a Kaukázusba. Bethsába nem koczkáztatott egyebet, mint azt, hogy Puskint elküldik Georgiába, ha Galbant kihivja; mert az ugyan meg nem verekszik senkivel. Legfeljebb egy kis ökölharcz lesz a dologból, ha a két férfi szembe kaphatja egymást s ott aztán a keménykarú falusi gazdát nem kellett félteni az elpuhult kéjencztől.
Puskin kívül hagyta a szánkóját az úton, hogy megérkezte zajával figyelmet ne keltsen. Csak a pisztolyait, meg a korbácsát vette magához s úgy sétált be a kastélyba.
Meglehetősen elhagyatottnak látszott, még kutyák sem voltak az udvarán. Nagy nehezen tudott előzörgetni valamelyik ajtón egy dvornikot.
– Merre van Galban lovag?
– Nem tudom biz én, szivecském, mert az még tegnap elutazott.
– No csak nem kell hazudni, mert majd a nogajkával kérdezlek ki! Eredj hozzá és mondd meg neki, hogy itt van valaki Puskinéktól.
– Jaj, lelkecském, akkor épen nagyon jó, hogy megjöttél. Hagyott ám itt a lovag úr egy levelet Puskinék számára. Ő ugyan azt mondta, hogy asszonyság lesz, a ki jön, de azt hiszem, hogy az mindegy: neked is odaadhatom.
S előhuzta a csizmaszárból a levelet. Nem tesz semmit, hogy a pacsuli-illat egy kicsit meghonosítódott a bagaria szag által.
Puskin föltépte a levelet és olvasá:
– Madame. Ezer bocsánat! De ezuttal nem az ön szivére van szükségem, hanem a férje fejére. Sietek vele találkozni annál a szép asszonynál, a kinek neve «l’échafaud!» Galban.
– Fordulj vissza! ordítá Puskin a jemsiknek. Vágtass Szent-Pétervár felé, a hogy a ló birja!
– Késő volt már. Egy nap el volt veszve. Puskinnak nem lehetett deczember 26-ikára oda jutni a vész szinhelyére.
Az asszonyi cselszövény jól sikerült.
Ha minden el lesz is veszítve, de a költő feje meg van óva!
DEREVASKI DALOI!
Soha sem volt Szent-Pétervárott nagyobb csend, mint deczember huszonhatodikát megelőző három napon.
Az éjjeli lárma, a korcsmai dobzódás egyszerre megszünt. A «Kaba»-okban a naponkinti háromezer veder pálinka helyett nem fogyasztottak el többet kétszáznál. Félelmes jelenség! Mikor az orosz nép fölteszi magában, hogy eszénél akar maradni!
Huszonöt nap óta nem volt már uralkodója Oroszországnak.
Mi történt e huszonöt nap alatt?
Ez alatt két feje és két szíve volt a nagy birodalomnak: az egyik Varsó, a másik Szent-Pétervár.
Szent-Pétervárott kikiáltották a varsói alkirályt czárnak. Varsóban pedig a szentpétervári nagyherczeget, Miklóst.
A legifjabb testvér, Mihály, épen látogatóban volt Constantinnál, midőn Tagánrogból Sándor czár halálhire megérkezett: – két nappal hamarább ide, mint Szent-Pétervárra. Nagy ünnepélyeket szakított félbe e rémhír. Constantin rögtön sietteté öcscsét a visszatérésre, a trónöröklésről való lemondás ismételt kijelentésével. A nagyherczeg és a Szent-Pétervárról jövő küldöttség utjai keresztezték egymást. A mikor Mihály megérkezett Szent-Pétervárra, a megujított lemondással, akkor érkezett Varsóba Labanoff az okiratokkal, a mik Constantin kikiáltását tartalmazták, mellékelve a hadsereg esküje, s a nép hódolati nyilatkozata, százezernyi aláirással. (Vasárnap a templomokból kijövő emberekkel mind aláiratták; a ki nem volt irástudó, annak megfogták a kezét s úgy vezették a tollát.) De Grudzinszka Johanna varázsa még mindig győzött. A lepecsételt csomagra e czím volt írva: «ő császári felségének.»
– Tudom mi van benne, mondá Constantin. Az, hogy váljak el a feleségemtől és házasodjam össze a czári trónnal. Köszönöm. Ez a levél nem nekem szól. Én nem vagyok császári felség. Vidd vissza, a honnan küldték.
