Az erdősi állomásról.
I.
essék, tessék csak, itt balra. Ez az ajtó.
Közönséges nyári délelőtt volt, esett az eső, végig folyt az ablakok üvegén s lassan csörgedezett le a perron kavicsai között a töltésről. Meglehetős szél is volt, a mi már a nyári esővel vele jár, a fiatal akáczok hajlongtak bele s egy-egy surbankó galy az anyafáról leválva, a sárba hullott azon zöld levelesen. Az égen nagy kusza felhők kergették egymást, s a város szélén erősen kalimpáltak a szélmalomvitorlák. A vasuti állomáson csizmákban jártak az emberek, a kavics ropogott, csörrent, amint előre-hátra mentek a raktárak előtt, ahol egy altiszt kiabált, hogy mindjárt itt lesz a 813, sietni, sietni emberek. Ládákat hordtak ki a szakadó esőben, csupa vizesek lettek, egyik valami szegben megsértette a kezét s véres nyoma ott maradt a fehér deszkákon, ahogy hozzájuk ért. A villamos csengetyü lármázott, a másik szobából behallatszott a távírógép kopogása, egy kis köpczös hivatalnok idegesen rángatta el alóla a papirszalagot; két-három üres lawrit toltak el a ház előtt, a vas bántó sikongása hallatszott, amint a kerekek nyiszálódtak a vizes vágányokon.
Más adott helyzetben nagyon üresnek, hivatalosan ócskának tetszett volna az a szoba: a pénztárterem az elfüggönyözött zöld ablakkal, amely előtt néhány utas állott, a dátumnyomó géppel, amely folyton csörgött a pénztáros kezei alatt, ahogy a jegyeket belelökte, a piszkos, gyürött bankókkal ott a félig nyitott fiókban. A szoba egyik oldalát egészen elfoglalta egy rekeszekre osztott nagy állvány, a sok vasuti jegygyel, mindeniknek tetejébe írva nyomtatott betűkkel, melyik micsoda állomásra való.
Azonban odakint szél volt és esett az eső, a leány, ázott köpenyét összefogva, valami jóleső meleget érzett, ahogy belépett. Javában ment a dolog, az ablakhoz mindíg többen jöttek, egy baka erélyesen követelte, hogy pecsételjék le a mars-rutáját, mert úgy parancsolta a kapitány úr. A pénztárnok félkézzel kapdosta ki a jegyeket a rekeszekből, a másik kezével a pénzt húzta be, megcsörrentve olykor a húszkrajczárost a márványtáblán, ha hamisnak látszott. A leány csak nézte, félig megütődve ennyi dolog láttára s úgy tetszett neki, hogy sohasem lesz ő arra képes, hogy ezt elvégezze. Egy pillanatig csendben állott s a pénz csörgésén kívül egyéb nem hallatszott a szobában.
Az öreg állomásfőnök, aki aranygallérjával igen méltóságteljes úr volt, türelmetlenül dobolt az asztalon.
– Nem várhatok tovább, kisasszony. A 813 jön. Ha megengedi – –
A leány nem tudta mit feleljen. Nem tudta, a nő beszéljen-e, vagy az alárendelt hivatalnok.
– Majd Fehér úr megmutat mindent. Úgy is ő az ön főnöke. Fehér úr. Igen. Fehér István úr. Itt pedig az új pénztárnoknőnk, Vevrjics Margit kisasszony. Bocsánat, ezer bocsánat.
Az öreg úr még az ezeren felül is kért volna bocsánatot, ha nincs olyan közel az ajtó. Azonban már odakint nagyon forgolódtak, a kis erdő felől, a merről a 813-nak jönnie kellett, tompán verődött el az állomásig a párás levegőben a közelgő tehervonat füttyszava. Az öreg kiugrott az ajtón.
Arra a hideg és száraz bemutatásra, amit az állomásfőnök véghez vitt, a pénztárnok, aki most volt a legerősebb ostromnak kitéve, egy pillanatra hátrafordult az ablakból s mosolyogva intett a fejével. Fiatal szőke ember volt, a füle mellett dárdányi nagy toll, a szájában a kék irón. Világos színű haját a zöld függönyön át betüremlő fény olyformára festette, mintha penészes volna. A szemei mosolygók voltak és szelidek, azonban a leány, leányok szokása szerint az első perczben kimondta rá a véleményét, hogy nem valami nevezetes szép úr a főnök úr.
