Délebéd.
albőr Förgeteg János a szérűn kívül áll, a mellénye kigombolva, a kalap karimája lehajtva árnyékot adónak s onnan nézi a nyomtatást. Az öregebb fia az ágy közepén áll és hajtja a lovakat, a kisebbik gyerek favillával egyengeti a lovak elébe a nyomtatni valót, a két fogadott munkás pedig hordja a kévét a tött-helyre.
A nap magasan jár, az idő abban a tájban van, mikor az árnyékát egy lépéssel végig méri az ember, a szellő elült, a fűszál nem mozog, a meleg felülről nem »jön«, hanem szinte esik: világéletében tanyátlakó ember órája szerint azt jelenti ez, hogy dél van. Ami nyáj a pusztaaljban volt, elfeküdt, kocsi nem jár a tájon, csak a távol homokföldek fölött lebegteti csalóka játékát a levegővíz.
Förgeteg János fölemeli a kezét és azt mondja:
– Huja.
A pihentető szóra előbb a pénzzel fizetett munkás áll meg, azután a saját gyerekei, legutoljára a lovak. Az utóbbiakat a legerősebb fiú kiköti a tanya háta mögé a vékony árnyékú enyhelybe, hadd pihenjenek. Azoknak ott a terített asztal: a hitványos fű, amit még meghagyott a nap melege.
Halbőr azután újra szól:
– Gyerünk önni.
Mennek be a tanyába; legelől Halbőr, némi társadalmi modorra való oktatás szempontjából orrba rugván a pitvar ajtaja előtt settenkedő kuvaszt.
A földdel tapasztott szoba hűs bensejében az öreg asztalon nagy kerek tálban áll a tarhonyás lé, elkészítve ahhoz értő módon mindennel, ami bele való. Körülállják az asztalt, maga az anyjuk tisztességtudóan lesímítván a kötényével a hátas széket, féloldalt foglal helyet a saroknál. Ő csak nézője a délebédnek, amit az is tanusít, hogy csak öt kanál van kirakva, abból a fajtából, melyet kalánnak szokás nevezni, mivelhogy fából való, feketére van festve, a feketén megint szép zöld meg piros virágok látszanak – nagyobb tetszetősség okáért. Mellette nagy karaj kenyerek, a rozszsal kevert búza barnás színével, abból is öt szelve éppen.
Legelsőbben Förgeteg meríti a tálba a kanalat s a szájához emeli az ízletes ételt azzal a tudással, a mely már szokása a parasztikus embernek. Mert asztalkendő gyanánt a kenyérkaréjt szokás a kanál alá tartani, mert az elcsöppent ételért – messziről szedve – először is kár, másodszor meg nem tisztesség.
Förgeteg, ahogy az ételt műértve lenyelte s egy falást tett a kenyérre, jóakarattal tekint az asszonyra.
– Jól van elkászolítva, – mondja – hanem egy kis hagymával tán jobban ellöhetött volna bolondítani.
Az asszony a földre tekint s a kötényével az asztal megkopott, fényes sarkát törüli serényen.
Förgeteg így adja föl ezután a szót:
– Ögyetök no.
Ez az utolsó hang az ebédnél.
Az öt kanál, mintha hajósok csapkodnák evezőkkel a vizet, ütemesen merül a tálba, a hajnalpirkadástól napközépig munkában állott ember törekvő szorgalommal szedi ki a tálból az ételt.
A kanalak egyszerre haladnak a tál felé, a másik kézben tartott kenyerek is egyszerre állnak oda az edény széléhez, azután kenyér és kanál egyszerre szorulnak a szájhoz. Az étel rohamosan fogy, a kanalak széles alja nagy mennyiséget vesz el belőle minden ujabb támadásnál.
Egyszer ahogy Halbőr belemerít, koppan a fakanál, feneket ért. Nem fogyott ugyan még ki egészen az étel, mert van még a tálban vagy húsz kanálra való, de a koppanás azt jelenti, hogy kevés az már. Pedig még ennének, ha több volna.
A négy fiatal hirtelen – mint mikor a szél által kergetett felhő árnyéka átfut az országút fehér porán – összenéz s a már félig útban levő kanalakat leteszik az asztalra.
Fölkelnek. A szoba sarkában gyékény van, arra letelepszik mind a négy. Előbb nagyot húznak a korsóból, azután a pipához nyúlnak, oda sem tekintve az asztal felé.
Pedig Förgeteg, aki szedi tovább is kifelé az ételt, hívja őket vissza.
– Gyertök no. Van itt még.
Az egyik napszámos, ahogy végighasal a gyékényen és félkönyökére dűlve az ökölbe fogott bicskába aggatja bele a fogait, elütőleg szól vissza:
– Nem öhetnénk…