És feltöretlenül küldte vissza az egész csomagot.
Mihály nagyherczeg épen úgy járt a maga küldetésével. Constantin levele Miklós czárnak volt czímezve. Ezt meg az nem fogadta el: Constantin már ki van kiáltva, a hadsereg már felesküdött hűségre, a nép már aláirta a hódolatot nevezetes államokiratok lettek kibocsátva a neve alatt. Ez meg nem másítható. Mihálynak még egyszer vissza kellett menni Varsóba, hogy Constantint rábirja a korona elfogadására. Ezuttal Dorpatban összetalálkozott a küldöttséggel, mely Varsóból jött s az meg hozta vissza magával a felbontatlan levélcsomagot.
E szerint nem volt Oroszországnak egy czárja sem.
Az összeesküvők, a republikánusok aztán azt mondták, hogy:
– No hát legyen kettő!
Ekkor érkezett meg a Déloroszországban fölfedezett katonai összeesküvésnek a híre Szent-Pétervárra.
Sem az egyik, sem a másik félnek nem lehetett tétovázni többé.
Pestel és tíz zászlóaljvezető el lettek fogva; de a zendülés azzal nem lett elfojtva, csak a kitörés siettetve.
Deczember 25-ikén késő estve határozta el magát Miklós, hogy a koronát feltegye a fejére.
Ezzel a következő nap végzete fel lett idézve.
A trónralépés nyilatkozványa éjfélután két órakor lett készen, már ekkor nem lehetett azt közzétenni. Másnap reggel pedig fel kellett volna az ezredeket esketni az új czár iránti hűségre, a nélkül, hogy azok tudták volna, mi történt a régi czárral, a kinek alig két hete esküdtek hűséget.
Az összeesküvők is egész éjjel tanácskoztak, hogy mit tegyenek.
– Minden készen van a szabadságharczra! Mondá a lelkesült költő, Rylejeff.
– Csak egy hiányzik, viszonzá rá Ilmerinen Zeneida. Az, hogy a nép nem tudja, mi a szabadság.
– És az igaz, szólt Ghedimin. A mi eszméinket nem érti meg a nép, nekünk azon kellett volna kezdenünk, hogy megértessük vele, mi a szabadság?
– Nekünk azon kell kezdenünk, vágott közbe Jakuskin, hogy megszabadítsuk a zsarnokaitól, akkor majd megértetjük vele, hogy mi a szabadság?
A harcz meg volt izenve. Az összeesküvők siettek ezredeikhez s még a kora reggel sötét ködében elfoglalták a téli palota előtti tért, a fellázított ezredekkel.
A lázadó katonák jelszava ez volt: «Derevaski daloi»! (Dobd el a fakovát.) A rendes hadgyakorlathoz a lőfegyverek sárkányában fakovák voltak; ezeket most siettek felcserélni igazi kovákkal.
S aztán «hurrah Constantin!»
De hát csak Constantin? Hát a szabadságról semmi szó?
Arról is gondoskodva lett.
A fellázadt katonák azt is kezdték kiáltozni, hogy éljen a «Constitutio!»
Azt hitették el velük, hogy «Konstituczia» Constantin herczegnek a felesége.
Tehát lelkesültek a szabadságért, mint a czárnak a feleségeért!
A szabadság mélyen, mélyen a hó alatt feküdt, mint az eltemetett makk! Napsugár kell annak elébb, mely kiköltse.
A trónralépő czárt a lázadás zürhangja üdvözlé országlása első reggelén.
A legkegyeltebb ezredek lázadtak fel ellene. Hurrah kiáltásuk a Péter czár piaczáról áthangzott a téli palotáig, a mit akkor váltott fel Miklós a régi csendes kis Aniskof palotájával.
Tábornokai, a kik sápadtan rohantak fel hozzá, értesíték a kitört veszélyről.