– Azonnal, kisasszony – mondta.
Azután adta újra ki a jegyeket, egy kicsit veszekedett. Vevrjics Margit nézte a munkáját, a szobát, amelyben dolgozni fog, a sok könyvet, félig telenyomtatott lapokat a nagy, barnára festett asztalon, a rettenetes nagy állványt a sok rekeszszel és ismét elfogta az önbizalmatlanság. Nem fogja ő ezt megtanulni soha jól. Hogy ilyen gyorsan menjen. Fehér úr ime úgy hajigálja kifelé a jegyet s szedi befelé a pénzt, mintha valami gőzgép volna s pár erélyes szóval csinál rendet odakint az utasok között, akik egyszerre hatan is nyujtják be a kezüket az ablakon. A jegyek fölött az állványon egymásután következtek az állomások nevei, a berobogó vonat zakatolása, a csöngetés, a távirdagép kopogása, a mindenféle zaj által elkábulva, zavarodó szemmel, szinte akaratlanul olvasta: Szabadka, Zombor, Bogojeva, Pécs, Eszék…
Később gyakran visszaemlékezett erre a jelenetre, amidőn először lépett be ebbe a szobába a hivatalosan durvára festett és kétségbeejtőn szögletes bútorok közé s ilyenkor mindíg az eszébe jutottak az első benyomásokkal együtt az állomások nevei: Zombor, Bogojeva, Dálya, Pécs.
Azonközben aztán vége szakadt a dolognak. Az utolsó utas is elment, Fehér István polgártárs becsapta az ablakot, letette a sapkát, amely a tekintélynek fokozása végett pihent féloldalra csapva a fején, kezet csókolt vidéki szokás szerint és beszélgetni kezdett.
Meglehetős érdekesen tudott fecsegni, a szava behizelgő volt s halkan, csendesen beszélt. Vevrjics Margit úgy érezte, hogy nem alkalmatos ez a bemutató, a haja a szélben kibontakozva, ahogy a városból kocsin idáig jött, az esőköpeny nem új, vizes és sáros az alja. Hirtelen elpirult, aztán nevetett.
– Nincs itt egy tükör – kérdezte. S magyarázólag tette hozzá: – Azt nevetem, hogy milyen kóczos vagyok.
Fehér mintha azt akarta volna mondani: ah, a kisasszony igen szép így is – mert igazán szép, pajzánul kedves, üde volt ez a fiatal teremtés, ez a leány, aki ezentúl Erdős állomáson vasuti jegyeket fog árulni a zónadíjszabás szerint, hanem nem mondott semmit azért Fehér. Azaz hogy azt mondta, hogy tükör sajnálatára nincsen itten, azonban ha a kisasszony parancsolja, lehet egyet fölakasztani a falra, ha ugyan elfér a mindenféle szögekre rakott tenger papiros között.
– Most pedig ha úgy tetszik, talán megmutatnám a lakását, Margit kisasszony. Itt van fönt az emeleten, az állomásfőnökékkel egy folyosón. Csak egy szoba ugyan, de hát oly szűken vagyunk mi itten. Napról-napra nő a forgalom, két év előtt még hárman voltunk csak itt, ma ön már a hatodik hivatalnok. Szép szoba különben, kedves kilátás a tóra, az erdőre. Nem fél a fegyverdörgéstől?
– Igen. Nem. Nem tudom, felelt a leány. Nem tudta, hogy miért kérdi.
– No mert mi vadászni szoktunk a tavon s amit lövünk, az közös ebédre kerül.
Meglehetős korhadt falépcsőn mentek föl, amely nyikorgott a lépések alatt. Egyáltalán az egész állomás ódonnak és vénnek látszott s egyes részei valósággal olyanok voltak, mint egy bagolyvár, meglátszott mindenütt, hogy szűkiben vannak a helynek, a sarokban itt egy mázsáló, ott távirdahuzalok, ócska és új villanybattériák egymásra dobva.
A folyosó azonban tág volt és világos. A lépcső, amelyen feljöttek, teljesen két részre osztotta, az egyik felében volt a nős állomásfőnök lakása, az ő szobája, a tulsó felekezetet három nőtlen hivatalnok foglalta el.
