Ködben.
átrahajolt és nézett ki – az utczára a zöldes ablaküvegen keresztül. Egy ódon, ostoba utcza volt az, ahol senki se jár. Csak a kofák, a kiknek erre rövidebb az út, lakatos inasok, meg az öreg fiskális a szomszédból, a ki itt köhög az ablak alatt minden nap.
Egyhangú és unalmas volt az utcza, az ő ódon házaival, a veres, porhanyó téglákkal a falakban és a leomlott vakolattal, ami salétromosan hullott a téglaútra. Egyhangú és unalmas volt ez az utcza: a tulsó oldalon, a katonakórház mellett a nagy csalánbozóttal, amely alól holdas estéken apró fekete békák másztak ki a kocsiútra.
Oh, itten soha semmi… Délutánokon, mikor néptelen, emberhangtalan volt ez a darab út, a közeli nagy utczákból elhallatszott a nagy város élénk, lüktető zaja. Nyáron a napsugaras levegőn át hosszasan, álmosítóan verődött idáig a forgalom lármája, kocsik robogása, a vonatok éles füttye. Katonák, zászlóaljak vonultak el amott, hallatszott a bakancsok taktikus robaja, a hogy a kövezethez ütődtek, a recsegő trombitaszó itten visszhangzott és eldübörgött idáig a dobszó.
Hanem itt mindebből nem volt meg más, csak az idehangzó lárma, a zsibbasztó, összekevergőzött zaj. Egyéb semmi. Az öreg fiskális három órakor elköhögött az ablak alatt – jól birta magát az öreg: mindennap tiszta, hófehér gallérhoz dörzsölődött deres szakálla – és hat óra után hazaköhögött megint. Hat óra után mindíg volt hát egy darabka élet. Mert ebben a kihalt utczában, amely olyan volt, mintha valahol egy faluban volna a hegyek közt, már hat óra előtt bezárták a házak kapuit. Nem lehet tudni, hogy ki jár kint éjjel.
Tehát az öreg fiskális mindíg ráütött ötöt a kapura a bottal. A kapun volt egy oroszlánfej, egy szép réz-oroszlánfej is és annak a fogai közé valaha oda volt akasztva egy kalapács. Hanem az idő múlik, a rézoroszlán vesztett fiatalságának üde erejéből s egy szép napon, mikor a bádogos inasa feszegette a szájából a kalapács lánczát, szó nélkül engedett. A kalapács aztán elment a bádogos inassal és sohase jött többet vissza. Ilyenek a kalapácsok és a bádogosok inasai.
Az öreg fiskális meglehetősen gyönge ember volt. Az öt botütés nem hallatszott elég erősen és az ő szakácsnéja, asszonyságja, mindene, aki főz neki, aki ráadja a ruháit, kihajtja szépen a mellény szélére az öreges inggallért és aki bele fogja fektetni a koporsóba és nevetni fog az ostoba öregen, aki nem tudta magával vinni a pénzét, a váltókat, a tajtékpipákat és a sok ezüstöt, ez az asszony, aki majd ekkor nevetni fog a vén fiskális fölött, igen nagyot hall és éppen nem siet kinyitni az ajtót.
Az öreg fiskális újra üt a bottal és fölkiált rekedtes hangon az ablakba:
– Nyissa már… Náncsi!
És mikor már egy ideig verte az ajtót, kiabált és köhögött fájón, mellbőlszakadóan a szegény vén ember, akkor lejött a Náncsi a lépcsőkön s a kulcs nagyot csikordult a závárban és akkor bevonult az öreg. Még hallatszott, amint a süket Náncsi, ez a száraz, hosszú asszony, elébe kiabálta:
– Jó estét, jó estét a tekintetes úrnak.
A tekintetes úr, akinek jó estét kivántak, megállt a boltozatos kapu alatt és köhögött. Az ilyen ives kapuboltok alól erősödve száll kifelé a hang. Idegesen rázkódott össze itt a zöldes ablaküvegek mögött a leány.
– Ez a köhögés! Senki… senki ezen az utczán.
Hanem ez csak nyáron volt így. Télen hat órakor már sötét van, ostoba, nehéz sötétség és az egész utczában az az egyetlen lámpás, ami a katonakórház hátulsó kapuja fölött csüng lánczon. Ósdi állapot az, a szél ingatja, a láncz nyikorog és mikor oldalt csapódik a lámpás, telerakódik az üvegje hópihékkel. Sötét, emberhangtalan éjjel van itten hat órakor télen.
