Az okok.
A vidéken ismertem meg diák koromban Gernyei Mihály uramat, a ki bár a katholikus templom mellett lakott, buzgó református ember volt az édes apjával egyetemben.
Azaz hogy külön-külön, mivel össze voltak veszve. Össze voltak pedig veszve a Gernyei tulajdont képező híres zsoltároskönyv miatt, a mihez fogható szépségű könyv nincsen a világon. Egy portán laktak ugyan, de két házban ették meg, amit egy konyhán főztek. Kibékülésről szó sem lehetett, mert hiszen mondom, hogy kálvinisták voltak mind a ketten.
Gernyei Mihály uram erős fájú, szép magyar ember volt és illett neki a fekete ruha. Azon a vidéken különben minden ember ezt viseli s ennélfogva olyan képe van a városnak, mint ha örökké gyászban volna. Sok mindenféle tiszteletreméltó hivatalokat viselt, kurátor is volt s e mellett szép beosztással gazdálkodott a földjükön.
Érdemes megnézni azt a földet, hogy milyen szép munka volt azon. Valóságos elsőrendű istenáldás, külön leimádkozva az egekből. Azonban, ha mégis meg akarnak valamit nézni a Gernyei tulajdonokból, hát van ott annál érdemesebb is.
Mert háromféle dologról voltak híresek a Gernyeiek. Első sorban állott a zsoltár (bizonyosan hallottak már felőle valamit). Ez egy elefántum csontba kötött nagy, aranykapcsos könyv volt, régi módi betűkkel nyomva, vastag, soha el nem szakadó papiron. Hát biz ezt kétszáz esztendővel nyomták ezelőtt, ugyan kinek a betűivel is?… nem tudom már, elfelejtettem, de nem baj. Mert nem ebben van a nevezetesség, hanem abban, hogy ezen kétszáz esztendők alatt abból a könyvből mindíg Gernyeiek énekeltek, hálaadást a jólétben, könyörgést a szükség idején. A hátulsó üres lapjain meg volt az egész családnak a leszármazása, gondos öreg betűkkel írva föl, ki mikor született és mik történtek abban az esztendőben.
Teszem azt, ifjabb Gernyei Mihályról azt jegyezte be idősb Gernyei Mihály: fijam Mihál született anno domini 1849. Mikor is az muszka generális be akart gyönni a városba, de a falu szélén meghalt lóháton. (Nem tudni, nem-e e miatt van meg köztük a harag, hogy ime Mihály valami módon mégis közös a muszkákkal.)
Hát a második híresség pedig kint volt az udvaron esőben, szélben, napfényben, mindenféle zivatarban. Kint volt, mert ő neki ott a helye, de meg nem lehetett volna azt bevinni egy négyemeletes házba sem (van-e ekkora a világon), mivel olyan óriási magas jegenyefa volt ez. Olyan, hogy keresve sem lehetne párját találni az alföldön, vagy akárhol. Annál már csak éppen a tornyok voltak magasabbak, kilátszott messze a határba. Akik a földeken dolgoztak, mindíg tudták, milyen az időjárás a városban.
– Szél van otthon, emberek, – mondták egymásnak – hajladozik a Gernyeiék jegenyéje.
Az volt a mérték. Ha valami igen magasat akartak mondani, a jegenyével hasonlították össze, a mely ime estenden a negyedik utczába veti az árnyékát. Napóra, valóságos napóra volt ez, susogó sötét leveleivel, hajlongó sudár törzsével.
A harmadik ékesség pedig mi lett volna más, hiszen nincs három olyan dolog a világon, ami között ne lenne legalább egy asszonyi teremtés – mint éppen Gernyei Mihály leánya. Itt már nem is kell sok szót vesztegetni arra, hogy milyen volt. Elég, ha az mondatik, hogy elbujhat mellette akár a zsoltár, akár a jegenye. Mert ha jegenye nem volt több olyan az alföldön, zsoltárkönyv az országban, de Judithoz fogható ezen a kerek világon valóban nem találtatódott sehol. Igenis nem. Mert hiszen ha találtak volna, akkor azt emlegették volna, nem pedig Judithot, de mivel Judithot emlegették, mutatja, hogy Judithnál szebbet nem találtak, amit különben az is bizonyít, hogy ime már én is egészen belezavarodok arany hajába, fekete szemébe, pedig csak gyerekkoromban láttam.
Most pedig, ha csak erről volna szó, be lehetne fejezni az egészet, azonban igazság szerint még csak itt kezdődik az eleje. Hogy tudniillik boldogasszony napján rámköszönt az iskola-utczában Gernyei Mihály uram.
– Dicsértessék.
Nini. Megváltozott a világ. Hisz ez valóságos pápista köszöntés.
– Mindörökké. Hát mit csinál erre?
– Hát egy kis dolgom volt itt maguknál. A hajósokkal. Aztán hogy itt virradt rám az ünnep, mondok elmegyek a templomba.