– Ez volna az – mondta Fehér. Kinyitotta az ajtót. A szobában egyszerű uras bútorok, különben az egész telerakva ládákkal. – Podgyászát még tegnap fölhozattam ide – folytatta s olyformán nézett a leányra, mintha köszönetet várna tőle – nem ázott meg semmi.
– Köszönöm.
– Igen, tehát e mai s a holnapi nap alatt berendezkedik nagyságod. Azután pedig elkezdődik a dolog, mert lélekre, magamnak már sok nagyon, ami ott lent van a pénztárnál. Majd küldök föl egy embert, a ládákat fölbontani.
– Köszönöm, majd fölbontom magam.
– Kegyed? – kérdezte elbámulva Fehér István. – Hát miért? Aztán nem is birná. Ezeket a leszögelt ládakat!
Vevrjics Margit ránevetett a pénztárosra.
– Nem esik le a gyűrű az ujjamról.
– Nem, nem akarom. Magam szeretem kirakni a magam holmiját. Tudja, kevés van, aztán én tudok rá vigyázni nagyon.
– Hát hiszen nekem mindegy. De már fölbontani csak nem engedem.
Kiszaladt, hozott egy baltát, harapófogót s nagy ügyességgel bontogatta a ládákat. Ahogy fölszedte mindegyiknek a tetejét, elment.
A leány aztán rakosgatni kezdett, ezt ide, azt oda. Ahogy a ruhákat beakasztotta a szekrénybe, nehány színes dolgot föltett a falra, amikkel a szoba egészen megvidámult, dudolgatva folytatta tovább a rendezést. Később egész jókedvre támadt s nótázott, amint anyja arczképét keretbe téve, az asztalra állította, lehallatszott a földszintre a hangja s becsengett a vén épület zegzugaiba: … Nékem pedig dologra kell az asszony… s odalent, amint hallgatózva állt meg a zöld és sárga biléták rovancsolása közben Fehér István úr, nagyhirtelen utána fütyülte:… A kend lánya fölpirul még a napon… Egészen másnak tetszett neki ez a mai nap, mint teszem azt, a tegnapi vagy akármelyik az elmultak közül. Egy ilyen elhagyatott állomáson megjelenik egy leány, aki hivatalnok, akivel beszélni fog s aki annyira kedves, mint ez s olyan szép haja van neki, akár a szentek glóriája. Csudálatos leány. Úgy látszik, jókedvű s fölületes, mint a vídám emberek szoktak lenni. Fehér István elkomolyodott, azután nevetett s belemerült a számadásokba.
Amaz meg odafönt, ahogy elkészült a rendezkedéssel, szétnézett a szobában. Csinos kis fészek, meg lehet elégedni vele. Odakint a szél rázta a fákat s az ablakokra verte az esőt.
Az új otthon…
– Az új otthon – suttogta a leány. Rálehelt az ablakra és szórakozottan betüket kezdett irkálni a párán.
Olyan csendes kis vasutállomás volt ez az Erdős, ahol néha-néha a féldélutánokat el lehetett sétálni. Igazság szerint nem is volt ott sok dolog, csak néha a teherforgalomban. Nem messze az állomástól terült el lapos házaival a nagy alföldi város, ahonnan nem emberek keltek útra, hanem komoly és terjedelmes zsákok, tele búzával, kukoriczával. Egy fiatal hivatalnok, Nagy Erneszt úr, aki állítólag már borotválkozik, mérte naphosszant a zsákokat waggonszámra és veszekedett Thorral, ezzel a szikár, hosszú emberrel, akinek több volt a pénze, mint az esze. Thor úr egy közepes individuum az úr és a paraszt között, egy úr, akinek sok birtoka van és tud okosan beszélni s egy paraszt, aki sallangos dohányzacskóból tölti meg a pipáját. Nem olyan nagy ritkaság ez a magyar alföldön, ahol a pusztai tanyák között találkozik földmüves, aki latinul beszél.
Thor úr szállította a búzát s veszekedett, hogy nem jól mérik, hogy keveset raknak egy waggonba.
– A vasút megakarja a gazdákat ölni – mondta mérgesen. De föl fogok menni a miniszterhez. Ezreket veszítek maguk miatt.
