Szabadság a hó alatt, vagy: A zöld könyv / Történelmi regény

A CZIGÁNYLEÁNY.

Elbeszélő költemény Puskin Sándortól.4)

I.

Czigánycsoport lármázva bandukol
Végig a besszarábi pusztaságon.
Ott alszik a rongyos sátor alatt,
A vízparton, a zöld mezőn.
Szabadságvágya egyezik
Jó kedvivel, jó álmival;
A rozzant kordéhoz közel,
Mit a ponyva félig takar csak,
Ég a tűz. A család sütkérez.
A «turcsik» ott legelnek a gyepen.
Sátor mögött láncz nélkül hentereg
Az engedelmes medvepár.
Jámbor czigány munkás zajától
Élénkül a sík pusztaság,
Asszony dalol, gyermek zsivajg,
S az üllőn csattog a pöröly.
S leszáll majd rá az álom csendje
A bujdosó karavánra.
Ebugatás, lónyerítés
Hangzik a csendben néha, néha.
A tüzek is kialva mind.
Béke uralg. A fényes hold
Ragyog le a derült magasból.
Egy ősz marad csak ébren sátorában,
Guggolva a parázs előtt,
Melengetve tenyereit,
S kibámul a nagy pusztaságba,
Melyet az esti köd bevon.
Ifjú leány ott kinn bolyong
A puszta sík fenyéren még.
Vadonszabadsághoz szokott ő,
S akkor jön meg, mikor akar.
Már éjjel is lesz, lám a hold is
Elbuvik a felhők közé
S Szemfira még se jő haza.
Meghűlt már rég az estebéd,
Az ősz apa sovány falatja.
De most csak ő jön! Lépteit
Kiséri egy ifjú a pusztán,
Idegen a czigány előtt.
«Nézd, szól a lány, itten hozok
Apám egy vendéget neked,
Itten találtam őt a pusztán
S meghittam a mi sátorunkba.
Saját szabad kivánatából
Czigány akar lenni velünk.
Őt törvény üldözi, én védem őt.
És hű barátnéja leszek.
Alékonak hívják. Fogadja,
Hogy engem mindüvé követ.
Öreg. Örülök rajta. Hát maradj
Vendégül sátorunkba reggelig,
Maradj aztán is, hogy ha néked
Ugy tetszik. Mindig szivesen
Megosztom véled kenyerem
És rongyos ponyvasátorom.
Maradj velünk s osztozz velünk
A bujdosóknak kincsein.
Szegénység és szabadság kincseink.
Holnap hajnalban – itt a kordé!
Velünk együtt utazhatol.
Válaszsz mesterséget magadnak.
Foldozhatsz üstöt, mint kovács,
Vagy járhatsz, hogyha jobban tetszik, a
Falukra medvetánczhoz énekelni.
Aleko. Maradok.
Szemfira. Így, most már enyém lesz!
Ki üzheti most tőlem el?
De már késő az éj. A hold
Letünt. Éj szállt le a mezőkre.
Álmos vagyok, majd eldülök.

Virrad, halkan setteng neszelve
A vajda a sátor körül.
«Szemfira. Kelj már! Süt a nap!
Héj vendég! Ébredj! Keljetek
A «pelyhes» ágyból gyermekek!
A sátort bontják, nagy zsibongva
Verődik össze a csoport.
Mozgásba jön egyszerre minden,
A laptikák nyikorgnak.
A horda átvonul a pusztán.
A rajkók a kosárban a szamár
Két oldalán. A férfiak,
Testvérek, lányok, asszonyok,
A véne, ifja mind siet
Egymás nyomát taposva, zsörtölődve
S czigány-nótákat énekelve,
A mikbe medvemorgás
És lánczcsörömpölés vegyül.
A tarkabarka rongyok, foltok,
S a meztelen purdék, dádék,
A csaholó kuvaszhad,
Hegedüszó, keréknyikorgás
Egymással összezagyvalítva.
Vad és szegény, de gondtalan
És életpezsgő zürzavar
Távol a sápadt kéjmámortól,
S az élet lomha unalmától,
S egyhangú, mint a rab dala.

