XIV.
Sokáig tanakodtak, hogy hol töltik a nyarukat és megegyeztek abban, hogy a divatos világfürdők nemzetközi nagyvására nem nekik való. Szabolcsfalva se kellemes nyaralóhely, mivel nincs valamirevaló vize; azért hát elmentek az öreg papok csendes balatoni fürdőjébe.
Abban a meggyőződésben éltek akkor, hogy két ember éppen elég a világon. Több nem kell. A többi mind fölösleges. És ha már itt csetlik-botlik a földön, hát menjen a dolgára, de őket ne untassa. Hogy meggyőződéséhez hű maradjon, Szabolcs szerzett egy vitorlás yachtot, egy karcsu, lenge, hófehér Malvin-t, amelylyel aztán napokig elkalandoztak a hullámzó víz-róna ünnepi magányában. Csak két dalmata matróz volt velük, két bronzarcu, bivalynyaku vízilakó, de ezek nem voltak emberek, inkább semleges lények, afféle szolgálatkész Calibanok, akik a szemükkel sem hunyorítanak, ha az úrnőjük reggel meztelen karokkal fésülködött a nagyvitorla árnyékában.
Egyidőre beleestek a vitorlázó szenvedélybe, amelyen minden új hajótulajdonosnak keresztül kell esnie. Fölfedezték a Balatont és szinte szenvedélyesen beleszerettek a hajójukba, mely oldalvást hajolva, könnyen követte a szél leheletét.
Ha elsiklottak a tihanyi hegyfok mellett: akkor egyszerre az övék volt az egész világ. Az ég, a felhők és a víz, amely fölött csak a sirályokkal osztozkodtak. Az öreg Balaton pedig csak azért rendezte kifogyhatatlan leleménynyel egyre váltakozó színjátékait; hogy fölséges és kolosszális kerettel szolgáljon együttlétüknek… Délben, ha az augusztusi nap lángoló sugárkévéket szórt a vízre: hófehér volt minden. A vakító, csillogó, izzó fehérségben csak egy háromszögletü kis árnyék lebegett, a Malvin marsalvitorlájának árnyéka, amelyben egy tikkadt, a forróságtól és a jókedvü lustaságtól haldokló emberpár ásitozott. Alkonyatkor eltompult a fény, a tó egyszerre malahitszínűvé változott, az égboltozaton vitorlázó, hosszan elnyújtott felhőlégiók alatt végtelen távolságba vonult vissza a nap. Aztán rájuk borult a barnaszemü, édes éjszaka, a fölbukkanó hold fényében pedig lángolni kezdett a víz, mintha millió ezüstös tűz-rózsát himbálna fodros habjain, millió rajzó pillangót, összefonódó, szétfutó ezüstkígyót.
Bebarangolták az összes partokat. Almáditól Keszthelyig, megmacskáztak minden öbölben és tíz parti dombra ís nyaralót akartak építeni.
Szabolcs, miután először beleszeretett a feleségébe, később meg is barátkozott vele. Azt a tapasztalást szerezte, hogy Malvin nemcsak édes feleség, de jó cimbora is, ami nem ugyanaz. Eleveneszü, tanulékony, ötletes, alkalmazkodó és jókedvü. Tud nagyon okos lenni és kedvét leli minden ostobaságban. Gyerekesen mulatós és amellett tud jókedvvel unatkozni is, amire ugyancsak kevés asszony képes. Egymás társaságában és egymás kedvéért megkedveltek olyan szórakozásokat, amelyekhez azelőtt egy csöpp hajlamuk se volt. Beleugratták egymást és megtanultak fotografálni, majd órákig elültek horgászva, mire pedig partra mentek, az asszony arca és karja barnapirosra volt sülve, a nyaka pedig aranyzománcos volt, mint az andaluziai nőé, akiről Musset dalol.
– Bakó holnap Siófokon lesz, – mondta egy nap Sándor. – Táviratot kaptam tőle… Odaát lóverseny lesz, – átvigyem magát?
– Nem, nem!