Örökké duruzsolt azelőtt, ha a pénztárhoz jött fizetni valamit. De amint Fehér István helyett a leányt látta az ablak mögött, hirtelen megváltozott. Elpirult és kivette szájából a pipát.
Azután a nagy bagaria-tárczából tekintélyes összeget olvasott le.
– Tessék utána olvasni – mondta nagy szeretetreméltósággal. – Tessék. Az ember csalódhatik.
Ámbár valószínű, hogy azt a pénzt már megolvasta otthon is vagy hatszor. Lehetetlen abból hiányozni, amit Thor fizet. A városban azt mondták gyakran, hogy Thor olyan biztos, mint az angol bank. Voltak ugyan sokan, akiknek halvány ideájuk sem volt arról, hogy mennyire biztos az angol bank; ezek azonban ismerték Thort s belőle következtettek a bankra.
Csodálatos ember volt ez a Thor, hogy ennyire meg tudott változni. Az egész állomás félt tőle és nem respektálta az öreg főnököt sem, aki rendesen Csehországban szerzett tapasztalataival állott elő.
– Eh mit, Csehország – szokta volt mondani Thor – Magyarországban vagyunk.
Pedig az apja még nem tudott magyarul. De fia már magyarnak született. Itt végezte az iskoláit, mérnök volt, de soha egy tollvonásnyit nem csinált abban a mesterségben. Ahogy belevette magát az apjáról rámaradt földbe, mintha elfeledte volna egyszerre mind, amit tanult. Imádta azt a földet, amelynek a révén gazdag emberré vált, egyebet úgy sem imádott semmit. Talán a pénzt. Nem volt pedig kereskedő. Soha sem vett. Mindíg csak a maga áruját küldötte, búzától le a hízott libáig. Csupa pöhöly volt néha, a haja, szakálla tele volt, akár a tollas zsidók. A kocsisa, aki a két közönséges igás lovat a kötél istrángokkal befogta a szandlauferbe, amelyet erdősi bognár ütött össze nagyjából, ez a vén kocsis, aki harmincz esztendőket szolgált az apjánál és az ifjú Thor Mihály urat pipálni tanította öt éves korában az istálló szénahányóiban, olykor rászólt:
– Ugyan, hogy nem röstelli az úr magát kóczosan?
Thor Mihály nevetve kínálta meg egy pipa dohánynyal az öreg Jánost.
– Ugy-e, hogy minden kovács kormos, János?
– Az.
– No hát akkor fogja kend be a száját.
És daczára annak, hogy minden kovács kormos és hogy aki libákat, hízott libákat kötöztet be szépen kosarakba, hogy kiállják jó egészségben Regensburgig az utat, annak szükségképen tollasnak kell lennie, mégis jött idő, mikor Thor Mihály hétköznap kezdte használni azt a ruhát, amelyben az ideig csak sátoros ünnepeken feszített.
– De gálánt lett az úr egyszerre…
– Szamár kend ahoz, János.
János kénytelen volt belátni vén napjaira, hogy igazán szamár, mert sehogy se tudott a dolog nyitjára jutni. A gazda otthon hagyta a dohányos zacskót, letette a kalapja mellől a darutollat, amely pedig igen jó arkánum nyáron a szúnyog ellen, különösen ha pipaszárat tisztítottak vele előbb. Nyakkendőt kötött és óralánczot akasztott a mellényére.
– Ugy-e? – mondta egyszer neki a János.
– No?
– Az úr tegnap föladott egy tele vasuti kocsi búzát.
– Hát aztán?
– Meg ma is fölád egyet.
– Talán nem tetszik?
– Nem.
– Ugyan.
– Hát miért nem adta föl mind a kettőt tegnap? Azt hiszi, hogy birja ez a két mustra ló ezt a strapát?
Thor Mihály komolyan szólt oda neki:
– Nehogy inkább a lovakkal törődne kend, János?
János megütődve bámult bele a kész semmibe, amely ott az alföldi lapos város fölött libegett, és elgondolkozott. János már sokat élt, ez a vén kocsis, ha nem is tudott formás szavakban kifejezést adni a gondolatainak, de azért érzett olykor, filozófus volt a maga módjával, aki belátta, hogy itt történt valami. Harmincz komoly esztendő szaladt el a feje fölött az úr szolgálatában, harmincz nehéz, veszett esztendő, amely idő alatt elmultanak a Rózsa Sándorok, Bogár Imrék s egyéb kocsinjáró betyárok s mindezen idők alatt nem mondtak neki még olyant, hogy a lovakra legyen neki gondja csak, semmi egyébre másra. János, levonva a konzekvencziákat, elhallgatott és megcsóválván a fejét, bogokat kötött az ostoron az állomás előtt, amint az úrra várt.
