Szabolcs házassága

Szabolcsék a tél hátralévő részét és a tavaszt Budapesten töltötték a lakásban, amelyet az öreg Forgács annyi szeretettel és sok művészi izléssel rendezett be a számukra.

Mint egymáshoz idegen emberek lépték át a lakásuk küszöbét, mint két udvarias utas, akit a véletlen összehoz a közös vendégfogadóban. És napjaik csendben és békében teltek el.

Úgy látszott, hogy az elmult félesztendő nemcsak Malvinnak, de Sándornak is jó iskola volt. Miután egészséges szervezete kiheverte a nagy hajótörés emlékeit, olyanféle kellemes érzés vett erőt rajta, mint a bőrig ázott emberen, aki végre meleg szobában találja magát. Egyszerre megint meg kezdte becsülni a praktikus előnyöket, amelyeket a házassága nyujtott neki és szükségét kezdte érezni annak is, hogy biztosabb alapot adjon az életének. Ez a belső szükség – valami homályos vágy, hogy általános takarítást és nagymosást rendezzen a lelkében – mindig jelentkezett nála, valahányszor nagyobb veszedelmen ment keresztül.

Első teendője az volt, hogy közeledett megint Malvinhoz. Ekkor azonban egy váratlan akadályra bukkant: útjában állott Bakó.

A gróf minden héten egyszer ellátogatott hozzájuk. Többször nem jött, de nem is mult el szombat, hogy igénybe ne vette volna rokoni jogait. Velük költötte el az estebédet, ha pedig színházba mentek, elkisérte őket és a teáját is náluk itta meg. Ezen az estén, amikor hiába keresték a klub kártyaszobáiban és az éjjeli mulatóhelyeken, láthatólag a családi ösztönét, mondhatnám: a tisztasági szükségletét elégítette ki. Az ösztönszerü szükség, hogy egy-egy estére a nyakába vegye a házi diszciplina szelid jármát, ott él minden agglegény szívében, leginkább azéban, aki legtöbbet él vissza úgynevezett függetlenségével… Szabolcs, aki pedig nem volt sem tapasztalatlan, sem optimista ember, ilyen magyarázatot adott a gróf látogatásainak, amelyek minden szombaton ismétlődtek. Bakó meglehetősen viharos életet élt és semmiféle élvezetet nem tagadott meg magától, de az idő beosztása tekintetében következetes volt a pedanteráig. Ha Budapesten tartózkodott, akkor minden héten egy-egy estét a politikai klubban töltött a kegyelmes urak törzsasztalánál, egyet a kedvesénél, néhányat a kártyaszobában és a szombatot Szabolcséknál.

Ha náluk volt, akkor meglátszott rajta, hogy jól érzi magát. Mint afféle szeszélyes és fegyelmezetlen idegzetü nagyúr, aki egész életében azt tette, amihez kedve volt, néha kétségbeejtő unalmas volt, gyakran azonban szinte sziporkázott a szeretetreméltó ötletektől. Malvinnal mindig a gyöngéd udvariasság és ama bizonyos nagybácsi-fölény hangján beszélt, amely eleve is kizárja az udvarlás lehetőségét. Szabolcs azt a megfigyelést tette, hogy Malvin bizonyos dolgokban, főleg társas- és – toilette-kérdésekben nagyon hallgat a grófra. Néha a teázó szobába hozta ruhamintáit, amelyeket a férjének nem mutatott meg és kipakkolta a gróf előtt.

A gróf igen óvatos formában fejezte ki a véleményét.

– Ez magának nem tetszhetik… Fogadni mernék, hogy azt akarja – nem?

És Malvin tényleg azt akarta… Mindig azt akarta!

Meglátszott Bakón, aki különben tényleg élesszemü és disztingvált izlésü ember volt, hogy gyönyörűsége telik a fiatal asszony vezetésében. Szabolcs jól ismerte a grófot, tudta, hogy igazmondó a kiméletlenségig és azért meglepetéssel vette észre, hogy milyen nagy véleménynyel van Malvin testi és szellemi tulajdonságairól. Rajtakapta önmagát, mikor azon töprenkedett, vajjon igaza van-e a grófnak? Tényleg okos asszony Malvin? Tényleg oly rokonszenves és gavalléros gondolkozásu? Óh, – ő alapjában véve oly kevéssé ismerte feleségét!

