XI.
Bécsben félelem fogta el Szabolcsot, hogy Leticia nem akarja majd elfogadni. Félelme alaptalannak bizonyult. Mikor beadta névjegyét a Stubenringen, azonnal bevezették a hercegné lakosztályába.
Leticia egy fehértapétás kis rokokó-szalonban fogadta. Nem volt magában, egy junói termetü, beszédes mosolyu szép nő volt vele. Látásból őt is ismerte Szabolcs: Gall-Ervin grófnő volt, egy emancipált női különc, aki, ámbár milliói voltak és szép volt, leány maradt, hogy kedve szerint élhessen. Sokat beszéltek jótékonyságáról és hóbortos ötleteiről. A harmincesztendős leányt, aki egyébként viruló fiatal asszony benyomását tette, mindenki szerette és a legelzárkózottabb házakban is szivesen fogadták.
– Jó napot, édes Szabolcs szomszéd! Szép, hogy nem feledkezett meg rólam!
A hercegné mosolyogva nyujtott kezet Szabolcsnak, aztán helyet ajánlott neki. A barátnője pedig folytatta elbeszélését, amit az imént abba hagyott. Franciául beszélt, a párisi boulevardok jargonján. Idegen emberek jelenlétében legszívesebben franciául beszélt, mert ha németül szólt, mindig rájárt a nyelve a lerchenfeldi mosónők dialektusára.
A hercegné aztán egypár kérdést intézett Szabolcshoz, valamennyi Szabolcsfalvára vonatkozott. Kijárnak-e a szarvasok a mezőkre? Befagyott-e már a folyóvizük? Aztán a barátnőjéhez fordulva, mondta: – Tudod, Szabolcs a szomszédunk, – az őszszel gyakran vadásztunk együtt…
Határozottan hangsúlyozta a szomszédságukat és Szabolcs megérthette ebből, hogy ez a véletlen szomszédság az ő ismeretségüknek egyedüli jogcíme.
Előbb ment el, mint a grófnő és a háziasszony búcsuszavai épp oly udvariasak és semmitmondók voltak, mint azok, amelyekkel fogadta.
Egypár napot töltött Bécsben; ideje javarészét kártyázva töltötte egyik klubban, ahol magyar urak is sűrűn megfordultak. Leticiával egyszer sem hozta össze a véletlen. Gall-Ervin grófnőt azonban többízben is látta a színházban és az utcán, és a szép emancipált megtisztelte azzal, hogy visszaemlékezett reá, sőt határozottan kacérkodott is vele. Neki különben – mint mondták – gyöngéje volt a magyar urak iránt.
Az ötödik napon Szabolcs megint elment Leticia hercegnéhez. Tudta, hogy nincsen fogadó napja és valami halvány reménység élt benne, hogy ezuttal négyszemközt fog beszélni a barátnőjével. A portás azonban azt mondta neki, hogy a hercegné gyöngélkedik és nem fogad senkit. Mialatt még a kapu alatt állott, elegáns számozatlan bérkocsi állott meg a ház előtt és egy karcsu fiatal úr lépett be. A portás lerántotta tányéros sapkáját és szó nélkül kinyitotta a lépcsőházba vezető nagy üvegajtó szárnyát, a fiatal úr pedig ruganyos léptekkel fölsietett a szőnyeges lépcsőn.
– Itthon van a herceg? – kérdezte Szabolcs a portástól.
– Csak holnap érkezik vissza Olaszországból…
Így tehát Sándor herceg – mert ő volt a kocsin érkezett fiatal úr – csak Leticiához mehetett. A szomszédja számára beteg volt a hercegné, de a fenséges úr számára nem. Szabolcs gyalog ment végig a néptelen körúton, előbbi kalandjáról elmélkedvén.
