XVI.
Nem táviratozott haza, de a pályaudvaron mégis várta Malvin. Tétovázva járt-kelt az emberek közt és amikor megpillantotta az urát, egy halk kiáltással hozzásietett és a karja alá fűzte a kezét. A kocsiban pedig elkapta a kezét a takaró alatt és finom ujjai oly szívós erővel kapcsolták körül, hogy erőszakkal se tudta volna eltávolítani magától. Csillogó szemét egy pillanatra se vette le az ura arcáról…
Amikor a kocsi végighajtott az eleméri hídon, a patak széles medrében mozdulatlan fehér ködsáv ült.
– Már őszre jár az idő, – mondta Szabolcs halkan.
Odahaza, a lámpafényes lakásban, egyszerre halálos fáradtság vett erőt Sándoron. Most érezte csak meg, hogy napok óta alig aludt valamit. Bement a dohányzóba és leheveredett a széles török kerevetre. Két perc mulva ott állott mellette az asszony.
– Mit csinált Pesten? – kérdezte halkan és zavartan.
– Megöltem a szeretődet.
Malvin tágranyitott szemmel bámult reá.
– Megölte? – kérdezte elálló lélekzettel.
– Agyonlőttem… Meghalt… Ma reggel.
Az asszony keresztbe tette a mellén a két karját. Valamit akart mondani, de nem tudott beszélni. Az ina elzsibbadt és egyszerre térdre vetette magát a kerevet mellett. Megijedt, mert arra gondolt, hogy Szabolcs élete veszedelemben forgott. A gróffal nem gondolt, azt nem is sajnálta. A szerelmes asszony először nő és csak aztán ember. Ha sóhajtani hallja azt, akit szeret, akkor süketté lesz mások halálhörgése iránt.
Jó ideig mozdulatlan maradt, aztán lassan odahajolt Szabolcs fölé, oly közel, hogy lehelete az arcát érte. A szeme fénylett, szinte világított. Valami boldog, gyöngéd meghunyászkodás kifejezése látszott lázasan kipirult arcán. Látszott rajta, hogy fél az urától, de büszke rá, miként párjára az erdei vad, ha gyilkos tusában leverte az idegen-hímet. Megborzadt és mégis megittasult a vértől, amelyet ő érte ontottak és amely bűvös hatalommal forrasztotta össze a párjával.
Szabolcsot szinte megfélemlítette a Malvin lázas tekintete. Lehunyta a szemét, az asszony pedig fölhasználta az alkalmat, hirtelen átölelte az ura nyakát és hozzászorította lángoló arcát.
És az izgalomtól remegő hangon mondta:
– Megölhetsz vagy megüthetsz, – de ne kergess el magadtól? Ugy-e, nem kergetsz el?
Háromszor is ismételte ezt a kérdést, kérve, zaklatva, majd parancsolva. Szabolcs hirtelen fölkelt, kibontakozott az asszony karjából és a hálószobájába ment.
– Hagyj nyugton, – álmos vagyok.
De nem volt mindig ily erős, csak első nap. Nem tudott sokáig ellentállani az asszonynak, aki oly megindító alázatossággal hízelegte körül s aki könyezve épp oly ingerlő volt, mint mosolyogva. A könyeket csókok követték, a csókokat megint könyek.
– Megbocsátott? – kérdezte Malvin egy este.
Szabolcsot keserűség fogta el.
– Megbocsátani – magának? Mit? Azt, hogy eldobtam magamtól? Ki bocsát meg nekem?
– Óh, én megbocsátok!
Ez a gyermekes beszéd Sándor fejébe kergette a vért. Hatalmas tenyerével átszorította az asszony puha nyakát, mintha meg akarná fojtani. Malvin pedig mosolygó készséggel beleigazította a torkát az ujjai közé.
– Hát ne bocsásson meg, de öljön meg?
Szabolcs dühösen magához vonta az asszonyt, aki odasímult a vállához.
– Nem házasság a miénk már, Malvin!
Malvin odanyomta a száját a füléhez és belecsókolta a választ:
– Szerelmi viszony…
Az asszony csókja tényleg lázas és édes volt, mint a bűn. Szerelmes paroxizmusában azt mondta:
– A kedvese vagyok – hát igen! Azelőtt is volt magának, de most én vagyok! Ha rám unt, mondja meg, akkor megölöm magamat és maga megint szabad… Esküszöm, hogy megteszem!
Azt akarta, hogy Szabolcs is esküdjék meg neki, hogy meg fogja mondani, ha ráunt.
Közbe Szabolcs azzal a biztos tudattal járt kelt, hogy ez nem maradhat mindig így. Történni kell valaminek, ami véget vet mindennek. Fog is történni, – de hogy mi, arról egyelőre sejtelme se volt.
