XV.
Szabolcsnak dolga volt Budapesten. Eszébe vette, hogy neki pénzt kell teremtenie, mindenáron pénzt, hogy Bakónak megfizesse a tartozását. Hogy ez volt az első gondolata: abban is a fajának egy erős előitélete nyilatkozott meg. Egy asszonyt a pénze kedvéért feleségül venni, a pénzt elpusztítani és az asszonyt nyomorulttá tenni: az semmi. De a felesége kedvesének pénzzel tartozni: becstelenség, amelynél kivánatosabb a halál.
Az egész nap a pénz keresésében telt el. Gyanus elegánciáju emberek jártak-keltek a lakásán, pénzszerző ügynökök, akik szemtelennél szemtelenebb ajánlatokat tettek neki. Végül egy harapófogó képü öreg asszonyhoz vezették, azzal megkötötte az üzletet. Az asszonyt Färbernének hívták, távoli rokona volt Forgácsnak, aki azonban nem közlekedett vele. Jól ismerte az öreg Forgács viszonyait, tudta, hogy nagyobb összeget is hitelezhetne a vejének, de azért arcátlan uzsorakamatot követelt. Estig megvolt a pénz.
Szabolcs magához vette az egész összeget és elment a klubjába. Nem gondolkozott még azon, hogy minő arccal fog Bakó elé lépni és hogy mit fog neki mondani – és mikor most a társalgó ajtajából meglátta a grófot, visszariadt és habozni kezdett.
Bakó egy nagy karosszékben ült, háttal az ajtónak. Szabolcs megismerte a kopaszodó homlokáról és az éles hangjáról. A fiatal klubtagoknak egész csapata csoportosult köréje. Neki itt páratlan tekintélye és kivételes poziciója volt. Éppen egy szerencsétlen emberről beszélt, aki hogy cifra nyomoruságát leplezgesse, holmi aprólékos piszkosságokat követett el, amiért is ki kellett zárni a klubból.
– Nemcsak komisz az a fráter, de gyáva is… Ha nem volna az, főbe durrantaná magát…
Ellentmondást nem tűrő, hideg és gőgös hangon mondta ezt, a gavallér-becsület fanatikus őrének hangján, amely megborzongatta és tisztelettel töltötte el hallgatóit.
– Meg fogom ölni! – gondolta e pillanatban Szabolcs.
És ugyanekkor villámgyorsasággal már megfogamzott a fejében egy erőszakolt összetűzés sablonja, amelynek csattanós vége egy pisztolylövés lesz…
Valóságos megkönnyebbülést szerzett neki ez az elhatározása, mintha csak a lelkében fölhalmozódott tehetetlen keserűség és szégyenérzés levezető csatornára talált volna a Bakó elleni gyilkos gyűlöletben. Ez a gyűlölet tulajdonképpen a saját fajtájabeliek iránt érzett dühe, a tulajdon multjával szemben érzett ösztönszerü megvetése volt. Ez az ember, aki hideg, hosszu arcával és kopaszodó homlokával ült előtte, tipikus képviselője volt a testet öltött emberi önzésnek. Oly lázas undort és hideg gyűlöletet érzett e pillanatban Bakó iránt, mintha förtelmes, nyálkás hüllő volna, amelyet elpusztítani kegyetlen élvezet.
Nem ment be a társalgóba, hanem mielőtt még Bakó észrevehette volna, hazament a lakására. Ott még egyszer átgondolta, hogy mit kell tennie és most már mély gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy meg kell ölnie a grófot, akár a tulajdon élete árán is.
Ami a tombolásig fokozta haragját, az a meggyőződése volt, hogy Bakó sohasem szerette Malvint. Egyszerűen kiváncsi volt rá. Ő senkit sem szeretett, de kiváncsi volt minden asszonyra. A tisztátalan fantáziájában egyik elfoglalta a másik helyét és amint vágyai egy ujabb felé vonzották, már ráunt a régire. Ez az alávaló sport rögeszméje volt. Úgy érezte, hogy joga van minden asszonyhoz és ha egyik ellenkezett vele, akkor nem ismerte el erényes voltát, hanem dühbe jött. „Az ostoba liba: nagyra tartja magát!“ Arról is meg volt győződve Szabolcs, hogy Bakó örül a házastársak közt létrejött kibékülésnek. Most már nem kellett tartania attól, hogy Malvin előbb-utóbb kényelmetlen lesz reá nézve, sőt barátságot is tarthatott fönn vele, amelyet önzetlen volta pikánssá tett.
Azt, hogy Malvin szerette, talán meg tudta volna neki bocsátani Szabolcs, de azt a gondolatot, hogy Bakó ráunt az ő feleségére, nem tudta elviselni.
Korán reggel kivitte a pisztolyait egyik lövőházba. Néhány lövést tett csak és meggyőződött róla, hogy a keze és a szeme még a régi: a szeme éles, a keze nyugodt. A saját pisztolyával ötven lépésről nem tudna elhibázni egy embert, talán akarva sem. Veleszületett tulajdonsága ez az ügyessége, amelyet országszerte ismernek és csodálnak. Tisztában volt vele, hogy ez ügyességének köszönhette társadalmi poziciójának tetemes részét is.
Alkonyatkor megint elment a klubjába és Bakót ott találta a törzsökös helyén, a társalgó karosszékén. Valaki megint a tegnapi esetet firtatta és Bakó, aki láthatólag már ráunt, kurtán a szavába vágott.
