A vacsorakérdés.
vonal alatt annyiszor történik foglalkozás a szívvel, szerelemmel s egyéb szép dolgokkal, hogy lehet már egyszer másról is beszélni. Teszem azt a gyomor… jaj, szinte félve írom le, mert sehogy sem látszik esztétikusnak ez, hogy mint lehessen erről még komolyan beszélni is. Pedig tessék belátni, hogy nagyfontosságú dolog az és Menenius Agrippától kezdve igen sok ember tartotta elsőrendűnek ezt a kérdést.
Tudvalevő, hogy egy király, akinek soha sem volt pénze (hogy még a királyokkal is megesik az ilyen) s ennélfogva mindíg éhesek voltak a katonái s ennélfogva mindíg elszaladtak az ellenség elől, kimondotta, hogy a hadviseléshez először étel kell s csak azután katona.
Hát éppen erről akarok beszélni.
Azaz, hogy nem éppen erről, hanem bizonyos három darab krumpliról… jó ám a burgonya nagyon sülve, mikor huszonnégy óráig nem evett az ember.
Azért hát ne tessék elkényeztetni azzal a vacsorakérdéssel a katonákat. Hisz tetszik látni, hogy így is megvannak. Majd esetleg nagyon megtalálnának erősödni és nem birna velük az ország. Nem kell hát ezen törni a fejet, inkább gondolkozzon mindenki a saját adókérdései fölött. Igaz ugyan, hogy furcsa egy kicsit, hogy katonaember tizennégy krajczárt kap egy nap életre, míg a börtön rablógyilkosainak ugyanerre a czélra tizennyolcz krajczár jár… azonban jobb ezt hagyni úgy, ahogy van, mert a felsőbb álladalom dolgába közönséges polgári észszel beleturkálkodni nem igen tanácsos…
Mert mindazok, akik meggondolatlanul fölhánytorgatják ezen dolgokat, nem tudják, hogy micsoda kitünő étel a gránát-mars, amely burgonyából és tésztából van ahhoz értő módon összekászolítva, hogy mi a pastáté, az eledelek királya, amelyet viszont burgonyából, babból és tésztából főznek össze a szakácsok és leöntik jó savanyú lével, hogy csupa gyönyörűség azt enni, hogy mi az ezer-leves, hát még a milliom-leves, hogy micsoda kitünő dolog az, hogy a közönséges lisztből készült kétszersültet meg lehet sütni, mint a húst: ha egy maréknyit leönt az ember vízzel, attól aztán megdagad akkorára, mint egy emberfej, akkor meg kinyomja belőle a vizet, mint a szivacsból és zsírra veti (amit különben igen sikeresen pótol a fagygyú is). Mert furcsa szájaíze van a katonának, annak minden tetszik, amit más nem szeret. Ha savanyú babot főznek neki, azt ünnepélyesen, mielőtt belekóstolna, a gyászdob pörgése mellett fordítja ki testületileg a csajkából, azonban ha egy kis burgonyát vetnek közébe, akkor jó étel.
Mert megesett Novibazárban is, ahol kertjek voltai a századoknak, hogy egy kis darabon karfiol is termett benne. Nyavalyás, ócska volt biz az, de csak karfiol és hát most ezt már meg kell főzni.
A kompánia tisztelt közönsége nagy úr lesz a karfiol-evéssel. Meg is főztük az ezerlevesbe. Mikor délben kiadták a konyhán, a legénység idegenszerüen nézett bele. Hát mi ez? Mérgesen durkáltak benne s kilöttyentették az egészet a Lim habos vizébe. Másnap haptákos panaszszal recsegte el a napos káplár, hogy nem jó az étel.
– Ki látott már virágot főzni a levesbe?
Azonban ezzel nincsen elmondva a három darab burgonya története. Mert ennek egy saját külön meséje van. Ez a történet a három év előtti időkről datálódik, mikor Székelyhíd környékén álltak a nagy manőverek. Nehéz sor volt ez, már vagy negyven napja elkerültünk hazulról s bejártuk gyalog az ország egy negyedrészét.
