Szegedi parasztok és egyéb urak

Bélteki Mihály juhászszámadó este az üveglámpásba tett faggyúgyertya fényénél megvizsgálja az akolban a birkákat s úgy találja, hogy meg van valahány. No hála Istennek. Kimegy a ház elé és mérgesen sandít át a major tulsó felére, ahol a lovas-csősz lakása előtt nagy sürgés-forgás van, mivelhogy Czirok István lovas-csősz sertést vágott ma s meginvitálta tehetős ember létére az egész majort, kivéve a juhászokat. Mert tudnivaló, hogy csőszféle néppel juhászfajta ember soha sincsen sem testi, sem lelki barátságban, mert hiszen az lehetetlenség volna.

A dolog úgy áll, hogy Bélteki Mihály éppen nem vágyódik arra a darab húsra, pohár italra, amivel Czirok Jánosnál fölkínálják a vendéget, mert hiszen van neki magának is. Hanem csak hagy az valami keserűséget az ember szívében, hogy mikor mindenki mulat, akkor ő éppen birkákat olvasson az akolban és kenesse az anyabürgék fájós lábára a kenőcsöt a bojtárokkal.

Ködös alkony terigeti le a köpönyegét a pusztára s Mihály időjövendölési czélzatból kiballag a major elé, hogy az ég alján uszó ólmos föllegekből talán ki lehetne olvasni valamit a jövendő idők miként való járására nézve. Nagy csizmái mérgesen koppannak a fagyos rögökön, amint lassan halad és Czirokék irányába érve, lehajtott fejjel a földet szemléli, hogy még csak oda se nézzen.

A határ ködbe borul, az útszéli fiatal ákáczok száraz galyait támadó esti szél veregeti össze. Lassan belefordul egészen a sötétségbe a homály, hullani kezd a dara s a végtelen hómező emberhangtalanságába csak távol tanyák kutyaugatása vegyül. Olyan fekete minden, meg lehetne esküdni rá, hogy ott a világ vége, ahol a major áll, azon túl már nincsen semmi.

Azaz hogy mégis… mert nemcsak, hogy néha elszáradt katángot kerget végig a havak tetején az alszél, hanem hogy valami apróka kicsi fénybogár támad bele a sötét éjszakába. Messze van az nagyon. Csekély fénye az egyetlen pont, amin a kietlenben megnyughat a szem. Néha el-eltünik egy pillanatra, majd meg újra világol. Bélteki Mihály arra felé fordúl és nézi.

– Ugyan, ugyan – mondja tünődve.

És nézi csak újra, hogy nem-e a szeme káprázik. Azonban nem. A fénybogár ott fekszik állandóan egy helyben, harántos irányban a jegenye-erdő sudarai alatt.

– Ugyan ki lehet… ilyen időben.

Nehogy azonban Bélteki Mihály tiszta észjárására nézve kétség merüljön föl, el kell mondani, hogy abban az irányban van a Síró-csárda, amerre ez a vigályos, tünedező fény reszket a pusztai sötétben. És hogy miután fény van ott, bizonyos, hogy fent vannak a csárdában. Öreg Gáli János, a korcsmáltató, egy vén sánta ember, aki napáldozat előtt fekszik. (Ámbátor lehet, hogy éjszaka még fölkel és szétnéz a határban, mert a régi világból való ember még ő és több ns. vármegyék börtöneiben senyvede egykoron.) Ha tehát lámpa ég a csárdában, ott okvetlen vendég van. Azt mutatja a hol eltünő, hol kigyúló fény is: el van gémberedve a hidegtől és járkál a korcsmaszobában, el-eltakarva a testével az ablakot olykor.

Bélteki Mihálylyal incselkedni kezd a kíváncsiság és nagyhamar egyesül azzal a méreggel, hogy Czirokéknál mulatnak. No nézze meg az ember, hát ő egymagában üljön otthon? Deres bajuszán csavargatva indul meg befelé s hmget, gondolkozik az úton. Azután sebes lépésekkel újra csak a juhistálló felé tart, benyitja az ajtaját és hangosan, feltartott fejjel kiált egyet, hogy a szó elmehessen a birkák fölött a hodáj felvégébe, ahol három bojtár kergeti a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett a durákot, a négy juhász-csacsi meg a hátuk mögött nézi s benyujtják néha a fejüket a kártyások közé, mintha ők is értenének a játékhoz.