II.

Aggódva néz körül az ifjú.
Még pusztább lesz a róna egyre.
A bánat mély forrását még
Retteg magában felfedezni.
Ő most a szabad föld fia,
Ott áll mellette Szemfira.
A délsugárban ott ragyog
Fölötte a derült nap.
Mi bántja hát az ifjú szívét?
Mi gond kinozza őt ilyenkor?
Az Istennek madarkája
Életgondot nem tanul.
Nappal a fészkét csinálja
S alszik benn gondatlanul.
Míg a nap süt, minden reggel
Isten szava kelti fel,
Dalol a madársereggel
Tavasz virág keltivel.
Forró nyárnak jő nyomába
Ködös ősz, deres határ,
Tengeren át más hazába
Repül a dalos madár!»

III.

Miként a gondtalan madár,
A számüzött menekülő
Nem ismer csendes nyugvó fészket.
Nem tartozik már senkihez.
Mindegy az út: fel, vagy alá,
Ott alszik, hol az éj eléri.
Ha megvirradt, úgy éli át,
Hogy Isten adja, a napot.
Világ zaja meg nem zavarja
Az ő lelkének mély nyugalmát,
A bűbájos dicsőség csillaga
Egykor felé is ragyogott,
Csábítva; – őt is csalogatta
A dobzódás, a kényelem, –
Az ő fejét is fenyegette
Az elvonuló zivatar. –
De mit törődött ő ezekkel?
Verőfénynyel, vagy zivatarral? –
Ő él daczolva végzetével
S tagadva a sorsnak hatalmát.
Vaksorsnak az ember fölött!
De jaj! hogy játszik lelkivel
A szenvedély. Hogy főnek, forrnak
Keblében kinzó habjai!
Elaltatád őt? Ah, megint
Fölébred az; várhatsz reá.

IV.

Szemfira. Oh, mondd barátom, bánod-e már
Hogy mindent elvetél magadtól?
Aleko. Hát mit vetettem el?
Szemfira. Nem értesz engemet talán?
Az emberek honát: a várost.
Aleko. Mit bánnék rajta? – Oh, ha tudnád
Képzelni a nagy városoknak
Nyomasztó rabbátartó kényszerét!
A hol csoportban elfalazva
Az emberek egy reggelen sem
Szihatják a szabad leget
S a pázsit tavaszillatát.
Szégyenli e nép a szerelmet is.
Szabadságát eladja ez galádul,
Bálvány előtt fejét a porba hajtja
S koldul magának pénzt és lánczokat.
Hát mit veték el? Aggodalmakat,
Az áruló barátokat,
Előitéletek nyomását,
Egymást kitúró tömeget;
S tán szégyenteljes ragyogást.
Szemfira. De ám ott fényes palotákban,
Tarkára szőtt pokrócz között
Mulatságokat ünnepelnek.
S a lányok czifrán járnak ott.
Aleko. Veszszen a város ünnepélye,
Hol nincs öröm, se szeretet!
Hát a leányok?… Minden ékszer,
Gyöngy, párta nélkül, mindazoknál
Százszorta szebb vagy te magad! –
Maradj te drága lélek, a milyen vagy.
Nekem csak egy kivánatom:
Veled megosztani szerelmem
S magam választott számüzésem.
Öreg. Hiszen szeretsz minket, szeretsz.
Pedig gazdag népek között születtél. –
De nem mindig jó a szabadság
Annak, ki el van kényeztetve már.
Van nékünk egy régi mesénk.
«Elűzve a császárja által,
Közénk került a dél fia
(Nevét tudtam is valaha:
Nehéz volt, biz elfeledém.)
Öreg legény volt a fiú már,
De a lelke még fiatal.
Tudott versekben énekelni.5)
Olyan volt hangja, mint a csermely.
Szerette őt mindenki itt.
Itt a Dunaparton lakott.
Békében élt az emberekkel,
Kik a meséin jól mulattak.
De gyenge volt, s gyámoltalan,
Mikép egy gyermek, semmihez
Nem értett, a miből megéljen.
Idegen emberek vadásztak
Számára és fogtak halat,
S mikor befagyott a folyam
S zúgott a téli förgeteg,
Beburkolák a szent apókát
Jó bundabőrrel, hogy ne fázzék.
Soha nem szokta azt meg ő,
Az élet ilyen nyomorát.
Sápadtan és kiaszva, szerteszét
Lézengett és panaszkodott,
Hogy Isten őt sulyosan bünteti,
Pedig nem vétett oly nagyot.
És várta, hogy megszabaduljon
S mindig mogorvább, mérgesebb lett,
S a parton járva könyezett,
Keservesen siratva otthonát.
Aztán még haldokolva is
Azt kérte, kedves délhonába
Küldjék kiszenvedt csontjait.
Mert még halottan sem találná
Nyugalmát itt e föld alatt.
Aleko. Óh büszke Róma, fiaidnak
Ez lett a sorsa. A dalnoknak is,
Ki a szerelem és az istenek
Felkent nagy énekese volt.
S mi a te nagy hired most?
Sirbolti viszhang, szóbeszéd.
Mig a dalnok dicsőitése
A czigány dalban él tovább,
A füstös ponyvasátorok alatt.»

