X.
Bécsnek került, mert tudta, hogy a hercegné ma még ott van. Azzal mentegette önmagát, hogy egypár bevásárlást kell tennie az osztrák fővárosban. Leticia hercegnét meg sem fogja látogatni… Hanem azért, alig egy órával a megérkezése után, már ott volt a Stubenringen és megszólította a Borovszki-palota portását.
– A hercegné Bécsben van?
– Mostanig itt volt, de tíz perccel ezelőtt kihajtatott a pályaudvarra. Visszamegy Magyarországba…
Szabolcs az óráját nézte, aztán sietve beszállt a kocsijába. Még elérhet a vonathoz!
Tényleg jókor érkezett, öt perccel a vonat elindulása előtt. A pályaudvar előtt ott találta Leticia hercegné kocsiját, a perronon pedig ott állott a borotvált arcu hercegi udvarmester, kalappal a kezében és szokott komor apátiájával figyelve egyik kocsi ajtajára. A kocsi ajtajában Szabolcs megpillantotta Leticiát is, aki éppen mosolyogva beszélgetett egy vadászruhás, hosszu, fiatal úrral. Szabolcs egy pillanatra megállott a kocsi előtt és megemelte a kalapját. A pillantásuk most összetalálkozott és Leticia hercegné nyugodt mosolylyal viszonozta köszöntését.
– Jónapot!
És mivel Szabolcs kérdő pillantással állott meg előtte, meg is szólította.
– Ön is hazautazik, Szabolcs szomszéd?
Látható érdeklődéssel kérdezte, – megérzett a hangján, hogy ki akarja tüntetni Szabolcs szomszédját.
A vadász sarkon fordult és Szabolcs a sugár növésü, beszédes szemü fiatal úrban megismerte Sándor királyi herceget, akivel több ízben is találkozott már Bakó vadászatain. A fenségnek kitünő memoriája volt és visszaemlékezett Szabolcs arcára, ha nem is a nevére.
– Én is ismerem ezt az urat. Ön az a kitünő pisztolylövő, nemde? A Bakó gróf vadászata alkalmával nagyon meglepett ügyességével… Emlékszik a kertben? Sokat gyakorolja még a pisztolylövést?
Szabolcs azt mondta, hogy sokat.
– Jól is teszi. Kár volna, ha elhanyagolná. A pisztolylövés nagyon szép sport…
Kezet fogott Szabolcscsal és mosolyogva bólintott a fejével. Ez azt jelentette, hogy Szabolcs most elmehet. El is ment, helyet keresve magának a szomszédos szakaszban. A királyi herceg Pozsonyig utazott a szép asszonynyal; ott kiszállott. Szabolcs azalatt magában volt a gondolataival. Fantasztikus tervei, amelyeket az elmult éjjel kovácsolt Laibach és Mürzzuschlag között, most hirtelen szétfoszlottak a józan reggeli fényben és ha visszagondolt reájuk, kissé éretleneknek találta azokat. Eleget fordult meg életében a legfelsőbbek társaságában és ismerte nézeteiket. Megesett már az is, hogy egy hercegné beleszeretett a lovászába – a lovászt aztán előléptették lovászmesterré, de azért megmaradt cselédnek, valamint a hercegné is megmaradt hercegnének. Most tisztára látta, hogy ami közte és Letica között történt, az nem volt egyéb egy ilyen tisztességesebb kiadásu lovászregénynél. Egy idillikus kaland, amelynek a szép hercegné átengedte magát, időtöltés céljából, amelyért azonban bizonyára egy atómját sem áldozná föl szociális kötelességeinek.
A királyi herceg Pozsonynál már kiszállott, Szabolcs azonban csak az eleméri stáción látta viszont Leticiát. A hercegné arról panaszkodott, hogy az úton megfájdult a feje, a viszontlátást azonban csak akkor említette, mikor Szabolcs fölsegítette a kocsijába.
– Ma nem jól érzem magamat… Holnap talán viszontlátom?
Valami történt, – mondta magában Szabolcs. Elfordult tőlem és idegen lett hozzám… Vagy talán csak annyi történt, hogy megint teleszívta magát udvari levegővel és most fölülkerekedett benne a hercegné?
A délután folyamán nagy türelmetlenség vett erőt Szabolcson és estig már sikerült magával elhitetnie, hogy a hercegné várja őt. Most már önmagát okolta azért, hogy a viszontlátásuk oly hidegen folyt le. Leticia mindig tartózkodó volt, de hidegnek vagy gőgösnek csak azok mondhatták, akik nem értették meg.
Alkonyatkor átkocsizott a Borovszki-kastélyba és itt a cselédektől azt a fölvilágosítást nyerte, hogy a hercegné ma nem fogad senkit. Dühös megszégyenüléssel hajtatott haza. Másnap nem ment át a kastélyba és hogy képes volt ennyi lemondásra, azt nem a lelki erejének, hanem a megsértett hiúságának köszönhette. Harmadnapra éppen azon tanakodott, hogy mittevő legyen, mikor kocsirobogás hallatszott a veranda előtt: Leticia hercegné maga jött el hozzá.
