VI.
Egy kisebb baleset érte Szabolcsnét, a melyről senki sem sejtette, hogy még nagyobb következményei is lehetnek. Malvin ugyanis meghült a hercegné bálján és egypár napig gyöngélkedett. Az a csepp láza, ami esténkint elfogta, nem akadályozta meg abban, hogy a férjével látogatást ne tegyen Bakóéknál és Torontál grófnénál.
Bebizonyult ezúttal, hogy Bakó Mihály tényleg jól ismeri embereit: a Bakó-leányok az első látogatás után formálisan beleszerettek Malvinba. Úgy szerették meg, mintha fiatal emberek volnának: csodálták Malvin idegenszerü szépségét, megbámulták kezének és lábának finom formáját és végül már elragadónak találtak rajta mindent, még azt is, ami közönséges volt. Ezek a kövér, rút leányok gyermekes módon jószívüek voltak. Meglehet, hogy a Malvin iránt érzett rokonszenvükben az ellentétes pólusok vonzásának törvénye érvényesült, valószínübb azonban, hogy Bakó bátyjuk, aki azt tudta velük elhitetni, amit akart, egyszerűen beugratta őket a Malvin-kultuszba.
Torontálnét nem találták otthon Szabolcsék. Eleintén azzal gyanúsították, hogy eltagadtatta magát, egypár nappal később azonban a grófné megjelent Szabolcsfalván, hogy viszonozza a látogatásukat. A férje nem jöhetett, mivel a főrendiház ülésein akadt dolga, Anna grófnő szintén nem jöhetett, mivel gyöngélkedett.
E látogatás alkalmával megint bebizonyult, hogy a gondviselés vagy a véletlen, határozottan elősegíti Malvin asszony társadalmi ambicióit. Miközben ugyanis a grófné éppen valami maliciózus célzást tett Bakó Mihályra, aki oly lovagias ragaszkodással viselkedik a Szabolcs-ház irányában, megjelent a hercegi fővadászmester és délutáni négy órára bejelentette a herceg és Leticia hercegné látogatását.
Az édesanyja halála óta a grófné nem érzett akkora fájdalmat, mint e pillanatban. A hercegi pár látogatásának híre egészen megtörte; sápadt volt, sőt némi szédülést is érzett; haza kellett mennie. Pedig ha megvárta volna Borovszkiék megérkezését, némileg megvígasztalhatta volna az a körülmény, hogy nem jöttek díszhintón, hanem könnyü parkkocsin, amelynek négy tarka ponnyját maga Leticia hercegné hajtotta.
Bármilyen fesztelenül érintkezett különben a vármegyei uri családokkal: az ilyen hivatalos szinezetü alkalmakkor a hercegi pár mindig hangsúlyozta – ha diszkrét módon is, azért elég érthetően – a rangkülömbséget, amely közte és a többi emberfia közt volt. A hercegné a rendesnél egyszerűbben volt öltözve, a látogatás pedig mindössze tíz percig tartott. A társalgás majdnem kizárólag a Malvin gyöngélkedése körül forgott.
– Nem vagyok magával megelégedve, kedvesem. Mi baja?
– Semmi, hercegné, csak egy kis bágyadtság…
– Az őszi levegő nem tesz magának jót… Az esték már hűvösek… Délre kell utazni!
Amikor elment, egy lompos, nagy kutya ragadta meg a figyelmét. Közönséges fehér kuvasz volt, amely a cselédházaktól ideszemtelenkedett a verandára.
– Pompás állat. Soha sem láttam még ilyet. Milyen faj ez? Hol lehet ilyet kapni?
Az eleméri réten mindennap féltucat ilyen kutya ugatta meg a hercegné kocsiját, de ő nem emlékezett vissza, hogy valaha látott volna ilyet. Meglehet egyébként, hogy ő, aki mindig szeretetreméltó volt, szükségét érezte, hogy egyszer egy parasztkutyát is kitüntessen kegyes bókjaival. Amikor Szabolcs mosolyogva fölajánlotta neki az állatot, a hercegné fejét rázta.
– Nem! Nem akarom megfosztani tőle!
