Förgeteg János, mint közerő.
Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén. Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy, leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított a szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János meg van vele elégedve.
Azonban a fanyeregnek meg van az a rossz tulajdonsága is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez az eset. Förgeteg odaütötte a fejét a fához és fölébredt.
Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék annak, aki mindíg látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja, hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon.
Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé. Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lassú gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid, csillogó fényt lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár erre. Rossz jel.
Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélylyel aludni. Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy folytonossághiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül.
A lovaslegény odaléptetett az ablakhoz és bezörget a kardtokkal.
– János!
János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Kószó pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Kószót, hogy feleljen neki.
A pusztázó még egyszer megveri az ablakot.
– Förgeteg János, – hej!
János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr-Förgeteg és így nem tartozik a Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyon, de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már a csizmaorral ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogyha a ló meglép a legény alatt, a csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges-tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a kolerában.)
Förgeteg felül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére. Azután odamegy az ablakhoz és kikiált:
– Mi kő?
– Gyékken ki! – mondja a pusztázó.
Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban ahogy jön kifelé, készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie. Tudvalevőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak.1)
– Ken’ mátúl kezdve közerő, Förgeteg János.
János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arczába.
– Mi vagyok én?
– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni estig.
– Hát. De leginkább mingyá mönnyékken.
János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Azután fölkapja a fejét.
– Hát möhetök?
– Hát gyékken…
Halbőr Förgeteg János még egy pár háttal kijelenti, hogy »rögvest« megy, hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi maliczia Jánosban, hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerűl, a szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora éppen beletér.
Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást. (Apró kácsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat pakolta bele.) A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell, hogy valaki körömvéggel letisztogatni birja.
Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna el, sehol sem találja János. A létra eltünt. János keresi jó félóráig kamrában, istállóban, házháta mögött, de sehol sem akad rá.
Végre aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna, hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a tarisznyába. Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a pusztázóra, hogy ugyan unja-e már a dolgot.
Idő múltán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti el az eget. A pusztázó nézi és megszólal:
– Eső lösz.
János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb halad és a szeme elé tartott tenyér mögül belepróbál nézni a napba.
– Löhet hó is, – feleli aztán.
János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a czókmók hiányzik. A czókmók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerűl valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni.
Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre azután a pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva ráakad az ásóra.
Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről még visszatér Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos istállóvizsgálat után megint megindul.
Mennek egy darabon az úton, amidőn Halbőr megint csak megáll.
– Hopp-hó, fékomteremtette…
– No!
– De bizony csak… – felel János és sürögve tapogatja körül magát.
– Mi?
– A kaparó!
– Micsoda kaparó?
– Hát az ásókaparó!
No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr kijelenti, hogy okvetlenül vissza kell menni a tanyára, hogy egy ásókaparót faragjon.
A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká késsen, máskép kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a fejével és kétszer mondja:
– Ügön, ügön.
A legény megszorítja a lovát és leporoszkál a Madarásztó túlsó végébe.
Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerűl és János folytatja az alvást.
Idő múltán felczihelődik, megindúl és éppen a háromórai harangszót veri ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg János.