Mikor ilyenkor lámpással, kis kézi lámpással jön hazafelé az öreg ember, még tovább kopog és dörömböl. A süket Náncsi most nem jön le hamarosan kinyitni a kaput. Föltaszít egy ablaktáblát és fázós, ijedt hangon szól le a homályos alakra.
– Ki az… ki az ott lent?
– Én, én vagyok Náncsi. Csak siessen, mert az ördögbe, az ember már nem mai gyerek.
És nagy posztóczipőiben toporog, tapossa a havat a nem mai gyerek. De Náncsi még nincs ezzel megelégedve. A tekintetes úr hangját könnyen lehet utánozni. Igen sokszor olvasni az ujságokban ilyes történeteket és a tekintetes úr sokat tud beszélni arról a Mosonyi-féle gyilkosságról, ami egyszer Pesten történt, régen. Nem lehet csudálkozni, ha a Náncsi kétkedik. Csontos kezével átfogja a torkán a meleg télikendőt és lesuttog megint.
– Hat meg egy tizenhét – kiált vissza a kinrekedt várúr.
Így aztán bejut a házba az öreg. És odabent a meleg szobában, mikor a Náncsi beleülteti a puha karosszékbe, a térdét leteríti bundával és a széket odatolja a kandalló elé, akkor meg van elégedve ezzel az eljárással a vén ember. Hanem odakint, a kapu előtt, mikor a szél az arczába, deres, ritka szakálla közé vágja a havat, egészen más szempontból vevődik a dolog.
Csakhogy az odakint van. A Náncsi pedig a belső szempontok hatása alatt áll. És így minden este lehet hallani a suttogó, titokzatos kérdést, amire ordítva felel az összefázott vén ember, hogy utat találjon hangja erejével a süket fülekhez.
És ez itt az élet, más semmi. Azonfölül aztán reggeltől estig ráhajolni a gépre. Berregő, titokzatos szavával sokat tud beszélni a varrógép egy fiatal lánynak, aki ott rontja a termetét mellette, rontja a szemeit, a lábát és rontja az ifjúságnak azt a merengő édes álmodozását, ami megterem mindenütt.
Undorral ült le mellé és gyülölettel nézett végig rajta. Szinte visszaborzadt, ha rágondolt, hogy így megy ez nap-nap után, ott a homályos ablak előtt, a varrnivaló kötőkkel, szoknyákkal. Így megy ez, így fog menni örökké, itt, ezen az utczán.
Hátravetette magát a székében, lábait, formás, szép kis lábait elnyujtotta a gép alatt és nézett kifelé. Téli délután volt, a téli délutánok minden sajátságaival. Odafönt az égen nehéz, hóterhes föllegek húzódtak ide-oda, olykor dara hullott és a szél rázta a tulsó oldalon a lámpát és az elszáradt csalánbozótot.
Úgy végigvágódott olykor egy szélroham az utczán, hullámos nyomot hagyva a hóban. Végig kergette a sarkon eldobott levélborítékot és nem engedte, hogy egyenesen hulljon a dara. És néha úgy nekifeküdt az épület falának, az ablakok megzörrentek és hallani lehetett, hogy hull lefelé odakint a vakolat.
A téli délutánok sajátos, ólmos szomorúsága lepte meg a leányt. Ott az ablaknál nézett kifelé, föl a szürkeségbe, a kórház kerítésére, a »K. K. Militär-Spital« betükre, amiket becsapott hóval a szél.
Szeretett volna kifeküdni a hóra. Valami vastag hólepelbe belebújni mélyen: ott jó meleg lehet. Azután elaludni szépen. És hát elgondolkozott azon, hogy furcsa ez így.
Így.
Hogy?
