VIII.
Fönn a hegyekben őszi viharok bontogatták a szárnyukat s az erdő fáinak szakadatlan zúgása és harsogása ilyenkor úgy hallatszott le a rónaságra, mint a távoli tenger morajlása. A szemhatáron sápadt felhők torlódtak össze, a Borovszky-kastély parkja fölött pedig megriadt varjúk raja vonult el.
Október végén volt és Leticia hercegné egy nap, miután sokáig kinézett a hideg alkonyatba, Szabolcs vállára hajtotta a fejét.
– Itt a tavasz, – mondta mély lélegzetet véve.
Valóban kitavaszodott. A sápadt felhők megnyíltak és kavargó virágförgeteget zúdítottak a hegyekre. A szél ujjongó jókedvében fölragadta és végighömpölygette a fehér vízözönt a rónán. A tavaszi áradás egyre növekedett, félelmetesen megdagadt, míg végül puha, illatos és fullasztó hullámaival elöntötte és elnyelte a földet, az eget és az egész mindenséget.
Magától jött a kikelet, a természet örök rendje szerint és azok ketten, Szabolcs és az asszony nem is csudálkoztak rajta, hanem természetesnek találták a csudát, miként a boldog sziget lakói.
Sándor a kandalló mellett ült, a hercegné pedig előtte állott. Figyelmesen és kiváncsian nézték egymás arcát.
– Örökké fog tartani? – kérdezte Leticia.
– A tavasz? Örökké!
(Minden tavasszal kikel az örökkévalóság után való vágy.)
A hercegné egy pillanatra lehunyta a két szemét, aztán kissé nyujtózkodott, mint a házimacska, ha nagyon jól érzi magát. Majd oda dobott egy párnát a szőnyegre, letelepedett Szabolcs lábához, tenyerébe támasztotta az állát és megint farkasszemet nézett a barátjával.
A szeme és az arca most egészen más volt, mint annakelőtte. Azelőtt állandó mosoly ült az ajkán, – az a bizonyos elragadó princesz-mosoly, – a szeme pedig gyakran hidegen és szórakozottan tekintett. Most komoly maradt a szája, de a szemében verőfényes mosoly csillogott. A pillantás egyébként oly tiszta maradt, mint a gyermekleányé. A bűnösség sejtelme nem zavarta meg a lelkiismerete nyugalmát. Nem volt oka a szégyenkezésre; a pirulás a bűnt követi nyomon és a bűn végre is – relativ fogalom.
Ez az asszony úgy nőtt föl, mint egy pompás virág. Szépségének és kiváltságos helyzetének tudatában. A föld arra való, hogy őt táplálja, a nap, hogy neki süssön, a harmat, hogy őt üdítse, az emberek és a pillangók pedig arra valók, hogy tisztes távolban körülrajongják. Neki csak egy kötelessége van: szépnek lenni és kegyesen mosolyogni. És ezt a kötelességet esztétikai tökéletességgel teljesítette: szép volt, kegyes közömbös, mint a virág és önzésében jóhiszemü, mint a gyermek.
Már kisleány korában, ha valami csillogó tárgy megnyerte a tetszését: édes mosolylyal kinyujtotta utána a kezecskéjét. A játékszer talán más gyermeké volt, aki sírt utána? Nem tesz semmit! Majd az udvarmester elrendezi a dolgot… Most megtetszett neki egy barnaszemü, merész mosolyu, nagy ember, és ő kecsesen nyujtotta ki utána a kezecskéjét. Ha az is másvalakié, aki sírhatna utána – talán azt a másik asszonyt is az udvarmesterhez utasítaná…
Igen nagy szüksége volt erre az emberre. Üresnek és néha elszomorítónak találta a közömbös virágéletét, ámbár maga sem tudta, hogy miért. Hogy egészen tökéletes legyen ő maga és az élete, ahhoz még egy dolog hiányzott: a szerelem. Most hát szeretett és ez mindenképpen az előnyére vált. A melegség, amely állandóan a szívében honolt, puha, asszonyi gráciát kölcsönzött neki, az édes, sejtelmes izgalmak, az a csepp melankólia, ami belevegyül minden szerelembe: tartalmassá és érdekessé tették az életét. Az odaadásával nem vesztett semmit, csak nyert mindenképpen.
Négy hét telt el, oly gyorsan, mint egyetlen tavaszi hajnal. Ekkoriban történt, hogy Szabolcs, akit inkább hiúsága és kiváncsisága sodort bele ebbe a kalandba, azt a vallomást tette önmagának, hogy igazán szereti Leticia hercegnét. A hely, ahol ez történt, éppen nem volt alkalmas ilyen reflexiókra: a hosszu ákácfasorban volt, egyedül ült a kocsija bakján és növekedő türelmetlenséggel hajszolta négyesét a távoli Borovszki-kastély felé… Szereti! Eleintén csak a fantáziáját izgatta, de most már szereti, még pedig olyan szerelemmel, amilyenről eddigelé sejtelme sem volt. Megválni tőle, most már annyi volna, mint fejjel belezuhanni valami nagy, szürke semmiségbe. A szíve, a feje tele van vele. Leticia az élet, Leticia a világ, minden, – rajta kívül semmi sincsen. Ez zavaros poéta-beszéd, oktalan és veszedelmes érzés: de erről nem lehet tenni. Az ember ezt belátja, össze is szamarazza önmagát, el is pirul szégyenében – aztán még szaporábban csördít az ostorhegyes füle elé, hogy gyorsabban érjen a kedveséhez… Marad azonban annyi esze, hogy ezt a dühös szerelmét eltitkolja Leticia előtt: az asszonyt megijesztené vele.