Hevesen, szinte kiáltó hangon tiltakozott ellene. Később azt mondta:
– Ha jó szelünk lesz, elmegyünk Szigligetre…
– Nem lehet, – szólt Sándor. – Olyan messzire nem mehetünk, mert Bakó a verseny után mindenesetre átjön. Az esti hajót be kell várnunk.
Az asszony egyszerre nagyon csendes lett. Később megint előhozakodott a szigligeti útjával.
– Menjünk oda! Tegyünk úgy, mintha a sürgöny elkésetten érkezett volna…
Sándor elnevette magát.
– Nem lehet! Azt mégse tehetjük…
Másnap az esti hajóval tényleg megjött a gróf; Szabolcsék a kikötő hídja előtt várták. Pompás színben volt és harsogó hangon beszélt, mint mindig, ha jókedvü volt. Egész kis csődületet okozott a parkban.
– Na, csakhogy itthon vagyok megint. Valóságos honvágyat éreztem utánatok és százszor is megkérdeztem magamtól, hogy mi az ördögnek utazom, mikor semmi élvezetem nem telik benne…
Mikor aztán együtt ültek Szabolcsék nyaralójának verandáján, a lámpafénynél szemügyre vette Malvint és egyszerre elkomolyodott.
– Teremtőm, Malvin, mi lett magából?
Az asszony idegesen mérte végig, Szabolcs pedig nevetve kérdezte:
– Megcsunyult?
– Dehony! Nem, – nem is szépült meg, de mássá lett, megint egészen mássá… A szeme más, a mozgása, minden… Maga végigmegy az asszonyi skálán…
Szabolcs észrevette Malvin arcán a kedvetlenséget és egy léha élccel akarta elütni a dolgot.
– Nekem az nagyon jó… Minden félévben új feleséget kapok s így nem unhatok rá a régire…
– Azt hiszem, most már mindig ilyen fog maradni, – mondta a gróf halkan és komolyan.
Aztán száraz hangon a szevillai husvétról kezdett beszélni…
Körülbelül egy hétig volt Füreden. Szabolcsnak nagyon kapóra jött a barátja jelenléte, a bécsi váltói, amelyekkel a téli kártyaadósságait rendezte, lejártak és a hitelezője készpénzfizetést követelt. Restelt pénzt kérni az apósától most, alig egypár hónappal az után, hogy megbékült a feleségével és azért Bakóhoz fordult. A gróf habozás nélkül tett eleget kérésének.
– Add ide az uzsorásod címét. Telegrafálok a bécsi bankáromnak, ő majd végez a bestiával… Megadod nekem, a mikor teheted…
Ezzel a dolog rendben volt.
Szabolcs azt a tapasztalást szerezte, hogy Malvin amilyen rokonszenvvel viseltetett régebben Bakó iránt, olyan mélységes ellenszenvvel van most iránta. A jó illem kedvéért türtőzteti magát, de láthatólag szenved, ha vele van. Ideges, nyugtalan és szomoru. Nem tud jó szemmel az arcába nézni, ellenkezve válaszol a kérdéseire és ha teheti, gyöngélkedést szinlel, hogy elmaradhasson a közös sétákról és kirándulásokról. Valami titkos kárörömet érzett e miatt Szabolcs, de egy este, mikor magára maradt az asszonynyal, mégis szóba hozta a dolgot.
– Hallja, édes, így nem lehet ám bánni Bakóval… Jó fiu, de érzékeny bolond… Aztán nem is szolgált rá, hogy félvállról beszélgessünk vele…
Malvin válasz helyett az ura karjába dobta magát.
– Semmi, semmi! Ne beszéljen erről… Mondja, hogy szeret…
– Milyen ideges maga!
– Semmi! Menjünk el, Sándor.
– Szigligetre?
– Akárhová! Csak el! Magával akarok lenni – egyedül… Mire való az a sok idegen ember? Vigyen el és mondja, hogy szeret… És hogy mindig szeretni fog…
Másnap történt az a dolog, amit nem lehetett többet meg nem történtté tenni, a könyek oceánjának árán sem. Langyos nyári estén, közömbös alkonyi csöndben, egyszerre és váratlanul elsülyedt egy egész világ. Minden, ami rajta volt, elsülyedt vele s örökre eltünt: a napfény, a madárdal, az ifjuság, a szerelem, az élet: minden! Csak egy szürke semmi maradt a helyén.
