XVII.
November elején súlyos gondok rohanták meg Szabolcsot: a budapesti váltói lejártak és Färberné, az uzsorás asszony, nem akart tudni megújításukról, hanem pénzt követelt.
Szabolcs sehogysem tudta rászánni magát, hogy az apósához forduljon. Az összeg igen nagy volt és Forgács bizonyára szóba hozná Malvin előtt… Malvin – a mennyire ismerte – boldog volna, hogy áldozatot hozhat az uráért; mostani helyzetükben azonban Szabolcs nem fogadhat el semminemü áldozatot az asszonytól. Föllázadt a puszta gondolatra, hogy milyen gyanúsításnak tenné ki magát. Hogy Malvinnak, ha csak egyszer is, véletlenül és futólagosan eszébe juthatna: Ezért volt hát nagylelkü!
Egyelőre úgy segített magán, hogy Färbernét levélben megkérte, az egyszer még fogadjon el tőle ujabb váltókat. Három hónap mulva már lesz pénze… Honnan? Azt nem tudta. De a Szabolcshoz hasonló embereknek mindenük van, ha időhalasztásuk van…
Malvin akkoriban Budapestre utazott. Az édesanyja betegeskedett és látni kivánta a lányát. Azzal utazott el reggel, hogy az esti vonattal már visszajön. Estére azonban távírat érkezett helyette: „Mama kivánságára még három napig maradnom kell.“
Szabolcs azalatt vadászgatva töltötte az időt.
Másnap levelet kapott Malvintól. Bolondos jókedvü volt már a levél címe is: „Szabolcs Sándor férjuramnak…“
„Édes!“ írta az asszony. – „Hát miért nem mondta maga soha, hogy adósságai vannak? Annyi bizalommal van a felesége iránt? Ma egy förtelmes vén asszony volt apánál, a maga váltóival… Apa kissé morgott. Persze sok pénz! De én elcsitítottam. Azt mondtam, hogy a tudta nélkül nem fogunk több adósságot csinálni… A dolgot majd elrendezzük…“ És a többi. A levél végét forró szerelmi ömlengések foglalták el.
– Most már egészen rendben volnánk, – mondta Sándor keserűen, mikor végigolvasta a levelet.
Egészen rendbe jöttek… Ő nem tartozik már semmivel Färbernének és neki nem tartozik már semmivel – Malvin. Mindegyikük elkövetett egy ostobaságot, de most kiegyenlítődik a két ostobaság. Malvin kifizette érte a Leticia-dolog költségeit, legalább is illő, hogy cserébe ő lezárja a Bakó-dolog számadását. Egészen rendbe jöttek…
Kiérezte Malvin leveléből az őszinte örömet, hogy valamivel hálára kötelezte az urát. Óh, az asszony szívesen áldozott volna érte többet is! Tönkre is tenné magát az ura kedveért, mert hiszen neki gyöngéje az ura. Szereti, a forróvérü asszony szerelmével, inkább tönkre megy, vagy meghal, semhogy lemondjon róla.
Mégegyszer átolvasta a levelet és föltünt neki két mondása: „sok pénz“ és „apa tudta nélkül nem fogunk több adóságot csinálni“. Ebben valami szelid, leplezett intelem volt, a rendszerető asszony fölénye könnyelmü urával szemben… Ismerte Malvinját és tudta, hogy sohasem fog visszaélni a felsőbbséggel, amelyre most szert tett – sokkal okosabb és tapintatosabb asszony volt, – de némileg ismerte önmagát is és előre tudta, hogy a feleségének minden szavából ki fogja érezni ezt a felsőbbséget. És újból meg újból rá fog támadni a gondolat, amely most éhes farkasként üldözi: Mégis csak kitartott férfi vagy! Mégis csak egy szerelmes asszony gyöngesége ad neked kenyeret!
