VII.
Az ősz már nagyon előre haladt és a hosszu akácfasor kopasz és szomoru volt, amikor Szabolcs áthajtatott a Borovszki-kastélyba. A hercegi pár együtt fogadta. A férj most is bántó módon udvarias volt, – az ember végtelen kicsinylést gyanított a megalázkodó szívessége mögött, – az asszony pedig nyugodt és szórakozott, mint rendesen. Amikor Szabolcs a vadászatra terelte a szót, a hercegné feltünően feledékenynek mutatta magát.
– Vadászat? Ah igen, maga szeret vadászni és most már emlékszem: szó volt róla, hogy együtt fogunk vadászni…
Később Szabolcsné után tudakozódott és ekkor kitünt, hogy nem emlékezett már vissza Malvin betegségére, az elutazásról pedig még nem is tudott. Szabolcs azt kezdte gyanítani, hogy a hercegné őt hosszu elmaradásáért akarja megbüntetni hidegségével és e föltevésben megerősödött, mikor Leticia asszony a félreértés eloszlatása után egyszerre nagyon kegyes lett hozzá.
– Ha akarja, holnap reggel már vadászhatunk… Itt marad éjszakára a kastélyban és korán reggel a nyakunkba vesszük az erdőséget…
Estebédhez a hercegné tetőtől-talpig átöltözködött. Ő a maga kedveért öltözött és kivágott ruhában ebédelt akkor is, ha kettesbe volt a férjével. Most hárman voltak és miközben a pohárszék mellett álló udvarmester néma kézmozdulatokkal igazgatta a fölszolgáló lakájokat. Szabolcs kedve szerint szemlélhette az asszonyt. Egy pillantását, egy mozdulatát sem leshette meg, amelyből azt lehetett volna következtetni, hogy a hercegné kacérkodik vele. És mégis! Valami parányi melegség a hangjában, ha vendégéhez intézi a szót, valami öntudatlan grácia a mozdulatában, ha feléje fordítja a fejét, egy alig észrevehető, finom árnyalat a modorában; mind megannyi aranypók, amely gyors sürgéssel összekötő szálakat sző kettőjük között. Asztalbontásnál, mikor a szalonba mennek teázni, Szabolcs úgy érzi, hogy a hercegné keze a rendesnél kissé súlyosabban nehezedik a karjára. A fizika törvényei szerint nem is érezhette, mert súlyban kifejezve alig lehet több egy gram tizedrészénél – de mégis érzi.
A szalon sarkában csak egyetlen csipkeernyős lámpa égett a teázó asztal mellett: a lámpa puha, piros fénye megvilágította a hercegné karcsu alakját, a lábától a könyökéig, de a válla és a feje, amely a szék vállára tett selyemvánkoson pihent, a barna árnyékban maradt. Szabolcs felé fordította az arcát, miközben a férjének egy szenzációs ékszerlopás részleteit beszélte el, mit az ujságból olvasott. Jó emlékezőtehetségről tanuskodó pontossággal idézte a megkárosult ékszerészek s az orgazdák nevét, – a homály védelme alatt pedig egyre Szabolcson pihentette a szemét. Komolyan, kiváncsian, szinte vallatva. (Mintha így akarna hozzá szólani: Nálam vagy! Tudod, hogy én ki vagyok? Tudod, hogy miért hívtalak ide? Valld meg! Tudod?) Aztán kérve, parancsolva, türelmetlenül összeráncolt szemöldökkel. Még a kis kezét is ökölbe szorította. (Ide nézz! Reám! Mindig csak reám! Akarom – mert…!) Mikor elfogta a Szabolcs pillantását és magához láncolta, édesen elmosolyodott, a pillantása pedig szelid és hízelgő lett. (Így! Most jó vagy… Én is jó vagyok… Tudok nagyon, de nagyon jó lenni!) Most nedves, szikrázó…
Vagy csak Szabolcs képzelte el mindezt, miközben a szeme a homályban sziporkázó gyémántok fényétől hallucinált? Leticia hercegné azalatt tovább beszélt, halk és kissé száraz hangon, Steinerről, az ékszerészről és Lővingerről, az orgazdáról. Azután fölkelt és a szőnyegre dobta a könnyü selyempárnát.
– Mivel azonban Szabolcs szomszéd nem hallgat az én érdekes történetemre, duzzogok és aludni megyek… Jó éjszakát!
Ez volt az első tréfás szó, amit Szabolcs tőle hallott. Kecses meghajlással kezet nyujtott az uraknak és visszavonult.
Szabolcs, mikor magára volt a vendégszobában, még jó ideig elgondolkozott mostani helyzetén. Az a különös, kijózanító érzés vett erőt rajta, amely ránk támad néha, ha egyedül találjuk magunkat idegen helyen: Miért vagyok én itt? Mit akarok én itt?
Eléggé ismerte önmagát és tudta, hogy nem szerelmes a hercegnébe. Nem sokszor esett meg vele, hogy komolyan beleszeretett valakibe és olyankor másképpen kezdődött a dolog. Ami most emésztette, az nem szerelem, hanem kiváncsiság volt. Ellenállhatatlan, démoni kiváncsiság, hogy belenézzen egy idegen, zárkózott és dölyfös asszony lelkébe. Bolond módon izgató kiváncsiság, hogy lássa nyugalmából kizavarva, szerelmesen, epedve, megalázkodva, akit mindig csak tisztán, hűvösen és büszkén tudott elképzelni. És megszólalt a hiúsága is. A kalózvezér emésztő hiúsága, aki apró rablóhadjáratoktól jóllakottan, fölszaporodott flottájával megjelenik a száztornyu, büszke királyváros előtt, hogy hódítóvá legyen kalandorból.