… Az úr az ünneplő ruhában, felöltve amaz ismert ünnepélyes magatartást, izgatottan számolt a pénztárnál.
– Kisasszony… Margit kisasszony…
A leány kihajolt, a mennyire birt, az ablakon, hogy Thor fekete szemébe nézhessen.
– Parancsoljon.
– Parancsoljak? – morgott a másik. – Miért mond maga ilyet? Nem akarok én egyebet, csak valamit mondani szeretnék magának.
Bolond fekete szemei vannak ennek a szikár, csontos fiatal embernek. Vevrjits Margit zavarodottan húzta be a fejét.
– Pardon… Izennek a szomszédból.
Úgy tett a leány, mintha át akarna menni a távíróhoz, de nem birt. Akart valamit mondani ez az ember. Milyen szemei vannak. Zombor, Bogojeva, Dálya, Pécs. Eh, visszamegy.
– Mit?
– Hát… különben nem mondom.
– No mondja – mondta Margit.
Thor Mihály igen komoly akart lenni; de csak olyan volt, mint a vízbe esett macska, mikor a partra mászik. Némely ember tetszik így is.
Elfutotta a pir az arczát. Úgy tetszett neki, hogy be kellene csapni most az ablakot és Thor úr, ha valami mondani valója van, mondja el a komoly Jánosnak, aki odakint alszik a bakon. De nem tette. Könyörögve, reszketve beszélt ki.
– Ugyan – –
Thor Mihály akarta is, meg nem is.
– Csak azt akartam mondani – szólt halkan, elpirulva – hogy kár volt önnek idejönni, Margit.
– Miért?
Az ember sóhajtva húzta végig a kezét napsütött, barna homlokán.
– Csak.
III.
Fehér István úr ugyan már az első nap tapasztalt magán valami csöndes megháborodást, mikor Vevrjits Margit odajött az állomásra, de hát azt hitte, hogy ez csak olyan fölindulás forma.
Mert Fehér úr filozófus volt és mindenben az okot kereste. Mikor még nem volt a vasutnál, hanem egy tüzérezred egyenruháját hordta, annyira kereste egy szegény vormeisteren az okot, hogy miért robbant szét a gyakorlótéren idő előtt egy sraphnel, hogy a szegény katona belehalt ebbe a nagy logikus keresésbe egy csomó vert sebbel a testén. Oberlieutenant Fehér pedig sebes galoppban vágtatott a penzió felé, hozva magával egy rettenetes nagy orrt is, olyan fajtát, amelyet Prachtausgabe czímmel tisztel meg a lapos humorú katona-jargon.
Fehér úr kereste itt is a logikus okot, de nem jött rá. Be kellett látnia, hogy szerelmes. Nem tudott el lenni a leány nélkül. Ha Margit az állomásfőnökékkel kint ült a padon a konvenczionális állomási vadszőlők között, Fehér úr hamarosan ott termett. Meglehetős hite volt hozzá, hogy elcsavarja a fejét s ezen okból olykor rettenetesen harczias vadászgunyába öltözve csatangolt a tó partján, amely közvetlen a vasutvonal mellett huzódott végig a laposban.
Azonban nem ment ez olyan könnyen. A leány nagy kedvvel diskurált vele ugyan, de csak ép ugy, mint a többi emberrel, akivel a sorsa egy helyre hozta. Voltak köztük már meglett, öreges emberek, akik egy máltai lovag büszkeségével viselték az agglegényi fogadalmat s asszonyfélékkel nem törődve, akkora szakállt növesztettek, mint egy harámbasa.
Csöndes nyári este volt, mikor egyszer, a hogy sétálnak ott az állomás előtt föl-alá, Fehér úr kileste, míg a többiek előre mentek, hirtelen lehajolt s megcsókolta a leány kezét.
– Czudar!