Hát így, ezzel a rossz ablakkal, ezzel az utczával, a géppel, a kötőkkel, amiket meg kell varrni. Csak erre való volna ez a két fekete szem, az ő szemei? Hányan dícsérték, hogy néznek utána irígykedve a lányok az udvaron és hallotta, többször hallotta már, hogy a jóravaló Salamon, akinek uraságoktól levetett férfiruha-szalonja van itt egy hátulsó szobában, mint mormogott. Hogy suttogott, mikor menni látta:
– Czczcz… ez a Katalin…
Ez nem élet. Azt akarta, hogy szeressék, hogy szeresse akárki. De nem. Nem akárki, mert hiszen »akárki« most is van, a derék Mihály mester személyében. Hanem valaki. Kívánta az ölelést, a csókot, a szerelmet, amelyről annyit olvasott már. Mert van napfényes és üde szerelem a lovagregényekben is. Egy férfit, egy valódi férfit akart, kívánt, akit szeressen.
Megremegett és köny, nehéz és fájdalmas köny szökött a szemébe. Az eszébe jutott, úgy véletlenül: hogy hátha nem… hátha sohasem fog szeretni. És ebben a perczben kétszeresen támadt föl benne a vágy egy tiszta férfiarcz után, aki kaczagva csókolja, aki két erős karjával öleli, heves szerelmével szereti szíveszakadtig.
– Azt az öt kötőt, Katalin… kérlek… Még eljönnek ma érte. De ne rontsd a szemedet, édes.
A félhomályos szoba sarkából, a pléhkályha oldala mellől jött elő kérőleg ez a gyenge női hang. Fázósan terjesztgette ránczos barna kezeit a kályha teteje fölé a sápadt, beesett arczú öreg asszony.
– Igen, mama.
És amint gömbölyű, húsos vállaival hirtelen ellökte magát a szék karfájától, szinte úgy kivágódott a köny a szeméből. Azután lehajolt, lábát beledugta a hajtóvas szíjjai közé és idegesen rántotta meg a kereket.
II.
Szabad.
Mihály mester jónapokat kíván, mint közönségesen és megfogta a kezét az öreg asszonynak.
– De hideg a keze, mamus… Talán nem fűtenek.
– De igen, sőt most is… azaz hogy éppen csak az elébb aludt ki – hebegett, beszélt zavarodottan az öreg asszony. Összedörzsölte a kezeit, hogy ne legyenek olyan hidegek. Röstellte bevallani, hogy most nem fűtenek, vasárnap van és Katalinnak ilyenkor nincsen szüksége arra, hogy hajlékonyak legyenek az ujjai. – Talán hogy éppen most aludt… most aludt ki bizonyosan.
– Mert azt hittem – felelte vídáman
Mihály mester. Folytonosan az öreg asszonyra nézett. Oda az ablakhoz, ahol a vasárnapi könyvet olvasta a leány, nem mert tekinteni. Hanem az öreggel egész bátran diskurált. – Mert én nem érzem. Azért kérdem. Én nem érzem, higyje el mamus, nekem mindegy, akár a hideg ér, akár a meleg.
Mihály ezután engedelmet kér, hogy letehesse az ágyra a kalapját. Egy kissé oldalt mer pillantani. Engedelmet kért, hogy letehesse a kabátját, mert mégis, mégis a meleg nem jó, ha tulságos. Már szinte úgy lehetett venni, hogy Katalinhoz beszél.
– Nem, nem jó, ha tulságos – felelt örvendezve az agg, sápadt nő és dörzsölte az átkozottan hideg kezeket. – A meleg nem jó, ha tulságos.
Mihály engedelmet kért, hogy leülhessen. (Az állás se jó, ha tulságos.)
– Tessék, tessék… ne arra a székre – kínálta az asszony – ne arra. Ott az a párnás.
Az a párnás ott volt a sarokban. Azt előbb elő kellett volna hozni. Hanem Mihály, a derék asztalosmester inkább fölvesz a vállára két diófa-sublótot és kiviszi úgy a vásárállásra. Lehetetlen előbbre hozni azt a széket.
– Miért nem ül közelebb, Mihály – szólt a leány.
Elpirult, levegő után kapdosott a mester.
– Ha nem haragszik meg érte Katalin kisasszony – felelte félénken. – Akkor bátorkodom… igenis.
Bátorkodott. Egészen az asztal sarkához bátorkodott, ahonnan háttal volt feléje a leány. Nem kell Mihály mestert lenézni. Mihály mesternek sok esze van. Mihály mester innen hátulról minden háborgatás nélkül nézheti a lányt, kicsi lábait, amint idegesen mozognak. Mihály mester az egyik szemét odaadná, csakhogy láthassa Katalin fényes fekete haját, húsos, idomos nyakát. Mindezt nem merné megtenni az asztalos, ha szemközt ülne.
