Bicskavásárlás.
egenye András a mint bevégezte a reggelizését, eltolta magától a szalonnás-tányért, leveregeté a ruhára akadt kenyérmorzsát és egykedvűen hallgatta végig az asszony egészségre szolgáló jókívánatát.
És azután fölállva, megfogta a bicskája nyelét és odatámasztva a hegyét az asztalhoz, be akarta csukni. Szinte várta már, hogy hogy csapódik bele a kés a nyélbe, midőn egyszerre nagyot pattant és a bicska eltört. Két darabra vált a pengéje.
– No né, – mondá Jegenye András és szomorúan nézett a bicskára. A bicska két darabban feküdt az asztalon és nyilvánvaló dolognak látszott, hogy azzal többet semmiféle ételt nem lehet enni.
András összefogta a késdarabot és betette a zsebbe. Kiment a házból, fölhágott a kocsira és megindult a város felé, értésére adván előbb az asszonynak, hogy majd napáldozat táján haza vergődik. Meglegyintette a két lovát, a lovak megindultak, kikanyarodott a tanyaközből az útra, csöndes ügetésben hajtott, a háta mögött fölkelt a nap és derengő világát szétveté a mezőség haván.
– Károg a varjú – dünnyögé csak úgy magában Jegenye András. – Nagyon csunyán károg. Nini, – motyogta megütődve – tán háború lesz… Majd viszik a sok katonát a grániczra. Majd lű a puska.
Az eszmemenetnél fogva aztán rátért arra, hogy neki bicskát is kell venni. Igaz, van otthon egy pár tompa úrforma kés, de hát csak hadd legyen mégis valami fegyver a háznál, meg aztán mi is az ember bicska nélkül?
Imigyen okoskodék a kocsiban és eltünődék az eltörött bicska sorsán. Már két pengét meg egy uj nyelet csináltatott hozzá és mégis megvolt. – Csöndesen ült a kocsiderékban, olykor fölborzolá a bajuszát; azután fölhúzta a két térdét, a két karját ráhelyezte egymás tetejébe és azokra hajtván a fejét, elgondolkodott.
A gondolkodás oda lyukadt ki, hogy most már okvetlenül szükségesnek mutatkozik egy bicska bevásárlása. A hogy eladta csirkéit a piaczon, elvitte a kocsiját valamelyik utczába a többi tanyaiak közé és aztán megindult fölkeresni Sziráki uramat.
Sziráki uramnak pedig ősidőktől kezdve ott van a háza a régi színházzal szemközt. A régi színház ugyan már nincs meg, csak a helye van, de hiszen Szirákiék házának is csak a helye van meg. Már mint a réginek, mert most emeletes épület kényeskedik ottan, akkora, hogy a nap se bir vele végezni Valami könnyen. Kénytelen délelőtt az egyik, délután a másik oldalára sütni.
Jegenye András uram sokáig kereste azt a házat, de csak nem birt ráakadni, mert akármerrül került neki, mindíg ott találta az uj »Kelemen-utczát.«
– Ejnye, hejnye, – mormogá és a szijjostorral gyöngéden végig huzott egy előtte szaladó inasgyereken. A gyerek megállt és hát szépszóval kivette belőle András, hogy éppen ott áll ama bizonyos ház előtt.
Így hát bement. A híres bicskás-bolt úgy el van dugva egy pinczébe, hogy ember legyen a ki ráakad. De Jegenye ráakadt. Lefelé ment a lépcsőkön, benyitotta az ajtót és szerencsés jónapot kivánt mind közönségesen.
Azután megállt kevélyen és bemélyeszté a mellényzsebbe három ujját. A másik kettő kint mozgott a posztón negédesen.
– No, mire végzik? – kérdé Jegenye András, és levevén fejéről a kalapját, körülkefélte azt a könyökével.
– Hát csak csináljuk, – felelte a segéd.
– Ugyan úgy-e? – mondá hitetlenül Jegenye uram.
– De bizony csak!
– No né, – válaszolt elégülten András és lassan lóbálta kezében a kalapot, hogy ugyan hova dobja le, a hol nem üt agyon vele semmit. – Nini, de szép paraplé! – folytatá fölpattanó hangon, – tán le is szabad rá ülni?
– Azért van ottan, bátyám uram…
– Hát akkor le is ülök, – mondá Jegenye András és úrias mosolylyal tette le magát a kanapéra. Azonközben aztán, a hogy forgolódott rajta kényelmetlenül, egy kis ablakon át bepillantott a műhelybe, a hol a dolgozó legények körül serényen forgolódott Sziráki uram.
– No, mire végzik? – kiáltott erősen, hogy átmenjen a szó az ablakon.
– Hát csak csináljuk, – felelt ki Sziráki uram.
– Lám, lám, – mondá jó lélekkel Jegenye András – hogy megszorgoskodnak, – és átcsúszott a kanapé másik felére, nehogy csak az egyik oldala romoljék.
Azután lassan üldögélt ott egy darabig, nézegetve nagy csizmáit, a melyekről csurgott el a padlóra a megolvadt hóvíz. – Meleg van itten, – gondolá és lefejtette magáról a bekecset. Mikor készen volt a vetköződéssel, kifordította szépen szőrével kifelé a subát és hoszlélegzve mondá:
– Eltört a bicskám. Uj kéne.
– Milyen fajtájú? – kérdezte nagy készséggel a segéd.
– Nono, – mondá komolyan Jegenye András – majd mögdeputáljuk. Lássuk csak őket. A szebb fajtájút is, mert olyan szegényest nem vágok ám én a kenyérbe bele.
– Hát tessék választani innét.
