A HÓMEZŐ RÓZSÁI.
A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.
Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat.
Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyu hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyu, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas ágyu, – de már ezen az ágyucső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, a minek az egyik csücskéje alácsügg a hóba.
Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben.
A kisértetprocessiót eltakarja a köd.
Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű, szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét prémes kucsma; hosszú bajuszát belepte a zuzmara.
Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a lováról, letérdel s azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany kanállal, (a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak) kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott ereklyetartóba. S megint továbbhalad – a következő vércseppig.
Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, a hol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki. Fejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csendben viszhangzik a hiúz nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja. Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen.
A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat csak az ágyukerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább halad.
Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol.
A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, a mikben szintén nem lakik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni város, a miket még a mult századbeli térképek ezzel a jegygyel (erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatnak be (rom). Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem Kazimir és Joannovicze, most már csak az a nevük, hogy «rom». Dült falak, omladékok utczaszámra, piaczok, a miknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók, kastélyok, a miken túlnőtt a szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva.
A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani dobogóhid lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen.
A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszukás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó, – s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, a ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temettek el – a vizbe. Leereszték a jég alá, (az igen biztos temető), a Nyemen majd leviszi szép csendesen a tengerbe.
A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről és valamit mormogott – talán imádságot. Valami hullott a vizbe – talán köny.
A tele hold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő volt ez, a mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó s hátrafelé van simítva. Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal és állkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült panasz jelképe az egész arcz.
A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá. Őserdők, romvárosok eltünnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng, búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt énekli, hogy «bozse cos polske!»
KÖDFÁTYOLKÉP.
Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. Ez a két férfi egy czél után siet. Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja mindakettő, hogy az a másik «van», hogy az most oda utazik, a hova ő, hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak «napjára» meg kell történni.
Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni; a másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel s azok legyőzhetők; az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi egyenruhát visel.
Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének magasan hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álcza alatt: kurtára nyirott fekete haja széles domború homlokot körít, s fekete szemöldei, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt vesz a beszédben. Sőt ez arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz: mozdulatlan rejt el minden érzést, emez előre elárul minden gondolatot. Az alatt az öt percz alatt, a míg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a hizelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a hallgatóján, mint egy új hegedűn; a két keze hadonáz, öt ujját az orra alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megczirógatja a szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utoljára eltaszítja magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából. Pedig meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig?
Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén ágyuval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az olvadás, s egy tenger az egész róna, a miből a náddal kerített kurgánok, mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, a min a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz, méneseihez.
A mennyire szem ellát, köröskörül egy rőt pusztaság terül el a végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli cziherjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a mik között a tiszta ég topázzöldnek látszik. A lég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyu száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bibor és arany között.
S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó hid, azon kell magát az utazónak végig zötyögtetni, mert letérni nincs hová.
A mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltünik, egy dombtetőre szorult czigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy messzire az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döczög a hármas fogatu troika tovább a holdvilágnál, a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép! Azok a «csudák» ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejü kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket, a kiket az új nép «csudá»-nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.)
Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, a ki véletlenül az út közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától.
Az utazó azt jegyzi föl a naplójába, hogy a kunyhóban lakó pásztor nép nyomorult, ostoba és sajtszagú.
Reggel megint tovább fut a troika, csengős lovaival s fut, míg meg nem állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni, ez az egyedüli módja az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot hirhedett zuhatagain átvigye a bárkát, a nélkül, hogy a sziklákon összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a Nyenasitecz (a Telhetetlen.) Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál Istent kisérteni. «Meg kell lenni!» parancsol az utazó. Neki sietős útja van. Az már más szó. A «meg kell lenni» nem ismer lehetetlenséget. Arra csak egy felelet van: a «Seisász» (azonnal.) Ez az egy szó jellemzi az egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztül törnek; a bárkájuk odavesz, de maguk kiúsznak. Az utazó az éj többi részét a hajósok gunyhójában tölti. És aztán följegyzi a naplójába, hogy a partonlakó hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú.
A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: «za porogi», zuhatagmögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás. Éjszakára eléri az utazó a «Szetsát», a mi falu volna, a házak megannyi földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hivják.
Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal s följegyzé naplójába, hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimász szaguak. A zaporoginak első dolga, mikor új ruhát vesz, végig bekenni kátránynyal, hogy tartósabb legyen.
A zaporoginál találta első nyomát a szabadság-vágynak, a mi kezdetleges ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a szomszédban s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s másikat venni, a ki jobban tetszik.
Megint lóháton odább, a míg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a «városok anyja»: Kiov, az annyiszor elpusztult s újra föltámadt scytha Jeruzsálem, sarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok összesége volna, a mik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik ki.
Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, a kik mintha előre értesítve lettek volna megérkeztéről, egymásután léptek be hozzá az alacsony ajtón s távoztak el a hátulsó ajtón.
Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és ánizsszaguak.
Az út megint tovább foly. Feljebb észak felé. A földről eltünik a tavasz, az égről az alkonypir, szürke borongó felhősátor fedi el a firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos katonaköpenyegre akasztott érdempénz tünik föl. A fogytán levő hold is későn kel már föl. Az éj hosszabbodik s felgyujtott mezők, nádasok égése akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok. Eretnekek lakják, a kiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni, ellentállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így irni: Ihsus. Kezdetnek ez is valami.
Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek, ostobák és bagariaszaguak.
Mindig feljebb észak felé: a zöldvetéses rónákat fölváltja ismét a hómező, a hattyuk, darvak seregeit varju és jégmadár. Az utazó éjszakára a szlobodikban pihen meg, a hol mindenféle népfaj, emberosztály találkozik össze, távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, a ki megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre. Ide aztán mindegyik magával hozza a nyomoruságát, ostobaságát és büzét. A nyomoruság és ostobaság közös; hanem a büz külömböző: arról egymásra ismernek, s azért összeverekesznek. Arról megtudják, a mint azt megérzik egymáson, hogy nekik veszekedniök kell egymással.
Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz a burána, a hózivatar, olyan napok jőnek, a mikor nem lát se hajnalt, se delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte a világot. Az ilyen hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a «Pad», az utazók réme. Az éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A ponoszszucha vihardombokat csinált a síkon a hóból s barlangokat vájt az útfélen belőle, a mikbe a szán belé szakad. Az erdőkben kardalt vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, úgy betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva s nevetve mondja: «két bundás hideg van, uram!» Az éjjel az erős északi szél eltisztította a felhőket, olyan az ég, mint egy aczélharang, a szürkés lilaszinű láthatáron egy lapos, veresen izzó tűzgolyó emelkedik fel, az a nap. Csak úgy kerülgeti a földet, még délben sem érzeni a melegét. Itt van a tél országa. Az út most már megnépesül. A tél országában víg élet van. Egész szánsorok teherrel megrakva haladnak egy irányban előre, s czifra úri szánkák kerülgetik el az egyszerű utazó vasokot. Az utolsó napja ez az útnak. A láthatáron valami fényes vonal kezd el ragyogni, ez a befagyott tenger. A vonal egyre szélesedik, s a mint leszáll a nap, a csillagos derült égre egy lángkoszorú küllői emelkednek föl, gyorsan a zenithig lövellő fénykévéikkel, az az északi hajnal, s e rémséges sugárözöntől megvilágítva, támad elő a hómezőből egy óriási város, fehértetejű palotatömbeivel, kupolás templomaival, tömör várával, kupola, bástya, minden fehér. Mintha egy város rémképe volna, fehérrel rajzolva a fehérre, fölötte a rózsaszinű északfény, mögötte az aczélkék ködlégkör. Az utazó czéljához ért. Hát a másik eljutott-e ide?
NAGYÚRI KEDVTÖLTÉS.
A «vaj-hét»-nek az utolsó napja van. Szentpétervár utczái a csikorgó hideg daczára tele vannak zsibongó néptömeggel; még ma szabad húst enni, holnap már kezdődik a nagybőjt s zárva lesz minden mészárszék, azontúl hét hétig az olajé a világ. Siet még ma minden ember jóllakni.