V.

Két év folyt már le. A czigányok
Csoportja egyre vándorolt,
S békét, tanyát talált mindenhol,
Miként előbb, úgy mostan is.
Aléko, oly szabad, mikép ők,
A mivelt világ lánczait
Megvetve, vándorol velük,
Gond nélkül és bánattalan.
Olyan lesz, mint a többi, a család.
Nem gondol a multakra vissza többé.
Megszokta a czigányvilágot,
A rongyos sátoréletet,
A renyheségnek mámorát,
Szegény czigánynyelv szólamát;
A barlangból elszoktatott
Medvével osztja fekhelyét.
Azt szokta tánczoltatni ő
A moldvai kastélyok udvarán
S bömbölteti a nép előtt,
Mely fél, s röhög a tánczain.
Mig az öreg, botjára dülve
A csörgős dobot püföli,
Addig Aleko énekel
S Szemfira a bámész paraszt közt
Czintálba rézpénzt szedni jár.
Elesteledve mind a hárman
A főtt málépuliszkát
Körül ülik,
Melynek tövét nem ők kapálták.
Elalszik a vén: csend leszen,
És a sátor alatt sötét.

VI.

A vajda ott melengeté
A jó tavaszverőfényen kifekve
Vérét, mely kezd lassúdni már.
Szerelemről dalol a lány
Hintázva és negédesen.
Aléko hallgat a dalára
És arcza dühtől sápadoz.
Szemfira. Te öreg, Szörnyeteg,
Égethetsz, szurdalhatsz,
Nem féllek, se téged,
Se tüzed, se vasad.
Gyűlöllek szertelen,
Megvetlek lelkemben,
Szeretek végtelen,
Halálom szerelem.
Aleko. Oh hallgass el. Nem tűrhetem dalod.
Mint gyűlölöm az ily vad éneket.
Szemfira. Te gyűlölöd? Hát bánom is nagyon!
Én csak magamnak dallok.
Égethetsz, szurdalhatsz,
Nem szólok, bár kinozz
Szörnyeteg, vallathatsz,
Nem tudod meg, ki volt?
Mint tavasz, oly szív az.
Nyári nap nem vigabb,
Hű szerelme vigasz
Ifju az és ravasz.
Hányszor héj! Csendes éj
Hallgatá a csókjaink,
Hányszor, haj, volt kaczaj!
Ősz hajad kaczagta mind.
Aleko. Szemfira, hagyd el! Már nekem elég!
Szemfira. Te hát megértéd jól az én dalom?
Aleko. Szemfira!
Szemfira. Csak mérgelődjél tetszésed szerint!
Neked daloltam én ez éneket.