Alkonyatkor kedvező szellő lobogtatta a kikötőben macskázó Malvin zászlaját és Szabolcs parancsot adott a legényeknek, hogy legyenek készen a vacsora után. A holdfényben kiviszi a feleségét meg a grófot a tóra. Mikor éppen a gigbe szállott, hogy a vitorláshoz vitesse magát, a partról utána kiáltott Bakó:
– Meggondoltam magamat, Sándor, még sem megyek veletek. A lovaim után kell néznem s azért átmegyek Siófokra.
A hajó félóra mulva indul…
– Visszajösz megint Siófokról?
– Meglátom… Talán… Most szaladok a feleségedhez, hogy elbúcsuzzam tőle…
Kezet fogtak, a gróf a nyaraló felé vette útját, Szabolcs pedig a yachthoz evezett. Nem igen bánta, hogy Bakó elment s úgy vélekedett, hogy az éjjeli kirándulást ketten is megtehetik Malvinnal.
Tíz perc mulva már megint partra ugrott és fölment a nyaralóba.
Az emeleten sötétséget talált. A nappali szobából kiment a kis faerkélyre, honnan keskeny lépcső vezetett a lapos tető verandájára és hangokat hallott a feje fölött. Odafönn, a nagy japáni ernyő alatt már égtek a széllámpások: a gróf ott beszélgetett az asszonynyal. Szabolcs, mielőtt fölment volna hozzájuk, egy pillanatig nekitámaszkodott az erkély korlátjának és végignézett a holdfényben sziporkázó vízen. Azok odafönn most szintén a veranda korlátjához léptek. Alig egy ölnyire voltak feje fölött, de nem láthatták Szabolcsot. Halk hangon beszélgettek a homályban és Sándor megérthette minden szavukat.
– Elutazom, Malvin, – mondta Bakó, – mert látom, hogy terhére vagyok…
Az asszony nem válaszolt, a gróf pedig nyugodt hangon tovább beszélt.
– Csak egyre kérem: ne sértsen meg azzal, hogy fél tőlem… Ne ismerjen félre: tőlem soha semmiféle veszedelem nem fenyegeti… Én csak egyet akarok, azt, hogy maga nyugodt és boldog legyen… Látom, hogy most megértik egymást Sándorral és – higyje el Malvin – örülök a jó egyetértésüknek… Feledje el a multat; én is elfelejtem azt, ami köztünk történt… Sokkal jobb barátja vagyok magának…
Elhallgatott és most az asszony szólalt meg, csudálatosan keserü, fojtott hangon:
– Istenem! Istenem!
Hogy folytatták-e a beszélgetésüket, arra Szabolcs később nem is emlékezett vissza. Nem is abban, amit mondtak, de a hanghordozásukban volt valami, ami oly váratlanul és brutálisan sujtott reá, mint a buzogányütés. Az erős és megdönthetetlen bizonyíték, hogy az asszony valaha kedvese volt annak az embernek.
Arra sem emlékezett vissza Szabolcs, hogy mi történt vele az első percben. Valami, amire még akkor sem mert visszagondolni, mikor már cinikus őszinteséggel átértette egész helyzetét…
A gróf aztán elment… Szabolcs pedig egyedül állott a sötét nappali szobában és két kezével egy faragott szekrény oszlopába fogódzott. Irtóztató csend volt körülötte, csak valami távolodó, ritmikus zúgást hallott, mintha vándormadarak ezrei vonulnának el a feje fölött. Az üres messziségben valami halk kopogást: talán saját szívének dobogását.
Malvin belépett a szobába. Egy széllámpást tartott a kezében és lassu léptekkel, borús arccal jött. Mikor a mozdulatlanul álló Szabolcshoz, ért, riadtan emelte föl lámpását. Jó ideig farkasszemet néztek: meglátszott az asszonyon, hogy mindent leolvas az ura arcáról. Az ő arca is krétafehér lett, a lámpás rezegni kezdett a kezében. Letette az asztalra. Őt se bírták tovább lábai, le kellett ülnie a kerevetre. Onnan nézte Szabolcsot, a rémülettől megdermedten, halálos szomorúsággal a szemében.