– Bujtárok, heee…

Kisguczi Illés siheder legény, aki a legfiatalabb köztük s még nem hivatalosan elismert bojtár, hanem, mint a pusztai rangmegkülönböztetés mondja: »csak úgy a juh mellett koncsorog«, állása legkisebbségének a tudatában, felel a hívó szóra:

– No?

Bélteki Mihály visszakiált:

– Gyertek no…

– Melyik?

– Valahány.

A négy legény összenéz, hogy mit akar ugyan ennyijükkel a számadó. Talán hogy kiverjék Czirokékat a házból. Egyszerre kiált vissza mind:

– Hova?

– Hova? – felelé vissza Bélteki – olyformán, mintha nem is lehetne máshova menni az egész világon, mint ahova most éppen ő akar. – Hát a csárdába.

No, ehol van ni. Hát mért nem mondta hamarább. A négy legény egyszerre elveti a kártyát s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. Mert olyan a jó suba, hogy az mindenféle házi-bútor gyanánt használatos: hol bunda, hol szék, hol ágy: ha kifordítják, húst lehet szárítani meg ebédelni a bőrén, hol meg – – de hát minek mondjam én ezt, mikor úgy is tudják. Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon a bőrgombokat, de meg fel is hajtja hátul a fekete bárányból való kaczagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a belehulló darától. A bojtárok nagy hamar kihajtják az aklok elébe a csacsikat s felkapaszkodnak. Bélteki is bekiált a sötéten maradt bürgeházba:

– Gyere no csacsi.

Mert nem igaz ám az, hogy a szamár szamár, hanem ellenkezőleg igen okos teremtés s igazság szerint zokon se veheti az ember, ha a nevén nevezik. Ime Bélteki Mihály nagy fekete csacsija oly képpen jelenik meg a hívó szóra, mintha beszélni tudna és értené a szavak jelentőségét. Pedig nem tud beszélni, mert különben tiltakozna, hogy ilyen éjszakai utakkal sarczolja a gazda.

Ahogy a szamár megjön s oda áll a számadó mellé, Mihály is felkapaszkodik s löttyen rajta néhányat, előbb hátra, azután előre hasmánt billegvén, mivel hogy a subabeli suly, ha okosan el nem osztatik, megszokta rántogatni az embert.

– Gyerünk no.

A sötétben lassu ügetésbe kezd az öt juhász s a major szélén fültövön ütvén Mihály a saját csacsiját, megadja az egész csapatnak a helyes direkcziót a követendő út irányára nézve. Az ötök belekoczognak a sötétbe s csak alig látszik, merre járnak a pusztán. Az ég elborult egészen, semmi más fény nincs, csak kevéske hóvilág, azonban a csacsik tudják a járást jól, amivel valószinűleg azt árulom most el, hogy nem először teszik meg ezt az utat.

Hát bizony nem először. Hamar odaérnek, pedig éppen a föld peremének a legaljába esik a csárda, ha a major szélétől nézik. Ahogy elibe koczognak, a csárdabeli kutyák dühödt marakodást kezdenek a juhászpulikkal, amelyek bebújnak a csacsi négylába közé s onnan vakkantanak ki mérgesen.

Egy-két kampós botot közibük vágván, a csárdabeli ebállatok visszavonulnak oda, ahonnan jöttek. Az ötök egymás mellé állítják a szamarakat, beterítik néhány subával s a pulik is kívül maradnak őrízet gyanánt. Azzal aztán Bélteki Mihály uram benyitja az ajtót és nyitva hagyja, hogy a többi is bekeczmeleghessen. Ahogy ez megtörtént, beljebb lép egész az ivó közepéig, ott a kezével előbbre igazítja egy kicsit a báránybőr sapkát, majd meg visszatolja. Annyi ez, mint a köszönés, mert nem lehet azt kívánni, hogy télen több erő fejtessék ki ilyenkor, mint amekkorát egy közönséges nyári kalapbillentés megkíván.

– …ten – mondja Bélteki Mihály.

– …ten – feleli Öreg Gáli János a kuczkóból, néhány hitvány gyufaszálat kotorászván elő a zsebből, pipára gyujthatás okáért.

– …ten – mondja most már a négy legény is, amire visszaválaszol Öreg Gáli János.

– …ten…

Ez különben annyit jelent a közönséges magyar beszédben, hogy »adjon Isten«, azonban annak csak az utolsó szótagát szokás kimondani, annyira magától értetődik és mindenki kitalálhatja, hogy mi az eleje.