Miklós már ért meg egyszer ilyen jelenetet. Ez előtt huszonöt évvel, mikor kis gyermek volt, s csendesen aludt az ágyában, egyszer csak odarohant hozzá az anyja, felkapta az ölébe, s futott vele ki a sötét szobákon keresztül, segélyért sikoltva. Egy ajtóból egy halavány férfi alak lépett eléje. Abban a szobában dühös küzdelem tombolása hangzott. Valaki élethalál harczot küzdött. Az az ő atyja volt. A sápadt alak Pahlen gróf, kituszkolta az anyát és remegő gyermekét a rémület helyéről. Ezt a jelenetet Miklós nem feledé el soha. – Ime neki is volt egy olyan kis fia, a ki még az ágyban aludt. – Ő is felkapta azt a karjára és futott vele le a lépcsőkön. De mielőtt a fiát átadta volna a katonáknak, előbb a nejét levezette a kápolnába. Ott egymás mellé térdepelve megesküdtek, hogy uralkodókhoz méltóan fognak meghalni. A czárnénak e rémjelenettől kezdve reszketős lett a feje, s egész holtáig az maradt. Azután vitte a fiát az ölében a czár ki az udvarra. A téli palota őrségét épen egy finn ezred egy zászlóalja képezte. Maguk a kalevainok: a szuomalain nép tsudnak csufolt fiai. Nem oroszok, semmi közük Rurik birodalmához.
Az új czár odaállt eléjük karján tartva gyermekét, s széttárá előttük keblén a feltépett egyenruhát.
– Ha haragotok van rám: ide lőjjetek a mellembe!
És igaza volt Puskinnak.
Az emberi érzés erősebb, mint a szabadságvágy. Az védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi.
– Ne félj, megvédelmezünk! kiáltának Ilmerinen Zeneida honfitársai.
– Akkor nektek adom gyermekemet, viseljetek rá gondot! Ha én elesem, ez lesz uralkodótok.
S azzal odadobta legfájdalmasabban sújtott alattvalói közé a sápadt trónörököst, II. Sándort.
Jól ismerte az emberi sziveket. E bizalommal elfordítá azoknak a fegyvereit saját melléről s megtámadói ellen fordítá azokat.
A finn zászlóalj egy maga, reggeltől estig védte az összes forradalom ellen a téli palotát.
Miklós pedig lovára kapott s nehány tábornokától kisérve, kivágtatott a kapun.
A téli palota előtti téren nagy csoportokban hullámzott a korsók gyülevésze, s ordította a kés dalát. Ma volt annak a szüretje.
Miklós odalovagolt közéjük s azt mondá nekik:
– Ugyan édes gyermekeim, mit őgyelegtek itten? Nincs itt tinektek semmi keresni valótok.
S az emberek egymásra néztek.
– No lám, hiszen jó ember ez! Azt mondta, hogy «édes gyermekeim!» s olyan szépen küldött innen. Gyerünk haza!
S elszéledeztek.
Az admiralpalota előtt nehány hűnek maradt zászlóalj fogadta. Azoknak az élén vonult fel a roppant Péter-térre, a hol a lázadók tábora gyülekezett. A tér egyik oldalát azok foglalták el, a másikat a czár hívei. A két tábor között állt az a kolosszális szobor, azon a gránit talapzaton, kezét úgy tartva maga elé, hogy nem tudni róla, parancsol-e vagy megáld?
A felkelők egy része a várat ostromolta a befagyott Néván keresztül, más a téli palota kapuit vívta; Miklós azalatt határozatlanul kóborolt alá s fel a nagy téren, nem birva rá magát, hogy a végzetes koczkát elvesse, melynek fordulásától függ uralkodóházának s az egész birodalomnak sorsa.
Előbb mindent megkisértett, hogy a harczot elkerülje.
Odaküldé a lázadókhoz a hadsereg legnépszerűbb vezérét, Miloradovics tábornagyot, hogy térítse őket engedelmességre.
Azt, mielőtt megszólalhatott volna, egy golyó leteríté lováról. Kachovszky volt, a ki megölte. A hős vezér ott halt meg a czár karjai között.
Akkor odaküldte ellenfeleihez az ország főpapját, Szerafim metropolitát, teljes papi díszöltözetében.
Nem törődtek most azok a pappal, belemarkoltak a tisztes hófehér szakállba s a fülébe kiálták: «ha pap vagy, eredj misézni, ne ártsd magad a katonák dolgába!»
A lázadók egyre új segédcsapatokat kaptak. A tengerészezredek, a granátos hadtest fele odaállt hozzájuk: a tömeg egyre növekedett s a tér viszhangzott a kiáltástól: «hurráh constitutio!»
Ekkor maga lovagolt oda hozzájuk a czár.
A felkelők látták őt közelíteni. Ez veszély volt rájuk nézve, ha a czár egyedül jön ellenük. Egy lovas tiszt szemközt vágtatott rá, kezét pisztolya agyán tartva.