Azzal fölmászott a kocsijára. Szabolcs, aki már előbb parancsot adott, hogy tartsák készen a paripáját, nyeregbe szállott és a birtoka határáig, az eleméri országútig elkísérte a kocsit. Rövid galopban haladt a gyorsan ügető négyes mellett és valahányszor Leticia hercegnére nézett, aki testhezálló sötét ruhájában kissé sápadtabb volt mint rendesen, mindig feléje fordult a hercegné mosolygó pillantása. Gyermekesen tiszta szemének szelid és szórakozott kifejezésével különben meglepő ellentétben állott az az éles határozottság és kíméletlen erő, amelylyel négy lovát meg tudta fékezni.
Egész úton alig váltottak egypár szót. Az országútra érve, a hercegné megállította kocsiját és Szabolcs felé nyújtotta keztyűs kezét.
– Isten önnel, itt elválnak utaink. Nem felejtette még el, hogy együtt fogunk vadászni?
Mire Szabolcs visszatért a kastélyába, a feleségét ágyban találta. Erős láza volt és mikor a hercegné elbúcsuzott, már alig tudott állani a lábán. Forgácsék meg voltak rémülve és maga Szabolcs is türelmetlenül várta az orvos megérkezését. Estefelé elmult a láz, de Malvin köhögött. A vidéki orvos azt mondta, hogy erős hülés, egyéb semmi. Egypár nap mulva gyöngült a láza, de az asszony még egyre köhécselt és az egyetemi tanár, akit Szabolcs táviratilag hívott le a fővárosból, azt mondta, hogy Malvinnak gyönge tüdőhurutja van. Jó lesz, ha a hűvös ősz elől elviszik valahová délre. Akár Abbáziába. A Monte Maggiore örökzöld tövében hamar fel fog gyógyulni.
És négy nappal később, egy hétfői nap reggelén, Malvin, Szabolcs és az öreg Forgács egyik abbáziai nyaralóban találták magukat, amelynek szobáit félig nyitott, óriás utikosarak és bőröndök borították és amelynek ablakai alatt a Quarnero kék habjai morajlottak. Forgácsnét nem hozták magukkal. Az öreg úr, akit dühbe hozott a megszeppent asszony örökös sopánkodása, egyszerűen Budapestre vezényelte a feleségét, ő maga azonban a világ minden kincseért sem maradt volna el beteg leánya mellől. A levegőváltozás tényleg kitünő hatással volt Malvin egészségére: a láza elmaradt és alig egypár nappal a megérkezése után már megint kedve telt az öltözködésben.
– Mindennap négy ruhát vesz magára, – írta Forgács a feleségének, – ebből is láthatod, hogy nincs már semmi baja!
Malvin különben egy hétig derekasan unatkozott az Adria partján. A fürdőhely tele volt magyar és osztrák mágnásokkal, akik lármás tennisz-versenyeket és yacht-kirándulásokat rendeztek, azonban az ismerkedés itt, a divatos fürdőhelyen, nem ment oly könnyen, mint a falusi élet fesztelen környezetében. Összes ismerősei közül csak Torontálék voltak itt és abból a hideg impertinenciából, amelylyel a grófné Malvin köszöntését fogadta, Szabolcsné meggyőződhetett, hogy bölcsen cselekszik, ha egyáltalában távol tartja magát a társaságtól.
Malvinnál jobban csak a férje unatkozott. Amióta a szabolcsfalvi fasorban olyan kíméletlen hangon beszélt a feleségével, többé nem merült föl köztük ellenségeskedés, de nem is közeledtek egymás felé. Mindaketten letették a fegyvert, nem hogy békét kössenek, hanem hogy állandó fegyverszünetben éljenek egymás oldalán. Szabolcs, inkább pillanatnyi gyöngeségből, mint meggondoltan, tett ugyan egyízben egy eredménytelen kísérletet, hogy változtasson viszonyukon. Egyízben ugyanis megcsókolta a felesége szép kezét, mikor az provokálóan ott pihent a széke karján. Az asszony meglepetten vonta vissza kezét, aztán lángvörös arccal mormogta:
– Hagyja! Ez már nem való nekünk!
Szabolcs egy pillanatig kedvet érzett, hogy hatalmas karjával erőszakosan magához ölelje a feleségét (ha más okból nem is, hát csak azért, hogy meggyőződjék róla, mennyire képes neki ellentállani), de aztán meggondolta magát és vállat vont.