Haragos pirban égett az arcza. Megfordult, fölment a szobájába, Fehér pedig ott maradt állva a holdfényben.
Másnap reggel a hivatalban Margit kisírt szemekkel jelent meg. Fehér később jött.
– Jó reggelt.
Nem kapott választ.
Komoran kezdett a munkához. Asztalaik szemközt voltak, a pénztárnok olykor áttekintett félve a leányra. Látta, hogy a szemei körül vörös karikák ülnek, látta, hogy szomorú. Fehér úr, aki a legnagyobb lelki nyugalommal pusztította el azt a tüzér katonát, akinek talán már a nevére sem emlékezik, most nagy lelki furdalásokat érzett. Haragudni kezdett magára, azután a világra s mérgesen csapta föl a kasszakönyveket. Miért nem tud összedőlni ez az egész állomás és miért nem szaladnak egymásnak az összes államvasuti gőzmozdonyok.
– Margit kisasszony!
Mind a ketten föltekintettek. Thor Mihály koczogott a pénztárablakon. Vevrjics Margit fölvidámultan, nevetve ment oda.
– Jó reggelt Thor, jó reggelt.
– Kisztihand – mondta Thor, látható megerőltetéssel igyekezve udvarias lenni. – Hogy aludt?
– Jól.
– Milyenek a szemei?
– Sírtam.
– Sírt? Ki bántotta?
– Senki.
– No – mondta baljóslatu hangon – nem is ajánlanám senkinek.
Fehér István becsapta a könyvet, tüntetőleg tolta hátrább a székét és kiment a szobából.
– Hát ennek mi baja? – kérdezte Thor.
– Nem tudom.
– No jó, hogy elment. Valamit akarok kérdezni. Nem nevet ki érte?
– Nem.
– Igazán nem?
– Nem – mondta határozottan a leány. – Az egész világot inkább, csak magát nem.
Thor Mihály egy darab ideig bámult a leány nyilt, őszinte szemeibe. Azután elragadtatva, hatalmas örömhangot hallatott, mint győzelmi toraikon az apacha-indiánok. A nagy ember lehajolt s ott a pénztárablaknál egy tenyerébe fogva össze a két kis kezet, őrült dühvel csókolta mind a kettőt végig.
Jó kemény ököllel az oldalába böktek s Fehér István úr, aki félrelökte az ablaktól, halotthalványan állott előtte.
– Ez a hely nem arra való – mondta nyersen.
A méltóságteljes állás, amelyet fölvett, nem sokáig tartott. Csak amíg Thorban föltámadt a méreg. Előbb a nyaka veresedett el, azután a homloka, a halántékán kidagadt az ér. A volt tüzérfőhadnagy tornagyakorlatok által edzett karja gyönge volt ezekhez a pusztai izmokhoz, amelyek zsákemelés közben vastagodtak meg. Fehér úr hiába ellenkezett. Hirtelen fölemelődött a levegőbe s mintha egy aczél hajítógép lökte volna ki magából, mint súlyos tömeg esett a sarokba, ahol rettentő lármát követett el a podgyászmázsa tetején.
Thor elment. Nem is köszönt. Fehér a fogát szíva mászott ki a vas-súlyok közül. Biczegett. Sántán ment föl a szobájába.
Margit a pénztárszobában sírt az asztalra borulva.
Nem telt bele sok idő, mikor becsoszogott a lépcsőkön az állomásfőnök. Az öreg úr kétségbeesetten erőlködött azon, hogy mentől szigorúbb arczczal tartsa meg ezt a bevonulást. Mindenféle hivatalos jelvénynyel föl volt ruházva ebben a pillanatban és szárazan mondta el, hogy Fehér István úr beteg, kificzamodott a lába, fekszik, Vevrjics Margit kisasszony végezi a teendőit. Sok gondot igényel ez a hivatal; ennélfogva még több környültekintést és hivatalos komolyságot ajánl. Az öreg ezeket mondván, egy utánozhatatlanul szabálytalan katona-köszöntést vitt véghez a keze és a sapkája segítségével és visszakorcsolyázott oda, ahonnan jött.
Ahán. Tehát környültekintés és több hivatalos komolyság. Fehér István úr besúgta a dolgot. Fehér István úr gyalázatos férfiú.