– Mit akarsz? rivallt rá a czár, mikor közel ért hozzá.
S valami olyan igézet volt hideg tekintetében, hogy a vakmerő eltakarta előle az arczát, megfordítá a lovát és visszanyargalt.
A czárt erővel távolíták el a veszélyes helyről kisérői.
S már kezdett beesteledni.
Góg és Magóg hada vérszemet kapott s kezdett belevegyülni a rémséges játékba. Ha besötétül, a kés, meg a fejsze lesz az úr; hetvenezer muzsik dönti el, hogy ki parancsol ezentúl Oroszországban?
A czárt esdve kérték vezérei, hogy adjon jelt a támadásra. Mégis tétovázott. Elébb megkisérté egy szinlett rohammal robbantani szét a lázadókat; parancsot adott a testőrlovas ezredeknek, hogy intézzenek áltámadást a lázadók négyszögei ellen.
Azok sortüzeléssel fogadták a feléjük rohanókat, s a testőrlovasság megtizedelve vettetett vissza.
E végzetes pillanatban rohamverő dobszó hangzott a Nagy-morszkoje utcza felől s a moszkvai ezred élén megjelent a téren Mihály nagyherczeg. Épen ez órában érkezett vissza varsói útjából s rögtön összegyűjtve saját ezrede hűnek maradt részét, azokkal megtámadá a felkelőket s azzal megkezdődött a harcz.
A nagy lármázók, a «Medvesonka» hősei, táborukkal együtt, az első sorlövésre eltisztultak a térről, csak a katonák maradtak ott.
A szabadság hősei úgy harczoltak, a hogy hősökhöz méltó.
Az a szegény katona pedig, a ki elesett egy ismeretlen ügyért, talán a halál kínperczei alatt megtudta, hogy a miért kiszenvedett, az egy örökké élő istenség volt, a ki egykor az ő utódait üdvözíteni fogja: a szabadság.
A késő éjszakáig helyt álltak a piaczon, s visszaverték a czári seregek támadásait.
Ekkor a mély sötétben egy üteg ágyu közeledett a nyefszki prospecten felfelé.
Ez a széles sugárút olyformán szakadt be a nagy térre, mely az admiralitás palotája, a téli palota s az Izsák templom között fekszik, hogy annak mind a két részét uralja. Az elégördülő ágyúknak épen úgy lehetett a czár serege, mint a felkelők tábora ellen irányozni a tüzét. S a tüzérségi tisztek csaknem mind az összeesküvők szövetségében álltak. Ezek örvendő hurrah kiáltással fogadták a tüzéreket, a mint azok az utcza szegletén ágyúikat lekapcsolva, felállíták az üteget. Ezek az ő segítségükre jöttek. E válságos perczben odarohant Mihály nagyherczeg a legelső ágyuhoz, kiragadta az egyik tüzér kezéből a kanóczot, oda irányzá az ágyut a felkelő tömeg felé, s az első ágyudördülés azoknak a soraiba okádta a pusztító kartácsot.
Ez ágyulövéssel volt eldöntve a napnak, – a korszaknak – a sorsa. Következett a többi. Az egész üteg a felkelők táborát zúzta.
A NÉVTELEN EMBERNEK NÉVTELEN ASSZONYA.
Hát a dictator hová lett?
Az egész mozgalom lelke, vezetője: Ghedimin?
Az az egész rémnap alatt keresett egy embert, a kit nem birt megtalálni: saját magát.
Hogy találhatott volna rá, mikor az meg ő előle futott?
A feladat, melyet elvállalt, nem az ő lelkületéhez való volt.
Az első lépésnél észrevette az örvényt, a melybe az egész ügy, melyet eddig vállán hordott, képviselőivel együtt alácsúszik.