A korcsmában egyébként csak ketten vannak, akik hogy eddig is ott voltak: Gáli János meg Duhaj Kis Miklós, aki polgári állására nézve csikós a szomszéd uraságnál. A juhászok tekintete el is borul egy kicsit, ahogy meglátják. Csikósember, juhászember között nagy a folytonossághiány, mert a lovas lenézi a szamarast, a juhász meg szebbnek tartja a maga mesterségét, már csak azon érthető okból is, hogy a bürgének nincsen passzusa.

Duhaj Kis Miklós előtt áll az asztalon egy zöld kancsó, abban bor van bizonyosan. Miklós maga leteszi éppen a fejéből a sipkát, ami nyilvánvaló jele annak, hogy enni akar. Elő is keríti az ételt és bicskahegyre szedvén külön-külön minden szalonnadarabot, nagy nyugalommal tarisznyázik.

Emezek meg kikeresik a legszélső asztalt s bemennek sorjában a fal mellé a padra, amely intézkedésnek meg van az a haszna, hogy hátulról nem vághatnak az ember fejéhez semmit.

Hanem hiszen nem is. Elég biztosságban vannak ma: öt ellen nem kezd egy.

– Esik a dara – mondja Bélteki.

– Ühüm – feleli Öreg Gáli János, tollakat huzgálván a pipaszáron keresztül. – Mennyi?

– A dara?

– Dehogy. Ital.

– Vagy hogy ital? – szól kedvtelve Mihály. – Hát hozzon kend ötször.

Öreg Gáli János most már egészen rendbe szedvén a pipakészséget, rágyujt és kimegy a csárdából, kisvártatva visszajön és hoz öt mázos kancsót. Azokat lerakja egyenkint, minden ember elébe a maga porczióját. Azzal se szól, se beszél, hanem beleül a kuczkó mélyébe s csak a pipafüst, ami előszivárog olykor onnan, mutatja, hogy nem halt még meg Gáli János uram egészen.

Azonban a többiek se beszélnek. Duhaj Kis Miklós eszik, hát az nem beszélhet, a juhászok meg isznak, hát azok se beszélhetnek. Ürül a kancsó, Gáli többször előjön a kuczkóból és hozván a kifogyottba, megint csak visszamegy. A csikós befejezi az evést, neki is bor kell. Nem szól senkisem, mert minek, ha anélkül is meglehet az ember. Csak zörögnek az üres edénynyel az asztalon, ha kell valami.

Az arczok kipirosodnak és megindul a juhászok között suttogva a beszéd is. Bélteki feláll és keresgélve járkál a csárdában.

– Hol a duda? – mondja.

Gáli János úgy hevertéből integet a sarokba.

– Ahol van ni – felel. – Hanem el van hagyatva nagyon.

Hát bizony el van hagyatva. Ritkán kerül kézbe, mióta megdrágult a bor, a pókok laknak most a kecskéből való muzsikán.

Azonban hát majd megigazgatják. Bélteki fölkapja és műértő mozdulatokkal rángatja rendbe a dudát. Azután fölfújja és próbát tesz vele, hogy szól-e? Hát egészen rendes szólása van neki.

– Nini – mondja derülten Mihály.

S hirtelen a hóna alá kapja a bőrt, az ujjait ráteszi a síplyukakra. Szól a duda mindgyárt. De éppen amint nyekeregtetni kezdené a juhászost, erős, mély hang csendül meg a másik asztal felől. Duhaj Kis Miklós fogott énekbe és danolja magának a régi lovas magyar ember hallgató nótáját.

Eddig tart csak, mert a másik pillanatban rettenetes csörgés támad. Bab Illés bojtár odavágta a kancsóját a csikóshoz, amiért hogy dalolni mert. A kancsó eltalálja a csikósét s a két edény rokoni szeretettel érintkezvén, cserepekre szakad. A csikós arcza elsötétül. Gáli János előmászik, hoz két új kancsót s visszamászik megint.

No most már nyekereghet a duda. Nyekereg is. Kisguczi az első, aki kirugja maga alól a lóczát s a középre áll, járja a hátravágóst, azután meg, hogy Bab Illés is melléugrik, ketten a csárdást. Mihály nekidagadt képpel fújja. Egyszer csak azt mondja a duda:

– Ssutty…

És eláll abban a pillanatban a szava. Ijedten néznek rá mindenek. Mi lelte?

