Szegedi parasztok és egyéb urak

A rizskása rizskása, ellenben a katonáéknál »rajz.« Egy kis filologiai átalakuláson ment keresztül, de azért nem tévesztendő össze a »rajzolni« szóval, mert az meg annyit jelent, hogy írni. Írni nem tud senki, csak rajzolni. A levelet »rajzolják«. Egyedüli kivétel a kaszárnyavárta-kommendáns, ha »fölír« valakit kimaradásért. Már például a regimenczparancsban sem lehet írni. Abban legfeljebb csak »kigyün« valami, s ha valaki úgy »gyün ki« benne, hogy sarzsit kapott, akkor ráadásul még »mög van csinálva«. Ha olyan van »mögcsinálva«, akit az esti tracskompánia erre érdemtelennek tart, akkor ez »ki van csinálva«: ha valakit becsuknak, az »be van csinálva«, ellenben akit agyonütnek, az »le van csinálva«. Az utóbbi onnan támadt, hogy a magyart törve beszélő tiszt a gyávaságról tartván előadást az iskolában, szószerint komolyan fordította ki a Dienst-Reglementből, hogy ütközetben a gyáva embert lecsinálják.

A rizs tehát rajz, s mint rajz közutálatnak örvend, épp úgy, mint a bab. Azonban mindkettőt enni szokás, sőt kell, amennyiben muszáj. Úgy áll a dolog, hogy negyedévenkint megcsinálják felsőbb körökben a menage czédulát, s a szerint kosztol a baka.

És az új beosztásban rajz volt sok, nagyon sok. Valaki, valahol, valamikor kitalálta, hogy a rajz paprikásnak jó étel s azóta enni kell a rajzot. Pedig soha veszedelmesebb formájú ennivalót nem produkált a konyhaművészet. Annál inkább, mert a 12–14 krajczáros menage-pénzből (a czivil raboké 18) csak kevés zsír jut hozzá. Valami elnyűtt, nyálkás étel lesz, amelyben szétmállik a hús és mindenféle íz kivesz belőle.

Azonban mivel felsőbb hatalmak úgy tartják, hogy a rajz jó, hát azt enni kell. Hát eszik azon egyszerű körülménynél fogva, hogy nincs más. Mikor azonban menage végeztével az asztalhoz támasztva hegygyel, becsattantja a bicskát s leteszi a »pipát« (ez meg a kanál neve), a katona, a vendégek olyan kényszeredett arczczal néznek egymásra, hogy szinte szomorú.

– Már megint úgy élünk, mint az angyal: hun öszünk, hun nem.

Pedig a dolog nagy szó ott, ahol egy huszonnégy órában egyszer jár ki az étel. Más is elférne a rajz helyett. És hát nagyon jól tudja valamennyi, akár a miatyánkot, hogy holnap »ezör leves« jön patátéval, holnapután rajzleves gránátmarssal, azután megint bableves rajzpaprikással.

Eleinte csak maga-magában forrong a vendég. A szakácsokat, ha lejönnek a konyhából, megverik. Azok aztán boszúból még rosszabbul főzik a rajzot. De mikor végre valamelyik nagyétű másfélporcziós is eltolja magától a csajkát, hogy ebből »nem pipál«, tetőpontra áll a düh. Az egyes szakaszok összesugnak, titkos konferencziák tartatnak, minden szögletben látni rejtélyes beszélgetőket. Azt hihetné aki látja, hogy kaszárnya-forradalom készül, mint Spanyolországban szokott.

Pedig dehogy. Csak eltemetik a rajzot.

A bakafurfangnak, humornak egyik legérdekesebb jelenete az ilyen eltemetés.

Déli tizenegy óra tájban kiáltja el a napos:

– Csajka-antret!

»Antreten« német kommandó, összeállást jelent. Hát összeállni a csajkákkal. Ha azt kiabálná, hogy »dolgosok kihaladni«, nem igen mozdulna egy sem. De a csajka-antret bűbájos szózat, amely egyszerre végig szalad a barákok között. A »társaság« szakaszonkint kivonul, kezében a csajkával. Mennek a konyha felé. Előtte lerakják sorba, számszerint a bádogedényt s ahogy belemérték a levest, ott elköltik mindjárt.

Hadd jöjjön a rajz.

Míg a szakácsok befordulnak a rajzos edényért a konyhába, a katonák vékony zsineggel egymáshoz kötik a csajka-füleket.

Azután jönnek a »kuhárok« a nagy veres tömeggel s csapkodják hosszú kanalaikkal a csajkákba a rajzot. A rajz pedig olcsó, hát sok telik. Tele van jóformán szinültig minden edény.

Akkor egy ember megfogja a legszélső csajka zsinórját s húzni kezdi lefelé a domb lejtőjén. A többi csajka egymáshoz lévén kötve, szépen, lassan indul utána.

– Rechts schaut!

S feszes haptákban adja meg az elvonuló rajznak az egész társaság a köteles tisztességet.

Azután két csapat hirtelen a húzó elébe kerül. Az egyik a banda, a másik a conduct. Hátul peregni kezd tompán a köpönyeggel letakart gyászdob, a hetven egymáshoz kötött csajka, amint a köves földet síkárolja, veszettül csörög, a »vendég« szakaszokba osztva megy utána, komolyan, lassú, temetéses léptekkel.

A többi századok legénysége kiáll a barák elé a csodára s tiszteleg az elvonulóknak. Egy improvizált őrség fegyverbe lép a pionier ásókkal.

– Wache, rechts schaut! Presentirt!

A temetés vonul tovább.

Rákezdi a banda is. Fújja Beethovent végtelenül fájdalmasan. Van erre a szép gyászdalra egy német gúnyszöveg, az mondatik el nyakatekerten:

Ahogy bevégzik, búsan zördül bele a dob: tam-taradam-taradam tam-tam… S végtelen a komolyság, amivel az egész dolog megy. A csajkák vándorolnak, itt-ott kilöttyen egy kis rajz, mintha valami elhullott gyászfátyol volna. A csajkák szomorúan reccsennek át a köveken. Ahogy a folyó szélére ér a menet, a komandáns harsányan vezényel:

– Aufmaschiren – halb – links!

A csajkák tehetségükhöz képest csinálják meg a félbal mozdulatot s a húzó legény ügyességéhez mérten több-kevesebb idő alatt ott vannak szép sorjában a vízparton. Az egész kísérő csapat vezényszavakkal a hátuk mögé vonul. Azután ujra hangzik a parancs:

– General de Charge!

A csapat megteszi az előírt mozdulatot a balkezével, mintha a tölténytáskát akarná kinyitni. A gyomra táján rázza a kezefejét, hogy: nincs benne semmi.

– Fertig!

Mindenki szorosan a csajkája mögé áll.

– Hoch an!

A társaság igen komolyan néz föl az égre.

– Feuer!

Egy nagy csattanás. Hetven baka által oldalba rugatva, az egész »entwickelte Linie« beborul a Lim sekélyes partvizébe.

Szinte pirosra vált a rajztól a hab.

Azzal aztán ki-ki fogja a csajkáját, s mint temetésekről jövőben szokás, vidám zeneszóval vonul a csapat haza.

Másnap, ha a dolognak híre megy, következnek a becsukatások, de az nem baj. Egy sikerült ötletért szívesen leül nehány napi egygyest a »vendég«.