Egy lelkesült nép helyett, mely a szabadság lángkeresztsége által hősi elhatározásra elszánva lesz, talált egy csoport katonát, a ki vezetői által azzal van elbolondítva, hogy el akarják tőle venni a régi czárját, a kit utál ugyan, de a kinek hűséget esküdött és ordít a «Constitutia» után, a kiről azt hiszi, hogy az a czárnak a felesége! Mi lesz a vége, ha győzni találnak ma? Holnap már megint valami újat kell hazudni a katonának, hogy meg ne tudja, hogy tegnap a «szabadság» volt az, a miért harczolt. Mi neki Hekuba, s mi Hekubának ő? Mi közük a testőrgranátosoknak, meg a szabadságnak egymáshoz? Mit javít az ő sorsukon a Constitutia? Igen, a főnökök azt igérték nekik, hogy a Constitutia meg fogja duplázni a hópénzüket, de hisz annak, ki a katonát dupla zsolddal akarja fizetni, a népre dupla adót kell vetni! Ez lesz a szabadság? S hátha holnapután itt lesz, a kiért küzdöttek, Constantin maga? Itt lesz az egész hadsereg élén, a mit Varsóból hoz magával, s azt mondja: «Kivántatok fiaim, itt vagyok! A constitutiót is elhoztam; de ez nem feleségem, hanem spanyolnád!» Mi fog történni akkor?
Hát ez a nép? Ez a rongyaiba belenyugodott, ez a nyomoruságával összeszokott napszámos sereg. Hetvenezer muzsik, a világ minden nemzetének teherhordó küldötte. Nem az orosz «nép»; valami egymást nem értő, finn, esth, litván, svéd, német, szamojed, oszét, lappon, oláh és minden szláv fajokkal egyforma rongyban és nyomorban egyesült zagyvalék, franczia földönfutók, kalandorok által vezetve, nem, csak terelve. Mi ennek a szabadság? A pálinkás boltok feltörése, s aztán a paloták és boltok kirablása. Egy lázító szó felgyujtja, mint a pozdorját és egy kartácslövés szétfújja, mint a polyvát.
Ghedimin Iván, a míg végighalad egyik utczáról a másikra, a szövetségesek csoportjaitól még jobban visszaretten, mint az ellenségekétől.
Nem ez volt az ő eszményképe!
Nincs egy vezéreszme a lelkében; elindul, meg visszatér; nincs egy egész gondolatja. Kóborlása közben összetalálkozik Rylejeffel. Annak az arczvonásaiban a saját magáét látja meg.
A költő szomorúan szorít vele kezet.
– Nem volt megérve ez a dolog! sugja fülébe s azzal elsiet.
Egy másik utczán összetalálkozott Bulatoff ezredessel – polgári öltözetben. Bulatoff volt megválasztva a fölkelés katonai vezetőjéül. És ez most kabátban, cilinderkalapban bujdokol. Meg sem akarták látni egymást, úgy suhantak el az egyik az innenső, a másik a túlsó járdán.
A hová a legkevésbbé volt bátorsága menni, az volt Zeneida palotája.
Ezt a nőt meglátni ma jobban rettegett, mint az ágyúk torkába nézni. Ez daczol a veszélylyel; míg ő, a ki belesodorta őt, megfut előle.
Még is jött aztán egy gondolatja, mely rákényszeríté, hogy fölkeresse Zeneidát.
Át kellett haladnia a Moika hidján.
Ott azonban a hidőrök meglátják, hogy ő keresztül ment! A csatorna be volt fagyva; Ghedimin lement a kőpart lépcsőin, hogy a jégen át kerüljön a túlpartra.
Alig tett néhány lépést, midőn egy suttogó hang nevén szólítá.
Megdöbbenve tekinte oda.
Az egyik hidláb boltozata alul egy jól ismert arcz bukkant eléje: Odojefszky herczeg. A legvéresebb szájú hős, a ki még ma reggel mindenkit le akart kaszabolni, a ki tétovázik.
És most már a hidboltozat alatt.
– Zeneidához ne menj! Palotája körül van véve! suttogá a bujdokló és visszahúzta magát menedékébe.
Micsoda rémlátás! Odojefszky a hidláb alatt! Az ezredes, a kinek zászlóalja ott küzd az Izsáktéren, a herczeg, a kinek palotája ott áll a «Nagy Millió» mellett; a historiai nagy név, a ki helyet követelt Brutus és Riegó között, – beásva egy hófuvatba! S mit csinál ott? Egy darab pokolkővel fekete ragyákat pettyeget az arczára, hogy ismeretlenné tegye magát!
Most már Ghedimin tökéletesen elveszté a fejét.
Visszament megint a tulsó partra, s sietett egyenesen a saját palotájába haza.
Hazaérve, egy névjegyére e sorokat irta:
«Az égre kérem önt, jöjjön át nagyanyám lakosztályába. Nagy titkokat kell önre biznom!»
