XII.
Mentoneból újabban csak szórványosan érkeztek a hírek és mikor február vége felé Forgács azt írta a vejének, hogy most már komolyan gondolnak a hazatérésre, Szabolcs elhatározta, hogy eléjük utazik. Érdekében volt, hogy a viszony közte és a felesége közt valamennyire megjavuljon, ha más okból nem, hát csak Szabolcs nagy kártyaadósságaira való tekintettel is. Szerencsétlen téli hadjáratának költségeit az öreg Forgácsnak kellett megfizetnie, a vő pedig úgy érezte, hogy az öreg úrnak szánt keserü labdacsot a jó illem kedvéért meg kell kissé édesítenie. Önmaga előtt nem szépítgette eljárását, jól érezte helyzetének lealázó voltát, de most, mikor Leticia emlékével együtt szentimentálisabb hajlamaitól is szabadulni akart, olyanféle lelkiállapotba jutott, melyet az akasztófa humorának szokás nevezni. Megint erős volt, elszánt és cinikus. Az élet megint sivár és reális, olyan, hogy nem érdemes komolyan venni; éppen annyit ér csak, hogy az ember leélje. Ezt is csak úgy, ha nem jár valami nagyobb kellemetlenséggel.
Mielőtt útra kelt volna, Budapesten összetalálkozott Bakó gróffal.
– Te már itt vagy? – kérdezte Szabolcs.
– Már két napja, hogy ide érkeztem.
– A Rivieráról jösz?
– Onnan. Vasárnap még együtt ebédeltem az embereiddel. Ott voltak a galamblövésnél. A feleséged pompás színben van.
Keveset beszéltek még az asszonyról, Bakó aztán a barátja kártyaveszteségére terelte a szót.
– Hallottam, hogy lefüleltek Bécsben. Ha zavarban volnál, tudod, hogy számíthatsz reám…
– Köszönöm, egyelőre nincs rá szükségem… Majd talán később…
Bakó azelőtt is megtette már, hogy nagy hitelével segített Szabolcson, de mindig csak olyankor, ha a barátja külön megkérte erre. A gróf egyszer sem tagadta meg tőle ezt a szivességet, de ezúttal ajánlotta föl neki először.
Forgácsék és Malvin a mentonei pályaudvaron várták Szabolcsot.
– Szép tőled, hogy eljöttél, de tulajdonképpen fölösleges, – mondá Forgács. – Holnaputánra terveztük az indulásunkat…
– Jó leszek uti marsalnak, – szólt Szabolcs. – És maga, hogy érzi magát?
Ez a kérdése Malvinnak szólt. Csak rá kellett nézni; a válasz viruló szinekben volt odaírva az arcára.
Szabolcsnak föltünt, hogy Forgácsék ezúttal nem olyan bőbeszédüek, mint annakelőtte. Eleintén azt gyanította, hogy talán az öregeknek is tudomásukra jutott a Leticia hercegné dolga, de aztán meggyőződött róla, hogy tartózkodásuknak egyéb oka van. Mikor szóba hozta Bakó nevét, Forgács meg a felesége szinte ijedten néztek össze.
– Ah igen, Bakó… Már elment. Utóbbi időben már csak keveset találkoztunk vele…
– Milyen volt a korzikai útjok? Érdekes Ajacció?
Ezt az utat december elején a Bakó yachtján tették meg, miután előzetesen kikérték hozzá Szabolcs beleegyezését. Forgácsné, aki félt a tengertől, nem volt velök, csak Forgács meg Malvin voltak Bakó vendégei. Az öreg úr azonban most nem akart az ajacciói kirándulásról beszélni és más tárgyra terelte a szót.
Ebéd után, mikor a férfiak kávézva magukra maradtak, Forgács kimagyarázta különös magaviseletének okát.
– Sok keserűségem volt, amióta nem láttuk egymást: itt nagyon alávaló emberek vannak… Éppen olyanok, mint másutt… Abból, hogy Bakó mindig velünk volt, gyalázatos rágalmakat kovácsoltak…
(Szabolcs megkönnyebbülten sóhajtott föl: Tehát nem Leticiáról van szó?)
Az öreg úr a grófról beszélt, akit némi föntartással dícsérni kezdett:
– Jellemes ember… Neki is vannak hibái, – könnyebben vesz egyet-mást, amit a polgárember komolyan ítél meg, – de azért jellemes ember… Nem igaz?
Szabolcs ráhagyta, hogy Bakó jellemes ember, Forgács pedig áttért a leányára.
