IX.
Egyszerre megint ősz lett Szabolcsfalván. Nyirkos, szürke, kedvetlen ősz. Szabolcs az első magános estéjét azzal töltötte, hogy gondolkozott – amit már jó régóta nem tett, – reggel pedig hirtelen elhatározta, hogy megfogadja a hercegné tanácsát és meglátogatja azokat, akik állítólag már régóta várták. Ha utazik, gyorsabban is telik az idő.
Pénteken Budapesten termett és meglátogatta az anyósát.
– Pakkoljon, mama, holnap elviszem Abbáziába.
Az asszonyság annyit sopánkodott már a leánya után, hogy most nem utasította vissza a veje ajánlatát, – pedig nem szivesen ment vele. Már nagyon megszokta pesti magányát, ahol kedve szerint sírhatott, kávéházozhatott és tereferélhetett a cselédeivel. Utólag azonban megörült az utazásnak, mert Szabolcs, akivel ezuttal volt első ízben hosszabb ideig négyszem közt, figyelmes gavallérnak mutatkozott. Oly tisztességtudóan bánt és oly okosan beszélgetett vele, hogy Forgácsné újból beleszeretett a vejébe, akinek aztán jó ideig megint lelkes védője maradt a családban.
Rettenetes hófuvás közepette mentek át a Karszton, mire pedig a Monte-Maggiore talpához értek, metsző hideg bóra hajlítgatta a park pálmáit; az öreg Forgács meg a leánya dideregve ültek a lakásuk ablakában és szomorúan nézték a kék Adriát, amely egy hét óta már szürke volt és dühös tajtékot túrt.
– Ez nem magának való időjárás, – mondta Szabolcs, miközben homlokon csókolta a feleségét.
– Nem is kell már itt maradnom, – vélekedett az asszony. – Nincs nekem már semmi bajom.
– Ne hallgass reá, – szólt közbe az öreg úr. – Tegnap is köhögött. Volt itt egy bécsi professzor, ő azt mondta, hogy jó volna, ha Malvin a Rivierára menne…
– Csak annyit mondott: nem ártana, ha odamennék… De én már egészséges vagyok és nem bánom, ha haza mehetnék.
Szabolcs kellemetlen meglepetéssel nézett a feleségére.
– Arról szó sem lehet! El fogom vinni a Rivierára és tavaszig ott fog maradni. Holnapután utazunk!
Az öreg úrnak fölötte tetszett a veje erélyes föllépése. Mikor azonban a Szabolcs pillantása összetalálkozott az asszonyéval, úgy látta, hogy Malvin komolyan és kutatva néz reá. Világos, hogy nem bízik az őszinteségében.
Mikor aztán visszavonult a kis szobába, ahol ágyat vetettek neki, Malvin egy pillanatra rányitotta az ajtót. Gyertyát tartott a kezében, a hoszu sötét haja már fel volt bontva. A férje meglepett és kérdő pillantása zavarba hozta.
– Az utazásról akarok magával beszélni… Én már egészséges vagyok… És ha akarja, hazamehetek, Budapestre vagy Szabolcsfalvára…
Szabolcs nem válaszolt mindjárt és az asszony szükségesnek látta, hogy magyarázatképpen hozzátegye:
– Azt hiszem, a Rivierán nagyon drága az élet…
Most már bizonyos, hogy ő sem őszinte; Forgács leányának különben nem erénye a takarékosság. Nem akar a Rivierára menni, de elhallgatja vonakodásának valódi okát. Nincs kizárva, hogy hallott valamit Leticia hercegnéről, – Szabolcs úgy tudta, hogy az ispánnéval gyakran irat magának… És meglehet, hogy fölébredt benne az asszonyi hiúság. Mert féltékenységről csak nem lehet szó? Mindenesetre tanácsosabb, ha nem kutatja a vonakodásának okát, hanem kurtán véget vet a beszélgetésüknek.
– A takarékosság szép erény, kedvesem, de nem akkor, ha az ember egészsége forog kockán.
Magában véve nagyon közömbös mondás, de fölényes, hűvös és határozott hangon mondta, a kedvesem-et pedig azzal a csepp kicsinyléssel hangsúlyozta, amelyről tudta, hogy soha sem téveszti el hatását Malvinra. Ez a hang mindig a fejébe kergeti forró vérét, fölkavarja, ami dölyf és indulatosság van benne. (Jól ismerte Malvint, aki a mézeshetek idejében nem volt olyan zárkózott kagyló, mint például a hercegné.)
Az asszony azonban ezúttal meglepően béketűrőnek mutatta magát.
– Maga velünk marad? – kérdezte szelid, szinte alázatos hangon.
– Magam viszem oda.
– De velem marad?
A barna szeme félénken, szinte alázatosan kérve függött Szabolcson.
– A mennyire a dolgom engedi… Négy-öt napig mindenesetre…
– Jóéjszakát!
Hirtelen betette az ajtót és eltünt.
Harmadnap a család útra kelt Génua felé. Az asszonyok féltek a háborgó tengertől és azért vasúton utaztak, Trieszten és Milánón keresztül. Génuából aztán Mentoneba mentek, ahol szállást vettek az angol fogadó napos oldalán.