A hosszú négyszögű szénatér, a «Szenája Plostad» még ma az éhesek színpadát képezi. Ott vannak felállítva hosszú sorban a mészáros bódék előtt a fagyos ökrök, szarvasok, sertések, négy lábuk szétterpesztve a hóban, meredt fejük magasra emelve, a hentes fejszével, fürészszel vágja le belőlük a vevőnek a kiválasztott darabot, mert a kés nem fogja a kővé fagyott húst; másutt egész garmadái az apró vadaknak, nyulak határszámra a padokon, foglyok, fáczányok, fajdok, miket távol országok küldtek ide, a fagytól épen tartva, egész füzérenkint függnek a sátrak előtt, a medvehús-árulók egy külön sátorosztályt foglalnak el, s a tér közepén tanyáznak a halárusok, czápanagyságú vizáikat meg a sörényes tengeri oroszlánokat s a simaszörű fókákat rakva ki közszemlére. Tízezernyi vevősereg csatangol a bódék körül, gyalog és csörgős szánokon; a vevők nagyobb része asszony, az eladó mind férfi, itt nőkofa nincs. Még a vaj-hét óhajtott csemegéjét, a blinnit is férfiak sütik: palacsinta ez, vajjal leöntve s kaviárral megkenve, s a raznoscsikok mind ifjú legények, a kik hosszú bundapalástjaikban, derékon szíjjal átkötve, a sátorokat kerülgetik, a fejükön hordott fatál megrakva a népszerű körömfaladékok mindenféle nemeivel, ott kinálgatják kelendő czikkeiket be nem rekedő torokkal: «vegyetek pirógot, szaikit, szbitát, kvaszt!» a theaárulók rengeteg szamovárokban pöfékeltetik a forró theát, s a pálinkásbódéknak, miket a köznyelv «korsó»-nak nevez, be nem áll az ajtaja. A piróg különösen kivánja az italt. Lepény az, megtöltve vagdalt hússal, hallal, répával és káposztával, drága nyalánkság! S ma van az utolsó napja. Holnap már álmodni sem szabad róla.
Egész Szentpétervár az utczán van most. Gyönyörű szép márcziusi nap van. Nem az ibolyák és gyöngyvirágok napja, hanem a zuzmaráé és a jégcsapoké: a tegnapi északi szél után a hévmérő leszállt 14 fokra. Gyönyörű szép idő.
Délben tizenkét órakor, mikor az Izsák-templom nagy harangja megszólal, a városi zsibongás közé még egy új lárma vegyül.
Azon a hosszú egyenes úton, a mit czarszkoezelói prospektnek hivnak, egy úri vadászcsapat egy szép tizenkét agancsos szarvast hajt.
Ilyen évszakban szarvasra vadászni a közönséges vadászszabályok is tiltják, a szarvasnak csak most nőtt ki az új agancsa, tülkei még tompa buczkók, érzékeny bőrrel bevonva. De még annál kevésbé szabad talán szarvas-vadászatot rendezni egy nagy város közepén, épen Szentpétervárott, a masliczahét utolsó napján?
Úgy látszik, hogy ennek a társaságnak az is szabad.
Egy tuczat férfi és három asszony a vadásztársaság. A cselédnép meg a kopófalka nem számít; az is megy valami ötvenre.
Az egész utat végig söprik maguk előtt, a milyen széles.
Bizonyosan úgy történhetett, hogy a vadásztársaság megkezdte a hajtást a Czarszkoe-Zelo vadaskertjében, a szarvas kitört s a város felé vette futását. Erre a társaság utána eredt. A vadászhevély nem engedi azt a kérdést, hogy «merre szabad az út?»
A futóvad keresztül vágtat a Fontanka hidján. A vámőrök hasztalan eresztik le előtte a sorompót, átszökik rajta. Akkor az őrök megismerik a vadásztársaságot s megszeppenve akarják a sorompót megint fölereszteni. «Hagyd úgy!» kiált a legelől lovagló úr. S arra az egész vadásztársaság utánozza a vadat s átugratja a sorompót.
A szarvas a város egyik főutczáján vágtat már, a csaholó kopófalka mindenütt a nyomában. Az utczaszögleteken ácsorgó rendőrök félreugranak a csata elől, mely előttük elvágtat.
A császári hadapródok kaszárnyája előtt áll egy gránátos az őrhelyen. Annak puskája van. Ha az eszét követné, lelőné vele a nyargaló vadat, hogy a vásáros nép közé ne rohanjon. De a katonaregula előbbre való az észnél. Az őr megismeri előljáróját s fegyveres tisztelkedésre várja be. A rebellis vad azonban nem ismer semmi törvényt, egyenesen neki rohan az őrnek s szarvára kapva azt, felhajítja a levegőbe. A katona valószínüleg talpra fog esni s folytatni fogja a tisztelgést. De már akkor a szarvas bekanyarodott a Kert-utczába. Ez egyike a legkedvesebb sétahelyeknek a czári fővárosban. A sétáló néptömeg riad minden oldalra szerteszéjjel. Asszony sikolt, férfi ordít, kutya ugat, egyik ember a másikat taszítja halomra, a szánok egymásba ütődnek, felborulnak, s a szarvas és a vadászcsapat keresztül gázol esett emberen, dült szánkón. Hiszen jó mulatság ez, senki sem sértheti meg magát, elég mély a hó.
Most a szarvas betéved a szénatérre. Egy perczig elbámul, a mint az óriási négyszögöt meglátja, tele nyüzsgő embercsoportokkal, hanem ekkor észrevesz valamit. Azokat a sorban fölállított szarvasokat ott a vadasboltok előtt. Azt gondolja, az egy szarvascsorda. S a hajtott szarvasnak az a szokása, hogy ha meglátja a falkáját, közé menekül. Tehát neki a néptömegnek. Az ordítás, sikoltás, káromkodás pokoli zajjá növekszik. Feldöntött sátorok, felborított mészáros-padok maradnak a vad roham nyomában. A mint azonban a szarvas a vadas kirakat közé ér s hirtelen megcsapja az orrát a vérszag, a mint meglátja a rokonait megcsonkított tagokkal, egyszerre dühbe jön s szarvait előre szegezve, szilaj bőgéssel tör magának utat az ellenkező irányban, míg újra kijut a Kert-utczára s azzal vadul rohan előre egyenesen neki a Gosztinnoi Dvornak.
Ez Szentpétervár egyik legnagyobb nevezetessége, az árúbazár.
A Gosztinnoi Dvor épülete maga egy egész városnegyed, a hol a perzsa-szőnyegtől elkezdve a gyémántnyaklánczig a világ minden drágaságát együtt találni. A szarvas azt gondolta, hogy ez neki való menedék. Minden ajtó nyitva.
Az ezernyi bolt közül épen egy velenczei üvegkereskedő raktárát választotta ki mentő odujának, maga után vonva kutyafalkát, vadásztársaságot. A nagy oszlopzatos terem rakva volt százezereket érő velenczei kristályokkal, miket műértő kéz tündéri gúlákba halmozott össze, s a falak köröskörül padlásig érő tükrökkel fedve. A szerencsétlen olasz boltos bankrottot kiáltott ijedtében, a mint a szarvast árútermébe rohanni látta s végtelenül tréfás jelenet volt, a mint a szegény signore karszékestül együtt hanyattvágta magát s a két fölemelt talpát tartá védelmül maga elé. A mint azonban a gim abból a sok tükörből egyszerre megannyi magához hasonló üldözött szarvast látott előrohanni, szintannyi sarkát harapó kutyafalkával s vágtató lovassal, teljesen elveszté a mi kis esze volt. Ott hagyta a rugkapáló olaszt, a kit a nehéz nyavalya tört ki ijedtében, keresztültört az üldözőin, s bevágtatott a nem messze levő Apraxin Dvorba, a hol megint a világ minden ócska zsibárúját csaklizták a minden nemzetből összevetődött csiszárok, zsidók, törökök, örmények, persák, kis és nagy oroszok, skopcsik és raskolnikik, grúzok és finnek, kiterítgetve czókmókjaik halmazát az utcza kövezetére, hogy jobban útjában legyenek a vásárlónak, a kit ketten-hárman megfognak, portékájukat magasztalva, a szomszédét ócsárolva, alkudozva, czigánykodva, esküdözve, a világ minden barbár nyelvén. – Közéjük a szarvas! Ez volt még csak a pompás mulatság! Hogy ordított Allaht, Jehovát, Jézus Krisztust a sok felriadt kufár, a kit a szarvas felrúgott! Hogy mászott hasmánt négykézláb a beszélő békasereg odujába, mikor a vadásztársaság meg a sok kopó keresztül tört rajta! Hogy vágta magát hasra a lengyel zsidó, a ki nem tudott merre menekülni, s jajgatott, mig szarvas, ló és kutya átugrált a testén, s a tulsó kijáratnál hogy omlott ki a felvert Bábel népe, ordítva, hogy itt az itélet napja. A szarvas átszökött a megtorlott embertömeg fejein. Ezt a kopófalka és a lovastársaság nem tudta utána csinálni s időbe került, míg a falkár és a peczérek szét tudták korbácsolni az eleven akadályt a vadásztársaság útjából. Ez alatt a szarvas egérutat nyert, kimenekült a Fontanka csatorna körutjára, keresztül iramodott a jégen a tulsó part házsoráig, a hajszoló csapat csak a Gorochonaja-utcza szegletén érte ismét utól.