– Erre?
Zavarodottan nézett át az utcza másik felére.
– Igen.
– De nem jó uton megy. A katholikus templom van erre.
Széles tenyerével nyomkodni kezdte előre-hátra asztrakán sapkáját a fején.
– Hát hiszen igen – felelte elütőleg. Mivel hogy magam is az vagyok most már.
– No ezt nem tudtam.
– De pedig ugy van – szólt hidegen.
Nem lehetett reá mit felelni. Éppen kapóra jött a kérdés:
– Akkor hát nincs szükség a híres zsoltárra?
Elkomorodott s lassan lépdegélt előbbre a havon.
– Nincs meg már a zsoltár – mondta.
– Nincs? Hát miért nincs?
– Azért nincs – tört ki kurtán – mert nagyon szerette az apám.
– Hát aztán?
– Engem meg nem szeretett – folytatta – és mivel nem szeretett, hogy ne maradjon rám, elajándékozta a halála előtt. Abban már megszakadt a Gernyeiek családfája.
– Ejnye, hejnye – hümmögtem, kedvében óhajtván járni. – Aztán a vagyon is?
Most már kiderült az arcza s az egyik kezét kedvtelve síkárolta a mellénye gombjain.
– No az már nem. A vagyon megvan mind egy szálig. Még szaporodik is. Mert a föld, tudja, az furcsa valami… A fát nem szabad bántani, hogy nőjjön, de a föld akkor növekszik, ha mentül jobban hasogatják a hátát. Tudjuk ezt mink parasztok.
Hiszen az a baj, hogy az urak nem tudják – akartam mondani. De csak mást kezdtem.
– A jegenye is meg van? A híres?
Mihály nagy, barna homlokára ujra kiült a fölleg.
– A jegenye… szólt elmélázva. – Meg lenni csak meg van, azonban már nem híres.
Csodálkozva néztem rá. Hát valósággal minden nagynak el kell pusztulni?
Szomorúan ismételte:
– Már nem híres. Lefőzték…
Íme tehát még a jegenye nyárfák társadalmában is akadnak lefőzések.
– És kicsoda voltaképpen?
Hozzám hajolt, hogy más meg ne hallja s keserűen kezdett beszélni.
– Kicsoda? Azt kérdi, hogy kicsoda? Nem kicsoda, hanem micsoda. A torony, a református torony.
– Hiszen az eddig is magasabb volt.
– Nem érti – vágott bele szomorúan. – Nem érti. De hiszen jól van, én sem akartam hinni. Ki hinné azt, hogy a torony legtetejére fölvisz a szél egy magot, egy szemet, ami ott megfogamzik. Csudálatos. Ott nőtt ki a torony tetején a jegenyefa; van már egy öles.
– De az csak egy öl…
Hol begombolta a kabátját, hol ki s előrenyujtott tenyerét úgy forgatta, mint mikor az ember azt mondja: volt, nincs.
– Egy öl ám – de csak magasabban van, mint az enyém.
Megállott ahogy kimondta ezt a nagy igazságot. Azután egészen elfásulva tette hozzá:
– Akár kiásathatom tűzrevalónak…
Szomorú dolgok, szomorú dolgok ezek uraim. Ki látta már, hogy egy református embert így főzzön le a tornya? Szinte félve tettem föl a kérdést a harmadik hírességről.
– Hát a Judith?
Gernyei Mihály hirtelen megállott, de nem szólt, hanem menni kezdett megint.
– A Judith – szólt sóhajtva – a Judith. Judith férjhez ment. Két éve már, szegény.
Ezt is sajnálja. Ez a harmadik csapás. Ezt nagyon meglátogatta az Isten.
– Valami rossz ura lehet – szóltam szorongva.
Gernyei uram mentében durkálta a havat botvéggel. A bajsza egyik végét bevette a szájába és rágni kezdte. Amellől szólt aztán ki félig zárt ajakkal.
– Nem rossz az, a szamár. A paraszt báró fia. Ismerte a paraszt bárót, a Fehér Ezékhielt. Nagyra volt vele, hogy püspök lesz a fiából… Hát lehetett is volna még kanonok a marha. Már növendék pap volt, mikor hazajött és letette a kék szoknyát. Most paraszt otthon velem együtt meg… meg a Judithnak a férje.
Krajczárokat kezdett osztogatni a parochia előtt a koldusoknak.
– Ő volt az oka – mondá – no ehol kendnek is. Ő volt az oka… kendnek már a kalapjába dobtam, ott keresse… Ő volt az oka – mondta harmadszor, amint föltette a lábát a lépcsőre – hogy kitértem… Csak nem lehetek az unokáimmal külön valláson…
Bement, széles, erős alakjával elfogva a félajtót.
Különös ember.
Ámbátor én mégis azt hiszem, a torony volt az oka az egésznek.
Vagy a zsoltár talán?…
Mit gondolnak önök?