Alku.
mint fölhúzná reggel a csizmát Halbőr Förgeteg János, előbb műértő szemle alá veszi. Ügyes rándítással kapja föl a száránál fogva, hogy a talpa is látszon.
– Ejnye, hejnye – mondja s búsan néz a csizmára.
Ha a csizmának szeme volna, szintén nézhetne, mert van rajta lyuk elég. A szára is elavult, kiveresedett, a feje meg éppen egészen odavan. Halbőr szomorúan húzza föl s mikor behozza reggeli alkalmatosság gyanánt a szalonnát a hozzávaló pálinkával az asszony, odaszól neki:
Az asszony ránéz.
– Ugyan minek már mögint? Ihatnék kend? Nem kap kend elég italt ideki?
Halbőr Förgeteg János mérgesen ül le az asztalhoz a szalonna elé.
– Né duruzsolj hát örökké. Csizmát köll vönni.
– Azt ugy-é? – kérdezi gúnyosan az asszony. – Kennek csizma köll. De azt nem kérdi kend, nekem köll-é czipő. Akit hogy tavaly vöttünk, egész elkopott. Az eberlasztingba meg csak nem járhatok hétköznap. De errűl nem beszél kend. Mert világéletibe se törődött kend velem.
A kötényét odaemeli a szemeihez az asszony s szétmorzsol egypár öreg könyűt.
– Nem is tudom, mért möntem kendhöz…
Förgeteg János nagy nyugalommal nyomogatja a szalonnadarabot bicskahegyen a paprikadöbözbe.
– Hát minek gyüttél?
Az asszony sírva áll elébe.
– Minek möntem? Evvel áll kend elő? Hát minek híjt kend? Mér csavarta el a fejem, mért küldött gűgyűt édösapámék házáhon?
János hosszú, vékony szalonnadarabot nyes le, odatöszi a kenyérre s ott szeldeli nagy igyekezettel formás koczkákra.
– Ha híjtalak, híjtalak – mondja. Ha nem köllöttem, ne gyüttél volna…
Azonközben elkezdenek ugatni a kutyák odakint, Halbőr figyel, fejét oldalt hajtva, a hangokra. Mivelhogy a pusztalakó kiérzi a kutyák ugatásából, hogy ki jár a tanya körül. Mert tanulmányos kutya az ebállat, amely egész máskép ugat a rokonra, mint az idegenre, máskép a városi úrra, mint Mózsira, aki nyúlbőrökben utazik. Ennélfogva egy ideig hallgat a kutyaszó után a gazda, komoly elbírálás alá fogván az egyes vakkantásokat.
– A sógor gyün – mondja a meggyőződés biztonságával. – Mén a városba az is.
Az asszony féloldalt néz rá s félig hitetlenül kérdi:
– Oszt bemén kend?
– Be hát – mondja mérgesen Halbőr Förgeteg János. – Mért ne mönnék? Nem látod a csizmám? Csupa rongy. Tán az kék, hogy ebbe járjak télvíz idején? Hogy ebbe dolgozzak a hóba – s hozzáteszi elkeserülten: – csakhogy neköd lögyön mit önni…
Erre azután újra hatalmas sírásba kezd az asszony, hogy uram Isten, mit meg nem kell érni… már a betevő falatot is szemére vetik… De elmegy, csakugyan elmegy a tanyáról, ha így tart.
Amíg azután ez a pár szó adódik, odazörög a kocsijával a ház elé a sógor s bekiált a subából:
– Gyün-é kend hetire?
Már meg is jelent a tanyaház ajtajában Halbőr Förgeteg János.
– Mék hát – szól s a vállai erejénél fogva rázza be magát a subába – mér né mönnék…
Odamegy a kocsihoz és kezel.
– Adjon Isten.
– Adjon Isten. Üljék kend hát föl.
Ahogy aztán elhelyezkedik János, a sógor közécsap a két lónak. Förgeteg, még mikor nincsenek valami lehetős távol, féloldalt visszapislog, hogy ugyan néz-e utánuk tisztességtudó szokás szerint a ház ajtajából az asszony. Dehogy néz pedig. Sír az bizonyosan odabent a házban.