Itt volt, történetünk idejében (1824–25.), egy nagy parkkal körülvett palota, a Bulavszky-kert; (1862-ben a nagy tűz elhamvasztotta ezt az Apraxin Dvorral együtt, s jelenleg a czarszkoe-zelói vasut indóházának raktárai állanak a helyén.)
A park magas aranyozott vasrácsozattal van körülvéve, melyen keresztül hajlanak a jégburokkal fedett fenyőfalombok. A szarvas tán azt hitte, hogy ez a vadaskert.
E park és palota mentében, nem messze tőle van a nagy Obuchov kórház.
Ötszáz lábbadozó beteg, férfi és asszony (többnyire nyavalyatörősek) jött épen akkor szembe az utczán. A Szentháromság templomában voltak áldozni ezen a napon, onnan tértek vissza a kórházhoz.
Ha ez a vad iram e nyomorult csoport közé zúdul, azon mind kitör az epileptikus roham. Azok nem birnak elfutni, szélhüdött tagjaik, mankóik, hülye elméjük nem segítik meg őket a veszedelemben. Maga a rémület elég megölni a lábbadozót, a kibe csak hálni jár a lélek.
Csak egy nagy jajkiáltás chorusa hangzott a tehetetlen tömeg felől, mely mintha le volna igézve, mozdulatlanul állt meg a megfoghatatlan roham előtt. A beteg embernek nemcsak a lába, hanem a feje is zsibbadt.
Hanem azért csak «hajrá!»
A mint aztán az üldözött szarvas a Bulavszky-park főkapuja előtt elrohant, e kapun keresztül egy lövés dördült el; a szarvas a lövésre oldalt szökött, a szarvait a hátára csapta, azután csülkeire bukott, s még egyet rúgva magán, véres orrával barázdát turt a hóban s aztán elnyult holtan, odafektetve fejét, véres agancsaival a kapu küszöbére, mintegy köszönetül annak, a ki üldözőitől egy jó lövéssel megszabította.
A vadásztársaság mulatsága el volt rontva.
NEM «NEBEN…»
Hallatlan vakmerőség, elrontani az urak mulatságát!
– Ki tette ezt a lövést? kiálta a legelől vágtató lovag, korbácsát a levegőben fütyöltetve.
A kopófalka dühösen rohant a nyitott kapunak, a honnan a lövés történt, a sinkorán-társaság is meg volt sértve a vadászbecsületében.
A kérdés oroszul volt téve s a taglejtés is illett hozzá, bár a lovag arcza egészen simára volt borotválva, francziásan (a többiek mind pofaszakállt viseltek).
– Én voltam olyan bátor! felelt rá egy női hang, s a kapu fölött egymásba hajló fenyőfák alul, a mik a palota bejáratáig egy hosszú sétányt képeztek, előlépett egy nőalak, délczeg, karcsu, mint a Kalevala hősregéinek amazonjai, hosszukás halavány arczát a veresbe játszó szőke haj szabadon szétszórva repkedi körül, mint egy oroszlánsörény; finom egyenes orra, fölvetett ajkai a Niobe-csoport alakjaira emlékeztetnek; míg az a két nagy lángoló fekete szem, tele megverő varázszsal, a Szakuntala péri tüneményeinek illik oda. Három külön égalj mythosából összevarázsolt tündér.
– Én voltam az a bátor! szólt a nő, a ki egyedül jött elé, minden kiséret nélkül s míg balkezével a rárohanó ebeknek fittyet hányt, a jobbjában tartott kétcsövű puskát arczához emelte s a kérdező fejének szegzé. És még van egy lövésem az ön számára is, ha le nem ereszti azt a fölemelt korbácsot.
A kutyák megszelidülten nyihogták körül a nőalakot, melyet egy percz előtt még szét akartak tépni, s a lovag sem volt hozzájárulhatlanabb a varázs előtt, mint a kopók. Megfordítá kezében a lovagostort s a gombjával tisztelgett, s most már francziára fordítá a discursust, a mi az orosz előkelő társaság nyelve.
– Nincs szüksége önnek, madame, a lőfegyverhez folyamodni, a midőn szemeiben oly hatalmas kettős tűzfegyverrel rendelkezik.
A lovag elárulta, hogy Versaillesben járta a főiskolát, a hol tudnak bókokkal harczolni s bókokkal fedezni a meghátrálást.
A vadásztársaság többi része ez alatt szintén megérkezett a kapu elé.
A férfiak, a mint meglátták, hogy kivel beszél az első lovag, visszarántották a paripáikat, mintha szeretnének nem lenni jelen az értekezésen; csak egy éltesebb úr, kinek a bundás bekecsén gyémántos rendcsillag ragyogott, léptetett közelebb. A nők egyike azonban egyenesen oda vágtatott a kapuhoz s ott megállt szemben a másik hölgygyel. Csak az elesett vad választotta el őket.
A lovaghölgy kékrókaprémes bekecset viselt, hasonló süveggel, mely alul csigafürtökben «a l’anglais» omlott vállára dúsgazdag világos szőke haja. Arcza egész a szeméig volt pirulva a hevélytől és a csipős hidegtől, s az égő arczszín még elevenebb kékké tette kissé kiülő szemeit; finom keskeny ajkai nyitva voltak, a kék szalag, mely állát a hideg elől eltakarta, s a kék fátyol, mely homlokát körülövezte, nem engedett egyebet láttatni. Hanem a mint a másik hölgy elé ért, a lovagnő hátratürte álláról a burkoló szalagot (szép rózsás áll volt, gödröcske által kétfelé osztva), talán hogy szabadabban beszélhessen.
– Hogy merte ön e szarvast meglőni? kiáltá a másik nőre. Nem tudja ön, hogy ez a czár vadja?
– Hogy merték önök e szarvast a kórház felé hajtani? felelt az vissza, nem tudják önök, hogy az a nyomorultak háza?
– Remélem, elismeri ön talán mégis, hogy első úr Oroszországban a czár!
– Első úr az egész világon – a beteg ember.
– Ön vakmerő, madame!
– Azt elismerem.
A lovagnő most már a fátyolt is hátratépte homlokáról, melege volt. A lovagkorbács nyugtalanabbul játszott kezében.
– Miért nem vagyok most férfi! morzsolá a szót összeszorított gyöngyfogsorai között.
A sima arczú lovag azt látta e vonagló arczvonásokból, e megölő szemekből, hogy valami egyébről is van szó, mint egy meglőtt szarvasról; oda hajolt a lovagnőhöz s elég hallhatólag szólt hozzá németül.
Mert a franczia nyelvet (akkor még a legszeretettebb ellenség nyelvét) minden ember érti már az orosz fővárosban, de a németet (a leggyülöltebb jóbarát nyelvét) csak a kiválasztottak. Ha tehát azt akarja az ember, hogy a cselédnép ne értse, mit beszél, németül szól.