Két nap telt el ama levert, nyomott hangulatban. Margit csak az étkezésnél találkozott a többivel. Senki se beszélt, s Nagy Erneszt barátunk olykor vad elhatározottsággal zörgette a villát a tányérján. Erdős állomás hivatali főszemélyzete elemeire készült bomlani, mint egy megromlott villambatteria.
A harmadik nap reggelén jön Thor a hintóban, amely elébe a kötélistrángos macskák helyett parádés csődöröket fogott a kocsis. János, Thor ur egykori dohányzómestere úgy kihúzta magát e miatt, hogy majd leszédült a bakról.
Thor Mihály nem állt meg az ablaknál, hanem egy merész kanyarulattal bevágott egyenest a pénztárszobába. Föl volt hevülve nagyon.
– Margit!
– Tessék.
Letette a kalapját és leült.
– Hallgasson meg – mondá.
Margitnak úgy tetszett, mintha egy angol regényt olvasna ebben a perczben. Ott szokták hallgasson meg-gel kezdeni az elegáns hősök az előadást. Elmosolyodott.
Thor dühösen támadt rá.
– Mit nevet?
– Semmit.
– Igen…
– No azért mondom – vágta ki ingerülten Mihály.
Gyerek volt ez, valóságos gyerek. Megbánta már százszorosan a leány, amit mondott. Megfogta a kezét.
– Nem, Mihály, jó Mihályom… – szólt tiszta bensőséggel.
Mihály nagy robajjal kiáltott föl:
– Szeret?
– Nagyon!
Mihály előbb elprodukált egy csárdai kurjantást szíve nagy örömében s csak aztán folytatta:
– No nézd. Vagy nézze. Ez a borjú kihívatott. Két méntelepi tiszt járt ma nálam. Elégtételt követelnek, fegyverest. Az a polgári elhajítás, amit adtam neki, nem elég. Hát itt két alternativa van. Vagy kiállok, vagy nem. Ha kiállok, bizonyosan agyonvagdal. Három héttel ezelőtt még nem bántam volna. Most azonban szeretnék előbb tudni valamit, Margit. Hallja?
– Hallom.
– Ha maga nem akarna a feleségem lenni, nem bánom, ha két darabba vág is Fehér úr. Legalább a föltámadáskor keresném a másik felemet. Ne nevessen, ha én komolyan beszélek.
– Komoly vagyok, Mihály.
– No hát. A másik alternativa, ha maga elvállalna engem a férjeurának, Margit…
Csend volt.
– El.
Thor tiszteletteljesen csókolta meg a kezét.
– Akkor kimegyek a pusztára s Fehér verekedhet maga magával. Élni akarok akkor. Megretirálok, mint népfölkelőhöz illik. Meg én.
– Nem.
– Nem? – riadt meg Thor Mihály.
– Nem. Fehér bocsánatot fog kérni öntől.
– Én nagyon elhiszem, amit maga mond, mind, hanem ezt nem hiszem el.
– Elhiheti, csak menjen most el innen. Estére jőjjön vissza.
Thor ijedten nézett a leányra.
– Mit akar tenni?
Margit mosolyogva simogatta meg az embere barna homlokát.
– Hivatalos titok.
Thor morgott, mint egy medvebocs, mikor megtépázza a fülét az anyja. De azért csak elment.
… Mikor a leány benyitott Fehér István szobájába, a beteg mereven bámult rá az ágyból. Mit keres ez itten? Megmondta hamar.
– Ön kihívta Thor urat?
– Ki. Agyon vágom. Agyon. A paraszt kutyát.
A leány csak hagyta dühöngeni, odaállt elébe egészen, odament az ágyhoz és a szeme közé vágta:
– Sikkasztó!
Fehér István elfehéredett, csak végig esett az ágyon, mint egy darab fa, azután reszketni kezdett az egész ember.
– El akar veszteni? – lihegte.
Az erdős-állomásbeli második pénztárnok komolyan felelt hivatali főnökének.
– El. Vagy bocsánatot kér, vagy följelentem.
A reszkető ember dühösen kiáltott ki az ágyból.
– Kije magának hát az a Thor Mihály?
– Nekem az a Thor Mihály a vőlegényem.
… Mikor este ez a Thor Mihály nagy hurráhval berobogott Margithoz, egészen ki volt kelve önmagából.
– Hát mit csinált?
– Miért? – nevetett a leány.
