I.
– Mit csinálsz ma este, Miska?
– Magam sem tudom még. Nem akarok kártyázni.
– Volna kedved egy ostobasághoz?
– Attól függ, hogy elég mulatságos?
– Kisérj el egy estélyre. A Forgácsék estélyére.
– Hogy mondtad?
– Forgácsék! Cs-vel és nem ch-val írják a nevüket, különben pedig nagyon tisztességes emberek.
– Köszönöm, nem kérek belőlük. Ha tisztességes emberek közt akarnék unatkozni, akkor elmehetnék a sógorném estélyére is… Kik azok az emberek tulajdonképpen?
– Mondtam, hogy tisztességes emberek. Van egy féltucat bérházuk a fővárosban és egy hatemeletes malmuk a határban.
– Sejtem, hogy leányuk is van?
– Az öreg úr több ízben nagyon szíves volt hozzám… Mikor az őszszel kellemetlenségem volt a tőzsdén, a kezemre járt. Azóta többször is találkoztunk a jégen és meghítt magához… Végre is el kell hozzá egyszer mennem.
– Azt mondod, hogy a jégen találkoztatok? Az öreg talán apja annak a leánynak – hiszen tudod! – annak az ábrándos arcu, izzószemü jégkirálynőnek?
– Forgács Malvinnak hívják…
– Kell ott valamit ennem?
– Semmit sem kell. Azt tesszük, amit akarunk. Jóestét mondunk nekik, aztán ajánljuk magunkat, – ők meg hat hétig úszni fognak a boldogságban…
– Nem bánom, veled megyek elefántnak.
A nevezetes beszélgetés, amelynek Forgácsék köszönhették, hogy Szabolcs Sándort és Bakó Mihály grófot az este maguknál tisztelhették, a kaszinó billárd-termében folyt le. Szabolcs – az az ifju, akinek az elmult őszszel kellemetlenségei voltak a tőzsdén – atléta termetét végignyujtotta a kereveten és mérsékelt érdeklődéssel nézte Bakó barátját, aki ingujjra vetkőzve játszott.
A két jóbarát, Szabolcs és Bakó – akik különben anyai ágon unokatestvérek is voltak – bár elválaszthatatlanok voltak egymástól és hasonló életmód mellett egyforma elveknek és szenvedélyeknek hódoltak: egy fajnak két merőben különböző típusát képviselték.
Szabolcs testileg úgy, mint lelkileg egy jó fejjel fölülmulta barátját. Az a viharos tíz esztendő, amely nagykorusítása óta elmult, nem tudta szárnyát szegni hatalmas életkedvének; a klubéletnek korlátolt kerete pedig, amelybe – a harmincadik évüket túllépett világfiak példájára – bele akarta kényszeríteni minden ambicióját és hajlamát, nem volt képes egyéniségét a tucat-gentleman mintájára átformálni.
Barátai rokonszenves és veszedelmes, könnyelmü és számító, a vakmerőségig cinikus és a babonáig naiv, bravuros és mindig korrekt, kalandosvérü embernek ismerték. Ezek a látszólagos ellentétek igen jól megférnek egy ember lelkében. Megbámulták, néha irigyelték is tőle ruganyosságát és leleményességét, amelyet az élettel folytatott küzdelmében kifejtett.
Ennek a lealázó harcnak a kényszerűsége igen korán hárult reá, tíz esztendővel ezelőtt, mikor meghalt az édesatyja, a nagynevü Szabolcs miniszter, nagyúri társadalmi poziciót és nagyúri igényeket, de csak kispolgári vagyont testálva a fiára. Szabolcs megvédte a pozicióját és kielégítette az igényeit. A pénzzé tett vagyona, mely kényelmesen belefért a frakkja oldalzsebébe, betétként megfordult mindenütt, a hol nyerni lehet: a tőzsdén, a versenytéren és a kártyaasztalnál, és a szerencse, vagyis inkább az a kiszámíthatatlan volta mellett is logikus valami, melyet a jó játékos hatodik érzékének lehetne nevezni, Szabolcs állandó pénztárosává szegődött és busás kamatot fizetett neki.
A barátai tisztelték és szerették. Szívesen szorították meg szerencsés kezét, de Szabolcs jól tudta, hogy meg fogják tagadni tőle kézszorításukat épp úgy, mint tiszteletüket, ha a szerencse elfordul tőle és bekövetkezik a fekete éjszaka, amelyre néha már megrettenve gondolt, miközben még szerencséjének verőfényében fürdött, meg fogják tagadni, valamennyien, meg fogja tagadni még mostani legjobb barátja és rokona is, Bakó. És ez végre is természetes.
A grófot, bár látszólag épp annyira elegáns, könnyelmü és cinikus világfi volt, mint Szabolcs, alapjában véve egészen más fából faragták. Olcsóbb minőségü, de keményebb fából. Az a negyedmillió évi jövedelem, a mit a vagyona hajtott, sziklaszilárd alapot adott társadalmi állásának és ezt a bázist megrendíthetetlenné tette Bakónak néhány közönséges és nyárspolgárias életelve, amelyhez csendes szívóssággal ragaszkodott. Tudták róla, hogy reprezentálásra és élvezeteire szívesen szórja a pénzt és hogy nem tér ki semmiféle kihívás előtt, érkezzék az férfi vagy szép asszony részéről, – másrészről azonban azt is tudták róla, hogy szigorúan ellenőrzi a gazdatisztjei számadásait, hogy a nők szívét szívesebben ostromolja virággal, mint gyémánttal és ha nem is félti túlságosan az életét, az egészségére nagyon ügyel.
Mikor most Bakó beleegyezett abba, hogy elkísérje Szabolcs barátját Forgácsékhoz, akiket nem ismert és akiket megismerni nem is vágyott, ezt azért tette, mivel megértette, hogy Szabolcsnak szüksége van reá. Már az elmult ősz óta, amikor arról beszéltek, hogy Szabolcs nagyobb veszteséget szenvedett a tőzsdén, a kártyaasztalnál is cserben hagyta hagyományos szerencséje és a bukófélben levő ember láthatólag elérkezettnek látta az időpontot, hogy egy gazdag házasság segítségével lehetőleg talpra álljon megint. Ebben a kalóz-vállalkozásban, a leánynézővel egybekötött pénzszerzési expedicióban, melyet a Forgácsék Andrássy-úti palotája ellen intézett, nagy hasznát vehette a főváros reális gondolkozásu pénzköreiben is imponálóan csengő Bakó név asszisztenciájának. És Bakó, bár nem szívesen ment bele ebbe a kalandba, mégis úgy érezte, hogy ezt a csekély szolgálatot nem tagadhatja meg a rokonától.
Egy órával később Szabolcs két gyorsjárásu szürkéje az Andrássy-úti palota elé röpítette őket. (A palota szót csak abban a liberális értelemben szabad venni, amelyben azt Budapesten alkalmazni szokás: Forgácsék a terrakotta-kariatidokkal díszített háznak csak első emeletét lakták, a másodikat és harmadikat bérbe adták.)
Az inas bevezette őket az első szalonba. A diszkrét, tompa világításban halkan beszélgető emberek állottak együtt, a szomszédszobából pedig zongorahangok hallatszottak. Mikor Szabolcs magas alakja megjelent az ajtóban, egyszerre csönd lett s egy kövér, kopasz ember sietett a belépők elé. Ez a kövér, kopasz ember volt Forgács.
– Igazán szép, hogy eljött, Szabolcs úr!
– Az unokatestvéremet is magammal hoztam: Bakó Mihály grófot…
Bakó egy gyors és szakértő pillantással szemügyre vette környezetét, aztán megkönnyebbülten lélegzett föl. Olyasmitől tartott, hogy a barátja őt vastag óraláncos, vöröskezü kupecek és gyémántokkal teleaggatott asszonyságok közé fogja vezetni és most meglepte egész környezetének diszkrét elegánciája. Ha más képe van Forgács szalonjának, a gróf talán mulatságosabbnak találta volna, de a barátja érdekében jobban szerette, hogy ilyen a képe.
Megérzett Forgácsékon, hogy a vagyonuk már nem egészen új eredetü és hogy a családjuk, a nagy pénzemberek körében, bizonyos patriciusi tradiciókkal dicsekedhetik. A vagyon alapját Forgács nagyapja, Färber vetette meg, maga Forgács már abban a kellemes helyzetben volt, hogy inkább a meglevőnek konzerválásával, mint gyarapításával foglalkozhatott.
Mialatt Forgács Bakóval beszélgetett, Szabolcs a szomszédos szobában megtalálta azt, kinek kedvéért idejött: Forgács Malvint.
Egypárszor beszélgetett vele már a jégen Szabolcs és akkoriban érdekesnek és különösnek találta. Mikor most kezet fogott vele, leolvashatta Malvin arcáról, hogy a leány épp annyira tisztában van a mai látogatás jelentőségével, miként ő maga.
Ennek a jelentőséggel teljes látogatásnak az előzményei éppenséggel nem voltak romantikusok.
– Szerencséltessen egyszer a házamban! – mondta Szabolcsnak az öreg Forgács.
Szabolcsnak, aki akkoriban már különböző, a pénzügy keretébe vágó terveket forgatott a fejében, hirtelen az az ötlete támadt, hogy – a kártyások műnyelvén szólva – színt fog hívni.