– Ne vesztegessünk több szót arra a gazemberre…
Szabolcs, aki észrevétlenül telepedett le egyik fülkében, a gazember szóra oly indulatosan emelkedett föl, mintha neki vágták volna az arcába.
– A gazember is relativ fogalom. Én például azt hiszem: ha neked nem volna pénzed, külömb gazember volnál annál a szegény ördögnél…
Nem az, amit mondott, de a hangjának indulatos rezgése, oly hatással volt a jelenlevőkre, hogy a szobában egyszerre halálos csend támadt. Bakó inkább csodálkozva fordult vissza, mint sértetten.
– Bolond vagy Sándor, vagy részeg?
Szabolcs vérben forgó szemmel emelte rá az öklét. Valaki közbevetette magát. A két férfi egy másodpercig farkasszemet nézett és a gróf Szabolcs pillantásából megértette gyilkos gyűlöletének okát.
– Értem! – mormogta halk, az izgalomtól rekedt hangon. – Az ütést elfogadottnak tekintem, – tette azután hozzá, némi keserü humorral.
(Azt is értette most már, hogy miért küldte el neki Sándor a délelőtt folyamán a tartozását.)
A gróf elment, Szabolcs pedig bevonult az írószobába, ahol a klub elnökségétől nevének a tagok lajstromából való törlését kérte. Ezt előre elhatározta így, hogy a barátainak valami elégtételt nyujtson a botrányért, amelylyel társaságukat kompromittálta.
Az eset természetesen óriás föltünést keltett; hogy Bakó gróffal valaki így merjen elbánni, az mindenkinek hihetetlen volt. Azok, akik tudták, hogy Bakó udvarol Malvinnak, eltalálták az összetüzés igaz okát, fenhangon azonban nem igen szellőztették.
Másnap reggel a két ellenfél már fegyveresen állott szemben. Bakó, aki épp oly hiu, mint bátor ember volt, érezte, hogy a kivételes társadalmi poziciója ellen intézett támadást kivételesen kemény eszközökkel kell visszaverni. Valóságos halálmegvetéssel szabta meg tehát a pisztolypárbaj föltételeit, melyet a feleknek – főrangu urak excepcionális szokása szerint – a saját pisztolyaikkal kellett vívniok. Eleve megszabta a maga harci modorát. Tudta, hogy Szabolcs, ha lövéshez jut, föltétlenül lelövi. Húsz lépésről nem hibázza el a maga emberét; a saját pisztolyával a foglyot is lelövi röptében… Bakó is tud bánni a pisztolylyal. Ha marad hat másodpercnyi ideje, hogy fölhúzza a fegyver sárkányát és függőleges irányából lassan vízszintesre emelje a karját: akkor minden valószínüség szerint talál. Ha nem ideges, akkor egészen biztos, hogy talál… Az a kérdés csak, hogy marad-e annyi ideje? Egy halvány reménye volt: Szabolcs a jel elhangzása után talán ki fogja lépni az avanceot, azalatt ő lőhet…
A párbaj azonban másképp folyt le, mint Bakó és bizalmas emberei remélték. Szabolcs a jel elhangzása után rögtön kapásra lőtt. Aztán eldördült a gróf lövése is, de ő már estében lőtt és a golyó a lovarda falába ütődött.
Bakó a földre esett és mikor az orvosok hozzá siettek, azt hitte még, hogy a sebesülése csak könnyü és szégyelte gyöngeségét.
– Semmi, csak horzsolás… Azt hiszem, a zsebórám fölfogta a golyót…
Tévedt azonban, a golyó a bordái alatt belefuródott a testébe.
Mikor tisztában volt állapotával, azt mondta egyik segédjének, hogy beszélni óhajtana Szabolcscsal. Sándor lassu léptekkel közeledett feléje és két lépésnyire tőle megállott.
– Tudom, hogy miért kötöttél belém, – mondta a gróf, – azt hiszed, hogy én…
Azzal a segédekhez fordult:
– Hagyjatok magunkra!
Mikor már csak a sebbel foglalatoskodó két orvos volt mellettük, halk hangon folytatta:
– Ő ártatlan, – ezt szavamra mondom! Tudom, hogy meg fogok halni és ismétlem, ő ártatlan…
Elhallgatott és mivel nem nyújtott kezet Szabolcsnak, az meghajolt és távozott. Az ajtóból még egyszer visszanézett: a gróf arcán már akkor nyoma sem látszott a fölindulásnak, az arca sápadt volt, de hideg és nyugodt, mint rendesen.
Szabolcs jól tudta, hogy mit kell tartania Bakó utolsó szavairól. Hazudott. Talán nem is a Malvin kedveért, hanem inkább a maga kedveért; nem is akarta, hogy Szabolcs higyjen neki, csak be akarta bizonyítani, hogy ő mindig hajthatatlan és korrekt gavallér, még a halálában is tudja, hogy mivel tartozik egy úrihölgynek, aki gyönge volt vele szemben.
Másnap reggel azt a hírt hozták Szabolcsnak, hogy Bakó hajnalban meghalt.
Nem maradhatott magára a gondolataival, mert egész nap zaklatta a rendőrség. Miután a vizsgálóbírónál is megfordult, az esti vonattal Szabolcsfalvára utazhatott. A feleségéhez.