Egy vidám katonáról.
Az összes szerelmek között, miknek eddig csöndes nézője voltam, nem láttam ahhoz fogható bolondot, mint mikor infanterist Alexander Bézső beleszeretett a bimbasi egyik feleségébe odalent a fölöttébb görbe Novibazárban. Igen különös dolognak tekintetődött ez nagy általánosságban akkor: először, mert nem éppen azért küldettünk le oda, hogy egy vagy más szerelemben utazzunk, másodszor pedig leginkább, mert hogy Bézső, a vizsgázott lovász, a kapitány úr Bársonyának volt komornyikja (amely állását később a kompánia-szakácssággal cserélte föl), a századnál a negyvenhatodik számú fegyver tulajdonosa, egyébként ezermester s örökös szószátyárkodása miatt közönségesen csak Ruczának nevezett úr voltaképen csak a piros selyem ruhába lehetett szerelmes, mert a nagytekintélyű bimbasi feleségének egyikéből soha sem látott egyebet.
Azonfelül a bimbasi és Alexander Bézső igen távol állottak egymástól. A Rucza egyszerű közkatona volt, aki bár sok mindenhez értett s a kompanisuszter, Francz Kerekes otromba szerszámaival rendbe tudta hozni a rosszul járó zsebórát, nem lehetett olyan nagy ember, hogy a bimbasi asszonyáig emelhesse a szemét. Egyébként azonban általános szeretetnek örvendett. A szakasznak – nagy hosszú, fából tél-túl összeütött hodájban laktunk télen, szellős sátorokban a nyári meleg napokon – szinte a lelke volt, amint örökös fecsegésével jobb kedvre hozta a folytonos hazavágyódástól már szinte elborult bolond társaságot.
Rucza igen jeles férfiú volt. Ha új bakancsokat kellett zsírozni a magazinnak nevezett állítólagos férhelyiségben, oda csak Ruczát hívta meg az őrmester, mert íme, az ügyes Rucza egy félóra alatt bezsírozta az összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat s ami legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is »elfogta« mind, ami pedig igen jó étel vacsorának kenyérre kenve, ha nincs más, Ámbár Rucza pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindíg gyártott olyas valamit, amit elbirt adni. A suszter elhullajtott bőreiből bukszákat varrt, ami különben pénztárcza volna, de mégis csak sokkal szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a kanál kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s menage táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért kiabál minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint ahogy a kék nadrágot csak azért is zöld nadrágnak nevezi, a szanitészt dögésznek, a huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a regimenczbanda cseheit újspanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit visz a napos káplár a börtönbe s a tisztelt valakit, amint vinné szeretettel czirógatva a vasakat, amelyekkel pár percz mulva a keze a lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak »utalványa jött Magyarországból«, aki szerencsétlenül elpusztult odalent s most nyugszik a nehéz kövek alatt szegény, az egy sem halt meg, csak hosszú szabadságra ment csupán.
Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok s egyéb kutyaorrú népek.
Rucza ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele része oda volt patruillban, a hazaérkezőknek elébe futott a hegyoldalakra, nagy hujjahózás között kiabálva:
– Megjött anyátok Magyarországból! Hozott kalácsot!
Ruczát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a szeretetnek a nyilvánulása volt. Ruczától sok mindenfélét eltürtek, ha néha »meghúzták« is, a pokróczba borított kis embert soha sem verték csizmákkal, legfölebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen »úszni küldte az ágyakat.« Ezeket a vasakat csak nehány arasztékba eresztett mozgó pánt tartja ágyképes állapotban. A Rucza nagy furfanggal szedte ki a sötétben mindet s mikor valamennyivel készen volt, fellökte a magáét. A zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult s abban a pillanatban nagy robajjal esett szét a »szobája«. Végül aztán földön volt valamennyi. Ruczát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a büntetés elébe s csak nagy veres szakállába nevetett a sikerült csíny fölött. Ruczának föl kellett öltöznie marsadjusztirungba s hatszor tisztelegve minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:
– Így jár az, aki elereszti az ágyakat…
Rucza komolyan, megbánással, szinte siratva tette ezt. Amint készen volt a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csendesen s egy óra mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig magára szedvén mind a három pokróczát, kivonult valahova a kövek közé aludni. Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult be, amit a kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz.
Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállú, nagy veresszakállú ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes szakállon, büszkeségén. Abba a kicsi, idegenbe tolt colonián, mivelhogy a török borbélyok rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem borotválkozott. A századok, ha a fiatal gyerkőczöket, akiknek még nem nőtt ki az állukon – a hajuk, hátra állították, olyanok voltak, mintha nem volna köztük negyven éven alól való ember.