– Már régebben tisztelegni akartam önöknél, de aztán meggondoltam a dolgot. Fiatalember vagyok, önnek pedig leánya van – nem gondolja, hogy a világ a nyelvére vehetné?
– Az én leányomnak egy csöppet sem ártana. És önnek?
– Nekem még kevésbbé, mondta Szabolcs.
Ezt mosolygó szájjal mondták, de miközben egymás szeme közé néztek, különös megindulás vett erőt rajtuk. Ők tulajdonképpen már akkor megegyeztek.
Ámbár különösen hangzik, mégis igaz, hogy nem a parvenü hiúsága, hanem egy ennél jóval nemesebb természetü gyöngesége késztette az öreg Forgácsot arra, hogy Szabolcs Sándort a családja körébe vonta. A Szabolcs név ellenállhatatlan varázshatalommal volt reája és mindazokra, akik végigküzdötték vagy végignézték azt a fölséges attakot, melyet egykor a legönzetlenebb és legszenvedélyesebb pártvezér, Szabolcs Zoltán, a későbbi miniszter intézett a rendi előjogok sokat ostromolt bástyái ellen. Ez abban az időben volt, mikor Európa megint egyszer újjá akart születni. A szabadság sejtelme tavaszi forgószélként vágtatott végig az országokon, vakító lángra lobbantva az emberek szívében szunnyadó szenvedélyeket. Az emberek akkor könnyebben részegültek meg, szavaktól lángolóan tudtak gyűlölni és fanatikusan szeretni. Szabolcs Zoltán, aki alapjában véve inkább poéta volt, mint politikus, a szabadságnak ez a Toldi Miklósa, aki akkor fiatal erejének pompájában ragyogott, több harci tűzzel, mint előrelátással vezette vármegyéjének reform-mozgalmait és azok, akikért elsősorban küzdött, a polgári Forgácsok, akik egyszerü cs-vel írják a nevüket: pajzsukra emelték oly rajongó, az együgyűséggel határos, megindító hűséggel, amilyennel csak ők tudnak szeretni. A nagy Szabolcsnak nevezték.
Mikor az öreg Forgács egy esztendővel ezelőtt véletlenül megismerkedett Szabolcs Sándorral, szinte áhítatos tisztelettel szorította meg a fiatalember izmos kezét, amelyben a nagy Szabolcs vére pezsgett. Egyszer-kétszer kellett csak találkozniok, Szabolcsnak egypár szíves szót kellett csak szólnia, hogy Forgács formaszerint beleszeressen a fiatalemberbe.
Az öreg pénzember belebolondult Sándorba, azzal a vak rajongással, amelyre rendes körülmények közt csak asszonyok képesek.
Forgács telivér szabadelvü embernek tartotta magát, de azért szinte feudális kultuszt űzött a névvel, melyet apjától örökölt Sándor. És abban is a művelt polgárember arisztokratikus természete szólalt meg, hogy esztétikus gyönyörűségét lelte az úri fényűzés ama szolid keretében, amelylyel a fiatal úr magát körül tudta venni. A muszka lovain meglátszott, hogy boxban abrakolnak, a kocsisán is meglátszott, hogy a városi kocsisok hazájából, Bécsből importálta a gazdája. És a fiatalember külső megjelenése is a jóizlésü pazarlóra vallott; tökéletes volt minden, amit magán viselt, a párisi melltűje épp úgy, mint az angol cipője. Hirlapoknál egyebet aligha olvasott rendesen, a politikával és szociális kérdésekkel nem törődött, de folyékonyan beszélt több nyelvet, beutazta már Európát és ismert minden élő művészt, akit ismerni illik. Örökölt nevének nagy tekintélye szabaddá, fölényes testi alkotása bátorrá, jó modora simává és világlátottsága egyszerűvé tette.
A leány most halálos zavarral, lángvörös arccal és lesütött szemmel fogott kezet a fiatalemberrel. Ebben a pillanatban nem érzett egyebet, csak félelmet és szégyent; szégyelte a félelmét és félt, hogy együgyünek fogja találni. Szeretett volna kiszaladni a szobából. Pedig különben önérzetes, egyesekkel szemben éppenséggel dölyfös modoru leány volt.
– Amint látja, Malvin nagysád, eljöttem.
Valamit suttogott a leány, talán ezt: Szép magától! Szabolcs is zavart volt kissé. Asszonyokkal jól tudott bánni, de leánynyal – tisztességes leánynyal – már évek óta alig beszélt.
– Zongorázott? Miért nem folytatja?
– Óh, hiszen én nem tudok semmit!