András odament a zöldposztós táblához, amelyre egy egész bicskatanulmány volt fölaggatva. Szép, erős kések, fényes pengével, csillogó gyöngyház az oldalukra verve. Megállt előttük és nézte sorba. Némelyik már mintha egészen szemrevaló lett volna előtte, utána is nyult. De a hogy odaért, megingott a bicska az egyetlen szegen, a melyre súlytani kiszámítással volt ráhelyezve, és András uram gyorsan kapta vissza a kezét. Még leütné és kárt tenne egyik bicska a másikban.
– Adja hát le őket ide elébem, – mondá mérgesen. – Azt akarja, hogy úgy nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason?
Sietve tevődik elég az allegorikus hasonlítással fűszerezett kívánságnak.
– No így igen, – mondja Jegenye András. – Ha már veszek, lássak valamit a pénzemért.
És kedvteléssel turkálván az árúasztalra rakott csomóban, kiválaszt egy görbe, fekete nyelűt. Kinyitja előbb, meg becsattantja aztán. A hogy be van csukódva, megpróbálja mozgatni, hogy ugyan inog-e a penge.
Azután ökölbe fogja a kezét, előrenyujtja a hüvelykújját és annak a körmén nézi meg a penge élét. Az egész készség jónak igérkezik és Jegenye uram most azt deputálja már meg, hogy belefér-e vajjon a mellényzsebbe minden okvetetlenkedés nélkül.
A bicska angyali könnyűséggel tünik el a zsebben, hanem Jegenye Andrásnak hirtelen felötlik valami és kedvetlenül teszi le a kést az asztalra.
– Üm, – mondá megvetőleg – hiszen topa. Miért csinálnak kerek alját neki?
– Keresik az ilyent is. Némelyik embernek ilyen kell.
– No nekem nem kell, – tör ki dühösen Jegenye uram. – Halnyelű kell.
Az is kerül a csomóból. De ez már nagyobb vizsgálat alá esik. Legelőbb is lapjára fordítja és ugy néz rajta hosszában végig, hogy hátha talál törést a gyöngyházon. Azután a másik fele kerül a szem elé. A nyelében már nincs hiba, ha ugyan a szegek jól tartanak. És két tenyere közé fogva, erős morzsolgatás alá veszi a kérdéses jószágot, hogy nem-e csúszik kijebb valamelyik oldala.
Kinyitja és megingatja a pengét, mint az előbbit. A csukódásával már meg van elégedve, egészen s épen csattan.
– Jó csattogása van, – mondja elismerőleg. – De hát az aczél?
– Az is jó. Nagyon ki van az válogatva, csak a legjava kerül bicskapengének.
– Nono, – feleli András és belemenvén kezével a nadrágzsebbe, sokáig kotorász benne.
– Majd megválik, folytatja tovább és előkotorászván egy darab tűzkövet, tép hozzá egy csomót a bekecs szőréből. Aztán egymásra fogván őket a két ujjával, odaüt a kovához a bicska aczélával.
Az első kísérlet nem sikerült.
– Nono, – dünnyögi hamis mosolygással Jegenye András – iszen majd megválik, hogy igazat beszélt-e az úr?
A második összecsapásnál aztán kivágódik a szikra, bele kap a juhszőrbe, hogy az füstölögve ég, nagy gyönyörűségére Jegenye uramnak.
Most már kinyitja a bicskát, eltartja magától és úgy nézi. Előbb a nyelénél fogja meg, aztán a pengéjén markolja át és nyes vele egyet a levegőben úgy próbaképen.
– Hát az éle? – mondja úgy odavetőleg. A körömpróba után kitépődik egy csomó szőr megint a bekecsbéllésből. Összesodorintja keményre, aztán megfogván a legvégén két újjal, odavág hozzá a bicskával.
De a feleuton megáll.
– Nini, – szólt haragosan – már megint mit csináltam itten? Az elébb is téptem szőrt a bekecsből, még itt a darabja a padlón!
Megsajnálkozik a pazarlás fölött, de aztán derülten teszi hozzá:
– Hiszen különben nem tesz ám engem szegénynyé egy bekecs!
Aztán megint hozzásuhint a szőrkötélhez és amint látja, hogy finoman szelte ketté azt a bicska, egész egy könnyű kaczagásig fölmegy a jókedve.
Latolgatva teszi egyik kezéből a másikba és miután meghatározta a súlyát, a nyél halfarkát feszíti neki a nadrág-posztónak, hogy ugyan kihasítja-e majd a zsebet.
– Jó, jó, – mondá meggyőződéssel. – Hanem el ne bízza magát, mert nagy pénzt azért nem adok érte.
– Csak annyit, amennyit megér.
– Üm, hát mi az ára? – kérdi félős tartózkodással András.
– Másfél forint, – feleli a segéd.
Jegenye András nagyot hallónak tetteti magát.
– Hogy mondja – kérdi és odateszi a füléhez a tenyerét tölcsérnek.
– Másfél forint!
– Ugyan, ugyan, – mondja hitetlenül Jegenye András. Kihúzza a zsebkendőjét, megrázza és körültörüli vele a homlokát. – Tizenöt hatos nagyon nagy pénz. Öt hatosért nem adja?
– Nem.
– De nyolczat is adok érte, – mondja ravaszul András. – No adja?
– Nem adom alább a kiszabott árnál.
– Jól van no, – feleli nyugodtan és minden megütődés nélkül Jegenye András uram. – Hiszen nem is azért beszéltem én!
Nagy kászolódással benyúl a mellény belső zsebébe és míg a segéd papirba csavargatja a kiválasztott árút, addig ő előhúzza a törött bicskát.
– Hát csinálja meg az ur ezt nekem, – – szól és leteszi az asztalra szépen. – Kicsit kisebb lesz az aczél, hanem jó az azért a szegényesnek. Csinálja meg két hatosért, aztán vasárnapra majd bejövök érte.