Egy örökkévalóság telt el így, vagy talán csak két perc. Szabolcs aztán a kalapját kezdte keresni, mintha attól függne minden üdvössége. Mikor megtalálta, elment, döngő léptekkel lement a lépcsőn… El! Ki!
Hallotta, amint mögötte halkan sóhajtott az asszony: Istenem!
Aztán föl-alá járt a parton sétáló tömeg közt. Föl a fürdő hídjáig és le a klub-házig. Az ismerősei közül néhányan rászóltak: ő bólintott a fejével és tovább ment. Lenn meglátta az egyik dalmatáját a parton… Igen, vigyék a hajójára, ott egyedül lesz! Mikor a gig üléséről felszökött a Malvin födélzetére, visszaküldte a legényt. Menjenek aludni; nem megy sehová… Itt alszik a kajütben…
Friss szellő kerekedett Almádi felől: a hajó karcsu árboca lassan hajladozott, a horgonylánc meg nyikorgott. Szabolcs hanyatt feküdt a hajó orrán és a csillagos égre nézett.
Nem is volt túlságosan fölindulva, inkább valami nagy, ólomsúlyu tunyaság vett erőt rajta, de azért tisztán tudott gondolkozni. Nem is haragudott, csak azon törte a fejét, mit is kell most tennie? Valamit tennie kell, az ilyen dolognak megvan a maga etikettje…
Megölni az asszonyt? Szabolcs, mint boszuálló férj – micsoda gonosz karikatura! Saját cinizmusának érzete arcába kergette a szégyen pírját… Óh, ha igaz akart lenni és őszinte, akkor még Bakó ellen sem érezhetett semmi gyűlölséget. Hiszen ők együtt vallották és érvényesítették azt a gavalléros teóriát – és kettőjük közt Szabolcs volt a vezető, – hogy asszonyi dologban nincs se bűn, se erény, csak élvezet van. Nem is szerelem az, csak egy nemes, izgató sport, amelynek hevében az ember áttör minden kerítésen és átugrat minden akadályon. Minden út jó, hacsak célhoz vezet; minden szabad, ami a sikert biztosítja…
Megölni az asszonyt! Mikor most újból végiggondolta a dolgát, tisztára látta, hogy nem is Bakó, hanem ő maga buktatta el Malvint. Ő maga állította lesbe a grófot, ő maga verte föl nyugvóhelyéről a vadat, buta kegyetlenséggel ő maga riasztotta, hajszolta, zavarta meg és terelte a vadász elé… Soha jobb kopója senkinek sem volt, mint Bakó grófnak.
Most eszébe jutott minden… Első összetűzéseik. Mikor a pénzkérdések cinikus szellőztetésével porig alázta a fiatal, szépségére hiu gyermekasszonyt. Az a hideg megvetés, amelylyel Malvin újabb közeledése ellen védekezett… Aztán eltávolította magától, jó messzire és melléje adta Bakót, akiről tudta, hogy a beteges mániáig megrögzött, önző és kiméletlen nővadász… Egyenesen rászorította az asszonyt, hogy Bakó kezéből fogadja el mindazt, amit az ura megtagadott tőle: társas poziciójának védelmét épp úgy, mint szórakozását. És Leticiához való viszonyának minden mozzanata – amelyről Malvin pontosan értesült – egy-egy brutális ütés volt, amit az az asszony elvei ellen mért… Megérttette a tudatlannal, rákényszerítette, a fejébe verte, amit ő maga vallott: az erénynek nincs jutalma és a bűnnek nincs bűnhődése; nincs se erény, se bűn.
Megölni az asszonyt! Nem tudta megtalálni szívében a megcsalt férj gyilkos haragját. Óh, ez nem volt tragédia, csak egy rettenetes ironikus komédia, amelylyel a sors nem is a Szabolcs gonoszságát, hanem a kolosszális ostobaságát tréfálta meg.