Egy tavaszi napon történt, megint egy szombaton, mikor a gróf kis ibolyabokrétával a kezében lépett be hozzájuk. Az utcán vette egy kofától, hogy elhozhassa Malvinnak. Hogy túl ne taksálják az udvariasságát, valami ironikus megjegyzés kiséretében adta át Malvinnak. Szabolcs ekkor azt a megjegyzést tette magában, hogy ő tulajdonképpen féltékeny Bakóra. Hangsúlyozta önmaga előtt, hogy nem gyanusítja Malvint, nem is fél Bakótól, de irigykedik reá. Látnivaló, hogy itt ő maga a harmadik. Azok ketten rokongondolkozásu emberek, akik egy-egy könnyen odavetett szóval megértik és befolyásolhatják egymást. Talán öntudatlanul is lelki intimitásban élnek és szükségük van egymásra. Idegen és fölösleges csak egy van köztük: ő, a férj. És most féltékeny Bakóra, a féltékenysége – ha lehet ilyen szenvedélyre ilyen jelzőt használni – tiszta, gyanutól és félelemtől mentes.

Mikor ezt bevallotta magának, öntudatlanul már elhatározta, hogy visszahódítja Malvint. Vagy nem is hódítja vissza, mert az asszony, aki most Szabolcsné nevét viselte, az új Malvin, soha nem volt az övé. Meghódítja, a birtokába veszi. A nagy tisztelet, amelylyel Bakó láthatólag az asszony iránt viseltetett, felszöktette Malvin ázsióját a férje szemében is. A vállalkozás különben nem volt oly egyszerü. Az asszonyok bizalmatlanok a fölmelegített szenvedélyek iránt és Malvin különben is inkább a büszke, mint a gyönge asszonyok sorába tartozott.

Szabolcs azt is tudta, hogy a gróffal nem végezhet egykönnyen. Mikor még érdekében volt, hogy szórakoztassa feleségét, ő maga teremtett kivételes poziciót rokonának. Ezt a poziciót most nem dönthette meg egy csapással. Semmit sem érne, ha valami férji brutalitással eltávolítaná a grófot Malvintól: a feleségét kell elhódítani Bakótól.

És forma szerint udvarolni kezdett Malvinnak. A rutinált udvarló diszkréciójával, aki óvatosságból szerény, nehogy elriassza hölgyét.

Malvin jó ideig gyanútlan maradt az apró figyelmességekkel szemben, amelyek végre is minden asszonynak jól esnek. Szabolcs aztán egy taktikai hibát követett el – így nevezte ő maga – és ezzel jó időre megint elrontotta a dolgát. Egy este, mikor magukra voltak vacsora után, önfeledten megcsókolta Malvin kezét, amely a teás csészét nyujtotta feléje. Az asszony nem kapta vissza a kezét, de bántó nyugalommal mérte végig az urát, inkább csudálkozva, mint haragosan.

– Az ilyennek még sincs értelme, – mormogta halkan.

E naptól kezdve megint bizalmatlan és tartózkodó lett.

Már a tavaszszal történt, hogy Bakó igen nagy örömet okozott Szabolcs barátjának; hosszabb időre Párisba utazott. Búcsuzáskor azt is mondta, hogy Párisból esetleg Madridba megy. Szabolcs valami bűnös boldogságot érzett: ilyen örömet érzett hajdanában, legénykorában, mikor egy, a taktika szabályai szerint megostromolt szép asszony férje alkalmas időben útra kelt… Most már biztos, hogy a magára maradt asszony megtántorodik.