Útközben Szabolcs azt a fölfedezést tette, hogy a felesége magaviselete valami különös változáson megy át. Azelőtt gőgös, ideges és ellenségeskedésre hajló volt, most mindinkább szelidnek és türelmesnek mutatta magát. Ezt a változást nagy belső küzdelmek előzhették meg, mert Malvin, mintha csak egy erős titkos elhatározás vezérelné, következetesen játszotta tovább új szerepét, még akkor is, mikor észrevette, hogy nem számíthat a férje elismerésére. Nem lehetett többet összetűzni vele és még ellentmondást sem igen lehetett hallani a szájából. Annyira ugyan nem ment, hogy nyiltan szóba hozza a régebbi félreértéseket, amelyek megzavarták a házasságukat, de a magaviselete arra vallott, hogy szeretne mindent elfeledtetni az urával. Mentoneban már el sem akarta többet ereszteni Szabolcs karját és az alázatos hallgatása, meg pillantásának néma ékesszólása egy békítő jó szóért látszott esedezni.
Ez a martir-póz – Szabolcs így nevezte magában Malvin legújabb viselkedését – sehogyan sem tetszett a férjnek Biztosra vette, hogy e magaviselet mögött valami újkeletü, szeszélyes rögeszme lappang… Malvin tényleg hallhatott valamit a hercegnéről és fölébredt asszonyi hiúsága most arra késztette, hogy minden áron visszahódítsa urát, aki pedig neki sem kellett, amíg másé nem volt.
Csak akkor változott meg újból, mikor Szabolcs egyheti együttlét után kereken kijelentette, hogy másnap visszautazik Magyarországba. Vissza kell utaznia…
Éppen estebédnél voltak és az asszony némán tette le villáját, miközben egy komor pillantást vetett az urára.
– Igazán elmegy?
– Holnap utazom. Dolgom van otthon.
Az asszony tudhatta, hogy nem beszél igazat, – mi dolga lehetne egy gazdának télvíz idején?
Fülig pirult. Nem a harag kergette arcába a vért, hanem a szégyen; újabban, a mióta formálisan kacérkodni kezdett az urával, bízott magában, hogy mégis itt tudja tartani és most pirulva érezte, hogy a megalázkodása hiábavaló volt.
Az est folyamán nem kacérkodott többet Szabolcscsal, hanem feltünően sokat emlegette Bakót. Egypár olyan jelzővel illette, amely még a blazirt és elkényeztetett grófnak is, ha ugyan hallhatta volna, hízelgett volna és megjegyzéseiből kitudódott, hogy a gróf két hét óta Nizzában van és hogy már elválásuk alkalmával is számított arra, hogy a Rivierán viszont fogják egymást látni.
Féltékenynyé akarta tenni az urát, vagy rá akart ijeszteni. Szabolcs csendes mosolylyal konstatálta magában, hogy a felesége bizonyos dolgokban még nagyon naiv. És önkéntelenül is összehasonlította ezt a két asszonyt, a ravaszkodásával közönséges feleségét az egyszerűségében fölséges hercegnével és bizonyos, hogy az összehasonlításnak igen szánalmas eredménye lett a szegény Malvinra nézve.
Egy órával Szabolcs elindulása előtt Malvin újból szóba hozta Bakót.
– Kérem, táviratozzon a grófnak Nizzába, hogy itt vagyunk… Megkért, hogy értesítsem megérkezésemről…
– Szívesen, – mondta Szabolcs. – De miért nem bízza meg ezzel az édesatyját?
– Azt hiszem, ő nem tenné meg, – mondta Malvin száraz hangon.
– És miért ne tenné meg?
– Ha érdekli, hát kérdezze meg tőle.
Szabolcs nem válaszolt erre a kihivásra és szónélkül föladta a Bakónak szóló táviratot. Nem is kérdezett az öreg Forgácstól semmit; az egész dolog egy csöppet sem érdekelte. Nem mintha megbízott volna Bakó barátságában. Ismerte a grófot és tudta, hogy annak szakasztott olyan cinikus életelvei vannak, akár ő neki magának, – de egyelőre még arra sem méltatta a feleségét, hogy komolyabban foglalkozzék a sorsával.
Minden gondolata és érzése dühös türelmetlenséggel vonzotta a másikhoz, az ő szőke, fölséges Leticiájához. És miközben világos éjszakán álmatlanul feküdt a hálókocsiban, mely akkor éppen a behavazott Szemeringen keresztül vágtatott Bécs felé: amolyan hóbortosan merész gondolatok jártak a fejében, a minők elalvás előtt tüzelni szokták a józan ember fantáziáját is. Miért ne lehetne Leticia egészen az övé, a világ előtt is? A hercegnő szerette és ragaszkodott hozzá… Talán nem üres szóbeszéd a szerelem, amely csodákat képes művelni és bizonyára nem Leticia volna az első vérbeli princessz, aki a szerelmének feláldozza a rangját… Mi kell ahhoz, hogy az ember föltétlen hatalmat nyerjen egy asszonyi szív fölött? Semmi, csak meg kell találni azt a bizonyos arkimédesi pontot és az ember kiforgathatja önmagából… Az a pont a szerelem.