– Közelebb, közelebb üljön, Mihály.
– Katalin kisasszony… bátorkodom, igenis.
Mihály közelebb bátorkodott. Nagy kezeit szépen letette a térdére és hallgatott. Nem merte megzavarni olvasásában a leányt. Érezte amannak erkölcsi fölényét, nem tudott soha szólni. Sajnálta, hogy inas korában nem olvasott ő is könyveket. Most legalább szólhatna valamit, hogy melyik szép, melyik szebb. De hát örökké dolgozni kellett ott a gyárforma nagy műhelyben, ahol kitanult, ott a gőzzel főlő enyvek, fényezőrongyok, gyaluforgácsok között. Olyan sokat kell dolgozni, míg az ember viszi valamire, amíg egy műhelyt nyithat. Egy műhelyt, ahol négy segéd dolgozik. Nem ér rá az ember olvasni.
És így Mihály hallgatott, a mamus bóbiskolt és álmában képzelődött, hogy a kályhában ég a tűz. Néha fölriadva, odasütögette a kezeit az oldalához. Katalin az ablaknál olvasott, a rossz füzeteket szedte elő egymásután. Tudta, hogy ez az ember azért jön ide, hogy nézze. Haragudott. Ő nem birka, hogy bámulják. De ha mérges lett is, nem Mihály mesterre. Ez az asztalos, aki otthon nagy rendet tudott csinálni a négy korhely legény között, itt olyan bárgyu, olyan gyermekes, hogy lehetetlen rá haragudni.
Telt az istenadta vasárnap csöndes délutánja. Mihály nem tudta, hogy hová tegye nagy, vörös kezeit, a fiskális már rég elköltözött hazulról. A hóesés elállt, a téli nap hideg sugára futott végig az utczán, az omlatag falak között.
Azután egyszerre nyikorgás és kardcsörgés hallatszott. A katonakórház hátulsó ajtajából fiatal tiszt lépett elő, a széltől rózsáspirosra fújt arczczal. A napsugár megragyogott a széles, csillogó kardon, a mente aranyos zsinórjain.
A tiszt csizmás lábával belépett a hóba, fütyörészett és széttekintett az utczán. Katalin odahajolt az ablakhoz és nézte azt a rózsás arczot. A katona az ablakra tekintett, elmosolyodott és előbbre lépett a hóban. A hegyes orrú huszárcsizma már majd térdig állt benne.
A lány összerezzent. Az arczába vér szökött és gyorsan lehajolt, hogy olvasson tovább. De Bagó Márton betüi összefolytak és egyáltalán nem tudta megérteni, hogy mit fog most csinálni Marinelli Marino a tengerparton. Valami heves érzés lepte meg és hirtelen fölpillantott.
A tiszt még ott állt a hóban. Erős szél fújt és mozgatta a mente nagy akasztózsinórját. A tiszt mosolygott. A lányt megharagította ez a mosolygás. Ez a katona neveti. Hogy nem mer ránézni. Hogy fél tőle. Azért is. Ismét az ablakra hajolt és merészen nézett a tisztre. Nézték egymást, egymás fénylő, fekete szemét.
És folyt a játék. Azután csoszogtak a fal mellett, az ügyvéd köhögött hazafelé, korábban mint máskor. Valami tarokkpárti kellemetlenségei indíthatták hamarább útnak a kaszinóból. Az öreg elköhögött az ablak mellett. Már homályos volt, a téli alkonyok gyorsan lecsapódó szürkés félhomálya. De azért a lány nézett kifelé, Mihály fészkelődött bent a széken. Még lehetett látni a tisztet, fényes szemeit, az aranyzsinórok csillogását.
Zörrent az ablak és leszólt a vén Náncsi.
– Ki az ott lent?
– Én… én, Nancsi. A tarokk… majd odafönt, csak nyissa ki!
– A jelszót.
Mielőtt az öreg szólhatott volna, harsány hangon kiáltotta el magát a tiszt:
– Hat meg egy az tizenhét!
Szinte lehetetlennek látszott, hogy itt valaha még más valaki is kiálthasson, mint az öreg úr. És ime. Az öreg rekedten hördült föl és ijedten támaszkodott a falhoz, a Náncsiból fékvesztetten tört ki a félelem vad sikoja:
– Segítség, rablók!