(Kimegy, tovább dalolva: «Te öreg, szörnyeteg!»)

Öreg vajda. Tudom! Tudom! Oh ezt az éneket
Az én időmben kezdték még dalolni,
Világ csúfjára még most is dalolják.
Egy téli éjszakán történt ez így.
Kagul pusztáján vándoroltunk át,
Ottan dudolta Mariulla azt a dalt,
Leánykáját ringatva a tüzünknél.
Elmult idő fejemben elsötétült,
De ezt a dalt még most is ismerem.

VII.

Csöndes az éj, a hold általderengi
A déli égöv csillagkárpitát.
A vajda ébren, s véle Szemfira.
– Apám, én Alekótól borzadok,
Hallgasd, hogyan nyög sulyos álma közt?
Hogyan zokog, mint egy kisértet.
Öreg vajda. Ne nyulj hozzá s légy csendesen.
Egyszer hallottam ez orosz mesét:
Hogy éjjel az alvókat a lidércz
Nyomása bántja. Reggel elmulik.
Szemfira. Apám! Hogy suttog! Hallga! «Szemfira.»
Öreg vajda. Álmában is csak tégedet keres;
Jobban szeret, mint az egész világot.
Szemfira. Nekem meg már az ő szerelme kín,
Terhemre van. Szivem szabad akar
Maradni. Hallgasd. Hallod-e,
Most idegen nevet mormog magában.
Öreg vajda. S minő nevet?
Szemfira. Milyen hörgés! Nem hallod-e apám?
Dühében hogy csikorgatja fogát.
Iszonytató! Inkább felköltöm őt.
Öreg vajda. Ne tedd azt. A lidérczet nem szabad
Elűzni. Elmegy önmagától is.
Szemfira. Megfordul. Fölkel. Engemet keres.
Fölébred. Odahív. Jó éjszakát.
Aleko. Hol voltál?
Szemfira. Itt ültem és apámmal csevegék,
Téged pedig lidércznyomás gyötört,
Álmadban lelked szörnyen küzködött.
S engem borzasztóan ijesztgetél.
Fogad csikorgatád s nevem
Kiáltozád.
Aleko. Mert rólad álmodám.
Úgy jött, mikénthogy ha kettőnk közé…
… Rémséges látomány volt.
Szemfira. Ne higyj az álomlátásoknak.
Aleko. Ah, nem fogok már hinni semminek!
Se álmoknak, se édes esküvésnek:
Nem – a te szivednek se hinni többé!
Öreg vajda. De hát minek sóhajtozol, bolond!
Igy egyre-másra szakadatlanul?
Az ember oly szabad, az ég derült,
Azt mondják: szépek a czigány leányok!
Ugyan ne sirj, a bánat sirba vénít!
Aleko. Oh, vajda, oh, ő engem nem szeret.
Öreg vajda. Barátom, légy nyugodt, hisz gyermek ő,
S nem érti meg a te fájdalmadat.
Te őt nagyon epedve szereted.
Az asszonyszív csak tréfálva szeret.
Nézz csak oda fel. Látod, ott a hold!
Útjában az egész világnak
Egyformán osztja a sugarait.
Alig kacsintott kedvencz fellegére,
Megint egy másra pislant iziben:
Ki tudja a holdat megállapítni,
Parancsra: «állj meg, itt maradj!»
