Harangszó.
Még tavaszszal volt az idő, baraczkvirággal terhes volt a hegyoldal s a vén Rajnovics-szikla tetején rügyet kapott az a néhány árva boróka-bozót, ami a szakadékok szélhordta földjében megállapodott. Már akkor kezdte beszélni a vendég szörnyű örömmel, hogy hazamegyünk gyerekek.
Persze nem hitte senki. Ámbátor nagy gaudiumok közt tárgyalódott a dolog. Hogy ki mit csinálna, ha hazaérnénk, kit ki várna az állomáson, akár napos idő van, akár havas eső esik. Sóhajok fakadtak föl az ilyen beszédre a szívekből, sóhajok, amik majd kiverték a barák tetejét. Szinte elkeserült bele a sok idegenbe csapott szegedi gyerek, hogy uram isten, miről is való az ilyen beszéd. S a sok érzelmességnek nem is támadt addig vége, míg bele nem szólt goromba szóval valamelyik sarokból a szobakomendáns, hogy »tarcsák kentök kapiczányon a nyelvüket és né szakajcsák az embör szívit haszontalan szóbeszéddel, mer mögvágom kentöket puskatussal, hogy arrul kántálnak kentök«.
A tekintélyes férfiú, ahogy belebeszélt a szomorú sóhajokba, búsan hallgatott el a vendég. Némelyik morogva zúgott, pedig hát igaza volt annak a káplárnak: mit évődik lehetetlenséggel az ember. Nem megyünk mi haza soha innen.
De haza jöttünk pedig. Ősz elején hozta ki a katonaposta a nevezetes írást, hogy hazamegy a zászlóalj. Ha jól tudom, én vittem ki a bataillon irodájából a hírt első a táborba, rengeteg lármát, örömet, csordultig való szívörömet keltve. Halálos ellenségével is összeölelkezett akkor nap nagy túlvigasságában mind, aki csak ott volt. Ma is emlékszek a nagyitalú szatymazi Ördög gyerekről az első czugban, aki akkora ember volt, hogy két kisebbfajta legény bizvást kitelt volna belőle, hogy micsoda örömmel jött haza az albán kantinostól, hogy verte szét az ágyakat, asztalt, leütve a darabjaival a tetéjről az egyetlen lámpást. Minek az – mondta a nagy Ördög és szelid örömmel vágta a kályhához az apró tambour Emerich Asztalost, aki ezidőszerint városi dobos Vásárhelyen – ugy se kell már.
Hát valósággal eljöttünk. Furcsa és különös dolog volt az nagyon. A kifejezéseiben kurta bakanyelv azt mondja az ilyenre: masina állapot. Mert sírt ott is nehány bosnyák lány és a háremek rácsos fala mögül is hallatszott ki olykor valami rívásféle. (Melyik kutyát verik mán mögint – mormogta haptákban a nagy Ördög, csekély fültüvön vágást érdemelve ki vele Maksa káplártól.)
Elindultunk. A mi alezredesünk, az öreg Konja, akit úgy szeretett mindenki, mint a saját tulajdon édes anyját, azt mondta rövid szóbeszéd gyanánt: »hazamegyünk, ne legyen maródi egy se«.
Nagy szó. Mivelhogy Serajevóig, ahol már a vasut jár, még nyolcz napi gyalog mars… Megrázta a bornyút a vállán a baka, megmarkolta a fegyvere szijját és azt mormogta, hogy bizon nem leszünk maródik, ha Konjának nem tetszik.
Mentünk. Három nap csavarogtunk már a hegyek közt, apró kafánákban szedvén magunkba komoly garasokért a fekete italt. De mivelhogy kései ősz volt már s olyankor nagy eső jár odalent a völgyekben s havasok a tetők, véres nyomot hagyott nem egy ember bakancsa a fehér hóban. Óráról-órára romlott a kedv, nem danolt, de még csak nem is beszélt a baka. Csöndben marsolt, rendről, sorról szó sem volt már, mikor a megszállott területről beértünk a herczegócz határra. Boljanics még török föld, Csajnicza az első k. k. állomás. Köztük a határállomás, ahol török és magyar fináncz szedi a vámot: a várforma Metálka.
Onnan ereszkedett le a vendég. Mert a jó Metálka ezer nehány száz méterre van a tenger színe fölött, magas hely, ahol köpönyegben áll nyáron is az őr. Zsibbadt volt a dereka minden embernek a száz darab élestől, húzta a fegyver a vállat és sziszszenve lépett egyet-egyet az úttalan bozótban a lábfájós ember. Nyomott hangulat volt ez. A vendég elkeserült.
Mit hajszolják az embert? Hát kutya az ember? Nyomorék gyanánt akarják a szerető, rívó édes anyja elé odaállítani a szegedi magyar állomáson.
Legelsőbb a nagy Ördög kezdett káromkodni. A menyországbeli legfőbb rájxkrixkrax miniszteren kezdte, áttért Jézusra s futólag méltatván az apostolokat, a szentekről nyilatkozott.
Viharos öröm. Sorról-sorra haladt az elkeserültség, a szenvedő ember szólalt meg az elnyütt, kiállott katonában s támadt olyan istenkáromlás, hogy bajos lett volna párját találni széles e hazában.
Ekkor hangzott fel a völgyből, libegve, rengve a fenyvesek fölött a csajnicséai harang szava. Az első harangszó, amelyet tizenhárom hónap óta hallottunk, imbolyogva szállt fölébünk és betölté a sívár, szenvedéstől durva lelkeket olyan erővel, hogy megremegett bele az ember.
A zászlóalj hallgatott. Csönd volt. Csak a lépések ütemes zaja, a fegyver csörgése s a harang tiszta üde hangja hallatszott. Esti hét óra tájban volt az idő, csillagok álltak ki az égre s reszkettek a fenyvesek erős illatában… A hosszú Ördög kezdte legelsőbb:
– Üdvözlégy Mária… Malaszttal vagy teljes…
A zászlóalj lassan mormogta utána:
– … Úr vagyon teveled… Te vagy áldott az asszonyok között…