– Malvin fölötte áll minden gyanunak és aki rágalmazza, megérdemli, hogy kivágják a nyelvét. Neki csak az a hibája, hogy nagyon is büszke és öntudatos… Ez már a modern neveléssel jár… Régebben az asszonyok többet adtak a világ ítéletére, ma pedig azt hiszik, hogy megvethetik… Többször hoztam ezt szóba előtte és kissé haragudtam is reá… Jobb szerettem volna, ha te nem hagytál volna bennünket annyi ideig magunkra: csak a férj tudja, hogy mi szabad a feleségének és mi nem…
Szabolcs sietve vetett véget az apósa kétségeinek.
– Ne törődjék ostoba szóbeszéddel. Meggyőződtem róla, hogy a legkorrektebb asszony se kerülheti el mindig a rágalmakat… Tény az, hogy Malvin csak nekem tartozik számadással, senki másnak! Én pedig föltétlenül megbízom Szabolcsnéban.
Jól esett neki ez a kis lovagias fölhevülés, melyet a felesége érdekében kifejtett és Forgács láthatólag nagyon megkönnyebbedett.
– Örülök, – mondta, – hogy így fogja föl a dolgot. Az egészből azonban mégis csak az a tanulság, hogy nem jó az asszonyt magára hagyni…
Szabolcs, természetesen, élt a kellemetes precedenssel, hogy a maga részéről is eleve élét vegye a budapesti és szabolcsfalvai pletykának.
– Az ilyesmit bajos elkerülni… Magamról tudom. Mikor az őszi vadászatok idejében sűrűbben érintkeztem Borovszkyékkal, még a hercegnét sem kimélték a rágalmazók…
Forgács meglepetten tekintett vejére, aztán megcsóválta a fejét.
– Az emberek igazán ostobák…
Visszagondolt arra a kevély, hideg, tiszta asszonyra és valami lojális megvetést érzett az emberek kicsinyes ostobasága iránt.
Szabolcs és Malvin között egyáltalában szóba sem kerültek ezek a dolgok. Az első napon némileg feszélyezve érezték magukat egymással szemben, de aztán csakhamar eltalálták a helyes modort. Hosszu gyakorlat folytán már bizonyos rutinra tettek szert a képmutatásban és mindenkor ragaszkodtak ama hallgatag megállapodásukhoz, hogy az öregeknek nem szabad tudniok, hogy milyen sívár a házas életük. Ez nem is volt nehéz föladat és Forgácsék tiszta gyöngédség számába vették ezt a hűvös udvariasságot, amelylyel a fiatalok egymás irányában tüntettek. Attól nem kellett tartania, hogy Malvin elárulja magát az édesanyja előtt. A maga módja szerint ugyan nagyon szerette a szülőjét, de jóval intelligensebb és önállóbb volt nála, közlékeny természetü pedig még leánykorában sem volt.
Szabolcs különben úgy találta, hogy ezúttal könnyü megférni Malvinnal. A magára hagyott fiatal asszony, aki jellem és szív dolgában teljesen autodidakta volt és a kiforratlan lelkűek túlhajtott erejével reagált egyes külső benyomásokra, fejlődésének egy újabb stádiumába jutott, amely átalakító befolyással volt nemcsak belső életére, de még viselkedésének külsőségeire is. Már két ízben is megesett, hogy Szabolcs hosszabb távollét után új asszonyt talált Malvinban, a változás azonban, amelyet most tapasztalt a nején, túltett az eddigieken. Sem türelme, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy megkeresse e változásnak okát az asszony lelkében, szívesen elismerte azonban, hogy Malvin most már jóval rokonszenvesebb, mint annak előtte.
Mintha egy mester keze diszkrétebb moll-hangnemre hangolta volna Malvin lelkét, amelyhez aztán hozzá alkalmazkodott az egész egyénisége. Valami kihívó karaktere volt azelőtt a szépségének épp úgy, mint a viselkedésének, – szerette a sportladyt adni és extravaganciákban tetszett magának. Különös hajlamainak most már alig látszott valami csekély nyoma, éppen csak annyi, amennyi érdekessé teheti egy jóizlésü asszony egyéniségét. Megint nagyon megszépült, amióta nem látta (Szabolcs ezt ilyenformán konstatálta magában: veszedelmesen megszépült), a szépsége pedig valami puha, női karaktert vett föl. Emelte szépségét az a diszkrét izlés, amelyet régebbi hajlamával ellentétben, öltözködése közben most kifejtett. Határozottan jól ruházkodott. És a nőiességnek az a rokonszenves, meleg zománca, amely utóbb jellemvonásává lett, a modorában is érvényesült. Régi harci kedvének, amely gyakran oly váratlanul a fejébe kergette a vért, most már nyoma sem látszott. Semmi szeszélyes érdesség nem volt már a kedvében, semmi él a szavában. Egészben egy nagyon disztingvált asszony benyomását tette, aki sokat gondolkozik, néha magában szomorkodik, de mindig türelmes és szelid.