A hercegné különben tényleg az az asszony volt, akibe egy arisztokratikus természetü ember – és melyik ember nem az? – esze nélkül beleszerethetett. A históriai név varázsa, a nagyúri háztartás tömör és fényűző keretje, egyéb külsőségek: kezdve az öltözködés jóizlésü luxusától egészen az önérzetes modorig, és a tiszta és egyszerü gondolkozásig, amely az évszázadok óta privilegizált és a létért való küzdelemtől távol álló család sarját jellemzi, – mindezek a körülmények együttvéve oly foglalatot adnak, amelyben egy Leticia hercegnénél kevésbbé értékes kő is szemkápráztatóan ragyog. A mivel azonban Szabolcsot öntudatlanul (és alkalmasint akaratlanul is) elragadta, az csudálatos tartózkodása volt és józan nyugalma, amelyet odaadásában is meg tudott őrízni. Szelid volt és szeretetreméltó, néha kissé mélabús vagy rajongó, gyakran kacér vagy hízelgő, de soha sem érte el a szerelmi láznak azt a krizisét, mikor a sekélylelküek is poétákká lesznek. Odasímult ahhoz, akit szeretett, de nem olvadt össze a lelkével. A lelke – ha volt neki – magában maradt és a saját utait követte. Még a kifejezéseiben sem igen ragadtatta magát túlzásokra. Szívesen hallgatta, ha Szabolcs néha tegezte, de az ő nyelve nem járt rá erre a megszólításra; Szabolcs neki mindig (a kissé németesen ejtett) ön maradt. A szerelem szó helyett szívesebben használta a ragaszkodás szót, önmagát pedig Szabolcs szegény kis barátnő-jének nevezte. Ha egy virágot tűzött Sándor kabátjára, az még mindig kitüntetés számba ment, ha pedig szükségét érezte, hogy kényeztesse kedvesét, akkor lehúzta keztyűjét és odanyújtotta a kezét, hogy csókolja meg. A jobb kezét és a bal kezét és megint a jobb kezét, – aztán mondja meg, hogy ragaszkodik-e egy kissé az ő szegény barátnőjéhez?
És hetekkel utóbb is az az érzése volt Szabolcsnak, hogy az asszony, aki most hízelegve hozzásimul, épp oly titokzatos és ismeretlen előtte, mint mikor első ízben találkozott vele. Nem ismeri, nem tudja, hogy kiféle, miféle. Nem lát bele a lelkébe, nem tud neki parancsolni, csak engedelmeskedni. És dühös kíváncsisága most még nagyobb mértékben emészti, mint annakelőtte.
A Szabolcséhoz hasonló természetü emberek szerelmében valami rombolási ösztön nyilatkozik meg. A nőt csak akkor tekintik egészen a magukénak, ha összetörték már a méltóságát és kifosztották a szívét. Rendesen úgy tesznek, mint a gyöngyhalász, aki az élete veszélyeztetésével hozza föl a tenger fenekéről a kagylót, aztán széttöri a héját és így szól magában: „Nincs benne semmi, csak nyálka!“ És eldobja az eltöröttet. Ha aztán egy kagyló kisiklik a kezéből és elmerül a tengerben, mielőtt még összezúzhatta volna, bánatosan sóhajt föl: „A gyöngyök királynéját rejthette magában!“
– Holnapután, – mondta egy nap Leticia hercegné, – holnapután Bécsbe utazom…
Szabolcs felriadt, az asszony pedig derült mosolylyal nézett reá.
Ettől félt Szabolcs mindig, a mire még gondolni sem mert: hogy az előrehaladó évad egyszerre csak szét fogja őket választani. El fognak válni csendben és illedelmesen, ő elveszti majd az ő szegény kis barátnőjét, mielőtt még megtalálta volna.
– Elmegy! – És – én?
– Maga? Szépen megvárja majd, míg a barátnője visszajön…
– Mikor jön vissza?
– Két hétig kell fönn maradnom, aztán visszajövök majd. Itt maradok karácsonyig. Aztán visszamegyek Bécsbe és ha még akkor is ragaszkodik egy kissé hozzám, maga is feljön Bécsbe.
Szabolcs megkönnyebbülten lélegzett föl. Még nem ütött a végleges elválás órája; Leticia még szereti.
– Ugy-e, nélkülözni fog egy kissé? – kérdezte Leticia, mikor együtt kihajtattak a pályaudvarra.
– Jobb erről nem beszélni, Leticia, mert bolondot találnék mondani…
– Én azonban azt akarom, hogy okos legyen. Bolondot ne tegyen és ne is mondjon.
– Mit tegyek, hogy okosnak tartson?
– A kétheti szabadságot, amit adok, használja föl arra, hogy meglátogatja azokat, akik talán már régóta várják a látogatását…
A feleségét értette. Láthatólag nem volt féltékeny. Hanem aztán megszeppent egy kissé, mikor észrevette, hogy Szabolcs sötét arccal rágja az ajkát.
– Azt hiszem, tapintatos volna, ha megtenné…
Szabolcs odakünn besegítette a vasuti kocsiba, gondosan betakarta a lábát és utasításokat adott a vasutasoknak és a hercegné cselédségének. Tudta, hogy Leticia, ha csak rajta áll, útközben holtra megfázik vagy éhen hal, a kocsiját pedig a legközelebbi stáción vele együtt a szertárba tolhatják. A hercegnét, akinek figyelmét soha sem kerülték el az ilyen apró szolgálatok, láthatólag meghatotta Szabolcs gondossága.
– Sok gondot okozok önnek, szegény barátom!
Mielőtt a vonat elindult, egy kis virágot vett ki, amelyet titokban magával hozott az uti karmantyújában; a virágot lopva megérintette az ajkával és odaadta Szabolcsnak.
– Isten önnel!