– Talán egy «Nebenbuhlerin?» kérdé a sima arczú lovag.
A lovagnő megvetésre biggyeszté ajkait s szempilláit összehúzva, azt felelé elég hangosan – németül:
– Nem «Neben».
A leggonoszabb sértés egy nő ellen.
Az a másik nő jól hallotta azt, s a kezében tartott lőfegyver egyik csöve még töltve volt.
E mondás után maga a kimondó is elsápadt, mint egy párbajvivó, a ki kilőtte a saját fegyverét, megsebzé az ellenfelét s most azt látja, hogy az is készül ő rá lőni.
De a halavány hölgy nem azt tette vele. Hiszen van szó, van tekintet, van mozdulat, mely fájóbb a sebet ütő fegyvernél. A mint az elejtett vad ott feküdt a lábainál elterülve, rátette az egyik lábát annak az agancsára s úgy nézett mosolyogva a lovagnő szeme közé, s hogy a kihivó insultus annál erősebb legyen, fölemelte a lőfegyverét s a másik csövet kilőtte a levegőbe. Mert fegyverrel védtelen ellenében, az injuriának nincsen elég éle. Most már volt.
A lovagnő arcza lángolt a haragtól. A lovagkorbácsot két keze közé fogva csavargatta, mint egy kigyót, mintha azon tusakodnék, hogy ezzel a kigyófarkkal összezúzza-e ezt a sértő mosolygást ezen az arczon?
A másik két nő közül az egyik egy fiatal leány volt, alig több még, mint gyermek. Tökéletes tojásdad arcz, finom hegyes állal, parányi, virágbimbó csukódású ajkak, nagy sötétkék szemek, a mik messziről feketéknek látszanak, egyenes vékony fekete szemöldök, s aczélragyogású hajfonadékok. Az egész tekintete a növendékleányok elbámuló tudatlansága. Legkülönösebb rajta az, hogy férfinyeregben lovagol, s a viselete is ahhoz van alkalmazva, cserkesz beshmet, bő fehér salavári, magas csizmákkal, széles kázsmiröv, lecsüggő kindzssállal.
Mindenki értette, csak ő nem, hogy mit beszélnek ezek most.
A ki a nyelvet nem értette, megértette a mozdulatokat, meg az arczok összefeleselő vonaglását, a szemek kereszttüzét, ő még azt sem. Csak bámult. Azt látta, hogy két asszony nagyon haragszik egymásra, egy szarvasnak az agancsai miatt.
A lovagnő erőszakos kezében addig hajlott a lovagkorbács, míg csakugyan ketté törött. Mással kellett ütnie.
– Bethsába! kiálta a bámuló hajadonra, s azután valamit mondott neki valami olyan nyelven, a mit kettőjükön kívül senki sem értett: talán cserkeszül; hanem az arczkifejezéséből a beszélőnek, az elképedéséből a ráhallgatónak meg lehetett érteni valami ilyen formát: «azt kérdezted tőlem, milyen az ördög? itt van: ez az!» A fiatal leány lehúzta a fejét s keresztet vetett magára, nagy kék szemeivel félénken sandítva azon alak felé, a ki maga az élő sátán.
Akkor aztán megfordítá a lovát a delnő s megragadva a leány lovának zabláját is, előre vágtatott, vissza, a merről jött, nyomában az uri társaság és a kopófalka. Az elejtett szarvast otthagyta mindenki az utczán.
HADITERV EGY ASSZONY ELLEN.
Az egész úton végig mind a Ghedimin-palotáig természetesen nem folyt egyébről a beszéd, mint a lefolyt izgalmas jelenetről.
– Parole d’ honneur! mondá a sima arczu lovag, korbácsával saját lovagcsizmáira huzogatva. – Föl van fordulva az egész világ! Ha Erzsébet czárnő idejében mert volna ilyen insulteot elkövetni egy Ghedimin-herczegnőn egy asszony, megkancsukázták volna a piaczon; elvágták volna a nyelvét, mint Lapoukhinnőnek. Ezt köszönjük a túlságos philantropiának! Soha sem volt az nekünk való. Minket megöl a voltairianismus! Hogy türhet el ilyet Arakcsejeff? Tán csak nem orosz ez az asszony? Tán valami angol, vagy német dáma, a ki idejött bennünket boszantani s a követség oltalma alatt áll? Bezzeg 816-ban, mikor utoljára voltam itthon, nem merték volna velünk ezt tenni! Ezek az idegenek! De mindegy! Ha nincs a rendőrfőnöknek az ilyenek számára büntetése, majd mi magunk fogjuk kezünkbe venni a korbácsot. Csak az ön jelenléte tántoritott vissza most is, Mária Alexievna herczegnő, esküszöm rá.
– No, no! Ön nem tudja, hogy ki ez a nő.
– Bárha herczegnő is!
– Több annál.
– Nem bánom, ha expatriált királyné is, onnan Georgiából.
– Csitt! (A hölgy egy óvó tekintettel figyelmezteté a lovagot a balján lovagló leányra.)
– Hiszen nem ért németül. – No hát – királynő az a némber?
E kérdésre a delnő elkezdett kaczagni.
– Az bizony, királyné! Igazán királyné! Uralkodó királyné! Absolutegyeduralkodónő. Hahaha! Mi mindnyájan alattvalói vagyunk: ön is, én is, Alexej Maximovics is. Hahaha! Egy olyan királynő, a kit az országából nem ágyuval szoktak kikergetni, hanem ezzel ni!
A delnő az összetört lovagostor fogantyuján levő sípot nyujtá a lovag elé.
– Micsoda! Egy komédiásnő?
– Az hát. Mi volna egyéb?
– Ah, haha! A ki ellen füttyhang a revolutió, a kinek a trónját síphanggal lehet felforgatni! Ah, Mária Alexievna! ajándékozza ön nekem ezt a sípot, úgy fogok vele harczolni önért, mint a «Ritter ohne Furcht und Tadel».
A delnő átengedte a nevezetes pokolgépet, a mivel a szinpadi potentátokat szokták a levegőbe vettetni, a lovagnak, mikor az őt a Ghedimin-palota vestibulejében lesegíté a nyergéből.
A lovag megcsókolta a delnőnek a kezét, a miért az megcsókolta a lovagnak az arczát. A szép gyermekleányt kézen fogta a delnő s együtt mentek fel a széles, hármas üvegajtóval elzárt fűtött lépcsőn.
Itt aztán az egész vadásztársaság szétoszlott, találkozót adva egymásnak ma estére az operaházban.
A sima arczú lovagnak a hátára veregetett a tenyerével a rendcsillagos hallgatag úr, ki nem vegyült a társalgásba.
– Te pedig jőjj fel hozzám, Nikolaj Szergievics, egy szóra.
– Parancsolj velem, Alexej Maximovics.
Az Arakcsejeff-palotához lovagoltak.
Szentpétervárott nincsenek ősrégi paloták, az egész város csak másfél századot számlál még; a czári kegyencz palotája a Nefszkij-prospekten fekszik s inkább kényelemre, mint pompára van berendezve. Télen át magukat a falakat fűtik alagcsöveken át éjjel-nappal, minden ablakot hármas üvegtábla tart elzárva s a szobák keményfatáblákkal vannak kirakva.
A vadászatból hazaérkezőket készen várta a forró thea, arakkal és valami sajátszerű járulékkal, a mi cayenne-borsból és spanyollégyből van készítve, egy késhegynyi belőle átmelegíti a zsibbadt idegeket: más égalj alatt méreg volna az.
A főúr, kit most már palotájáról ismerhetünk, Arakcsejeff bezárta maga után a szobája ajtaját s aztán egy amerikai hintaszéket tolva a kandallóhoz vendége számára, leülteté azt, csibukot dugott a szájába s maga a kandalló elé állt.