Elváljon az asszonytól? Képtelenség – most már. És ha meg is tenné: bizonyos, hogy elvált felesége a kedvesévé lenne. Egyikük se tudna ellenni a másik nélkül. És eszébe jutott, hogy neki semmi vagyona nincsen. A felesége tartja el. Ha elválna tőle, ujból kellene kezdenie azt a kétségbeesett élet-halál harcot a szerencsével, a kártyaasztal mellett és a lóversenytéren. És ha nem is undorodnék annyira a régi mesterségétől: bizonyos, hogy legrövidebb idő alatt rajta vesztene, mert feje nem oly tiszta többé, mint volt régen, a szíve nem oly nyugodt és az idegrendszere nem oly ruganyos többé… Megöregedett és elpuhult…
Voltak pillanatai, a mikor kész volt arra, hogy kiegyezzen a sorsával. Hiszen meg lehet így élni, egyiküknek sincs semmi baja. Szeretik egymást és a szerelmük megtisztította őket… Mi bántja? Egy illuzió, egy jelszó, amelyet a nyárspolgár férjek találtak ki, a saját kényelmük és biztonságuk érdekében. Ki vádolhatja? Ahol nincs tanu, ott nincs vádló és az egyetlen tanut, aki élt, örökre elnémította… Aztán más a reális társadalom, mint a teoretikus. A teoretikus, a színpadi társadalom megbélyegzi a bukott asszonyt és becstelennek mondja a férjet, a ki nem hajtja végre itéletét… A reális, az igazi társadalom pedig nem is ismeri ezt az ocsmány szót, hogy bukott asszony. Csak jóhírü és gyanus asszonyokat ismer. Érdekesnek találja az asszonyt, aki vétkezni tud, anélkül, hogy aljassá lenne a híre. Az igazi társadalomban nincs becstelen férfi, csak a gyáva.
Óh, ő jól tudta, hogy nyugodt lehet; ha csak erről van szó: az ő társadalmi poziciója erősebb, mint valaha. A titokzatos mendemondáknak és a véres párbajnak az a következménye, hogy Malvin ma érdekes asszony, akit a legtisztességesebb nők is irigyelnek, ő maga pedig bravuros gavallér.
Egy pillanat műve volt csak, hogy egyszerre megint más szemmel lásson mindent. Semmi sem igaz ebből: undorító hazugság az egész. Minden hazugság, a házassága, meg az egész jelen élete a hazugság ingoványára épült… Igazság, hogy gyávaságból és gyöngeségből nem akar válni a feleségétől. Kész neki megbocsátani, mert a lelkiismeretét könnyebb megnyugtatni, mint az érzékeit. Igazság, hogy a kényelemszeretete nagyobb, mint a becsületérzése. Igazság, hogy a tunyasága visszaretten minden testi és lelki kényelmetlenségtől. Egy kitartott férfi, aki mindennapi kenyeréért szemet huny a felesége botlása fölött!
Ezek a lelki küzdelmek Malvinnak okoznak legtöbb szenvedést. Ha erőt vettek urán sötét tépelődései, akkor hideg volt hozzá, vagy éppenséggel durva. Aztán földerült megint a kedve, gyöngéd és kedves lett, mint szerelmük első idejében. Az asszony szívesen tűrt el mindent. Olyan szerelmes volt, amilyen csak egy asszony lehet: fanatikusan, valóságos kutyahűséggel ragaszkodott az urához. Örömmel hallgatta a durvaságait is: csak szóljon hozzá!
– Azt se bánnám, ha megver… Tegye meg: akkor még jobban fogom szeretni… Óh, maga nem sejti, hogyan tudok én szeretni! De meg fogja még látni…
Amint lehajolt, hogy megcsókolja az ura kezét, a mozdulatában volt valami démoni, szenvedélyes erő.
Néha orvul rátámadt Szabolcsra.
– Mondja hamar: megbocsátok!
Pedig tudta, hogy ezzel dühbe hozza.
– Ne játszsza a bűnbánó Magdolnát! Nem akarom ezt hallani! Hiszen úgy sem igaz!
Tényleg nem volt igaz; semmi sem volt a szívében, csak szerelmüknek lázas boldogsága és talán nem is nélkülözte volna szívesen azt a csepp bűnös tudatot, amely belevegyült szerelme tengerébe.
Szabolcs egyszer különös dolgot mondott Malvinnak, amin aztán az asszony sokáig elgondolkozott.
– Tudja, mi hiányzik nekünk? – mondta.
– Semmi!
– A tisztaság. Én megmérgeztem magát, szegény gyermek, és maga most kamatostul adja vissza a kölcsönt.