– Amint tetszik!
A hallgatag egyezséget, amely kettőjük közt létrejött és amelynek alapja a kölcsönös türelem volt, Malvin különben jobban respektálta, mint Szabolcs. Neki olykor nagyon nehezére esett ez a türelem. A feleségének viselkedése gyakran fölbosszantotta és újabban voltak pillanatai, mikor Malvint fölötte ellenszenvesnek találta. Lealázta az asszony lázas erőlködése, hogy utat törjön magának a főrangu társaságba; gyakran izléstelennek találta a ruházkodását, amiben a sporthölgy exotikus hajlama nyilatkozott meg; úgy találta, hogy Malvin modora is inkább föltünő, mint disztingvált, valamint a szépsége is olyan természetü…
Különben: Georges Dandin, te akartad!
Egy hétig volt már Abbáziában, mikor egyszerre eszébe vette, hogy neki Szabolcsfalván igen sok dolga maradt elintézetlen. Az istállók építését még az idén be lehetne fejezni, az ebédlőnek tervbe vett kibővítését is hamarosan el lehetne végezni. A gazdatisztjétől egész csomó távirat és levél érkezett már, amely mind arról tanuskodott, hogy Szabolcsfalván fejetlenség uralkodik.
– Haza kell mennem…
Az öreg Forgácsnak ez ellen nem volt semmi kifogása. Malvinnak még annyi sem. El lesznek ők ketten is. Sándor majd visszajön, ha elvégezte a dolgait.
Mikor a fiumei csavargőzös hídján elbúcsuztak tőle, Szabolcs ajka gyöngén megérintette Malvin homlokát.
– Vigyázzon egészségére!
– Isten áldja meg!
Forgács és a leánya visszatértek a nyaralójukba, ahol az öreg úr azon törte a fejét, hogy valami szórakozást eszeljen ki a leánya számára, nehogy a férje távollétében nagyon elunja magát. Erre azonban nem volt semmi szükség, a szórakozás másnap már megjött, még pedig Voloska felől, saját gőz-yachtján…
Reggel, mikor Malvin kinézett az ablakon, egy fehérkéményü, karcsu hajót látott a parttal szemben macskázni. A födélzeten hófehér-ruhás matrózok sürögtek-forogtak, a hajó farán meg aranybetűkben ott ragyogott a neve: Hableány.
– Nini, magyar hajó! – mondta Forgács, akiben fölébredt a nemzeti büszkeség.
Déli sétájukon összetalálkoztak a hajó gazdájával: Bakó gróf volt.
– Szép kezét csókolom! – mondta nyugodtan. – Hát illik így megszökni hazulról?
– Maga hogy került ide? – kérdezte Malvin, akinek arca kipirult az őszinte örömtől.
– Algirba készülök, egyelőre azonban itt maradok egypár napig. Hogy mulat, szép asszony?
– Nem jöttünk ide mulatni, hanem gyógyulni. Különben nem ismerek senkit a sok ember közül…
– Hihetetlen! – mondta Bakó – pedig magának szórakoznia kell, az unalom csak egészséges embernek való… Azért hamar el kell foglalnia a helyet, amely magát egyedül megilleti: az évad királynőjének trónusát…
– Ugyan? – nevetett Malvin.
– Mondom, huszonnégy óra alatt meg kell kezdenie uralkodását…
A gróf azzal elbúcsuzott tőlük s csak délután látták viszont, mikor a katonazenekar hangjai mellett a verőfényes parkban sétáltak. Egy nyulánk, kékszemü, szőke fiatalember oldalán közeledett, akire ezer kiváncsi szem irányult és aki előtt a parkban beszélgető öreg generálisok mereven szalutáltak.
– A királyi herceg! – suttogta Forgács.
Bakó megállott előttük s mély meghajlással, de bizalmas mosolylyal mondta:
– Bemutatom királyi fenségednek rokonaimat: Szabolcsné asszonyt és Forgács urat…
A Szabolcshoz való rokonsága alapján, Bakó ezúttal nevezte először rokonának az asszonyt. Malvin mélyen meghajolt, mikor kezet fogott a királyi herceggel, két perccel később pedig, mikor a fenség oldalán folytatta sétáját, eszébe jutott a Bakó igérete, hogy ő fogja megtenni az évad királynőjének… Persze, ha az ember malmára ilyen Niagara-zuhatag hajtja a vizet!