Úgy érezte pedig, hogy most igazán szereti Malvint. Ha tiszták volnának mind a ketten, akkor joga van hozzá, hogy az asszonytól elfogadjon mindent. De a lelkük meg volt már mételyezve. Annyira voltak, hogy már nem hittek semminek és nem engedelmeskedtek senkinek, csak a vérüknek. A hazugság konkolyát az esküvőjük napján vetették el és a fölburjánzott gazban nem tudták többet megtalálni egymást. Minő ravasz szofizmák segítségével hitesse el önmagával, hogy önzetlenül szereti a feleségét? És hogy hitesse el ezt Malvinnal?
Viaskodott, védekezett egy gondolat ellen, aztán valami kellemes ernyedtség vett erőt rajta és érezte, mint siklik lefelé a lejtőn. Mindig lejebb, mindig lejebb. Egyszer-kétszer még fölriasztotta az életkedve: Mi ez? Hová megyünk? De megint csak erőt vett rajta az az édes zsibbadás. – De hát meg kell lenni? – Meg kell lenni. – Miért? – Nem tudom, de meg kell lenni!… Nagy gonddal most már maga metszett el minden fonalat, amely még föltartóztatta esését. Amikor megfogamzott benne az elhatározás, már azt is tudta, hogy ez az, aminek megtörténnie kellett. A hajlandóság, a vágy megvolt benne már régen, már akkor, mikor a yachtja födélzetén töltötte az éjszakát, de akkor még nem akarta vagy nem tudta önmagának bevallani a valót. De azóta folyton siklott lefelé a lejtőn, és ha eleintén védekezett is, most édes megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy nemsokára lenn lesz.
Kéjesen elnyujtózik a szürke semmiségben; megtisztulva, megnyugodva. Ennek így kell lennie.
Délben megint táviratot kapott az asszonytól. Arról értesítette, hogy másnap a déli vonattal meg fog érkezni. A rövid táviratból is szinte kiérzett lázas, szerelmes türelmetlensége.
Szabolcs parancsot adott a kocsisnak, hogy másnap menjen el a vasutra az asszonyért, maga pedig levélírásnak látott. Csak egy nagyon rövid levelet írt, azt némi gondolkozás után betette Malvin imádságos könyvébe, a melyről tudta, hogy senki más nem lapozgat benne.
Aztán a vállára vetette a vadászpuskáját és kiment az erdőbe. Odakünn betért az erdészlakba és miután az új irtás ügyében intézkedett, a bükkös felé vette útját.
A tisztáson meg kellett állania: nyalka négyes fogat jött vele szembe az úton. A gyeplőt egy halványarcu, graciózus tartásu, szép asszony fogta, mögötte mereven ült a borotvált arcu lakáj-pár. Szabolcs megismerte Leticia hercegnét és megemelte kalapját… A hercegné is ráismert. Egy pillanatig habozott, aztán kemény fogással egy helyben megállította a fogatot.
– Szabolcs szomszéd!
Sándor lassan közeledett a kocsihoz. A hercegné hozzá hajolt és édes mosolylyal nyujtotta feléje keztyüs kis kezét.
– Tudja-e, hogy négy hét óta vagyok már itt?
– Nem tudtam, hercegné.
– Ej? De most már tudja! És szeretnék öntől valamit kérdezni!
– Tegye meg, hercegné. Ma nagyon őszinte napom van.
– Igazán? Hát mondja meg, – de őszintén, – szabad még ön felett egy kissé rendelkeznem?
– Holnaptól kezdve teljesen a rendelkezésére vagyok.
– Ebből azt következtetem, hogy nem találta túlságosan keménynek a zsarnokságot, amit tavaly ilyenkor ön fölött gyakoroltam, – mondta Leticia, miközben gyors, mosolygó pillantást vetett Szabolcsra. Majd hozzátette:
– De miért éppen holnaptól kezdve?
– Holnaptól kezdve már nem lesz semmi dolgom.
– És ma?
– Ma még dolgom van az erdőben.
– Találkozó?
– Az.
