Sejdítés.
zolgálatban állott akkor délelőtt a század. Még csak kevesen voltunk otthon. Az őrségek lassan szállingóztak hazafelé a hegyekről, zuzmarásan, havasan, ahogy itt-ott elcsúsztak a meredek gyalogösvényen, amiket egészen befújt a hó.
Odakint havas világ volt, a tábor előtt a fiatal ákáczok panaszosan hajlongtak a téli szélben, a vakító fehér vén Rajnovics szikla szemközt velünk, ha a napfény olykor előtüremlett a föllegek mögül, ragyogóra vált s olyan volt, mint a mesebeli üveghegy. A barák felé tartó őrségeken kívül alig járt valaki az egész tájon, csönd volt és hangtalanság, csak a Lim zajgott, amint nagy jégtáblákat szakgatva el a vizbehajló parti szilvafák alól, a vén törökhíd mohos kőlábaihoz csapdosta. Hideg volt a hosszú, huszonnégy emberes barákban, a kályhában sírt a frissen vágott vizes erdei fa s nem melegített. Aki már haza jött, csöndesen ette bádogkanállal a bádogcsajkából a levest; az étel némely része már elhült, Simon István, ez a megtestesült Harpagon kivette a húst a levesből s eltette vacsorára. Unott, magába szállott volt mindenki, mert az ilyen idő termi legjobban a haza, a meleg otthonba vágyó hangulatot, csak az örökké locsogó Hézső Sándor, aki különben fecsegései miatt csak kácsának neveződött, durúzsolt magában, szokása szerint két ágy között a földön ülvén. Rendesen kinyitott ládájában durkált a rézgombok, czérnák, fegyverzsír, kefék között s ilyenkor támadtak neki azok a zseniális ötletei, amikről szintén nevezetes volt, hogy például mint lehet a petroleumos bádog edényből lavort csinálni s hogy mennyire alkalmatos az inga-óra elveszett sétálója helyére a drótra húzott vikszos skatulya tető.
Benyitották az ajtót. Négy havas ember botorkált be, toporogva a fagyos csizmákban. A postapatruille volt, amely sötét hajnalban ment el hazulról. A négy közember, a fegyvert a vállukról leszedve, tanakodva állt meg, hogy ki jelentkezzen a szobaparancsnoknál. A szakaszvezető rájuk kiáltott:
– Hát a káplártok hol van?
– Iszik az albánnál.
A Kácsa belekiáltott:
– Hazudsz komám. Ki látta már káplár Rózsát inni.
A hosszú Ördög, lecsatolt derékszíját az ágyra hajítva, mérgesen kiáltott vissza:
– Ne csörögj, rucza, mert hozzád vágok valakit. (Kitelt tőle, mert akkora ember volt, mint egy torony.) A komám Rózsának elment az esze. Minden apátfalvai ember így jár. Elmenjetek! – mordult haragosan két legényre, akik az apátfalvi ember ilyetén leszólása miatt megakarták húzni, de fölemelt öklétől visszariadtak. – A káplár Rózsának elment az esze, führer úr. Mikor hajnalban mentünk, a hófúvásra tüzeltetett velünk és szidott, hogy nem tudunk lőni. Aztán ő lőtt.
– Mire?
– Hát mit tudom én! Semmire! Olyan sötét volt, mint a pokolban. Pedig ő se talált, mert a hóba vágta a puskát. Hát megkergült. Hiába kérdeztük: mi baja, nem beszélt. Most meg bement a kantinoshoz inni. Már a második liter járja.
Általános volt a bámulat, mert Rózsa, ez a csendes, örökké mosolygó gyerek nem ivott bort azelőtt. Még a déli porcziót is másnak adta mindíg. Mi üthetett ebbe odaki a havon?
– Menjen hát érte valaki – parancsolta a szakaszvezető. – Jöjjön haza, elhül az étele mind.
Egy ember elment, de csakhamar visszajött:
– Jelentem alássan, azt mondta, hogy neki patruill után két óra raszt jár, aztán addig neki nem parancsol senki. Aztán nem jön haza addig, amíg be nem rug.
De jött pedig aztán nemsokára s a mód, amivel becsapta maga után a rozoga ajtót, amelynek a ráfagyott szobalevegőtől mindíg zuzmarás volt az egyik széle, azt bizonyította, hogy már megártott a bor.
Elébe kiabáltak:
– Mi bajod, hé?
Végtelen búsan felelt:
– Ne bántsatok…
Szótlanul dobálta le magáról a felszerelést.
Megütődtek sokan ezen a hangon. Körülállták, czirógatták. Ellökte őket magától, padot húzott a kályha elé s a lábát, amelyen a hókéregtől nem látszott a csizma, bedugta a lángba.
– Megég a csizmád, te!
– Bánom is én – felelte kurtán.
Azután hirtelen fölugrott, a szemei nagyra nyíltak, a kezét ökölbe fogta s az arczán valami névtelen ijedtség kinyomata látszott.
– Rémet láttam – mormogta.
Az egész odatolongott, aki csak a szobában volt. A Kácsa nagy hangon kiáltott rá:
– Van is. Csak mögképzeltél.
Rózsa keresztbe ült a padon, eltolva maga elől az ételt s beszélni kezdett a rémlátó ember hangján, míg a sarokba bámult, mintha valami rejtelmes, ijesztő, földöntúli dolgot látna ott a seprők között.
– De van. Rám nevetett. Mindíg előttem volt. Mikor mentünk reggel, a hóból dugdosta ki a fejét. Csunya, nagy feje volt, vékony csontujja, azzal fenyegetett. Hallottam suhogni a havat, amint belebukott, mint a gyerek a vízbe. Láttam a havat domborodni, mikor vakondok módjára bújt alatta s mindíg felütötte előttem a fejét. Mindíg a csontkezét dugta ki először, az a vékony csontujj, az bújt ki először a hóból; még a feje kint se volt, már a kezét rámemelte. Féltem, reszkettem, pedig csupa víz voltam. Katona vagyok, káplár vagyok, de úgy féltem, mint a sötét szobában a kis gyerek. Akartam hinni, hogy nem látom, pedig láttam, ott volt. Láttam mind a négy véres lukat a homlokán, amiket a golyó ütött, mikor rálövettem. Aztán csak nevetett. Hallottam a kaczagását. Úgy sivított, mint mikor éjjel nagy madarak szállnak, ott a hóförgetegben.
Összébb, egymáshoz húzódott mind az ember. A nagy Ördög a fejét csóválta a Rózsa hátamögött s homlokához emelve tánczoltatta az ujjait. Ez meg suttogva, megmeredve beszélt tovább:
– Valami rettenetes volt ez. Huh, hogy nevetett, milyen zöld volt a szeme, a bal. A jobbat kilőttem. Csak ott bujkált előttem, belevágódva a hóba, hogy porzott, mint a homok. Iszonyú ez. Nem tudom mi ér engem. Amíg nem világosodott, mindíg láttam. A kilőtt szemével hunyorgott rám. Mi érhet engem?
A napos káplár bejött s osztani kezdte a postával érkezett leveleket.
Rózsa is kapott. Lassan bontotta föl. Előbb belenézett, aztán kiterítette maga előtt a padra. A sarokba bámult, mintha a csontkezet látná, s halkan, hogy alig hallották, szólt:
– Meghalt az anyám…