Förgetegnek aztán amíg csak pipára nem gyújt, valami nehéz van a szívén. Mert furcsa bánás volt mégis az azzal az asszonynyal. Hanem a füstfelhők közt múlik a gond, mivelhogy egyéb dolga akad az embernek.
De aztán hamarosan el is felejti. A sógorral olykor szót váltanak és hát kiderül, hogy a sógor szintén éppen csizmát akar venni.
– Majd Kék Mártonhon mönyünk – szól komolyan s a gyeplőszárhoz veri ki a pipából a pörnyét – az egész familia ott vásárol.
Förgeteg ráhagyja, mert valójában igen sok sok dicséretet hallott a Kék Márton-féle lábbelikről. Rettentő jó csizmák azok.
– Akár a vaj.
– Ügön. Aztán nem tör, – meg a füle se szakad ki.
– Hát nem bátya. Arányosan tart a füle a csizmával. Mikor az utolsó nap fölhuzná az ember, talán kiszakad. De hamarabb nem.
Denique, ahogy megállnak a lóval a katonakórház mellett, egyenest ballagnak a piaczra a csizmadiás sátorok felé. Az emberséges csizmadiák már árulják a sok szép, finom jószágot, egymásután szedve le párját a rudról.
Látja mindenik, hogy ott van legszélről a Kék Márton-féle sátor, azonban arra se néznek.
A fejüket föltartva haladnak el a vásárosok között, mintha valahol hátul, a sátras sor végén keresnének egy csizmadiát.
Azonban nem azért szolgáltatja a sógor familiájának már évek óta Kék Márton a csizmát, hogy meg ne lássa. Hirtelen oda is emeli az asztrakán sapka széléhez (mert az asztrakán sapkánál fogva különböznek a csizmadiák egyéb, nem komoly dolgokkal foglalkozó mesteremberektől) a kezét ernyő gyanánt, hogy jobban lásson.
– Nini! – mondja megilletődve. – Jól látok-e valjon. Nem-e Fekete Géra Péter úrhoz vagyon ismét szerencsém?
– De ügön – felel a sógor, nagyot esve a szivélyes hangon. – Ez meg a sógorom, a Halbőr Förgeteg János é.
– Van szerencsém – mondja kitünő elegancziával Márton mester és összedörzsöli a kezét, mert két pár csizma eladása fölött mindig összedörzsölheti a kezét az ember. – Talán, hogy lábbelit méltóztatnék…
Förgeteg előbbre lép a subában.
– Hát ügön.
– Ünneplőt talántán?
– Nem – felel elütőleg a sógor és leveszi a sipkát a fejéről, hogy mellé tegye a pipát – nem olyan köll. Csak hétköznaplót.
– Hát hiszen van – szól dicsekvőleg Kék Márton s odamutat a sátorra. – Tessék megdeputálni.
Deputálják. Az egyik balról megy a rúd mellett végig, a másik jobbról. Nem találnak azonban kedvükre valót, mert az ellenkező sarkokon megállnak.
– Nem tetszetős nekem ebből égy sé – szól megvetőleg Förgeteg. – Van ilyen a kisteleki vásárban is.
– Van ám. Rossz ez mind.
– Mit? – kiált Márton mester – Rossz? Melyik az a rossz?
János eddig a földet nézte, most hirtelen a gazdára pillant.
– Hogy melyik ugy-é? – kérdezi lassan s csak úgy féloldalt pillant végig a csizmákon. – Hát mind.
– Mind? Hát teszem azt ez rossz?
S diadalmasan ránt elő a sok közül egy párt Kék Márton. Két kézzel fogva tartja oda Förgeteg szeme elé s ott rázza.
János átveszi s nézi. Valóban rendes formájú csizma. Ennélfogva hát előbbre veti az egyik lábát a suba alól s nagyság tekintetében való összehasonlításokat tesz az új s a régi között. Jó, egészen jó volna.
– Nagy lesz, nagyon nagy lesz – mondja aggodalmasan s Mártonra néz olykor.
– Az jó télire – biztatja a mester.