Ki tud parancsolni leány szivének:
«Egyet szeress és soha ne cserélj!»
Nyugodj meg ebben.
Aleko. Hogyan tudott engem szeretni egykor!
Mély csendben oly forrón hozzám tapadva,
Hány boldog éjet éltünk együtt át.
Mint tudta édes enyelgésivel,
Ifju kedélylyel, mámorító csókkal
Egy percz alatt lelkemből a nehéz
Búkórt elűzni egy kis percz alatt!
És most: Szemfira. Hűtlenség képmása
Szemfira! Ah szived milyen rideg!
Öreg vajda. Hallgass reám. Majd mondok egy mesét
Saját magamról. Hallgasd végig azt.
Régen, mikor még a szőke Dunát
A muszka nem fenyegeté,
(«Látod Aleko, milyen régi az,
A mire most visszaemlékezem?»)
Még akkor a szultánt féltük csupán
S Akjerman fellegvárából török
Basa uralkodott a budsakon.
Legény valék még és csupa örömtől
Volt telve ifju lelkem és szivem.
Egy szál fehér sem volt még a hajamban.
Sok szép leány közt volt egy, a kihez
Akkép fordultam, mint a nap felé,
S magamnak választottam hitvesül.
Mily gyorsan elrepül az ifju élet,
A hogy futó csillag lefut az égről.
Még annál is gyorsabban hulla le
Az én szerelmem édes ideje.
Csak egy esztendeig voltam szeretve. –
Kogul partján akkor egy idegen
Czigánycsoport ütötte fel tanyáját.
Ott álltak sátraik a dombtetőn,
Nem messze a mi régiebb tanyánktól.
Két éjjel voltunk együtt ott csupán,
A harmadikban ők tovább vonultak,
S velük Ment Mariulla is,
Eldobva kis leányát. Én aludtam.
Virradt a hajnal, én fölébredék,
Nincs itt a feleségem! Keresem!
Hivom! Nyomát se lelhetem.
Szemfira sirt. Én még jobban sirék.
De e nap óta mindenféle lány
Utált előttem és többé soha
Asszonyt nem hoztam a sátor alá,
S unalmas hosszu életem
Nem osztottam meg senkivel.
Aleko. S mért nem kerested fel a hűtelent?
A háladatlant és elszöktetőjét,
Hogy késedet megforgasd a szivökben?
Öreg vajda. Minek?
Az ifjuság szabad, mint a madár!
Ki rakhat lánczokat a szerelemre?
Az öröm sorba jár, – és hogy ha elment, –
Vissza ne várd, – a sor rád nem kerül. –
Aleko. De én nem így gondolkozom. Nem én!
Én küzdelem nélkül el nem hagyom
Venni magamtól, a mi az enyém,
Az én örömöm akkor a boszú.
Nem! És ha a tengerparton találnám,
Édesdeden aludva, a ki megcsalt,
Meg nem kimélném csendes álma közt,
Berugnám a tengerbe védtelen
S az ébredése szörnyű percziben
Kaczagnék a szeme közé neki,
S fülem sokáig hallgatózna kéjjel,
Az ő halálos vergődésire.