– Hallod-e, Nikolaj Szergievics. Azt mondom neked, hogy azt a sípot, a mit a herczegnőtől kaptál, tedd el jól az ereklyéid közé, s ha fütyülni akarsz rajta, eredj ki vele az erdőbe; mert ha te azt, a mit a herczegnőnek esküvel fogadtál, megteszed, másnap útban vagy Irkuczk felé s bizony Isten nem tudom, hogy mikor jösz vissza.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy a czár azt tartja, hogy olyan herczeget, mint te vagy, tud ő teremteni egy óra alatt százat, hanem olyan énekesnőt, mint Ilmerinen Zeneida, egy század teremt egyet.
– Ah! Tehát ez a hölgy Ilmerinen Zeneida, a hirhedett Cimarosa hősnő? Tisztelet! Már ennél a szónál nem pipázok. Mikor Ghedimin herczegnőnek esküdtem, akkor nem tudtam, hogy kiről van szó. Ez felold a fogadásom alól. Az «isteni» Zeneida ellen még az «angyali» Maria Alexievna kedveért sem lehet föllázadni. Inkább egy sereg legitim uralkodó ellen! De mily ostoba vagyok én! Bizonyosan megfagyott az agyvelőm ebben a nagy hidegben, mint a kényeső a thermometrumban. Hisz azt már odakünn hallottam, hogy a «diva» a czár és czárnő protegéeje s azonfölül pedig a derék Maximovics Iván kedvese. Abból a párbeszédből, a mit a két nő vetett oda egymásnak, kitalálhattam volna, hogy a feleség és szerető találkoztak véletlenül össze.
– Most aztán még azt kell kitalálnod, hogy mind a két nőnek a kegyébe bejuss: mind a feleség, mind a szerető kegyébe.
– Az könnyű feladat, egyiktől a másikhoz hírt hordani.
– A nőnél könnyen fog menni, mert az őszinte, egyforma, szenvedélyes; hanem a kegyencznőnél nehezebb lesz, mert ez az életben is annyiféle alakot tud játszani, mint a szinpadon. S neked meg kell tanulnod, hogy melyik az igazi?
– A milyen igaz, hogy Galban lovag a nevem.
– No hát, Galban lovag, azt elképzelheted, hogy mikor téged hazahivattunk Versaillesbol, a hol reánk nézve az voltál, a mi a szem és fül az emberre nézve, hát annak nagy okának kellett leni. Remekül betanultad, hogyan kell a legtitkosabb diplomácziai cselszövényeket az asszonyi szíveken keresztül kicsalni, s nem hagytad rajtakapatni magadat. Most itthon kell ebből a mesterségből letenned a remeket.
– Hogyan? A szent Oroszországnak volnának titkai, a miknek a rendőr és a pópa nem tud végére járni?
– Kedves Galban lovag. A mi jó Khulkinunknak elég baja van a tolvajokkal s azokkal is igen kevés szerencséje. Tanácslom is neked, hogy éjszaka, mikor a klubból hazamégy, ha valaki megállítja a szánkódat, hát csak add oda neki nyugodtan a tárczádat, mert ha patrouillért kiáltasz, a katona még a bundádat is elveszi. Ha rendőr kezébe jutsz, az a tolvajt is kirabolja, meg tégedet is. A pópának pedig épen semmi keresete a mi embereinknél, hisz ezek azon kezdik, hogy tagadják az Istent.
– Ennyire jutottunk?
– Ennyire bizony. Jól mondta Kutusov tábornok, mikor a franczia hadjáratból visszatértek seregeink, hogy «most legjobban tenné a czár, ha ezt az egész győzelmes sereget belefojtatná a Keleti-tengerbe.» A visszatérő ezredek mind inficiálva voltak a szabadelvűségtől s elragályosíták az egész hadsereget. Bizonyosan mondhatom neked, hogy valamennyi fiatal tisztnek mind ott a zsebében a «szabad ember katechismusa», meg az «alkotmányterv».
– Hol veszik azt?
– Titkos nyomdájuknak kell lenni.
– Nagyon sokáig engedtétek őket játszani a szabadsággal.
– Ez volt a kisebb veszedelem. A míg engedtük őket a szabadkőmüvességgel alakoskodni, mindent nyiltan vittek; az udvari bálokban maga a czár hallatára beszéltek szabadságról, értekeztek népjogokról, jobbágyemancipatióról. De hát ez mind csak akadémiai disputa volt. A mint azonban a szabadkőmüvesek páholyait bezárattuk, a mint a titokzatos jelvényeket csúfságra elkótyavetyéltettük az Apraxin Dvor zsidópiaczán, az eltakart baj annál jobban elmérgesült. Momonov szabadkőmüvesei öt-hatféle alakban támadtak fel. Az egyik elnevezi magát a «közjó egyesületének.» Ennek a feje Orloff. A másikat úgy nevezik, hogy «szojusz spaczinia», a harmadikat «hősszövetségnek», a negyedik neve «szojusz blagodenstoiga.» Van egy, a mely a «nyolcz szláv nép köztársasága» czíme alatt alakult; tagjai ismertető jelül nyolczágú csillagot viselnek. (Az egyik ágára Magyarország is oda van írva.) Ugy támadnak, mint a gomba.
– Nevetség! Az én időmben is voltak ilyen clubbok, a melyek titkos összejöveteleket tartottak. Mondhatom, hogy semmi államellenes dolgok nem történtek bennük. Ha a rászedett férjeknek nem volt ellene kifogásuk, a rendőrségnek ugyan nem lehetett.
– De ezek nem ahhoz hasonlók, szólt Arakcsejeff, indulatba hozva. (Az a szokása volt, hogy odahaza, mikor titkos látogatójával beszélt, folyvást egy pálcza-tőrrel volt dolga, azzal a spanyol falakat, meg a függönyöket szurkálta keresztül, mintha mindenütt hallgatózó kémeket akarna felspékelni, s ha hallgatójának a kabátja valami tárcza, vagy zsebkendő miatt fel volt duzzadva, oda is beszurkált a pálczatőr hegyével, mintha meg akarná tudni, hogy mi van ottan?) – Mindenütt ott vannak és sehol sem találhatók. Összejöveteleiket el tudják álczázni bálok, hangversenyek, orgiák mögé, kijátszszák minden kémkedésünket. Mit gondolsz? van egy könyvük, a mi egy valóságos országgyülési napló. Minden tartomány képviselőinek tanácskozása van abban feljegyezve: hogyan kell Oroszországban egy rendszeres forradalmat előidézni? minő legyen az alkotmány? Mi történjék a dynastiával? Hogy legyen az ország felosztva? Rendi képviselet, vagy népképviselet legyen-e? S ugyanebbe van beírva az összeesküvők teljes névjegyzéke, a kik az egész birodalomban a Fekete tengertől a Jeges tengerig kezükben tartják a háló csomóit. Ezt ők úgy hiják egymás között, hogy a «Zöld könyv». Hol van az a könyv? Ez a kérdés.
– Egy ellenkérdéssel felelek. De ne szurkáld a bundám gallérját azzal a hegyes stiléttel! Látta-e azt a könyvet valaki, s ha látta, miért nem mondja meg, hol látta?
– Azt is megtudhatod. Három osztályra vannak felosztva az összeesküvők. Az első a «testvérek». Ebbe mindenki bejuthat a kiről a bevezető jót áll. Hanem ezek csak annyit tudnak, hogy ők egy összeesküvésnek a tagjai s szabad bejáratuk, van a gyülekezetbe. A második osztályban vannak a «férfiak». Ezek már kipróbált emberek, a kikre egy bizonyos adott jelszó szerinti cselekvés van bízva. (A tiszti karnak egy harmadát közéjük számíthatod.) Még ezek nem tudnak egyebet elárulni, mint kiki saját magát s a reá bizott dolgot. A harmadik osztály tagjai a «bojárok». Ezek az intézők. Ezek közé nehéz bejutni s a ki egyszer köztük van, az el nem árul többé semmit.
– Nincsenek feleségeik, szeretőik?