Szabolcs alig hitt a fülének, mikor az ispánja azt jelentette neki, hogy a hercegné a szalonban várja. Tényleg ott ült egy puffon, Szabolcs agarát simogatva.
– Édes barátom, ön nem jön már hozzám? Önnek terhes már az én barátságom, pedig én csak az ön kedvéért utaztam le ide…
A hangja inkább alázatosan csengett, mint duzzogva. Alázatos odaadásában bájosabb volt, mint valaha. Ez megint nem a hercegné volt, hanem a Szabolcs szőke Leticiája, szegény kis barátnője, aki szelid mosolylyal tűrte, hogy végigcsókolják a kezét, a kisujja hegyétől a könyökéig.
– Most velem fog jönni, – mondta. – Elviszem kocsikázni, aztán nálam ebédel.
Ezzel megvolt a kibékülés és egyikük sem hozta többet szóba a történteket. Aztán megint öt nap mult el, december elején öt verőfényes tavaszi nap.
Egy este történt, hogy együtt ültek a Borovszky-kastély teázójában. A hercegné könyvet tartott a kezében és dallamos hangján francia verseket olvasott Szabolcsnak, az pedig félig lehunyt pillái alól nézte az asszonyt. Letícia később észrevette, hogy a barátja csak fél füllel hallgatja, mert odalépett hozzá, a széke karjára támaszkodott és szokása szerint hosszan és némán a szemébe nézett. És tiszta és nyugodt pillantása olyan hatással volt Szabolcsra, hogy a vér egyszerre a fejébe szökött, a vasgyúró kezével pedig megragadta az asszonyt és szenvedélyes erőszakkal magához ölelte. A hercegné meghökkenve nézett rá.
– Bántja valami barátom?
– Leticia, – mondta Szabolcs fojtott hangon, – tudja, hogy isteni élvezet volna nekem, ha magát most megfojthatnám?
Erős ujjai, a melyek körülfogták az asszony nyakát, tényleg meg-megrándultak, mintha csak nehezen állnák meg a kisértést… Ölni szerettek volna, tépni és marcangolni, mint az oroszlán karmai. Vérben vagy tűzben fürödni, erőszakoskodni és megsemmisülni.
– Ráunt már a barátnőjére és meg szeretne tőle szabadulni? – kérdezte a hercegné, akin azonban meglátszott, hogy komolyan megszeppent.
Szabolcs eltaszította magától az asszonyt, majd felszökött a helyéről és az ablakhoz lépett. A feje lángolt, a szeme szikrázott. A néma keserűség, ami összehalmozódott a szívében, most erőszakos szavakban tört ki belőle.
– Ne tréfáljon, Leticia, mert én talán bele fogok pusztulni ebbe a tréfába…
– De mi bántja, édes barátom?
– Maga nem szeret, Leticia.
A hercegné meglepetten, kissé szánakozva nézte végig.
– Ön nem igazságos, barátom. Hetek óta egyebet sem teszek, mint hogy az ellenkezőjét bizonyítom…
Szabolcs dühösen rázta meg a fejét.
– Nem, Leticia! Ha ezt szerelemnek nevezi, akkor kettőnk közül az egyik nem tudja, mi a szerelem… Én nem értem magát és kétségbe ejt, hogy maga nem akar megérteni… A karjaim közt tartok egy idegen nőt, akinek csak a nevét ismerem, de a lelkét nem. A magaménak nevezem, pedig semmi sem az enyém, csak a csókja… Én nem ismerem magát, Leticia. Kicsoda maga? Micsoda? Virág, márvány vagy asszony. Ha asszony és engem szeret, akkor jogom van a lelkéhez is. Ismerni akarom, látni, hogy milyen a lelke, az én lelkem: fehér vagy fekete? Nekem mindegy, akármilyen: bűnös vagy szent, én imádani tudnám mindenképpen… Összeforrva magával tudnék jó és rossz lenni: gyilkolni, imádkozni vagy elkárhozni… De ne hagyjon magamra, ilyen rettenetes magányban!
A hercegné néma ijedtséggel hallgatta Szabolcsot, aztán kezébe hajtotta a homlokát, a szemében pedig köny csillogott. Ez a könycsepp oly hatással volt Szabolcsra, hogy térdre vetette magát és a karos székével együtt átölelte az asszonyt.