Tudvalevő dolog volt, hogy a fiatal Sándor főherceg nagy barátsággal viseltetik Bakó iránt, vagy – miként aulikus körökben mondták – kiváló jóakaratával tünteti ki a grófot. Bakó annyiban igazi nagyúr volt, hogy inkább fölfelé volt dölyfös, mint lefelé és nem is kereste ezt a kitüntető, de hébe-korba ugyancsak terhes barátságot, – de talán éppen ennek köszönhette, hogy nagy befolyást nyert a fiatal fenségre, aki idősebb és tapasztalt mentorként tisztelte. A királyi herceg meglátogatta Bakót, akinek birtokain is szivesen vadászgatott, és elmulatott és azt is beszélték, hogy a gróf Hableány-t is csak azért építtette, hogy eszköze legyen fenséges barátja szórakoztatásának.
A herceg, miközben Malvin oldalán sétált, a parkban, több ízben visszafordult, hogy megszólítsa az öreg urat, akit következetesen kedves gróf Forgácsnak nevezett. Mikor aztán az öreg kötelességének tartotta, hogy alattvalói alázatossággal fölszólaljon a grófi cím ellen, a fenség könnyed mosolylyal bocsánatot kért tőle és attól kezdve már csak kedves báró Forgácsnak nevezte.
Aztán elváltak egymástól. A királyi herceg karonfogta Bakót, miközben mosolygó főhajtással közeledett egy kifestett arcu öreg asszony felé.
– Fürstin Lichtenegg platzt vor Wuth, – súgta, – es ist zu amüsant!
Megszólította az öreg asszonyságot és a védnöksége alatt álló csehországi jótékony egyesületnek sorsa után tudakozódott. A válasz láthatólag kielégítette. Tovább ment Bakóval.
– Sie ist wirklich reizend!
– Fürstin Lichtenegg?
– I – wo! A másik, a barnaszemü fiatal…
Másnap a felség magára vette sorhajóhadnagyi egyenruháját, meg az aranygyapjas rendjét és elutazott Triesztbe. A hozzátartozói Miramareban várták.
Az évben nem látták többet Abbáziában, de a félnapi ott tartózkodása éppen elég volt arra, hogy az egész udvarképes és nem udvarképes közönség figyelmét állandóan ráterelje arra a szép asszonyra, akivel félórát elmulatott a kaméliás-fák árnyékában. Megindultak a kombinációk és a pletykák, de a rágalmakat is olyan hangon adták tovább az asszonyok, hogy kicsengett belőle az irígységük. És Malvin egyszerre azon vette észre magát, hogy Lichtenegg hercegné, aki egyébként arról volt nevezetes, hogy a legvakmerőbb plein-air-színekkel festette az arcát, nagyon nyájasan kezdi szemlélgetni lorgnonján keresztül. Torontál grófné pedig egy nap minden bevezetés nélkül a nyakába borult.
– Hát te itt vagy, kincsem?
Szabolcs már akkor régen megérkezett a falujába. A gazdaságban nagy szükség volt reá, – az istállók, – az őszi munkák… Amikor hazautazott, a vasuti kupéban átfutotta a leveleket, amelyeket az ispánja küldött utána. Ezek közt volt egy, amelynek címét női kéz írta, gótikusan vékony, hosszu, hideg és mégis harmonikusan egymásba fonódó betűkkel, aminőkhöz hasonlókat a fejedelmi levéltárak régi kéziratain lehet látni.
„Ha tudnám, hogy kérésem teljesítése nem esik nehezére, akkor megkérném, hogy emlékezzék meg a közös vadászatainkra vonatkozó megállapodásunkról. Talán szívesen fogja hallani, hogy az idei vadállományunk kedvező. Üdvözli
Leticia.“
A levél fogalmazása épp oly hideg, tartózkodó és erőltetett, mint maga az irás, de Szabolcs azt a finom, alig érezhető és titokzatos illatot, amelyet az idei vadállomány kedvező voltát hangsúlyozó vastag papir árasztott, oly mohón szívta föl, mint hajdan a szerelmi légyottokról szóló levélkék illatát.