Ruszand.
zért, mert éppen hogy Ruszandnak hívták, nem regényhős s még monda sincs róla. Egyszerűen csak egy oláh katona, az egyetlen oláh fiú a zászlóaljban, egy hosszú barna legény, aki bús szemeivel úgy nézett körül a mi kis magyar világunkban, mintha szárazra vetett hal volna. Mert Ruszandon, hogy hogy nem, megesett az a sor, hogy belökték a tiszta magyarok közé, ahol senki sem értette meg a szavát. Mert ő nem tudott máskép, csak ahogy az anyja megtanította s eddig mindíg abban a meggyőződésben volt, hogy jól van az úgy, ahogy van.
Mióta megszületett, mindíg ott lakott Budurászán, a falu határán túl nem ment (örüljön az ember, ha otthon lehet) soha és hát már most minek tudjon valaki még más nyelvet, mikor Budurászán mindenek csak románul értenek. A tyúkok az udvarban, a Ruszánd-familia két mélabús ökre, a kis lovak, a kecske, sőt valósággal a gólya fönt a tetején, mind csak ebben a román világban él és sohasem kívánkoztak más szóra. A kutyának is oláhul mondják: kifelé a pitvarból és oláhul danolnak esténkint, ha a hold feljön a Valea Drakuluj mögül, a házak előtt bús danákat a lányok körbe fogódzva, lejtve a holdfényben ünnepélyesen… oh, oh, hogy még a lányokat is ott kellett hagyni.
Ruszand megcsókolta az apját, az anyját, mielőtt utoljára kijött volna a házból. Az anyóka sírt, nagy öreg könyek gurultak ide-oda a ránczos arczon, míg lebirtak esni; az öreg Ruszand megszorongatta a kezét s bár nem sírt, de egy kis itallal tartogatta magában a lelkierőt. Azután el kellett búcsúznia a két ökörtől, ettől a két komoly járású, nehéz állattól, a melyek olyan szomorúan tudnak nagy, fényes szemeikkel az emberre nézni… különösen ilyen pillanatban.
Azután ismeretlen vidékeken vitte Ruszandot a vasút, de a fiú nem nézett ki az ablakon, szomorú volt: nem kellett neki az étel…
És miután hogy Ruszandot ide belökték mi közénk, az a hatalmas úr, aki Bécsben egy darab papirosról igazgatja az egész armádiát, belökte az egész zászlóaljat a novibazári szandzsákba, a szolgálat érdekében.
Azután a katonák elkezdtek készülődni, kiki elbúcsúzott attól, akije volt, mert már most mi elmegyünk, aztán mit tudom én, mikor jövünk vissza. Ruszand nem értette a dolgok ezen fölfordult állapotát. Mi lesz már most?
Az lett, hogy nem volt még négy napos katona Ruszand, hogy megint vitte már a vasút, mindíg messzebb Rudurászától, le a turkok közé. Mikor aztán elfogyott a vasút, akkor gyalogolni kellett. Nehéz volt a bornyú, meg a fegyver, mert sokat kellett menni s a hegyek magasak, oh sokkal magasabbak, mint Budurászán vannak.
A harmadik nap fölbukott Ruszand az úton, bornyú, fegyver legurult kétoldalt a hegyoldalban s ő maga a középen gurult. Nagyon megütötte magát a fiú, úgy vitték a többi után kocsin. Így tartotta meg Ruszand ünnepélyes bevonulását a többi háta mögött az állomásokra s mikor leért a végállomásra a csapat, a szegény Ruszand már végtelen rossz bőrben volt.
Miután azonban szólni nem tudott, ki kellett mennie a többivel a gyakorlatra. Ott forgott előre, hátra, és csinált a fegyverrel mindenféle fogásokat, amiknek semmi értelme nem volt ugyan, de amiket abban az időben minden katonának tudni kellett.
Másnap látta Ruszand, hogy egy katona, aki beteg volt, azt jelentette a káplárnak, hogy »maródi«.
Ruszand is odaállott a hatalmas úr elébe, aki nevetett a dolgon és azt mondta, hogy nem igaz. Szimulál az oláh. Hátba vágta és odalökte a többihez, hadd menjen csak gyakorlatra az akasztófáravaló.
És mikor a barák előtt összeállott az ujonczcsapat, mikor hapták lett vezényelve, és feszesen álltak a sorban a legények, Ruszand, egyenesen, mint haptákban illik, mint egy fenyőrúd, úgy dült ki a sorból.
Fölszedték és vitték az orvos elébe. Az orvos és a betegház messze volt, túl a vizen és Ruszandot két ember vezette oda. Ruszand támolyogva ment velük és sóhajokon kívül egyéb hangot nem hallatott. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy ez a séta Ruszand haldoklása volt s a sóhajok az ő utolsó sóhajai.
Ezek a sóhajok hazaszálltak Budurászára, a kis faluba, a fatemplom s a tengeriszártetős házak közé, az öreg Ruszandékhoz, a két komoly ökörhöz s a lányokhoz, akik ott vannak s akik oly szépek és oly jók, hogy az valóságos gyönyörűség.
Mikor a hídra értek, amely alatt a vad hegyi folyó habjai lármázva kergetik egymást, elvágódott az oláh legény s ott maradt mozdulatlanul. A másik kettő várta.
– No kelj hát föl.
Nem kelt föl, mert bizony az már lehetetlenség volt szegénynek. S ott a híd durva fáin elpusztult, meghalt Ruszand, a zászlóalj egyetlen oláh legénye, anélkül, hogy elmondhatta volna valakinek, hogy hol fáj, mit érez és mit izen haza. Csöndben elpusztult a legény s csontjai ott vannak a veressziklás kis temetőben a hegyoldalban. Az öreg Ruszandék, akik bizonyára még rövidebb eszüek, mint a fiuk, talán még most is várják haza a legényt és számítják a napokat, amikor jönnie kell.