Leütött egy virágvázát, az kibukott az utczára és ott esett szét a várúr lábán; a várúr igen nagyot ordított.
A tiszt a kiáltás pillanatában visszaugrott a kórház kapujához és csak a fejét dugta ki. A leány látta, nézte azt a fejet. És amidőn elhangzott az öreg kiáltása és Nancsiból kitört a segítségesdő sikoj, csengő kaczagás verődött elő a zöldes ablaktábla mögül. A katona előbbre lépett és látni lehetett a félhomályban is, hogy mint emeli fehérkeztyűs kezét a sapka fényes pereméhez. Aztán becsapódott a kerítésajtó.
Mihály bátorkodott megjegyezni, hogy már sötét van, jó lesz hazamenni. Fölbátorkodott venni a kabátját, kalapját és csöndes jóéjszakát kívánván, mint közönségesen, el is ment.
Azután teltek a napok, nőttek az ábrándok. A tiszt naponkint megjelent a kapuban és nézett át. Innen néztek vissza. Hosszan, sokáig.
– Azt a derekat Katalin… kérlek. Még ma eljönnek érte.
– Igen, mama.
Lehajolt a gépre és varrt gyorsan, hogy hamar kész legyen az a derék. Azután lehet megint… óh az a másik nem un bele a várásba.
Történt azután a másik vasárnap, hogy amint Mihály mester elbátorkodott, egész vakmerőséggel, amelyről nem tudatik, hogy hol szedte, odaállított Katalin kisasszony elé. És előhúzott egy meghívót, amelyen igen szép betűkkel hivattak meg Katalinék egy bálra. Mihály, a bátor Mihály még tovább ment. Két jegyet húzott elő és bátorkodott azokkal megkínálni Katalin anyját. És beszélt. Mihály beszélt, hogy mennyire örülne ő, ha eljönnének.
A beteg öreg asszony mosolygott és jóakarólag nézett Mihályra.
– Ha Katalin… Mit gondolsz, édes?
– Még nem tudom, mama. Úgy is a jövő héten lesz. Majd megmondjuk. Addig úgy is eljön még, ugy-e Mihály?
Mihály gyorsan kijelentette, hogy addig még bátorkodik eljönni, igenis. És benne lévén a beszédbe, odavitte a két sárga jegyet a varróasztalhoz.
– Bátorkodok…
– Köszönöm, Mihály.
A lány fogta a jegyeket és hogy útba ne legyenek, odatette az ablakba. Ugyanekkor lépett ki a kerítés ajtón a tiszt. De alig hogy kilépett, megint visszaugrott és becsapta az ajtót. Ez fájt. Miért ment vissza?
Hanem azután itt csörgött a kard ezen az oldalon. A tiszt ott ment el az ablak előtt és nem nézett a lányra, csak arra a két jegyre az ablaksarokban. Végig ment az utczán, megkerülte a kórházat és rövid idő mulva megint ott állt az ajtó előtt a hóban.
Nézett át, a lány olykor olvasott a könyvéből pár sort, azután odahajolt az ablakra és visszanézett. Bent Mihály nyugodtan ült a széken és nem tudta, hogy hová tegye a kezeit. A mamus bóbiskolt és álmában olykor beszélt.
Azután megint megnyílt a kórházajtó. Egy közkatona lábalt a hóban a tiszthez, szalutált és egy sárga jegyet adott át.
A tiszt kezébe vette és intett vele az ablak felé. Mintha mondaná:
– Nézd!
Azután eldugta a mentezsebbe.
Izgatott, reszkető hangon szólt Mihály mesterhez a lány.
– Elmegyünk, mindenesetre elmegyünk, Mihály. Majd jőjjön értünk.
III.
No még!…
Mihály mester, a minden bátortalankodásból kivetkőzött Mihály mester kiáltotta ezt oda a czigányoknak. A derék asztalos a hosszú fekete kabátban, gondosan kefélt czipőiben és a hófehér, csipkézett elejű ingben igen jól érezte magát. Hatalmas büszkeség lakott most benne. Mert természetesen ő volt az, aki elbátorkodott Katalinékért és nagy szerencsének, örvendetes eseménynek tartotta, hogy a bálba hozhatta őket. Mihály mester a jövőbe tekintve, most már biztosan megvalósulni érezte azt az ábrándot, amit ő ehez a lányhoz kötött.