– Erre a kérdésre magamtól is rá tudtam jönni. Hogy a titkokat legjobban meg lehet az asszonyok által tudni, gyémántokkal és szép szemekkel sok sötét helyet meg lehet világítani: az régi dolog. A «Zöld könyv» őrzése asszonyra van bízva; ez kétségtelen. De fölfedezéseinkkel még eddig mindig kudarczot vallottunk. Megtudtuk, hogy a zöldkönyv Orloff szeretőjénél van. Iszonyú kincs árán megszereztük azt tőle. Aztán találtunk benne egy sereg botrányos adomát a szentpétervári életből, a mit a nélkül is tudunk. Azután más nyomot találtunk. A zöldkönyv a «martinisták» birtokában van. Főnöküknek van egy szeretője a ki ennek fanatikus híve: semmi pénzzel rá nem vehető, hogy őt elárulja. Egy éjjel megleptük a szállásán a némbert, megkötöztettük, szétbontattuk a szobája gerendáit s megtaláltuk a «Zöld könyvet.» Hát az meg tele volt istentagadó thesisekkel. De hát ki törődik azokkal? Az Isten ellen szabad föllázadni, csak a czár ellen nem szabad. Végre rájöttünk, hogy a valódi lelke az összeesküvésnek, az a liga, a mi «az észak egyesületének» nevezi magát. Ennek a feje pedig Ghedimin herczeg.
– Ördögbe is!
– Az ám. A trónhoz legközelebb álló urak! Ennél kell lenni a «Zöld könyvnek». Ott volt. Kire bízhatna az ember ily veszedelmes kincset másra, mint a feleségére? Hanem a vasláda kulcsát, melyben e könyv rejtve volt, a férj szüntelen a nyakába akasztva hordá. Hilarion atya a vallásos oldaláról kerülte meg a nőt s rávette, hogy egyszer vegye le a férj nyakából a kulcsot, mikor az épen hagymázban feküdt s nem tudott magáról s adja át nekünk egy éjszakára a «Zöld könyvet». A nőnek sok leimádkozni valója lehetett, a bűnbánatért cserébe megtette ezt a kis árulást, s én egy egész éjszakát töltöttem a Ghediminnél talált «Zöld könyvvel».
– És aztán?
– Hát aztán földhöz csaptam. A könyv tartalma ugyan csupa veszedelmes doktrinák gyüjteménye volt, de semmi egyéb, mint abstrakt thesisek, philosophemák, glossák; és főleg semmi megfogható nevek. Mit bánom én, mit mond Seneca, Rousseau, Saint Just? Én azt akarom tudni, hogy mit mondanak a Muravieffek és Turgenyeffek? Ez is csalás volt. A ravasz Ghedimin nem bizott a feleségében. Olyan könyvet adott neki a megőrzésre, a mit ha az elárul a censornak, az nem fog tőle sajnálni egy hasáb fát, hogy megégesse rajta, de ha a titkos rendőrfőnöknek árulja el, az sajnálni fogja az olaját, a mit elégetett az olvasása alatt.
– Tehát ha nincs a feleségnél az igazi «Zöld könyv», akkor a szeretőnél kell annak lenni. Az pedig Zeneida.
– Kitaláltad.
– Idegen nő ez?
– Nem. Alattvalónk. Finn leány Helsingforsból. A czárnak azért különös kegyencze, mert birodalmunk büszkesége, a ki leverte Catalanit. A czárné is beczézi. Tudod, ő felsége nagy zenekedvelő s nem akarja engedni hogy Cimarosa, Fernand Cortez és Pæsiello iskoláját a divatos Rossini megbuktassa. Ilmerinen Zeneida soha sem énekel Rossinitól. Minden órában szabad bejárata van az uralkodó családhoz, akárhányszor megvárakoztatnak engemet, sőt Miklós nagyherczeget is miatta. Az udvari tánczestélyeken úgy bánnak vele, mint egy uralkodó fejedelemnővel s a czárné kedvencz virágát, a fehér rózsát, egyedül neki van megengedve a hajában viselni. Hogy a finn diákok forrongása miatt a helsingforsi egyetemet át nem tették Kievbe, egyedül Ilmerinen Zeneida szép hangjának köszönhetni, a ki könyörögni is olyan szépen tud, mint énekelni. A czár már egyszer herczegnővé is akarta őt tenni s mit felelt rá az elkényeztetett? «Felséged degradálni akar engem?»
– S ez a nő lehet részese a czár elleni összeesküvésnek?
– Ha lehet szeretője az összeesküvés fejének, egy Ghedimin herczegnek, a ki az Oroszországban uralkodó tizenkét család leghatalmasabbika; – jobbágya, jövedelme több, mint a württembergi királynak. S mégis lehet összeesküvő, s mégis lehet neki híve Ilmerinen Zeneida. Ne felejtsd el, hogy a leány egy «kalevaine.»
– S micsoda jelek vannak e gyanura?
– Mondtam már neked, hogy az összeesküvők nagyon ügyesen tudják vinni a dolgukat. Nem bujdokolnak ezek sötét külvárosokba, földalatti boltokba, hanem inkább a sokaságot keresik s zajt csinálnak maguk körül, mikor tanácskozni akarnak. Ezt már a lengyelektől tanulták el, kiknél a «vendíta» és a «philaretes» tagjai országos vásárokon szoktak összegyülni. A mi összeesküvőink mulatnak. Most következik a nagybőjt. Minden szinház zárva lesz. Hét hétig tiltva minden nyilvános mulatság. A népnek látni kell, hogy az úri rend is tartja a vezeklést. A templomba el kell járni. S a császári énekkar zsolozsmáit állva végig hallgatni. Hanem aztán hogy este bezárt ajtók mögött mi történik? azt nem kérdi senki. A titkolózásnak van elég jó czíme. A meghivottak nem alkotmányt csinálni, csak pecsenyét enni jönnek össze. «Bőjtszegőknek» nevezik magukat. Ha a rendőrség rájuk törne, találna felszelt vadsültet, párolgó rostbeafet az asztalaikon, sőt talán elázott convivákat is az asztal alatt, s azokat bizonyára megvesszőznék a bőjtszegés miatt; de hogy a belső szobákban mi történik, azt nem tudná meg senki. És itt a szinpadi királynő még különös előnyben is van. A szinház népének az egész világon, mint jól tudhatod, külön törvénye van. Ugyan ki keresne szigorú erkölcsöket a tánczosnőknél, a mimáknál. Nekik éltető elemük a pezsgő könnyelműség. A rendőrség rég szemet húnyt az ő különczségeik fölött. A ki egyszer elég szerencsés Ilmerinen Zeneida termeibe egy nagybőjti «zártkörű estélyre» meghivatni, az ott együtt fogja találni az opera és ballet minden könnyelmű szépségeit s az egész szentpétervári arany fiatalságot s nem lesz panasza sem szép szemek, sem a jó borok tüze ellen. Akár megégjen bennük. Hanem azután, ha a nagy mámor közepett meg tudott annyi józanságot őrizni, hogy másokra is ügyeljen, akkor észre fogja venni, hogy a társaság tagjainak egy része lassankint eltünedezik a termekből.
– De hisz annak egynél több oka is lehet.
– Lehet. Például az az oka is lehet, hogy egy rejtett szobában roulettet játszanak. A czár szigorúan tiltja a roulettet, s a kit ezen rajta kapnak, irgalom nélkül Szibériába küldik. Bizonyos, hogy Ilmerinen Zeneida rágalmazói, különösen a nők, a kik irigykednek rá, azt hiresztelik felőle, hogy titokban roulettebankot tart, s az teszi érthetővé mesés pazarlását. Én mást hiszek.
– Mi okod van mást hinni?
– A szinésznő hirhedett estélyein rendesen jelen szokott lenni Turgenyeff Miklós is, s ő is azok között van, a kik éjfél után eltűnnek a mellékszobákba. Turgenyeff Miklós pedig philosoph és puritán.
– A philosophoknak is vannak szép asszonyok és jó borok között lucidum intervallumaik.
– Régebben ismerjük Miklóst. Én még demidecemvir korából figyelemmel kisértem. Ő volt az egyedüli kortársai között, a ki semmi divatos kicsapongásban részt nem vett. Beutazta Angliát, Franczia- és Németországot és mindenütt csak a nagy költőket, a magasröptű szellemeket kereste föl; a könnyelmű raj mulatságaiban nem találkozott vele senki. Párisban sem! A hol a gyönyör uralkodó vallás. Ugyan hogy jutna eszébe itt áldozni titokban annál az oltárnál, a mi nálunk a bálványimádás tilalma alá van vetve? Ennek az egy embernek a jelenléte elárulja, hogy ott a zárt ajtók mást rejtenek, mint eleusi mysteriumokat!