Egyszer volt csak szomorú dolga Ruczának, amidőn elaludt a poszton. Valahol a hegyek között, kis katona őrház bezárt ajtaja mögött, palisadeok védelme alatt silbakolni kellett volna, azonban Rucza megunta az állást s leült. Majd felugrik, ha jön valaki. Azután oldalt támasztotta az »asszonyt.« Végül elaludt a hideg őszi éjszakában nagyon mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes embert.
Ezért a kis alvásért elutazott Rucza a plevljei Svécz-Trojicába. Ez valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön, melynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába vágva.
Rucza innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes szokása szerint, a földön ült két ágy között mindíg s gyártotta egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomorú volt s a hat havi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást.
Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában elszállásolt nehány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba annak rendje és módja szerint fölvétetett egy macska is, amely mégis némi pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban, hogy a macska megunván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög állott ekkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi kisérletet nem tett az elfogására. Denikve a szobaparancsnok rapportra ment a kapitány elé:
– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet kenyeret.
– Hát miért?
– Jelentem alássan, megeszi a patkány.
– Hát nincs ott a macska?
– Jelentem alássan, nincs.
– Hát hol van?
– Jelentem alássan, dezertált.
– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, mikor megszökött a macska.
– Hát jöjjön elő az Ördög.
A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy rezgett bele a barakk s a kadet theás ibrikje, az egyetlen európai színezetű porczellán, lehullott a polczról.
– Maga poszt volt, mikor megszökött a macska?
– Jelentem alássan, igen.
– Minek engedte?
– Jelentem alássan, nem lehet a macskát abfertigolni.
Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul s ami szó nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment minden nap, fölmászott a rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt magyar és török katona a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán ő felsége e derék harczosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Rucza.
– Hát frájter, van-e már zizé?
A holdvilág képe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető tisztelettel kérdezte:
– Milyen zizé, hadnagy úr.?
– Amelyiknek négy lába van és nyávog.
– Olyan még nincs, hadnagy úr.
Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapporta vitte a frájtert s elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát.
A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vigasságot idézett elő. Délután eltünt a Rucza s másnap reggel olyan nyávogás volt a táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.
– Válogassatok – mondá jólelküleg.
S kiöntött a földre egy zsák macskát.
Ezzel aztán visszatért újra a jó kedve, de nem a régi duhaj, amikor ember nem hallotta csínyeket követett el. Inkább elmélázó, szelíd vidámság volt az, aminek sokáig nem lehetett a nyitjára akadni.
Végre azonban kiderült, hogy Rucza szerelmes.
A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatoliai fiúk Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-tul összetákolt kis sereg volt biz ez, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még kevesebb. A Martini-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik szíjon hordta, a másik régi módra vállon, egyik csizmában járt, a másik félczipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverből, a hídon állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót. Fizetés nem igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egy pár ezüst pénz csörrent a legénység zsebében. Egy darab középkor, a földnek az a része, elmaradva hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón vitték be a városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen látványosság.
A bimbasinak volt egy féltuczat felesége, akik gyakran ott sétáltak a tábor körül, illendő zaptieh kisérettel. Drága szép selymekbe öltözködve, kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle fajta. Az arczot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük, amint mentek a vízparton, olybá tünve föl, mint egy-egy vasálarczos.
A rózsaszínruhás leghátul járt mindíg. Az lehetett a legfiatalabb, arra haragudhatott a többi. Az ostoba szabású, minden ízlés nélkül való talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal.
A Rucza egyszer aztán kezdett utánuk bolondulni – igen tisztességes távolban. Mindig azt nézte, azt leste és úgy sóhajtozott, mint egy ifiúr.
Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Rucza el-elmaradozott, nem vett részt a játékokban, amelyeknek azelőtt főrendezője volt. Még az általa conzervbádogok és zsinegekből konstruált telefont is ott hagyta. Parancskiadás után rendesen eltünt a táborból.
Este kilencz óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Ruczát még nem látták hazatérni. A retrait kürt-szava végig zengett a völgyön, mikor betoppant s jelentkezett az altisztnél, hogy haza ért.
– Hol voltál, Rucza?
Elütőleg felelt:
– Sétáltam.
– Merre?
– Itt a Limparton.
– Kerested a bimbasi feleségét?
Sértődött haraggal hányta le magáról a ruhát.
– Mi közötök hozzá? Keressétek ti is.
– Én nem vagyok olyan bolond – mondta a káplár. – Elég egy szakaszba egy bolond.
Rucza vetni kezdte az ágyát s fölrázta a szalmát a zsákban.
– Hadd legyek… morogta.
A káplár kötekedve folytatta:
– Szerelmes vagy Rucza, látom. Csak azt mondanád meg, hogy mibe. Hiszen nem látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendát. Mi tetszik rajta?
Rucza megállott az ágyvetés fontos munkájában s komolyan felelte:
– Pajtás, sohasem szól egy szót sem…
Íme Rucza, a gyerek, a nevetséges, vidám Rucza, mint komolyan gondolkozó férfiú, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél.