Macskatörténet.
vendéglőben, ahova étkezni járok, van egy macskafamilia. Mr. Jancsi, a férj, egy rettenetes komoly nagy állat, legalább is akkora, mint másfél közönséges macska. Különben kényur s a talpaival szokott rendet csinálni a familiában. A multkoriban tanui voltunk, hogy mint verte el Mme Czilit. Madame ugyanis megunván az otthonülést, tavaszi útra szánta el magát. Kisurrant a korcsmaajtón s vidáman állott meg a forgalmas utcza járdáján. Azután lassan sétálni indult, s a legközelebbi kapun betért. Ott egy butorraktár van, amelynek a padlásán több macskacsalád foglalkozik azzal, hogy a divánok rúgói közül kiszedegesse az egereket. Ide ment föl s ezek társaságában töltötte mintegy másfél napig az időt, amidőn aztán belátta, hogy haza kell mennie.
Jancsi, ki e másfél nap alatt semmivel sem árulta el az emésztő kínt, ami a belsejében dúlt, a szoba közepén feküdt s a megelégedett macskák szokása szerint azzal foglalkozott, hogy kénye-kedve szerint hol az egyik, hol a másik oldalára vetette magát. Madame belépett az ajtón. Jancsi fölnézett s mint a hősök szoktak, egy ideig mereven bámult maga elé. Azután fölugrott, madame elé járult s hatalmas talpaival kétszer arczul ütötte.
Ezt csak azért hozom föl, hogy illusztráljam vele madame szerénységét. Szelíd és feltünően csendes állat ez a macskaasszony, amely a kapott arczulütések után hangtalan léptekkel kullogott lakásuk felé, amelyet ezidőszerint egy, az udvarra dobott szőnyegdarab képez. Madame igen csendes hölgy, ideálja a nyugodt háziasszonynak. Férjét tiszteletben tartja s olykor, napsugaras délelőttökön indíttatva érzi magát, hogy fölmászszon hozzá az ablakpárkányra s megnyalja a füleit. Jancsi úr vegyes érzelmekkel szokta fogadni a hódolatokat. Olykor csöndes megadással tűri a nyalakodást, máskor a lábába harap. Czili ilyenkor nagyot ugrik s lefekszik egy kaktuszcserép alá, ahol az exotikus paréj árnyékában egészen olyan, mint egy oroszlán gyémántkiadásban. Onnan aztán félve pislog át az úrra. Mondom, igen nyugodt kedélyű állat ő s legutóbb, midőn anyának érezte magát, határozottan meglátszott rajta, hogy gondterhelten jár-kel az udvaron, helyet keresve a gyermekei számára. Később talált is a sarokban, ahova odahúzta a szőnyeget.
Pár nap után, midőn már a körülményekhez képest jól érezte magát, meglátogatta Jancsi. A komisz dög idegenül nézett végig a vak apróságokon, pedig valamennyi olyan volt, mint ő. Egy feléje mászott. Jancsi hozzászagolt, aztán birizgálni kezdte a lábával. Utóbb pedig, nem tudni miért, nagyot ugrott s elment.
Itt kezdődik madame szerencsétlensége, gondolataiba való sülyedése, amely, én azt hiszem, utoljára is őrülésben fog végződni. Mert Czili, amint látta, hogy monsieurnek valami baja van, utána ment, hogy engesztelje. Jancsi bent aludt a szobában a divánon ép azon a helyen, ahol János úr, a törzsvendég szokott ülni. S míg Czili odajárt, merénylet történt a kisdedek között.
Mert kevéssel azután, hogy Czili a sarokba húzódott, egy nagy fekete macskát, aki sétálás szempontjából ép átmenőben volt a korcsma háztetején, szülési fájdalmak fogták elő. Előfordul ez a közönséges életben. Bement egy lyukon a padlásra s ott kilencz koromfekete vastagfejű kölyöknek adott életet. Ahogy ez megtörtént, odébb ment ez a, hogy úgy mondjam »vorübergehend einquartiert« macska, valószínüleg, hogy eleség után nézzen, s ott hagyta a padláson a kilenczeket nagy nyávogások között. A Kati cseléd aztán megtalálta az úrfiakat s iszonyú tervet gondolt ki, amelyet végre is hajtott.
Czili bement Jancsihoz. A kényúr épen jókedvében volt s hamar megbékült. Monsieur és madame együtt jöttek ki az udvarra. Czilike nehány lépéssel – macskalépéssel – hátrább volt. Az úr elébb ért a fészekhez s miután előbb belebámult, sokatmondó pillantással fordult vissza. Madame ahogy odaért egy pillantást vetett a családi tűzhelyre, megmeredve állott meg.
A fészekben Czili kilencz czirmos kis fia között mint egy-egy tízkrajczáros tintásüveg gurult föl-alá gomolyagba verődve a kilencz fekete macskafiók.
Jancsi megvetőleg tekintett az asszonyra s emelt fejjel távozott. Czilike csak állt ott; hol az urára nézett, hol a fészekre s valószínüleg ekkor pattanhatott meg egy ideg az agyában. A macska tényleg nagyon sokáig bámult a fiókok közé s kétségbeesett gondolatok támadhattak az állat kis fejében. Csak nézett, nézett bele ebbe a tizennyolcz főnyi családba bárgyun, a fejét lehajtva s ha lehetne macska képében megrajzolni a kétségbeesést, Czilike jó modell lett volna hozzá ebben a pillanatban.
Azután nyugtalanul kezdett járni előttük, csakugy forogva, mint az oroszlán a ketreczében. Majd meg leült s végre megkísérlette eltávolítani a czirmosakat a feketéktől, de a nagy gomolyagban nem sikerült rendet csinálni.
Czili kezdett ezekben a napokban megváltozni. Megnyult és a fölismerhetetlenségig elvékonyodott. Hogy megfogyjon, abban bizonyára közreműködött a tizennyolcz fiók, a kiket végre is táplálni kellett, de ily mód felett való elsoványodásnak okvetlen valami lelki zavar lehetett a szülőanyja. Határozottan meglátszott rajta a töprengés, a kín a fejében, hogy mint jöttek vajjon ide ezek a fekete porontyok. De szelíd karakterénél fogva, ha nem tudta is megmagyarázni magának az eredetüket, csak ugy bánt velük, mint a fiaival.
Több mint két hét kellett hozzá, hogy a fölbomlani készülő egyensuly valamennyire helyre álljon Czili fejében. Lassankint megszokta a feketéket s ha egy-egy vándorútra kelve, kimászott a fészekből s tehetetlen vakságában több rendbeli széklábakkal összeütközésbe jött, a fogai közé vette s gyöngéden vitte vissza tizenhét kortársa közé. Sőt Jancsi, a piszkos kényur is megállott olykor tetszelegve a család előtt s néha hizelegve lökte Czili elébe a csontokat, a melyekről a húst már lerágta.
Nézetem szerint a macskák nem tudnak tizennyolczig számolni. Mert mikor a törzsvendégek aztán hordani kezdték haza a macskafiókokat, Czili eleinte nem vette észre. Csak később, mikor már öt–hat darab eltünt, kezdett madame visszatérni abba a megkompolyodásba, a melynek egyszer már betegje volt.
Egyszer aztán nem volt több otthon belőlük, csak tíz. Czili mikor először észre vette ezt a fogyatkozást, nem hitt a szemeinek. Közibük feküdt s ugy nézett szét, hogy akkora tömeg nyüzsög-e most is az oldalán kétoldalról, mint máskor. Ahogy aztán fájdalmasan meggyőződött a valóról, kiugrott onnan s távolról nézte a csapatot. Már fölébredt benne a sejtés.
De még nem volt teljesen tisztában azzal, hogy itt aknamunka folyik. Körüljárt külön-külön minden oleander vedret s panaszos kiáltással bujkált a bokrok között. A czudar Jancsi mindezt kaján mosolylyal nézte. Nem tett semmit, csak hevert a napon s hogy a kényelem teljesebb legyen, pipázna is, ha egyáltalán tudnának a macskák pipázni. Csak néz, néz a szemközt levő falra oly bután, hogy a szeme feketéje olykor egészen eltünik a sárga golyóban.
Czilike pedig csak nézte napról-napra a család fogyását. Mind jobban hagyja el az esze, a mi érthető s elfogadható is. Előbb az a csodálatos megszaporodás, most ez a rejtelmes tünés… Rettenetes ez.
Pár nap előtt a kismacska-állomány lefogyott négyre. Czilike töprengve jár az udvaron. Félbolond. Ha a szomszéd törzsvendég »soha zavarba nem jövő« napernyőjét elébe nyujtom, nem ugrik félre, hanem elszántan neki megy, mintha nem is látná.
Tegnap megint elvittek két kis macskát. A megmaradt pár, egy czirmos meg egy fekete őserővel rohan Czilike után – a szemük kinyilt már – amerre csak megy.
Czili ilyenkor megáll és búsan néz hátra. Várja a többit s bizonyosan azt hiszi, hogy előjönnek valahonnan, csak el van rejtőzve épen valahány…
Ma megjött a fekete macska. Keresi a fiait. Nem mer lejönni a háztetőről, mert a kényúr ott nyujtózkodik az udvar közepén. Csak apró, elharapott kiáltásokkal szól le Czilihez.
A vékony macska-asszony lassu, elnyujtott hangon beszél neki valami nehéz, nehéz történetet.