Amibe hiuságból és kíváncsiságból kezdett bele, azt szenvedélyes hévvel folytatta. A helyzet elég ingerlő volt. A szép asszony, aki most már egészen megvette az eszét, ott lakott mellette, rákényszerített családi intimitásban. Reggeltől estig ott látta maga mellett, hallotta finom topánjának közeledő kopogását a szobákon végig, ruhájának suhogását, éjjel pedig a szobáikat elválasztó ajtón keresztül érezni vélte csendes lélegzetének melegét. Ebédnél voltak együtt legtöbbet és ilyenkor le sem vette róla izzó, kutató és követő pillantását. Most mindent ingerlőnek talált rajta és kivánatosnak: termetének klasszikus érett szépségét, szűzies tartózkodását és öltözködésének minden raffinált részletét. És mivel nem elégedett meg a reggeltől estig tartó együttléttel, elvitte asszonyát mindenhová, a nyilvánosság elé, ahol az ember még inkább együtt van és jobban rászorul egyik a másikra, mint otthon. Mulatóhelyekre, színházakba, olyan helyekre, ahol zene és ének szól, ahol villamos csillárok ragyognak és ahol a harmonikus lárma és színjáték fölizgatja a fantáziát és az idegeket.

Malvin készségesen követte mindenhová, – engedelmessége a rájuk kényszerített társas hazugság következetes folytatása volt. Látszólag nyugodt egyetértésben ültek egymás mellett kocsijukban és páholyukban, de a férj nyugodt udvariassága mögött egy örökös, tüzes kérdés lappangott, az asszony engedelmessége mögött pedig egy hűvös, makacs elutasítás.

Sohasem beszéltek erről, de beleláttak egymás lelkébe és miközben mosolygó szájjal semmiségekről beszélgettek, éles szemmel ellenőrizték egymást.

A köztük folyó guerilla-háboru sorsát különben egy aprólékos külsőséghez, egy szimbolumhoz kötötték. Malvin ujabban símán hátra fésülte a haját. Ez a szokatlan hajviselet valami hideg, nyugodt kifejezést adott érdekes arcának és Szabolcs tudta, hogy Bakó nagyon szereti ezt a divatot. Ő maga jobban szerette Malvin régi viseletét, mikor a haja még szeszélyes fürtökben simult a homloka köré. Többízben ezt is fölemlítette a felesége előtt, egyszer pedig nyiltan megkérte, hogy térjen vissza régi hajviseletéhez. Az asszony kitérően válaszolt.

– Már nagyon megszoktam a mostanit… Meglátom különben…

És megmaradt a mostani viselet mellett.

Egy kicsinyes véletlen volt az oka, hogy a guerilla-háborúból nyilt ütközet fejlődött. Együtt voltak a színházban és egy együgyü operettet néztek végig. A fantasztikus komédia hőse a csapodár fiatal király, aki a harmadik felvonás végén kigyógyul csapodárságából és bűnbánóan visszatér a fiatal királyné lábaihoz. Az egyik udvaronc ekkor ijedten kiált föl: „Micsoda csapodárság! Most még a tulajdon feleségébe se röstel beleszeretni!“

Malvin e pillanatban fölemelte a fejét s lopva pillantott Szabolcsra; a pillantása gúnyos volt, de némileg kacér is.

Mikor színház után hazamentek, Szabolcs elküldte a kocsit.

– Az éjszaka szép, jó lesz egy kis gyalogséta…

Karonfogva mentek hazafelé. Amikor kiértek a tolongásból, Szabolcs szóba hozta az operett-királyt.

– Megértettem a pillantását, – mondta – és beismerem, hogy joggal nevet rajtam…

Szokása szerint megint kitért előle Malvin.

– Nem magán nevettem, hanem az operett-királyon.

– Van kettőnk közt valami analógia, de különbség is van köztünk…

– Mi a különbség? – kérdezte Malvin csípősen.

– Az analógiát nem kérdezi? Az analógia: hogy mind a ketten szerelmesek vagyunk a feleségünkbe…

– Ah! És a különbség?

– Csak annyi, hogy én nem vagyok operett-király… Engem komolyan szokás venni.

Malvin jó ideig hallgatott, később nyugodtan mondta:

– Meggyőződtem róla, hogy maga semmit sem tesz cél nélkül… Szeretném tudni, hogy mit vár legújabb magaviseletétől?