De aztán mégis leült a zongorához és halkan végigfuttatta ujjait a billentyűkön. Egy hamis akkordot fogott, erre nevetve fölszisszent és egyszerre nekibátorodva, valóságos virtuozitással játszani kezdett. A fizikai erőlködés visszaadta neki nyugalmát és mikor a zeneszó néhányat a vendégek közül becsalt a szobába, ő maga intézte a szót Szabolcshoz.
– Szereti a zenét?
Szabolcs mosolyogva bólintott a fejével, aztán leült a leány mellé. A hangjegyes füzetben lapozott, közbe meg lopva nézte a leányt. Valóban bájos volt, bár Szabolcs úgy találta, hogy a szépségének kissé exotikus, kréolos karaktere van. A kékes-fekete haja buja és erős, hogy szinte teherként nehezedik a nyakára, az arcbőre üde és aranysárga, mint a régi elefántcsont, a telt ajka provokálóan piros, a csodálatosan szép, barna szemének tekintete inkább ábrándos és titokzatos, mint leányosan nyugodt.
Egészben véve olyanféle szépség, aminőt a Szabolcshoz hasonló ember elragadónak talál a kedvesén, de nem a feleségén.
Később a zongoraterembe jött Forgács és magával hozta Bakót, hogy bemutassa a leánynak. A gróf komolyan vette azt az elhatározást, hogy tőle telhetőleg istápolni fogja a barátja titkos terveit és szeretetreméltóság dolgában ezúttal fölülmulta önmagát. A barátai különben szeszélyes és megbízhatatlan modoru embernek ismerték, alkalomadtán azonban tényleg nagyon rokonszenves tudott lenni. Az ő nevének ebben a társaságban imponáló, de antipatikus csengése volt: mint a kiméletlen mágnás-arrogancia tipikus képviselőjét emlegették azok, akiknek a szemében ma fényesen rehabilitálta magát.
Az öreg Forgács, aki abban lelte ártatlan élvezetét, hogy a vendégeinek szerette megmutatni a képeit, amelyek közt tényleg volt egypár értékes darab: magával vitte Szabolcsot a szomszédos szobába s igy a gróf egyedül maradt Malvinnal.
– Nem is képzeli, – mondta nevetve, – mennyire vágytam már magát megismerni!
Ezzel a nagyúrral szemben, aki iránt az összes fajtájabeliekkel egyetemben bizonyos ösztönszerü ellenségeskedést érzett, a leány már nem volt zavart egy cseppet sem. Sőt egy kissé harciasan is válaszolt neki.
– Tudta egyáltalában a gróf, hogy én is a világon vagyok?
– Ha vak volnék is és nem láttam volna meg a jégen: az én kedves öcsém félesztendő óta annyit emlegeti magát, hogy lehetetlen lett volna tudomást nem vennem arról a kedves faktumról, hogy tényleg a világon van…
– Az öcscse? Ki az?
– Szabolcs… Unokatestvérem…
Malvin elfordította a fejét és egypár akkordot hallatott a zongorán. (Abból, hogy Szabolcs bárki előtt is emlegette volt Malvint, egy szó sem volt igaz, de a gróf komolyan vette föladatát, hogy rokona malmára hajtsa a vizet.)
– Nekem Szabolcs nemcsak közeli rokonom, de gyermekkori bizalmas barátom is, – folytatta Bakó. – Ragaszkodunk egymáshoz és figyelemmel kisérjük egymásnak minden lépését… Őt különben mindeki szereti, aki ismeri… Már hónapok óta aggasztott az a különös változás, ami végbement rajta. Nem tudtam megérteni ennek az okát, de most, hogy magát látom, kezdem érteni…
A leány egy ijedt pillantást vetett a grófra, aki láthatólag gyönyörködött zavarában, mely bájossá tette ideges arcát.
Nem beszélhetett tovább, mert megint belépett Szabolcs a házigazda kiséretében. A gróf aztán talált is módot, hogy a barátja mellé kerüljön és hogy a fülébe súgja:
– A vendégszereplésünk sikere csak úgy lesz teljes, ha idejekorán távozunk.
Tíz perc mulva a két jóbarát, azzal az ürügygyel, hogy el kell látogatniok a gróf sógornőjének estélyére, elbúcsuzott a társaságtól. Mikor egymás mellett ültek a kocsiban, Szabolcs szivarral kinálta meg a grófot.
– Minőknek találod ezeket az embereket? kérdezte nyugodtan.
– Az öreg igen elmés embernek látszik, – mondta a gróf.
– Az, jobb volna, ha nem volna annyira elmés… És a leány?
– Érdekes leány!
– Az a baja, hogy túlságosan érdekes…
– Annak leginkább a hajviselete, meg a ruhája az oka, de arról lehet tenni. Különben olyan leány, hogy egészen komolyan bele lehet szeretni.
– Óh igen! Beleszeretni: igen; – de én alkalmasint feleségül fogom venni…