Most már tisztában volt Leticia megváltozott magaviseletével! A hercegné nem ijedt meg tőle – miként eddig gondolta – nem is duzzogott, hanem egyszerűen ráunt. Falusi magányának unalmában egy vadászkalandba bocsátkozott, most pedig jóllakott már a falujával és a vadászati évad végén nem kellett neki már a vadász sem. Egy ujabb szerelmi intrika érdekli mostanában és valószinü, hogy gyakorlott ujjaival már sok ilyen intrikát szőtt és fejtett szét. És Szabolcs most megtalálta a talányos asszony szívének kulcsát is, amelyet annyi ideig keresett hiábavaló fáradozással. A titok megoldása nevetségesen egyszerü: nincs titok, ilyen csak a Szabolcs túlhevített fantáziájában exisztált… Semmi titokzatos nincs az asszony jellemében, egyszerűen nincs is jelleme. Azért nem tudott soha belemélyedni a lelkébe, mert annak nincs semmiféle mélysége. Sekély és homokos, mint az árokvíz, amelyet nem tud fölkavarni a tengereket korbácsoló vihar. Miközben Szabolcs most ujból végiggondolta szerelmi regényének egyes epizódjait, arcpirító szégyenérzet vett erőt rajta, mert világos lett előtte, hogy egy szánalmas misztifikáció áldozata lett. Ha polgárasszony lett volna a kedvese, akkor ő, a nőismerő, két nap alatt tisztában lett volna vele és harmadik nap alkalmasint már rá is unt volna. Ami vonzotta és elszédítette, az tisztára a hercegné társadalmi állásának exotikus ragyogása volt. Ha ezt lefejti róla, akkor alig marad egyéb, csak egy havasbőru kis állat, amely cinikusan követi önző ösztönét. Nagy keserűségében visszaemlékezett a közösen eltöltött órákra és most utólag száz bizonyítékot talált, amely nézetét támogatta. Leticia nem is volt elmés asszony, csak triviális módon eszes; nem volt művelt sem, csak jómodoru; a csudálatos tisztasága nem naivság, hanem cinizmus volt; az ingerlő nyugalma pedig annyit bizonyított csak, hogy képtelen minden igaz szenvedélyre. Egy koronás grizett volt, semmi egyéb…
Szabolcs most már tisztában volt azzal is, hogy mit érez iránta a hercegné: semmi csak egy kis félelmet, hogy a volt kedvese valami alkalmatlanságot talált neki szerezni. És mikor ezzel tisztában volt, már tudta azt is, hogy a jövőre nézve mi a kötelessége Leticiával szemben: gondosan kerülnie kell a hercegné társaságát. A kalózvezér, aki nemrégiben még nagy hódításokról álmodozott, mindenét elvesztette, de a nagy hajótörésből meg akarta menteni legalább azt, amit ő a becsületének nevezett s ami alaposan véve csak a hiúsága volt.
Míg Bécsben időzött, csak egyszer látta még Leticiát. A színházban. A hercegné páholyában ült, fehér alakja a homályos piros keretben igézőbb volt, mint valaha. Mozdulatlanul ült, remek, fedetlen vállát kissé fölvonva és csak a fejét mozgatva, lassu gráciával, miközben hajékének gyémántjai a szivárvány minden színében sziporkáztak. Ajkán állandóan ott fénylett a verőfényes, szelid mosoly, az a bizonyos princessz-mosoly… Az ura apatikus arccal ült mellette, később pedig Sándor herceg intelligens szőke feje is fölbukkant a páholy homályából. Leticia ezúttal megint tetőtől talpig hercegné volt és Szabolcs, aki hosszan elnézte, el se tudta többet képzelni, hogy ez az asszony valaha az övé volt.
A szeme megnyilt; fölismerte volt kedvesének kicsinyes jellemét, megvetéssel fordult el tőle és – mégis szerette. Sokkal tovább szívta magába az édes mérget, minthogy egyhamar megtisztulhatott volna a vére. Mikor már azt hitte, hogy semmi köze többé az asszonyhoz, váratlanul rátámadt megint a lázas vágy és nem segíthetett rajta az sem, hogy butának találta a saját gyöngeségét. Ilyenkor fantasztikus tervek és lehetetlen ötletek fordultak meg a fejében és voltak kétségbeesett pillanatai, amikor önmaga előtt megalázkodva akarta visszakoldulni a hűtelen asszony szerelmét. És átvillámlott agyán az öngyilkosság gondolata is. A férfias hiusága azonban – a férfi méltóságát szertelenül tisztelő ősök ez öröksége – föllázadt a gondolat ellen: egy Szabolcs nem lőheti magát főbe egy asszonyért.
Hogy megszabaduljon céltalan tépelődéseitől, erősen játszani kezdett megint a bécsi klubban, amit legénykora óta nem tett. Most szegte meg első ízben a hallgatag megállapodást, amely erre vonatkozólag közte és az apósa közt létrejött. A szerencse hátat fordított neki és amikor makacsságával ki akarta kényszeríteni kegyét, rövid idő alatt óriás összeggel maradt veszteségben.
Balsorsa különben jó hatással volt reá, olyanféle hatással, aminővel a munka szokott lenni reálisabb emberekre. Megint ott találta magát az élet küzdőterén, amely hosszabb fegyverszünet után újra próbára tette elszántságát és ellentálló képességét. Aki pénz után kénytelen futni, az elveszti fogékonyságát lelki fájdalmak iránt és miközben az ember mosdatlan ágensekkel és agyafurt uzsorásokkal alkudozik, nem ér rá Leticia hercegné elvetemültségén bánkódni.
A pénzt különben hamar megtalálta. Egyik uzsorás, aki gyakrabban segített Szabolcson, amíg legény volt, szívesen lépett most üzleti összeköttetésbe a gazdag Forgács vejével.