E névjegyet Corynthiának küldte fel a kapus által.
Maga azután sietett fel a nagyanyjához. Itt volt az utolsó menedéke.
Odakünn már éjszaka volt s dörögtek az ágyúk. A fegyverlobbanások fénye volt az egyedüli kivilágítása a czári fővárosnak.
A jó öreg Anna Feodorovna csak meg van most is, a maga kivető kártyájával, dorombozó macskájával és hűséges Ihnátkójával s számlálja a napokat, a mik még az újévig hátra vannak.
– Megint egy új év! Vajjon mit hoz az megint ránk? Vajjon ki éri meg?
Karácsony másodünnepe van. Ennek az estéjén, ha az ember két egyforma nagyságú viaszgyertyát meggyújt, abból, hogy melyik ég le hamarább, megtudja, hogy kettő közül melyik fog hamarább meghalni: az asszony-e, vagy az úr?
Ezuttal bizony az öreg asszony gyertyája égett el hamarább.
– No hát teljesedjék Isten akaratja, sóhajta fel az öreg. Ha már nekem kell előre elmennem. Hiszen bizony itt van már az ideje. Elég sokáig éltem. De csak mégis sajnálnom kell a szegény «öreg embert», hogy marad itt nálam nélkül majd olyan egyedül? Nem kell neki megmondani, hogy meghaltam. Hadd higyje, hogy még mindig élek. Minden születésnapjára kell neki ajándékozni egy piros hálósipkát, mintha én küldeném, tudod Ihnátkó?
– Ugyan ne beszéljen annyit a halálról! dörmögé fogvaczogva a vén cseléd. Hisz a nélkül is úgy reszket minden csontom, ettől a sok ágyuzástól!
– Mert gyáva vagy. Mert soha sem voltál katona. Még akkor is félsz az ágyuszótól, mikor tudod jól, hogy az csak a karácsony éjjeli nagy processióra szól. Ilyenkor ád a czár az udvarhoz tartozóknak nagy díszlakomát; a népnek pedig pompás tüzijátékot. Hallod, hogy pattog? Azok a rakéták. Most megy fel a nagy girandole! Mikor meg ilyen hat ágyulövés jön egymás után csűstűl, ez azt jelenti, hogy most emeli föl a czár a poharát az áldomásra. Ohó! Sokszor láttam én azt az ünnepélyt. Nem történt meg nálam nélkül soha. Szép asszony voltam ám én, mikor fiatal voltam! Aztán milyen hangom volt; mint az ezüst! Pál czár mindig felszólított, hogy énekeljem el az ő kedvencz nótáját: «ha a nap végső sugárinál!» Még most is szép nóta az. De már nincs senki, a kinek elénekeljem.
De bizony épen jött valaki, a ki meghallgatja a szép énekszót.
– Áldott úr Jézus! kiálta fel, kezeit összecsapva Anna Feodorovna. Hát te jösz Maximovics Iván? Hát megemlékezett az öreg anyjáról a kis pulya? Micsoda? Te ott hagytad a czári fényes lakomát a kellő közepén, hogy a szegény nagyanyádat meglátogasd karácsony második ünnepén? De az már igazán szép tőled Maximovics Iván! De vissza fogsz térni oda megint, úgy-e? Visszamenj ám! Miattam a czár neheztelését magadra ne vondd. Mert a czár kegyelme olyan ám, mint a hajadon leány ártatlansága. Abból nem szabad semminek elveszni. Ha netán észre találta volna venni a czár, hogy eltávoztál idő előtt, mentsd ki magadat! Valld meg neki igazán, hogy a nagyanyádat látogattad meg. Ő ismer engem. Nagyon szeretett engem, mikor kis gyermek volt. Akkor én még fiatal asszonyka voltam. (Az öregasszony még Sándor czárról beszélt, a ki csak huszonhét évvel volt nálánál ifjabb.) Sokszor odabujt az ölembe, mikor az atyja kivánatára elénekeltem azt a szép dalt, a mit az olyan nagyon szeretett: «Ha a nap végső sugárinál». Nem ismered? Jer. Eléneklem neked is. Ülj ide a zsámolyomra, hajtsd ide a fejecskédet a két tenyeremre.
Iván odaült a nagyanyja lábához. Milyen jó volna most is kis gyermeknek lenni.
Az öreg asszony aztán rákezdé a dalt.