– Megmondom: mindent! És amit elérek, az az enyém lesz! – mondta fojtott hangon Szabolcs, miközben magához szorította a felesége karját.

Az asszony nem válaszolt, – kedvetlenül, de dobogó szívvel haladt mellette.

Megint egy hét telt el. Mindig együtt lehetett őket látni. Szabolcs folyton sarkon követte feleségét, makacs és kitartó hűséggel, mint a hím oroszlán a párját. Ha akart, tudott alázatos, szelid, gyöngéd és lovagias lenni és ezúttal akart. Eddig csak a kedvesei ismerték ezt az ellenállhatatlan és sugalló akaraterejét, – ennyi fáradtságot nem igen vesz magának az ember a feleségével szemben.

Ekkoriban történt, hogy egy este megint a fejébe szökött a vére és rendszeres óvatosságról megfeledkezve, szó nélkül megcsókolta Malvint. Egymás mellett állottak az ablakfülkében és Szabolcs lassan odalépett az asszonyhoz és a szemére tapasztotta szomjas ajkát. Malvin ezuttal nem taszította el, hanem sírva fakadt. Ez nem volt a szerelmes asszony kéjes megindulása, hanem egy vergődő lélek zokogó kétségbeesése.

– Az Istenért, Szabolcs – minek gyötör? Mire való ez? Hiszen tudja, hogy nem lehet már… Elrontottuk – egészen – és most már nem lehet újból kezdeni…

Szabolcs erőszakkal magához ölelte az asszonyt.

– Sírd ki magadat… Urad vagyok és szeretlek… Eddig őrült voltam, de most igazán szeretlek… Meg kell bocsátanod, hiszen azért vagy asszony! Egy nagy, fekete vonást csinálunk a mult alá, lezárjuk a számadást és újból kezdjük az életetet… Semmi sem igaz, semmi sem történt… Nem szabad visszaemlékezned semmire; ne beszéljünk róla soha…

– Nem lehet, nem lehet, Sándor!

Kiragadta magát a karjából és befutott a szobájába.

Szabolcs éjfélig lángoló szívvel járt-kelt a szobájában, aztán hirtelen eszébe jutott valami. Odalépett a tapéta-ajtóhoz, mely az ő szobáját összekötötte a Malvinéval. Ilyenkor még sohasem nyomta meg a kilincsét. Vajjon zárva van-e? Az ajtó nesz nélkül fordult meg a sarkában. Sándor pedig fölemelte az öltözőfülke föggönyét és ott látta maga előtt Malvint. Teljesen föl volt még öltözve, csak a barna haját bontotta ki. A kereveten ült, összekulcsolt két kezébe fogva a térdét és némán nézett farkasszemet az urával. Sándor letérdepelt eléje az angóra-szőnyegre és magához ölelte az asszonyt.

– Ugy-e, engem vártál?

Malvin megint sírva fakadt, de a remegő kezével gyöngéden simított végig az ura arcán.

– Semmi sem igaz. Semmi sem történt, – ismételgette Szabolcs. – Újból kezdjük az életet…

– Lehetséges az, Sándor?

– A csoda is lehetséges, ha szeretjük egymást…

Az asszony tovább sírt, de most már maga is édesnek találta a könyezését.

Csak másnap mosolyodott el, mikor lángvörös arccal lépett az ebédlőszobába. Ezúttal másképpen fésültette a fejét; a haja megint szeszélyes fürtökben símult a homlokához. Szabolcs úgy találta, hogy a felesége arca így bájosabb, asszonyibb és némileg kacérabb is. Szó nélkül odalépett az urához, megölelte és a vállára hajtotta fejét. Talán két percig maradt így mozdulatlanul és némán, viharosan dobogó szívvel és erősen lezárt pillával, melyet rózsaszínűre festett a piros függönyön átszűrődő tavaszi napfény.

– Asszony vagy, – mondta Szabolcs halkan, – édes és gyönge, de én így szeretlek!