Szinte büszkeséggel, kéjesen nézett végig rajta. A nagy derékszögü teremben a petroleumlámpák fénye homályosan, nehezen tört át a sűrű levegőn, amelybe por, gőz és szivarfüst vegyült. A középről csak elmosódva lehetett látni a mamák arczait, akik szép sorjában ültek a fal mellett, piros, izzadó arczukon azzal a sajátos furcsa vonással, amely egyik megszokott tulajdonsága a petróleumlámpás és szivarfüstös bálaknak. Itt-ott aranyfüggők csillogtak, öreges mesterek komolyan álltak az ajtóban és becsülgették a hasznot, ami most az egyletre háramlik. A legények felsütött hajjal, igen szép nyakkendőkkel udvaroltak, hajlongtak és mindenik meg volt elégedve önmagával.
Mihály mester igenis bátorkodott odatenni a kezét, ezt a keztyübe dugott kezet, amelynek a nagysága csak most tünt ki igazán, a lány derekára és ahogy ujra rákezdte a csárdás ugrató zenéjét a banda, a mester egész gyönyörűséggel tánczolt.
A lány szinte öntudatlanul járta a csárdást. A czigányzene, a sűrű, ködforma levegő, a tánczoló párok gyors forgataga, a föl- és alábukó fejek kábították, olykor erősen megrezzent, mikor a lábdobogás következett be. A mester is dobogott: bátorkodott, lecsapta a fejét a mellére, fölemelte magasra az egyik karját és nagyokat toppantott a padlón.
A mamák ott hosszú sorban egymásnak adták át a szóbeszédet, hogy minek, minek annak a Mihálynak már ez a játék. Csak nem akkar kezdeni azzal a lánynyal. Én Istenem, egy mester, aki négy legénynyel dolgozik, mit kezdjen egy ilyen lánynyal, egy ilyennel. Egy mester kaphat mást is, aki visz valamit a házhoz. És a jó mamák agyában megvillant a becsületes takarékpénztári könyv, amit otthon őríznek, mélyen a láda fenekén. Megvillantak előttük a függők, karpereczek, ruhák, amiket a lányaiknak vettek. Mennyivel másabb állapot aztán az ilyen, mint azé a lányé.
Az a lány bágyadtan hajtotta félre a fejét. Végignézett a tánczolókon, az ajtókon, amiket elállottak a bálazók. Azok, akiknek még előbb egy pár pohár bor kell, hogy beleugorjanak a mulatságba. Végignézett az ajtókon, igyekezett keresztülnézni az ott állók fejei fölött, hogy hátha meglátja talán. De nem. Sehol.
Valami fájó keserűséget érzett és szeretett volna sírni. Szerette volna otthagyni ezt az egész komédiát ezekkel az alakokkal itt. Futni, rohanni szeretett volna kint az utczákon, a hidegben. És kétszeresen haragudott erre az esztelen emberre, aki itt előtte ugrált, dobogott a padlón.
Aztán egyszerre fölkiáltott. A becsületes mester is utána kiáltott, mert azt hitte, hogy ez a jókedv kitörése volt. A lány erősen nézett a főajtóra, ahol csillogni látott valamit.
Igen, csillogott üdén, hivogatólag azon a széles, domború mellen az aranyzsinór. Ott állt, gyengéden félretolva az előttelevőket, a tiszt. Fiatal legények, rendező urak csendesen vonultak el előle s az öreges mesterek agyában, a kopasz fejre fölsímított haj alatt derék gondolatok keletkeztek, hogy immár az asztalosipar elismeréseként a hadsereg… a huszárság is ehol van ime.
A mamák is odanéztek, mind egytől-egyig, a leányok a legyezők mögül. Csak ez a lány nem nézett oda. Nem mert. Akart, de nem birt. Röstellte, hogy itt tánczol ezzel az emberrel, aki bizonyosan furcsa figura lehet. Oh ez a Mihály… Lázban égve ült le, mikor a czigányok keresztbe tették a vonót. Idegesen rándult össze, amint kaczagó, víg lányok mentek el előtte, s ott sasérozott velök egy kokárdás úr, kokárdájának és méltóságának teljes tudatában.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi a baja. Szinte összefolyt előtte a világ, ez a tánczterem a hóval, ami künn van s úgy tetszett neki, mintha ő ott ülne most otthon az ablak előtt és nézne át a kórházkapura, ahol nyikorog a rozsdás lánczokon az utczai lámpa.