Senki sem szólhat az ellen, hogy nincsenek elég jól kifundálva a nagygyakorlatok. Mert például, ha a baka belefárad a hajszába, kidől vagy elpusztul, három forintba kerül a magas kincstárnak, hogy egy másikat aszentáljon. Azonban, ha az élelmezési kocsik elől kidől két ló, meg összetörik a kocsi, hát az rettenetes kár.
Ez tiszta sor egészen, mindenki látja. Ne kívánjunk még többet fizetni az elhullott lovakért, lelkeim, hát csak nyugodjunk bele abba, hogy sokkal jobb, ha csak a bakát zavarászszák, aki három forintba kerül fejenkint, mintha a lovakat kergetnék, a melyeket rettenetes drága pénzen kell venni. Ennélfogva jobb az, ha el sem viszik ezeket a lovakat, kocsikat a gyakorlatra.
Csak egy kis hiba van ebben a számításban, de ez nem sokra menő. Hogy a kis oláh lovak, amiket a forspontos kocsik elébe fognak, nem birnak lépést tartani a marsoló hadosztályokkal. A szegény lovacskák mennének, mennének, de hát hogy mehessen, ha egyszer nem tud.
Nem kell lehetetlent kívánni a lovacskáktól, mert felzudulnak román atyánkfiai ott a hegyek közt.
Hát nem is. Pedig baj ez nagyon. A csapat csak megy, megy, hegyek-völgyek maradoznak, míg aztán estére kelve meg kell valahol állni. Megállunk, de haj, hol maradtak el messzire a hússal a lovacskák…
Bizony csak reggel lesz, mire azok ide érnek. De persze akkor meg odább kell menni innen megint s majd valamikor holnapután, mikor már visszavert bennünket a másik éppen ilyen éhes sereg s szaladunk hátrafelé, találkozunk a lovacskákkal és a hussal, amit tegnap kellett volna megennünk.
De hát c’est la guerre s a század humoristája, káplár Kelemen Jóska innen a szomszéd Leléről, hamar átfordítja ezt magyarra.
– Ugy élünk, mint az angyal, hun öszünk, hun nem.
Ebben a kedves világban történt meg egy szép napon, mikor valahol Margita körül csavarogtunk, hogy Dobrest táján ránk áldozott a nap. Szét van szórva a hegyek közt a kis oláh falu, a bíróval nem lehetett beszélni, mert részeg volt az istenadta. Éjféltájban kaptunk húst, a bakák rablógyilkos képpel fogtak a főzéshez, mire megfőtt, megvirradt s mire megvirradt, trombitáltak, hogy gyerünk odább. Mentünk, szorgos gonddal kerülve ki minden utat. Megeredt az eső, a biharmegyei hegyek pedig voltaképpen sárgaföldből vannak gyúrva, az ezred csak ment valahogy, hanem a train, a kis kutyányi lovacskák elakadtak minden oldalban. – Élesdre kellett volna érnünk estére, de bizon csak a fele utján voltunk, mikor a tetőkről lassan lelegelt a völgybe az alkony ködje. Éjfélkor bevánszorogtunk Vircsologra, – falu volna ez, fából tél-tul tákolva össze az egész, de nem lehetett látni belőle semmit. A lovacskák lefeküdtek az uton a kocsi előtt, néhány elpusztult, az orrukon folyt a vér és reszkettek, mint a hidegrázós. Csunya nap volt ez, de még inkább az éjszaka, mert nem volt mit enni. Vircsolog érdemes lakossága elfutott előlünk és elhajtotta az ökreit is a faluból, hogy be ne fogják a kocsik elé.
Néhány gazdát szuronyokkal vertek ki az ágyból. Azok aztán úgy elmentek az ökreiket keresni, hogy sohasem jöttek vissza. Akik meg ezek után mentek, beleestek mindenféle vizmocsárba, árokba, gödörbe, puskavégen kellett kihúzgálni őket egyenkint. A lakosság nagyon félt a katonától, azt hitték háború van. Oda nem messze, Belényes táján beszélte a fuvarosom, hogy a törökök kiveretése óta nem jártak ott fegyveres csapatok.