– És ezt még eddig nem lehetett kitudni?
– A mint Zeneida Ghedimin herczeg karján eltávozik a társaságból, a mulatság a Mylitta-ünnepély szinét veszi föl; a könnyelmű színpadi tündérek lefoglalják minden érzékét a köztük maradónak s az másnap csak arról tud számot adni, hogy milyen jól mulatott. Ha egy «testvér» menekülni akar közülök, hogy utána menjen a «bojároknak», azt elfogják, visszahozzák, agyonitatják, agyonölelik a szeretetreméltó összeesküvők. Hogy ki tudja őket játszani, hogy egyenesen magát a mysterium főpapnéját birja meghódítani, egy olyan, minden olympi játékban győztes hősre van szükség, mint te vagy.
– Nagyon hizelgő rám nézve. Mikor kezdjek hozzá?
– Még ma. A masliczahét utolsó napja van. Az operaházban utolsó előadás. Zeneida a mi Cimarosánk «titkos házasságában» lép föl. Nagy lesz a tolongás. A mint az éjféli tizenkettőt üti, megszólalnak minden toronyban a harangok s e harangszóval kezdődik a hosszú bőjt, mindenki hazatakarodik az utczákról vezekleni. Hanem a szinpadok királynéjának országában akkor kezdődik el a farsang! Karnevál herczeg egész bohó társaságával tartja ünnepi fölvonulását a fényesen kivilágított termekben, a miknek zárt ablaktábláin egy fénysugár s egy zenehang sem törhet keresztül. Neked meg kell magadat hivatnod erre a mulatságra.
– A mai nagy affront után.
– Te mester vagy az ilyenben.
– Ghedimin herczegnőnek azt igértem, hogy még ma ki fogom a vetélytársnőjét fütyülni.
– Nekem pedig azt igéred meg, hogy még ma meg fogod őt hódítani.
– Rövid az idő.
– De kapóra az alkalom. Megtudtam, hogy két olyan ember érkezett tegnap a fővárosba, a kinek a jelenléte itt szokatlan. Az egyik Krizsanovszky Lengyelországból, a másik Pestel ezredes a déli hadseregtől. Mind a kettő kapott már meghivást Zeneida úgynevezett tánczmulatságába.
Ezekkel csak ma és csak ott találkozhatol. Ezekről meg kell tudnod, hogy miért jöttek ide?
– Ott leszek.
– Hogy kezdesz hozzá?
– Ahogy mi nálunk minden szerelmes historiát szokás kezdeni, ajándékozással.
– Vigyázz! Ez a tündérnő gazdagabb, mint te vagy. Egy hangversenyével összeénekel negyvenezer rubelt s ha gyémánt kell neki, kikeresi érte a legszebbet, s ha gyémántnál is szebbet akar, kiosztja a szegények közt; az ajándékoddal könnyen azt teszi, hogy megduplázza s úgy küldi vissza.
– Olyat fogok neki ajándékozni, a mi megnyeri a tetszését. Egy nyolczas fogatot.
– Ah! A milyen csak a czárnak van.
– Dejsz, olyan a czárnak sincs. Majd meglátod. Ezzel a fogattal vágtatva török be a «sarkonforgó» tündérkastély kapuján. A többit bízd rám. Ha van «Zöldkönyv» a világon, azt én meg fogom látni.
A HÁTRAMARADT.
Ghedimin herczeg ma együtt ebédelt a feleségével.
Sem a férj, sem a nő nem hozta szóba a mai jelenetet, a mi a szarvasvadászatot befejezte. Pedig lehetetlen, hogy az egész városban szét ne futott volna annak a híre. Csak a rendőrség nem vett róla tudomást. Még az elejtett szarvast is otthagyták, a hol elesett, majd csak sötéttel fogják azt elszállítani, hogy senki se lássa, ki vitte el.
– Lesz ma szerencsém önhöz az operaházban? kérdé a herczegnő.
– Nem tudom, elmehetek-e?
– Kár lesz elmaradni. Ma Ilmerinen kisasszony utoljára énekel a «Titkos házasság»-ban s nagy ovátiók készülnek a részére.
(A herczegnő arra gondolt, hogy ma ki fogják fütyülni Zeneidát s azt nagyon derék dolog lenne a herczegnek neje páholyából végigélvezni.)
– Sajnálom, hogy nem igérhetem meg. De ezen az estén, mint ön nagyon jól tudja, az öreg anyámat kell meglátogatnom s a jó asszony, ha egyszer megkaphat, el nem ereszt. Az egész világról kérdezősködik s aztán szigorúan megköveteli tőlem, hogy mikor az éjféli harang megszólal, a szobája melletti kápolnában leüljek az orgonához s a bűnbánó zsolozsmát énekeljem. Ezt nem tagadhatom meg tőle. Inkább ha azt akarja ön, hogy együtt töltsük a mai estét, jőjjön fel velem hozzá.
– Oh, köszönöm a jó mulatságot. Én még nem éneklem a zsolozsmát.
– Még úgy sem látogatta ön meg nagyanyámat, mióta egybekeltünk.
– Tudja, hogy félek a halottaktól.
– De hisz ő szegény még eleven.
– Annál rosszabb. Élő halott. S én irtózom egy mumiát látni s arra gondolni, hogy magam is ilyenné lehetek valaha.
– No, hát jó mulatságot, kedvesem.
– Nagy áhitatot, kegyelmesem.
A herczeg eltávozott. A herczegnő utána küldte a törpéjét, hogy elrejtőzve a lépcsőház narancsbokrai közé, lesse ki, vajjon a herczeg csakugyan a nagyanyja lakosztályán marad-e, és meddig marad ott?
Ghedimin Maximovics Iván valóban a nagyanyja lakosztályába távozott az összekötő folyosón át. Az öreg úrnő a Ghedimin-palota középső szakaszában lakott, melynek ablakai mindkét felől udvarra nyiltak.
Épen húsz esztendeje már annak, hogy Anna Feodorovna el nem hagyta a szobáit. Még a rekkenő nyarat is ott tölti a prémbőrökkel kivert falak között, a mikor minden úrféle menekül a fővárosból a Neva szigeteire.
1804. tavaszán egy makacs idegbaj erőt vett rajta s azóta az egész járása-kelése e földön az étkező asztalától a kártyázó asztaláig s onnan vissza, egy kerekeken gördülő zselyeszéken. Fél a szabad légtől.
Eleinte az első években társasága is volt: három, korához illő öreg asszonyság, a kik eljártak hozzá whistezni és pletykázni. Lassankint kimaradoztak. Először egy, azután kettő, utoljára mind a három. Senki sem merte neki tudtul adni, hogy meghaltak. Azt hitették el vele, hogy nehezen esik a lábaiknak a lépcsőn fölmászni. Azóta egyedül egy magában játszik whistet.
Most is azt a tarka kattun kelmét viseli, a mi 1803-ban olyan nagy divatba jött, az által, hogy Sándor czár megtiltotta a külföldi gyapotszövetek behozatalát. Azt hiszi, hogy mai nap is azt hordja a metropolisban minden úrhölgy. És hozzá azt a tollas barettet, a mi hasonlít a turbánhoz.
Tizenkét esztendeje már, hogy a vele egyvívású emberek közül az utolsó meglátogatta. Azok mind elmentek már haza, az őseikhez. Hanem neki ezt nem szabad megtudni. Azok mind élnek s neki ünnepélyes alkalmakkor izeneteket, üdvözleteket küldenek; szentelt kalácsokat, fonatos pereczeket, himes tojásokat cserélnek ki egymással még most is s husvét napján ott vannak a czifra látogató jegyeik az asztalán, ez aranybetűs mondattal: «Christos woszkresz».