– Lássa, – mondta halk, remegő hangon, – maga tud sírni! Mondjon egy szót, csak egy szót, Leticia, és én meg fogom érteni… Nem fogom többé gyötörni, szeretni fogom olyan lángoló szeretettel, amelynek az eddigi szerelmem csak hajnali pirkadása volt…
A hercegné hűvös kezével végigsímított Szabolcs homlokán, aztán fölkelt székéről és megtörülte a szemét. A síró nők puha hangján mondá:
– Eddig minden oly szép volt, édes barátom, de ma nagy fájdalmat okozott nekem. Nem neheztelek azért, mert tudom, hogy nem tehet arról, hogy ennyire ideges. Kérem azonban, bocsásson meg, ha most visszavonulok…
Búsan bólintott a fejével és eltünt az ajtóban.
Mikor magára maradt Szabolcs, már megbánta erőszakos föllépését. Nem, Leticia nem eléggé kemény kavics arra, hogy szikrát adjon az ütésre.
Másnap azzal a szándékkal ment a hercegnéhez, hogy megengeszteli és megnyugtatja. Azonban szóba sem hozta még a tegnapi est eseményeit, mikor Leticia megdöbbentette azzal a váratlan kijelentésével, hogy visszautazik Bécsbe. Már csomagolt is… Holnap útra kel.
– Azt mondta, hogy karácsonykor megy csak?
A hercegné megborzadt a gondolattól, hogy karácsonyig a kastélyban maradjon.
– Akartam, de nem lehet. Nem tudtam, hogy a tél itt annyira barátságtalan. Megölne az örökös szél…
Egy szomoru pillantást vetett az ablakra: odakünn most is zizegett a szél, az alattomos, szakadatlan éjszaki szél, melynek fagyos lehellete beérzett a kastély rosszul záró ablakain keresztül. A régi kandallók alig tudták már fölmelegíteni a nagy, üres szobákat… Leticia fázott, még a lelke is didergett. A bécsi palotájára gondolt, légfűtéses termeire, a jól elzárt és a villamos fénytől ragyogó folyosóira és egyszerre oly honvágyat érzett Bécs után, mint a vándorútról lekésett fecske a pálmás partok után. Itt ült a néma, megfagyott pusztán és közel volt a síráshoz, miközben keringőakkordoktól hangos, enyhe, édes városára gondolt. Vajjon el fog-e még oda érkezni? Alig tudta már elhinni.
Szabolcs kiolvasta az asszony szeméből elhatározásának makacs voltát és egyetlen ellenvetést sem engedett meg magának. Leticia ott ült vele szemben, a kandalló mellett, bundával a vállán és meglátszott rajta, hogy a lelke már Bécsben van. Oly kínzó türelmetlenség vett erőt rajta, mintha vasuti váróteremben volna.
A hercegné másnap elutazott. Mikor beszállt a vasuti kocsiba, boldog megindultságában majdnem sírva fakadt. Aztán eszébe juthatott, hogy valami elégtétellel tartozik Szabolcsnak, mert egyszerre nagyon nyájas lett hozzá:
– Hiszen még fogom látni, nemde? Nem fog egészen megfeledkezni szegény barátnőjéről? Nem kerül el, ha Bécsbe jön?
Szabolcsot nem tévesztette meg szánakozó udvariasságával; ő azzal a biztos tudattal ment vissza a vasuttól, hogy Leticia mindörökre elveszett az ő számára. Volt és nincs: eltünt és szürke, hideg üresség maradt a helyén.
Egypár napig igazán úgy élt magányában, mintha narkózisban volna. A lelke elmerült valami végtelen köd-oceánban; minden egyforma, szétfoszló és színtelen volt körülötte; sehol egy biztos pont, amelyen megpihenhetett volna. Nincs se idő, se tér. Nincs semmi, csak az egyhangu, örökös szomorúság érzete van meg benne. Ösztönszerü és kétségbeesett erővel küzd az érzés ellen, bár maga sem tudja, hogy miért. Talán jobb volna, ha átengedné magát neki, beleolvadna és megsemmisülne.
Tulajdonképpen nagyon szerette azt az asszonyt.
Egy hét is elmult már, mikor Szabolcs egy nap azon vette észre magát, hogy megint a Borovszki-kastély felé kocsizott. A park oly puszta volt és néma, mint egy temető, közepén pedig sötéten állott a nagy ház, mint egy óriás kripta. Szabolcsnak egyszerre az a különös babonás érzése támadt, hogy Leticia nem is utazott el, hanem meghalt és most ott pihen magas ravatalon a kastély fala mögött.
A következő pillanatban már elhatározta, hogy Bécsbe fog utazni. Látnia kell a hercegnét. Habár csak a távolból is, de látni akarja megint viruló szépségét, amelynek bűvös emléke még minden érzékében élt és amelyre mégis úgy gondolt vissza, mint egy álomképre.
És elhatározta az is, hogy meg fogja változtatni magaviseletét Leticiával szemben. Igénytelen, szerény és kényelmes barátja lesz. Nem fogja többet nyugtalanitani követelő föllépésével. Amit érez, azt magába fogja zárni, az asszonynyal szemben pedig olyan lesz, amilyennek az akarja.