Kitudódik hamar. Duhaj Kis Miklós belehajította a bicskáját, a duda szétrepedt és hát most már igazán el van hagyatva egészen. A juhászok arczára kiül a harag szederjes színe. Bab Illés odakap a sarokba támasztott kampós botokhoz.

– Vágjam? – kérdi rekedten.

Bélteki Mihály még nem bir szóhoz jutni a dühtől. Előbb csak int neki s azután szól tompa hangon.

– Vágd.

Vágja. Ahogy a bot két kézre fogatván, felsuhan a levegőbe, leüti a lámpát. Sötét lesz hirtelen. Azután egy nagy puffanás.

– Jaj… – sóhajtja Duhaj Kis Miklós.

Még egy puffanás, még egy jajszó, azután ünnepélyes csönd a fekete sötétben. Csak Öreg Gáli János uram pipája világlik a kuczkóban, aki is beleütvén a parazsába egy szál masinát, gyertyát gyujt. A csárda-padlón el van nyúlva a csikós a maga vérében, Gáli odamegy hozzá, mozgatja: nem mozog…

– Möghótt – mondja.

Idő multán felel rá Bélteki.

– Mög…

A tetem fölött egymásra néznek az emberek. Bab Illés leteszi a botot s felfogja a halott két karját. A másik a lábait emeli, Gáli kinyitja az ajtót s viszik kifelé. Bélteki elől megy. Erős hóhullás van odakint, a pihék kavarognak és megalszanak a vérben.

Rávetik a testet a nagy fekete csacsi hátára, Bab Illés vezeti, a többi megy utána.

Bélteki lehajtott fejjel ballag s a hókupaczokat gondolkozva rugdossa szét a csizmája orrával.

– Csak be egészen – szól.

Beviszik a jegenye-erdőbe. A száraz ágakon megröppen a madár és dara hull a fekete alakok fejére. Bent a csalitok legmélyén magas hófuvatag van egy darabban, a mellett megáll a menet. Lukat vágnak bele faággal s az üregbe belökik a halottat. Azután havat hánynak elébe s hogy ez a munka is kész, szótalan fordul vissza a csapat. Frissen eső hó födi be a nyomukat: Duhaj Kis Miklós holtteste majd csak a tavaszszal kerül elő, ha megolvad felette a fehér halom.

Lassan mennek, egymás nyomába lépve a hóförgetegben. Bab Illés, a hogy legelől megy a szamárral, beszélni kezd s néhány szavát az utolsóig kapkodja el a szél.

– A fejét érte az egyik, a másik… a másik a nyakát, hogy szinte visszapattant…

Bélteki durván mordul bele.

– Ne lármázz.

Illés elhallgat s csendben érnek a csárdáig, fölülnek a csacsikra a bojtárok. Bélteki meg bemegy Gáli Jánoshoz eligazítani a számlát. Azután kijön s fölmegy a csacsira, előbb ledörzsölvén a vért a nyakáról néhány összemarék hóval.

– Gyerünk – mondja rekedten s köhög utána.

Megindulnak, de alig tesz néhány lépést Bélteki alatt a szamár, a számadó nagyot kiált.

– Nini hé. Megálljunk csak.

S visszafordítván a csacsit, a csárdaajtóig megy el rajta. Ott bezörög a bottal.

– János… Gáli János…

Gáli kinyitja az ajtót.

– Mi kell – kérdezi kurtán

Bélteki Mihály a havat turkálja a botvéggel.

– Ugy-e János, nézd csak… izé… – szól némi zavarodottsággal, – hát az mit ivott? Kifizetném…

Gáli feltolja a fején a sipkát s néhányszor végig símítja homlokát a kezefejével.

– Az? – felel közömbösen – hogy is csak. Négy hatos, meg két hatos… meg megint két hatos: kilencz hatos.

Mihály ahogy a csacsin ül, hátraveti a subája egyik szárnyát, hogy jobban belemehessen a zsebbe a kezével. Bőrzacskót húz elő és ezüstpénzt önt ki a tenyerébe. Azután a gyenge világnál, ami a nyitott ajtón kiszűrődik, szedeget belőle a másik kezébe.

– Ehol e – nyujtja át aztán Gálinak.

Nehány darab lehullt s pengve ugrál a küszöbfán. Szegény Duhaj Kis Miklós temetésénél ez a harangszó.