A világtörténet ott maradt el rá nézve, a hol I. Napoleon és I. Sándor császárok örök időkre békét kötöttek egymással s azzal egyidejűleg az ő egyetlen fiát, Vaszilovics Maximot a czár kinevezte az új georgiai dzsidásezred parancsnokának. Georgiát akkor keblezték be Oroszországba s Anna Feodorovna most is dicsekedve emlegeti, hogy egy napon Georgia volt császárjával, Heracliussal is volt szerencséje beszélgethetni, kit az ő kedves Maximja vezetett föl hozzá. Ugyan nem értették meg, a mit egymáshoz beszéltek, mert az excsászár csak perzsául tudott, a mi nem hasonlít sem az oroszhoz, sem a francziához, hanem azért igen jól mulattak.
Ettől fogva gondja volt rá a családnak, hogy a jó öreg asszony nyugalmát ne háborítsa meg semmi a világesemények nagy zajából. Az ő számára külön nyomattak egy hirlapot, a miből minden háborús hír ki volt hagyva. A fejedelmek nem tettek a világon egyebet, mint elvették egymásnak a leányait feleségül, országaikat nagylelkűen odaajándékozták egymásnak, a tábornokaikat minden ok nélkül feldiszítették, érdemrendeket osztogattak s hogy mégis vérontás nélkül ne maradjon a század, a távol Tenedos szigetén megverték a hitetleneket, s Persia határán levertek egy-egy kurd lázadást.
Anna Feodorovna még a rettenetes franczia hadjáratról s Moszkva iszonyú leégéséről sem tudott meg semmit.
Pedig a borodinói csatában az ő egyetlen Maximja is elesett.
Az ő hirlapjában az állt, hogy Vaszilovics Maximot kinevezte a czár Georgia kormányzójává s az oda ment el búcsúzatlanul. Azóta onnan izenget neki s küldöz leveleket, a miket az inasa olvas fel előtte, mert az ő szemei már nem tudják sorba szedni a betűket. Jó fiu! soha el nem felejti az anyját.
Ez az inas, a jó Ihnátko, az ő mindenese: szakácsa, szobaleánya, felolvasója. Az is lehet már valami hetvenöt éves, s ilyenformán valami tizenöt évvel fiatalabb úrnőjénél. Asszonycseléd nem állná ki, hogy napról-napra lakatot vessen a szájára s elhallgasson minden rossz hirt, a mi odakünn történt; oh, ezt nem lehetne asszonytól kivánni. Férfi is csak olyan birja azt meg, mint Ihnátko.
Kivált egy ilyen ünnepnapon, a mikor Anna Feodorovna nem kártyázik, mert az bűn volna. Annál többet kérdezősködik. Szerencsére igen jó étvágya van s minden süteményből tud jóízűen enni, a mit «barátnői» küldöznek neki a maslicza utolsó napján.
– Te Ihnátko, nekem úgy tetszik, hogy ezt a kalácsot nem maga készítette a Sofia Ivanovna. Az kiszokta szedni a mozsolaszőlőből a magokat. Kóstold meg csak.
– Ez biz igaz. Nem lát ám már a jó lélek.
– Igaz biz az; hisz az is öreg már velem együtt; elég oka lehet rá, hogy ne lásson.
(Legfőbb ok pedig az, hogy hat láb föld van közte és az Isten világa között.)
– Hát a kis herczegnő, meg a fekete grófnő elküldték-e üdvözleteiket a mai napra? Meg az altábornagyné, a ki olyan nehezen hall?
– Mind itt vannak a köszöntő leveleik az ezüst asztalon.
– Azonnal feleltem.
– Az altábornagynénak nagy betűkkel kellett volna ám irnod; mert igen nagyot hall. Hát az a szegény koldusasszony eljött-e a meleg ruhákért? Nem mondott-e jövendőt? Nem jön-e valami üstökös csillag? Csak az ne jőjjön! Hát a nagyherczegnőknek nem vitted-e el a bokrétákat?
– Elvittem. Megköszönték.
– Nem mentek még férjhez? Istenem, már arra valók volnának.
(Férjhez bizony, mind a ketten, még gyermekkorukban: ahhoz a fehér lovas vőlegényhez, ki a más világon tartja a nászt; de Anna Feodorovnának azt soha sem mondták meg.)
– Hát az öreg ember hogy van?
– Csak úgy, mint rendesen.
– Használja-e az általam küldött Erzsébetgolyókat a köszvény ellen?
– Erősen használja.
– Tud-e éjszaka aludni?
– Hát egyszer tud, máskor nem tud.
– Nem haragos nagyon, mikor holdujság van? vagy ha szél fúj?
– Hébe-hóba; de csak megengesztelődik.
– Az a csúf pipa tudom, hogy mindig a szájában van. Úgy ül a füst között, mint egy szénégető.
– Hát mit csináljon egyebet?
– No megállj. Vidd át neki: itt van, ezt a jó meleg hálósipkát. Magam kötöttem az öreg ember számára, piros haraszból. Mindig szerette a piros sipkát. Mondd meg neki, hogy gondoltam rá, nem úgy, mint ő én rám. De hát mit is küldhetne ő nekem? Pipahamut?
(Hajh biz az az öreg ember maga is rég hamu már. Ő volt a férje a jó Anna Feodorovnának. Maga is köszvényes ember volt, a ki évekig nem látta a feleségét, bár egy házban laktak; járni egyik sem volt képes. Azután az egyik nem tűrhette a pipát, a másik meg nem tudta azt letenni a szájából. Egyszer aztán ő is nyugodalmasabb helynek találta az Alexandre Nyefszkij kathedráléjában levő sirboltját az eddigi fekhelyénél; de olyan csendben temették el, hogy az öreg asszony nem tudott meg a haláláról semmit s még egyre készíti számára a jó meleg sipkákat.)
– De hát a «pulya» hol marad olyan soká? Tán csak nem beteg a «pulya?» Az volna csak szép, ha megfeledkezett volna rólam a «pulya!» Majd megmosnám a fejét a «pulyának!»
Ihnátko aztán megnyugtatja az öreg asszonyt, hogy a «pulyának» ő felségéhez a czárhoz kellett menni fontos tanácskozásra. Bizonyosan egy elajándékozni való országról van megint szó.
– Az már más!
Hja bizony a pulya már nagy ember; harmincz esztendős férfi s valamennyi érdemrendnek gyémántos tulajdonosa. Ez az unokája a jó öreg asszonynak, a délczeg, hatalmas Ghedimin Maximovics Iván herczeg. A nagyanya most is csak úgy hívja őt, hogy a «pulya».
Régóta ég már a lámpás a szobában, néha egész nap nem oltják azt ki. A legkisebb szélzúgásra minden ablaktáblát bezárnak s két-három nap elmulik a nélkül, hogy megvirradt volna ebben a szobában. Nincs is a szoba lakójának semmi szüksége a nappal és éjszaka külömbségeinek megfigyelésére. Ő nem kel fel, nem fekszik le. Ott ül a kerekes karszékében s ha rájön az álom, elalszik s mikor felébred, enni kér, s étvágya jó. Minden vasárnap behivatja a nőcselédeit, azok újra öltöztetik, megmosdatják s az neki egy hétre elég. A vasárnapot megtudja arról, hogy éjfélben az Izsáktemplom minden harangja elkezd búgni, s a pénteket arról, hogy a hirlapja akkor érkezik meg. Azon is elég egy héten keresztül ötölni-hatolni a jó Ihnátkonak. Néha össze is disputálnak ketten a «magas politika» felett. Most épen feszült viszony van az úrnő és a szolga között. A hirlapban ugyanis ez állt: «A hős Csernyi Gyurka megvette Belgrád várát a töröktől». Az úrnő ezt akként kivánta érteni, hogy ostrommal vette be s a hitetleneket mind kardélre hányta; a szolga azonban betűszerinti értelemben vette azt: megvette rendén, leszámlálva a pénzt a tulajdonosnak a markába. Ezen nagyon összevesztek. «No majd igazságot tesz a pulya, csak jőjjön elő; az majd megmondja, s ha neked van igazad: kapsz egy ujdonatúj tulupot, rókaprémmel; ha pedig nekem van igazam: kapsz huszonötöt a hátadra ezzel a fűzfakorbácscsal a saját kezemből».