Tüzeket raktunk az érdemes község sövényeiből, összeázottan, teljesen kiállva dőlt mellé a »vendég«. Összehúzódva bujt a köpenybe, éhezett, fázott s ha átjárta a meleg, nagy lassan nyújtózni kezdett. Mikor beleért a lába a tűzbe, visszakapta nagy hirtelen, föleszmélt, rövidke elmefuttatást tartott a kalendáriumbeli szentekről s elaludt megint.
A mi tüzünknél nagy vacsora ment. A karmesternek egy darab kenyere volt, féltenyérnyi, a puskaművesnek egy félkulacs bora. Megosztoztak rajta s belebújván a köpönyegbe, elaludtak.
Nekem volt három darab burgonyám…
Óvatosan, hogy senki se lássa, kapartam be magam előtt a tűzbe a drága galacsinokat. A sülő krumpli illata átvert a nedves, ködteli levegőn, s körülfogta az alvó embereket. Fölébredtek.
– Kinek van burgonyája?
– Egy volt – feleltem elütőleg – de már megettem.
Valaki ott mellettem, ahogy feküdt a sárban, megrugott félaltában, hogy ez nem igazi barátság. Nem mertem visszarugni. Féltem, hogy fölébred s elveszi a burgonyám felét. Azt hiszem, minden ember önző, aki él, de még az életunt is csak azért szalad a halálnak neki, mert azt hiszi, jobb lesz úgy. De ilyen tökélyre kifejlődött egoizmust még nem láttam. Az emberek dugták egymás elől, amijök volt s a köpenyeget a fejökre húzva haraptak a kenyérbe, hogy a másik ne lássa. Én szintazonképen a burgonyákkal. Azután boldogan aludtam el a sáros földön.
Csak másnap reggel értünk be Fancsika alá, ahol az ezred táborozott. A legszélül az én századom. Az első legényt megszólítom.
– Te, adj egy darab kenyeret.
– Hüm – felelte, szalmakupaczokat hajigálva a tűzre – az ezredes úr is kért már, de nem adtunk.
– Hát miért?
– Mert nincsen.
Mintegy kétezer ember volt egy rakáson egy falat kenyér nélkül. A faluból már mindent kiettek: a falu vagy tizenöt szalmafedelű viskó egy csomóban. Az éhség beszélt a szemekből, az emberek reszkettek a hegyvidéki hideg reggelen, de senki sem panaszolta, hogy fázik. Csak azt, hogy éhes.
Hát amint bódorognék egyik századtól a másikig egy darab kenyér után, meglátom a falu szélén az infanterist Andreász Törököt, nagy darab málé a kezében. Nini. Csodák történtek.
– Hol vetted?
– A faluban.
– Hiszen azt mondják, nincs már ott semmi.
– Nincs hát, – szólt vigyorogva a fiú – de én kihúztam az oláhra a bajonétot…
– No, hiszen ha csak az kell… A legelső házba azzal a szóval rohantam be:
– Dáj malaj. Itt a pénz érte.
– Nujeszte – mondta a római.
– No hát ha nujeszte, akkor leváglak.
Csak félig húztam még ki a kardot, hirtelen előkerült az ágy alól egy darab málé, szemét és rongyok közül. Ettek már málét? Valami fölséges étel. A császár bizonyosan nem eszik olyan tortát,
Odakint pedig Andreász Török révén hamar elterjedt a híre, hogy lehet itt málét vásárolni, pénzen és szuronyon.
A szemek fölcsillantak.
Ebben a pillanatban harsány vezényszavak hasogatták a ködöt.
– Felkészülni… Vergatterung!
Ha ez a kommandó el nem hangzik akkor, a legények szuronynyal rohanják meg az oláhokat – egy darab máléért…
… Amiből az látszik ki, hogy nem okos dolog az a vacsora-kérdés. Elég ha ebédet nem adnak. Még vacsorát se adjanak?