II.
Szabolcs egész télen át még úgy viselkedett, mintha viaskodnék magában, sőt a tavaszszal jó ideig egyáltalában távol tartotta magát Malvintól.
A fiatal leány semmivel sem árulta el, hogy bántja Szabolcs különös magaviselete! Forgács azonban, aki láthatólag kevésbbé tudott magán uralkodni, mint a leánya, nem titkolhatta el mélységes levertségét. A mitől a saját fiatalságát megkimélte a sors, azt végig kellett szenvednie most, mikor férjhez akarta adni a leányát: a reménykedés és a csalódás minden keserü gyönyörűségét.
A tavaszi lóversenyek után azonban, amelyek Szabolcsra nézve nagy veszteséggel végződtek, a fiatal úr rászánta magát a döntő lépésre. Egyszerre megjelent megint az Andrássy-úti házban, elegánsan és jókedvüen, ragyogva és ellenállhatatlanul, – elragadva Forgácsot a feleségével együtt és zavarba ejtve Malvint. A második látogatása alkalmával már kimagyarázhatta magát.
Alkonyatkor Malvinnal a kis szalonban ült, közömbös dolgokról beszélgetvén, miközben a leány, hogy állandó zavarát palástolja, egy acélmetszetes albumban lapozgatott. Később megakadt a szeme egy metszeten, mely Szent László királyt ábrázolta.
– Hasonlít magára, – mondta a leány. – Talán nem is véletlenül, mert úgy hallottam, hogy a maga családja rokonságban állott az Árpádokkal?
– Azt hiszem, ezt a legendát valamelyik ükapám kegyes hiusága költötte…
– De én hiszek benne, nekem tetszik a legenda.
Szabolcs hosszasan nézte a „szekercecsapással rettenetes“ királyt.
– Bátor ember volt, – mondta.
– Maga nem az?
Sándor kissé meghökkenve nézte a leányt.
– Ha csak az életem forog szóban: akkor igen. Egyébként azonban vannak igen gyáva pillanataim.
Forgácsné belépett a szobába, ami Malvint láthatólag idegessé tette. A pillantásában lehetett valami, ami az édesanyját arra késztette, hogy két perc mulva, miután mosolyogva motoszkált az asztalon, kimenjen megint.
– Miért mondta, hogy vannak gyáva pillanatai? – kérdezte a leány.
– Vannak erre vonatkozó tapasztalataim…
– Gyakran volt alkalma ilyesmit magán tapasztalni?
– Nem; csak néha; ujabban…
A leány arca kissé piros volt, de azért nyugodtan és élesen nézett farkasszemet Szabolcscsal. Előbbi zavarának alig látszott valami nyoma rajta. Jó ideig hallgatott, de miután a fiatalember szintén elejtette a beszéd fonalát, ő kezdte megint a támadást.
– Nem hiszem el, amit mond! Meg vagyok róla győződve, hogy maga mulat rajtam!
– Igazságtalan irányomban!
– Azok az igazságtalanságok, amelyeket őszinteségével követ el az ember, nem olyan fájdalmasak, mint azok, a melyeket úgynevezett gyávaságával követ el…
Nem akart többet beszélni, az album fölé hajolt és figyelmesen, kissé összeráncolt szemmel nézte a szent király képét.
Szabolcs pedig azt a csodálatos tüzü kis gyémántot nézte, melyet a kisujján viselt a leány és mely úgy sziporkázott az alkonyi fényben, mint egy fehér parázs. Sértette jóizlését az ékszer, amely nem volt leány kezére való.
Aztán meglepetten tapasztalta, hogy milyen szép keze van Malvinnak. Keskeny, ideges és puha keze van, olyan arisztokratikus keze, amelyet a nemes faj ismertető jelének mond a közhit. (A közhit nem tudja talán, hogy Szabolcs telivérü mágnás-rokonságának, a Bakó-leányoknak, nagy, kurtaujju cselédkezeket adott a gondviselés…)
Szabolcs egyszerre azon vette észre magát, hogy fogva tartja ezt az ideges kis kezet, amely rémülten vonaglik az ujjai közt. Egy szót sem beszéltek. A leány az asztalon pihenő karjára hajtotta arcát és miután egy eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa kezét a Szabolcséból, nem mozdult többet. Később fölmelegedtek megzsibbadt ujjai és alig észrevehető nyomással simultak a fiatalember kezébe.
A szomszédos szobában Forgács hangja hallatszott, aki az imént jött meg sétájáról. Szabolcs fölemelkedett helyéről és a belépő elé sietett. Mikor aztán szemben ült a vigan fecsegő öreggel, Malvin odatelepedett az apja háta mögé és néma figyelemmel hallgatta beszélgetésüket. A haja kissé borzas volt, a szeme nedves fényben égett és mikor később Szabolcsra mosolygott, a fiatalember úgy találta, hogy még sohase látta ilyen bájosnak…
Egy hétig tartott ez a titkos, szerelmes viaskodás és bár Malvin szeretett volna még tovább is titkolózni a szülei előtt, Szabolcs elérkezettnek látta az időt, hogy elmondjon Forgácsnak mindent, amit az öreg úr már különben is tudott. Március közepén megtartották az eljegyzést.