VIII.

Czigány legény. Még egyet… oh, egy csókot még csak.
Szemfira. Elég volt már. Féltékeny az uram.
Czigány legény. Csak egy utolsó búcsucsókot hát.
Szemfira. Eredj, míg meg nem jön.
Czigány legény. Mondd kedvesem, mikor látlak megint?
Szemfira. Ma még, ha feljön majd a hold.
Ott a kurgán mögött, a sír fölött.
Czigány legény. De meg ne csalj ám. Eljöjj ám oda.
Szemfira. Itt jön már! Fuss. Ott leszek édesem.

IX.

Aleko alszik. Lelkivel az álom
Látomány játszik rémületesen.
Felordít a sötétben iszonyún,
Karját emelve, s a mit megragad,
Az csak az üres takaró.
Az asszony nincs ott, fekhelye üres…
Reszketve ül fel, s hallgatózni kezd.
Oly csendes minden. Szive elszorul,
Forróság és fagy váltakoznak nála;
Felugrik, és elhagyja sátorát,
Lappangva jár a szekerek körül.
A róna hallgat. Minden csendes itt
És oly sötét. A hold felhőkbe szállt,
A csillagok szikráznak váltogatva,
Deres gyöpön alig látszik meg a nyom,
Mely a kurgánhoz elvezet.
De nyugtalan fut ő el e nyomon.
Ott rémlik az útfélen a pogánysír.
Sejtelme vonzza, eltikkadt, kifáradt
Tagjában láz van, ajka, térde reszket.
Odamegy, hallgatózik. Álom ez?
Két árnyat lát, egymást ölelve, ott
A siron, s hallja suttogásaik.
Első hang. Ideje már.
Második hang. Oh még maradj!
Első hang. Szivem!
Ideje már!
Második hang. Ne, Nem! Várjuk be itt a hajnalt.
Első hang. Késő már.
Második hang. Oh mily félve tudsz szeretni!
Csak egy pillantatig!
Első hang. Jaj, elveszítesz!
Második hang. Csak egy perczig maradj még itt velem!
Első hang. Ha az uram fölébred, s nem talál?
Aleko. Fölébredt már és rád talált! Ne fuss!
Egyik se fusson! Jó hely nektek ez: –
Ez a sír!
Szemfira. Fuss, fuss! kedvesem.
Aleko. Megállj!
Hová szöknél hát szép czigánylegény?
Feküdj csak itt! (leszurja késivel).
Szemfira. Aleko!
Czigány legény. Meghalok!
Szemfira. Aleko, véres vagy! Megölted őt,
Nézd csak, mit tettél?
Aleko. Semmit. Menj oda
S leheld föl a szerelmét.
Szemfira. Gyáva te!
Nem félek én dühödtől. Átkozom
Gyilkos kezed!
Aleko. Hát halj együtt vele! (leszurja.)
Szemfira. Még haldokolva is szeretem őt! (meghal.)

X.

Ragyogva kél a hajnal keleten.
Aleko a sirdomb alatt,
Kezében véres kését tartva,
Ül elbusultan ott a sirkövön,
Két hulla fekszik lábai előtt.
Iszonytató a gyilkos arczulatja;
Zilált csoportban félve álldogálnak
Körüle a czigányok,
Mellette ásnak egy vermet sietve.
Jön a siró asszonynép gyászmenetje,
Hogy megcsókolja a holtak szemét;
A vén apa ott gubbaszt egyedül
Tehetlen néma renyheségben,
Az elveszett leányra elmeredve.
A két halottat aztán elteszik
A földbe, és pázsittal bétakarják.
S mikor rájuk tapossák az utolsó
Hantot, Aleko némán összerogy
A fűbe bukva s lomhán elterülve.
Ekkor hozzá megy és így szól az ősz.
«Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény. Nem ölünk, büntetünk.
Vér, sohajtás nem kell nekünk;
De a gyilkos sem jő velünk.
Szilaj sorsunkba nem születve,
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Jó és szelid. De te kevély
És rossz szivű! Maradj itt el.
Sokáig élj
Béke legyen szivedbe’!»
Mondá. S azzal zsibongó rajban
Tovább vonult a borzalom völgyéből
A vándorok kóbor csapatja,
S eltünt a pusztaság buczkái közt,
Csak egy szekér maradt el ott a rónán,
Kopott ponyvával félig betakarva,
A hogy nagy késő őszszel, a mikor
Korán reggel a bús ködök közül
Felszáll a vándor darvak egy csoportja,
Károgva és repülve dél felé,
Csak egy marad a rónán társitól
Elhagyva hátra, a kit sebhedő
Lövés talált, lőtt szárnyát leeresztve.
Az éj leszáll; de senki a tüzet
Nem szítja fel az elhagyott szekérnél
S alunni nem fog senki sátorában.