Most itt feküdt a hajó deszkapadlóján, mint a rossz tréfával agyonhajszolt farsangi bolond, émelyegve, szégyenkezve és azon gondolkozva, hogy ne zúzza-e szét egy pisztolylövéssel a fejét, ezt az ostoba koponyáját, amelynek oly rossz hasznát vette.
Éjfél is elmult, amikor közeledő evezőcsapásokat hallott. Egy könnyü csónak ütődött a yacht oldalához, aztán valaki fölmászott a födélzetre. Malvin volt. Mikor megpillantotta az urát, visszaszólt a matrózoknak:
– Én is itt hálok… Menjenek el…
Szó nélkül leült a födélzetre, vagy két lépésnyire Szabolcstól. Sokáig maradt egy helyben, végre odakúszott hozzá.
– Miért nem öl meg? – kérdezte halkan.
Sándor valami dühös hangot hallatott, félig nyögés, félig zokogás volt. Megölni, – ez az asszony is milyen ostoba!
Hajnalig egy szót sem váltottak többet. Malvin egy pokrócot gyűrt a feje alá és mozdulatlan, félig behunyt pillákkal feküdt a födélzeten. Hajnal felé nagyon lehült a levegő és mikor Szabolcs észrevette, hogy az asszony egész testében erősen remegni kezd, leterítette a kabátjával. Ekkor megint eljöttek a matrózok a gigen, megnézni, hogy nem kell-e nekik valami. Szabolcs beszállott a csónakba és besegítette az asszonyt is. Partra vitették magukat.
Haza érve, Sándor szórakozottan sorra járta a szobákat. Úgy érezte, hogy keres valamit, de maga sem tudta, hogy mit. Csak később vette észre, hogy Malvin szobáról-szobára követi. Nyugodt arccal, de sápadtan és a hidegtől dideregve.
– Feküdjék ágyba! – mondta neki.
Az asszony úgy nézett rá, mintha nem értené meg. Csak akkor engedelmeskedett, mikor elvezette a hálószobába.
– Le kell feküdnie!
Ő maga is ott maradt a szobában, háttal az ablaknak leült egy karosszékbe. Malvin rögtön aludt. Kilenc óra felé ébredt csak föl. Az arca rózsás volt, ásított és mosolyogva nézett az urára. A következő pillanatban megdermedt a mosolya: megint eszébe jutott minden, amiről álmában megfeledkezett.
– Öltözzék föl. Utazunk! – mondta Szabolcs.
– Hová? – kérdezte Malvin halkan.
– El innen.
Akárhová, csak innen el, erről a megátkozott helyről. Émelyítőnek találta ezt a nagy vizet, örökös gyöngykagyló fényével, gyűlöletesnek a parti hegyek fekete, gonosz profilját.
Gőzhajón átkeltek a tavon, aztán vasuton a fővárosba mentek. Egyedül utaztak egy szakaszban és útközben alig beszéltek valamit. Szabolcs szinte kiváncsian figyelte a felesége arcát és azt a benyomást nyerte, hogy Malvin nem bánt meg semmit. Bánat van a szivében, de semmi megbánás. Olyanféle lelki állapotban van, a minőt pusztító természetü katasztrófák szoktak előidézni az emberben: le van sujtva, tehetetlenségének érzete hideg szomorúsággal tölti el és elkésetten töpreng azon, hogyan is keletkezett a veszedelem? De a lelkiismerete nem juthat szóhoz attól a félénk kiváncsiságtól, amelylyel a jövő elé tekint. Talán olyasmit képzel, hogy az ura most valami nagy, megszáradt vértől fekete vesztőhelyre viszi, a hol a rossz asszonyokat szokás kivégezni.
A budapesti pályaudvaron Szabolcs jegyet váltott Szabolcsfalváig, de csak egyet. Mikor besegítette Malvint a készenálló vonatba, maga pedig a perronon maradt, az asszony hirtelen egy szenvedélyes mozdulatot tett, mintha ki akarna ugrani az ajtón.
– Nem, nem megyek egyedül!
– Haza kell utazni, Malvin…
– És maga?
Szabolcs egy pillanatig elgondolkozott.
– Három-négy nap mulva ott leszek én is…
Malvin megragadta a kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Megigéri?
– Meg!
A vonat elindult.