Kékes sárga fényü, valószinütlen világításu őszi hajnal volt, mikor másnap a vadászfogat kiröpítette őket az erdészlakhoz. Ott leszálltak, kopóiknak füttyentettek, és vállukra vetett fegyverrel folytatták útjukat. Leticia hercegné férfias szabásu vadászruhát viselt: térdig érő lóden-ruhát, hosszu csizmát, szarvasbőr keztyűt. Ebben a jelmezben még kisebbnek és karcsúbbnak látszott, mint egyébkor. Tulajdonképpen olyan volt, mint egy csinos fiu, mikor hatalmas termetü barátja oldalán haladva, kis lakk-csizmája orrával a zörgő harasztban gázolt. És az egész modorára, mindkettőjük beszédjére is befolyással volt férfias külseje: jókedvü közömbösséggel beszélgettek, mint jó cimborák, kizárólag vadászdolgokról. Az első őzcsapat, mit kopópárjuk eléjük hajszolt, bántatlanul szabadult: Szabolcs a hercegnének akarta átengedni a lövést és az asszony elhibázta a bakot. A másodikat lelőtte. Odafutott a bokrok közt vergődő állathoz, mikor azonban megtört szemét és patakzó vérét látta, megborzadt kissé és elsápadt. Szabolcs aggódva nézett reá, pedig nem volt oka az aggodalomra: az asszony éppen ezért a borzongásért és elsápadásért szerette a vadászatot.
Villásreggelire visszatértek a kastélyba. Szabolcs aztán kocsijára ült és hazahajtatott.
– Holnap hat órára! – szólt utána az asszony.
Ez így folyt egy hétig. A hercegné rendesen hajnali lámpafénynél, csizmásan és kucsmával a fején, teával várta a társát, aztán bebarangolták a kopók csaholásától hangos bükköst, délben pedig azzal búcsuztak el egymástól, hogy viszontlátásra holnap.
A hetedik napon darás eső lepte meg őket a hegyháton. Jó ideig egy faóriás alatt megvonulva, akarták bevárni az eső végét de mivel időközben az egész szemhatár szürkébe borult, a ködös esőben nekiindultak az erdészlaknak. Útközben bőrig megáztak és Szabolcs elküldte a kerülőt a kastélyba, hogy hozzon födött hintót és rendelje ki a komornát, száraz ruhával a hercegné számára. Már késő délután volt mikor végül a kastélyba értek.
– Menjen haza a födött kocsival, – mondta Szabolcsnak Leticia hercegné. – Vagy ha akarja, ebédeljen velem…
Szabolcs átöltözött és a dohányzó szobába ment, hogy tálalásig átlapozza a hírlapokat. Félóráig olvasott magában, mikor rányitott a hercegné. Szokása szerint kivágott esti ruhában volt, kemény férfigallér helyett gyöngysort viselt a nyakán, csizma helyett papírvékonyságu cipőt a lábán. Semmi nyoma nem látszott rajta a kiállott fáradalmaknak, nyugodt és üde volt, mikor szórakozott mosolyával köszöntötte vendégét.
– Éjjelre egy különös, nagy virág nyílt ki a télikertünkben, de én nem tudom a nevét…
Később hozzátette:
– Akarja látni?
Vastag gyékényen járva, némán körülsétáltak a nagy, csendes termen, melynek villamos lámpái felé exotikus növények nyujtották óriás leveleiket.
– Hűvös van itt! – mondta a hercegné, mikor megálltak az ismeretlen virág előtt.
Szabolcs magával hozta a hercegné prémes gallérját és most a vállára adta. Miközben ráadta, az asszony megborzongott és lehunyt szemmel Szabolcs kitárt két karjába símult. Szabolcs egy pillanatig az ajkán érezte a hercegné hajékének hideg gyémántjait, aztán tovább mentek karonfogva, lassu léptekkel, lehajtott fővel és erősen dobogó szívvel.
Ebédnél jóformán csak az asszony beszélt. Pedig Szabolcs is bátran beszélhetett volna akármit: ezek a borotvált arcu inasok nem gondolkoztak és nem figyeltek semmire, csak az udvarmester arcára. Mikor aztán kettesbe maradtak a teázó szobában, a hercegné törte meg elsőnek a csendet. Jó ideig tűrte Szabolcs izzó, néma pillantását, aztán odanyujtotta neki a kezét.
– Ön nem szól hozzám, édes barátom? – kérdezte szeliden.
Szabolcs ajkához emelte a finom kis gyermekkezet.
– Mit mondjak? Mondjam, hogy szeretem?
– Mondja azt.
Szabolcsnak egyszerre eszébe jutott valami. Körülnézett: hol van a herceg? Most jutott csak eszébe, hogy napok óta se látta… Leticia hercegné megértette.
– Az uram Nizzába utazott. Tiszteletét küldi önnek, – bocsásson meg, hogy megfeledkeztem erről…
Szabolcs fölkelt és odatámaszkodott a hercegné magas székéhez. A kezével végigsimított az asszony tiszta halántékán és hamvas haján.
– Fog szeretni egy kissé?
– Ha jó lesz hozzám!