És ráköszöntött a Forgács-családra a legverőfényesebb tavasz, mely valaha kellemes lázban dobbantotta meg az emberek szivét. Ebben a jókedvü mámorban része volt a család minden tagjának, része még a cselédségnek is, mely Szabolcs bőkezűsége révén a gavalléros borravalók aranykorát látta fölvirradni.
Szabolcs, ha nem is a leglángolóbb, de mindenesetre a képzelhető legfigyelmesebb és legkellemesebb vőlegénynek mutatta magát. Mivel menyasszonya sem érezte szükségét annak, hogy boldogságát a ház négy fala közé rejtse, sőt inkább szívesen mutatta magát délceg vőlegénye karján a nagyközönség előtt: a pompás tavaszi időjárást közös kirándulások rendezésére használták. A mulatságos expedicióhoz, amely a Margitsziget illatos rengetegének, a budai hegyvidéknek és a szomszédos falvaknak fölkutatását tűzi ki céljául, csakhamar egy ötödik résztvevő is csatlakozott: Bakó gróf. Az idén a rendesnél későbbi időre halasztotta tavaszi útját és maga ajánlkozott társul Szabolcsnak. A vőlegényt, aki úgy érezte, hogy grófi barátjának társaságában könnyebben szokja meg maga és szoktatja meg a világgal új helyzetét: ezzel hálára kötelezte; Forgácsék pedig, a falusi korcsmakertekben eltöltött fesztelen órák hatása alatt annyira megszerették a grófot, hogy csakhamar családjuk tiszteletbeli tagjának tekintették. Ez a nagyúr, akit dölyfösnek, szeszélyesnek és önzőnek mondott a közvélemény, kedvesnek, mulatságosnak és egyszerűnek mutatta magát Forgácsék társaságában.
Szabolcscsal ketten különben pompásan értettek az ilyenféle mulatságok rendezéséhez. Ahol megjelentek társaságukkal, ott már Bakó komornyikja várta őket az ezüstnyaku palackok és bőrtokok egész arzenáljával, a hölgyek számára rendelt virágbokrétákkal, az előre lefoglalt kocsikkal. A gróf, ha ilyenkor néha fehér kötővel a csipőjén, hozzáfogott az epres borok elkészítéséhez, jókedvü tudott lenni a gyerekeskedésig. Szívesen és sokat beszélgetett Forgácscsal, akit gyakran lepett meg józan és egyenes eszejárásával. Minden érdekelte, kereskedelmi kérdések épp úgy, mint az előkelőbb polgárvilág pletykái, amelyeknek szereplőit az – ég tudná honnan? – jól ismerte és helyesen itélte meg. A politikai elvei meg éppenséggel nem voltak konzervativek, inkább radikálisok, ha pedig a saját osztálytársairól beszélt, ezt gyakran a gúnyos kicsinylés hangján tette.
– Átöröklött babonáik vannak, amelyekben nekik örömük telik, másnak pedig nem ártanak velük…
Malvin mátkaságának egyetlen kellemetlen napja az volt, mikor édesatyja és vőlegénye társaságában Szabolcsfalvára kellett utaznia, hogy meglátogassa jövendő anyósát, Szabolcs özvegy édesanyját.
Forgács is, a leánya is, már előre is szorongó szívvel gondoltak erre a látogatásra. Malvin fantáziájában az özvegyasszony a tipikus öreg mágnásasszony mintaképe volt, aki a polgári világ zajától dölyfösen visszavonult ősi kastélyának rideg magányába, hogy a vallásnak és családja feudális tradiciói ápolásának szentelje életét. Előre félt ettől a hideg és gőgös asszonytól, aki talán tolakodónak tekinti őt… Az öreg Forgács pedig nem tudta a nagy Szabolcs özvegyét másnak elképzelni, mint özvegyi fájdalmának bús mártirját, aki kolostor magányában él a nagy halott szent emlékének.
Mind a ketten csalódtak. Szabolcs édesanyjában, a született Bakó grófnőben egy hangos beszédü asszonysággal ismerkedtek meg, aki egészséges és robosztus volt, mint egy vidéki korcsmárosné. Látható kiváncsisággal fogadta vendégeit, aztán részletesen elmondta nekik a vármegye pletykáit, részletesen kivallatta őket a saját viszonyaik felől, közbe meg erős cigarettákat szítt. Csakis a cigarettájával és a bécsi mondásaival, amelyeket sűrűn kevert bele a magyar beszédébe, árulta el, hogy mágnásasszony. A cselédei egyébként méltóságos asszonynak szólították a liberális eszmék bajnokának özvegyét, akinek egész rendetlen környezetén meglátszott, hogy meglehetősen elzüllött anyagi viszonyok közt él.
Hogy Szabolcsné később nem jelent meg a fia esküvőjén, az nem is rajta mult, hanem Sándoron, aki úgy kívánta, hogy a szertartáson egész csendben, csupán két tanunak jelenlétében essenek át. Az esküvő után a fiatal pár Ostendebe utazott, a honnan csak az őszszel akartak visszatérni, ha majd elkészült a Sándor-utcai lakás, melyet Bakó és Szabolcs útmutatásai alapján Forgács rendezett be a számukra.