Sarkantyúpengést hallott s amint maga elé nézett, látta az ismert alakot. Szó nélkül állt föl és így, egészen közelről a szemébe nézett. És azután mentek, sikamlottak egy keringő őrületesen gyors zenéje mellett végig a termen, amely olyan volt, mint egy örvénylő forgatag. Sebesen, szinte repülve suhantak el egymás mellett a párok, összeütődve, meghabarodva egy kicsit s azután nagy sebesen megint.
Csak olyan álomképszerűleg látta mindezt. Erősen magához szorította a tisztet, félig lecsukta a szemeit és repült. Úgy hitte, hogy repül. Zsibbadag, bódító álom lepte meg, nem tudott semmit, csakhogy ez itt van, csakhogy ez eljött érte.
A tulsó végről nagy sikoltás, lárma, dübörgés hallatszott. Egy pár fölbukott és halomra gurult utána valamennyi. A tánczolók megálltak, rendezők kiabáltak, könnyűvérű lányok nevetve futottak az embergomolyag felé. Fölfordult, megállott a bál. De még hangzott a keringő akkordja, még keringtek ők ketten fönt a terem tulsó végén. A tiszt vezetett és jól értette a vezetést. Egy ügyes fordulattal keringőztek a teremből kifelé a nyitott ajtón a mellékszobába, amelyet mindenki otthagyott.
A feje szédült és végtelenül elhagyatottnak tudta magát ebben a pillanatban. Megmagyarázhatlan hangokat hallott, amik belecsengtek a fülébe: »Azt a két inget, Katalin… édes…« Hallotta, tisztán hallotta a saját hangját, amint felel. És úgy tetszett neki, mintha dolgozna a varrógép előtt, az ügyvéd köhögne az ablak alatt és minden úgy volna, ahogy régiben volt. És szerette volna, ha minden úgy volna, ahogy a régiben volt, szerette volna hallani az asztalosmester bátorkodásait a hideges szobában, az anyja halk, félálmos beszédét a hályha mellett. Megrezzent és lehajtotta a fejét. De mielőtt a gondolatok tovább szövődhettek volna, dallamos, szemrehányó hangot hallott.
– Hát rám se néz?
Ott látta maga előtt ezt a tiszta, életpiros férfiarczot, a csillogó fekete szemeket, az íves, sötét szemöldököt. Ezt az embert, akiért bolondult.
– De… de igen – felelte kitörő örömmel, szerelmesen.
Ment és talán várta is a csókot.
… Odabent, mikor a gomolyagba borult tömeg lábra állt, a megsérültek ide, a kaczagók amoda mentek, végig mustrálta a csoportokat az öreg asszony. És ijedten kiáltotta el magát:
– Szent isten! A Katalin…
Befutott az ivószobába, ahol Mihály mester mosolygott mindenféle üvegek között.
– Mihály, a Katalin…
– A Katalin? – hördült föl a mester és eldobta a boros poharat. – Mi, mi a baj?
Sietve mentek ki ketten. Az öreg asszonyt kézen fogta a mester és úgy vezette gyorsan végig a termen. Föl egész a tulsó végre. Sehol a leány.
De a mellékszoba nyitott ajtaján bekukkant a mester. Fölkiáltott.
– Itt van.
Ott volt. Az arcza kipirult, a szeme homályos, fénytelen.
– Rosszul voltam – magyarázta és az arcza még pirosabbra vált. Előbbre lépett és megcsuklott a térde. – A fejem fájt.
Az öreg asszony félénken, aggódva vizsgálta a lányát. Mihály látta, hogy inog, hogy eltünik az arczáról a pir. A becsületes asztalosmester bátorságot kapott a bortól és átkarolta a derekát.
– A feje… a kisasszonynak a feje – mondta remegő hangon. – Hogy sápad… mindjárt elesik.
Halálsáppadt arczczal, szinte undorodva lökte el magától a lány. Lehunyta a szemeit, fázósan borzongott össze és oda dőlt a falhoz.
– Hagyjon el… hagyjon el Mihály…