A hercegné nem volt kiváncsi. Megint kezet nyujtott Szabolcsnak.
– Tehát holnap!
Sándor nyugodtan és tiszta szemmel nézett az arcába.
– Isten áldja meg, Leticia!
A kocsi tovább robogott. Szabolcs a kutyájának szólt, aztán lassu léptekkel, mintha nagyon fáradt volna, belépett az erdőbe. A szürke mohos törzsek csakhamar elnyelték.
Estig nem tért haza, reggelig sem. A cselédek nyugtalankodni kezdtek és az ispán kiment az erdészlakba. Onnan aztán három kerülővel fölment a tölgyesbe. A forrás közelében fájdalmas vinnyogást hallottak; Szabolcs vizslája csaholva és a farkát csóválva ugrott ki a bokrok közül. A kutyát követve, elértek a szakadásig és ott megtalálták a gazdájukat. Átlőtt szívvel, holtan feküdt a harasztban.
Mikor az emberek magukhoz tértek első rémületükből, abban egyeztek meg, hogy Szabolcs baleset áldozata lett. Minden körülmény arra vallott, hogy a szakadás partján elcsúszott és miközben fegyverére támaszkodott, valami végzetes véletlen következtében eldördült a halált hozó lövés.
Az erdészek faágakból gyaloghintót csináltak és levitték halott urukat a kastélyba.
Malvint távirati uton értesítette az ispán, hogy az urát súlyos baleset érte. Az asszony a déli vonattal jött meg, édesatyja kiséretében. Az ispán, aki a pályaudvaron várta őket, föltette magában, hogy tapintatosan elő fogja őket készíteni a rettenetes csapásra, de mikor az asszony szeme közé nézett, elvesztette minden bátorságát. Kitérő választ adott minden kérdésére és a kocsiban titokban nyomogatta csak az öreg Forgács térdét.
Mikor leszálltak a kocsiról, Forgács már sejtette a valót. Azt mondta a leányának: Légy elkészülve mindenre!
De Malvin már nem hallott és nem látott, lihegve futott végig a szobák során. A dohányzóban találta meg az urát. Mozdulatlanul, még mindig vadászcsizmában feküdt a széles kereveten. A fejénél két szál gyertyát gyujtottak meg a cselédek.
Malvinra úgy hatott mindez, mint egy rettenetes tréfa. Letérdepelt melléje a szőnyegre, átölelte a halott nyakát és az arcába nézett, inkább megbotránkozottan, mint ijedten.
– Mi ez? Mi történik itt? Nem lehet! Nem szabad! Nem akarom!
Összevonta a szemöldökét, a szeme meg szikrázott a haragtól.
– Nem, nem, nem!
Oly szenvedélyesen rázta meg a halottat, hogy a sápadt arca odahanyatlott a keblére. Nem akarta megérteni, hogy Sándor meghalt és mikor végül megértette, hogy önmagát akarta megcsalni konok tagadásával.
– Nem igaz! Nem igaz!
Oly nehezen tudta magát beleélni abba, hogy elvesztette a férjét, akivel pedig már elvesztették egymást, mielőtt még megtalálták volna egymást.
Csak hetek mulva jutott eszébe, hogy imádkoznia kellene és mikor elővette az imádságos könyvét, megtalálta benne az ura levelét.
A posthumus levél, mely úgy hatott rá, mint üzenet a túlvilágról, rövid volt és ilyen különös szavakat tartalmazott:
„Semmim sincs, csak az életem. Ezt tettem föl betétként már nem egy kártyalapra, ezt veszélyeztettem nem egyszer, hogy társadalmi poziciót teremtsek magamnak és ezt adtam el magának is, szegény Malvinom, hogy gondtalan jövőt biztosítsak magamnak. És most, mikor be kell magának bizonyítanom, hogy önzetlenül és tisztán szeretem: nem tehettem másképp, mint hogy odaadom az életemet.“
Így ért véget Szabolcs házassága.
– VÉGE. –