– Fehér bocsánatot kért.
– Tudom.
Nagy érdeklődéssel hallgatta végig aztán azt, amit az egész dologról Margit elbeszélt. A végén aztán a szíve túláradó nagy örömében megint csak a szokásossá válni kezdő kézcsókolással végződött az egész.
– Oh, te kis csacsim, te… Aztán mennyi hiányzik innen?
– Nem sok ez az egész.
Mutatta a könyvben.
Thor Mihály letett az asztalra nehány nagy bankót.
– Hagy éljen – mondta olyan hangon, amilyent használni szokás az alföldön, mikor egy-egy szerencsétlen poéta előfizetési fölhívására írnak alá.
IV.
»… igen, anyám, így lett belőlem asszony, boldog asszony. Miska nagyon sietett. Rengeteg pénzébe került. A papok olyan akadékoskodók. Miska azt mondta, most egyszer kapta fülön a boldogságot, most nem ereszti el. Olyan ez a Miska, mint egy valóságos gyerek. Annyira szelíd, hogy uram bocsáss, szinte unalmas bele. Itt küldi ezt a pénzt, hogy tessék egy szép kőemléket csináltatni kedves apa sírjára. Azután jőjjön ide anya, meglássa, milyen jó itten. Miska nagyon szeretné, ha már itt volna, azt mondja, ha nem jön, elmegy érte, bepakolja és úgy hozza el karhatalommal. Jőjjön, siessen, anya édes. Úgy várjuk. Rávettem Miskát, hogy nem fogunk mindig idekint lakni. Van a városban is neki háza, régi nagy ház, akkora konyhával, mint egy báli terem…«
Igen, rávette Miskát, hogy bent is fognak lakni. Thor Miska ugyan morgott egy kicsit, hogy nem való az éppen minden ember kedvére, hogy ne állhasson ki ingújjban a ház elé, ha neki úgy tetszik, de azért csak beleegyezett.
– Olyan vagyok én már, fiam, – szokta mondani – mint a vén tanyai kutya. Tudja, hogy ugatni kellene már tisztességből is a kocsira, de csak vakkant néha. Mindenre ráveszel, te rossz asszony.
Azután megbánja, hogy tréfából is ilyent mert mondani és hebehurgyán teszi jóvá a bűnét. Összecsókolja a rossz asszonyt, ahol éri.
– Nem, nem vagy rossz – búgja ki a vastag bajusz alól – te jó. Te édes. Te minden. Te kis kutya.
Thor úr kezd egész veszedelmesen átalakulni városi emberré s mikor legelőször elment virilista jogánál fogva a közgyűlésre, dühöngve tört ki a többség azon határozata ellen, hogy nem állítanak föl lámpákat, mivel tisztességes ember úgy sem jár éjszaka az utczán.
Meg is történt Thor úrral aztán őszszel, hogy amint éjszaka jött volna haza a pusztáról, a derék János egy régi módi fölborulást rendezett az utczán s kidobatta a gazdát a második ülésből az árok vizébe.
Miska polgártárst aztán, ahogy lucskosan, mint egy kiöntött ürge, hazament, a két asszony minden rugdalózása daczára ágyba fektette, orvost hívtak, a doktor azt mondta, egy hétig feküdni kell. Hűtés. Veszedelmes hűtés.
– Azt hiszi, bolond vagyok – förmedt rá Thor rekedten, – félliter vörös bor tormával, aztán készen van. Ha az öreg béres ki tudott gyógyulni tőle, én is ki tudok.
De azért csak fekve maradt, mert nagyon könyörögtek neki.
– Mindenre rávesztek – nyögte nekibúsultan s mivel azt mondta neki a doktor, hogy ne pipázzon, egy heti permanens pipázást vitt véghez.
Addig az asszony ügyelt kint a póstán, intézkedve János szakavatott útmutatása mellett. A vasutra is kiment, búzát föladni.
– Nem ez, Fehér úr, mondta a pénztárnál, mikor fizetett, csak úgy veszekedve, mint az ura egykor. – A harmadik díjszabás szerint… Aspang-vasut, Pernitz, Oed, Gutenstein… Tessék csak megnézni a harmadikban.
Fehér István úr zavarodottan turkált az állvány könyvei közt a harmadik díjszabás kötete után.