Nem felel, mert most már a földre tette le s azt deputálja, meddig ér a szára. Ez is jó. De ekkor észrevesz valamit s kedvetlenül teszi vissza.
– Nem jó a vágása – szól. – Nem magyaros. S hozzáteszi mérgesen:
– Nem vagyok én bánáti sváb, hogy ilyen csizmát hordjak.
Kék Márton kétségbe van esve. Mert a sógor már választott, ki is van fizetve s imhol az új vevő, aki szintén egész familiájával ide fog járni, ha egyszer a Kék Márton-féle csizmákat megismeri, nem talál kedvére valót.
– Tessék hát mást választani – biztatja reménykedve.
Még mindíg mérges a hangja Halbőrnek, mikor oda vág:
– Mást – mondja gúnynyal. – Mást? Hunnat? Ez az egy tisztességes csizmája van az úrnak csak, akit itt tartok a kezembe. Ennek meg a vágása rossz.
Márton mesternek eszméje támad.
– Hát hiszen ha épen úgy áll a dolog, ki lehet azt jobban vágni – szól. – De most ez a divat.
– Mit divat – tör ki dühösen Halbőr. – Nem vagyok én suhanczár legény, hogy olyasmire adjak. Tán piros bársony gallért hordjak az ünneplő felöltőn, mert hogy az is divat?
A sógor belekaczag, mert tetszik neki a viczcz. Kék Márton nem nevet, mert úgy látja, csak kötődnek vele itten.
– Ha nem tetszik – morog ingerülten s csekély fültövön-ütéssel téríti helyes útra a lábai előtt botorkáló inast – tessék máshol venni. Nekem nincs jobb.
– Nono… – békíti Halbőr és csöndes mosolylyal pillant a csizmadia arczába.
– De meg az egész piaczon sincsen – folytatja tüzesen emez s elkapja Förgeteg kezéből a csizmát – mert nézze ezt a bőrt! Nézze! akár a vaj. De talán hogy még annál is finomabb…
Halbőr int a fejével.
– Azután a törést – hirtelen két rét hajtja a szárát, hogy az a kevés napsugár, ami elő verődik a felhők mögül, csillogva törik meg a bőrön – látja a fényit. Akár a kék aczél.
Int a fejével János és állást változtat a subában.
– Igen, igen – mormogja lassan.
De hirtelen, mintha megbánta volna a sok engedékenységet, megütközve szól.
– Baj, baj. Most látom csak, hogy patkó nincs rajta.
– Lehet azt ráveretni itt a szomszédban.
Félvállra rántja a subát Halbőr.
– Hát kinek néz engem az úr? Kocsis vagyok én? Vagy ló?
– Nem, dehogy, dehogy…
– No hát! – felel elfojtott dühhel. – Akkor ne beszéljen így. Hanem azt mondja, ha akarja, hogy adja?
– Nyolcz forint.
Gúnyosan hajtja le a fejét János.
– Nyolcz forint. Hm. Több nem is kék? Hisz a sógor hatért vett.
– A sógor is nyolczért vette – felel békülékenyen a mester. – Pedig az fele ilyen csizma sincsen.
János megvetőleg néz a sógor lábára, amelyen már ott pompázik az uj csizma. A sógor kéjjel mozgatja benne a lábujjait.
– No Isten neki – mondja derülten s előhúzván a tárczát, gyűrött bankókat terítget le a vásáros ládára. – Hetet adok érte. De csak éppen azért, mert a sógor is itt vett.
– Nyolcz forint az ára – hangzik a mester határozott válasza.
Halbőr Förgeteg csipkelődve, félszemmel néz rá.
– Üm, de nagyra tarja magát – s lefogja a balkezével a bankókat. – Hát tudja mit. Én engedek öt hatost, engedjen maga is. Adok hét ötvenet.
Azonban Kék Márton szilárd, mint egy szikla.
– Lehetetlenség.
– Nohát vigye az ördög azt az öt hatost – s kezdi Halbőr kikeresni a nyolczadik forintot is. Tágra nyitja a vörösbőr tárczát s amint utána kutatna, hirtelen az eszébe ötlik valami. – Hohó! most jut az eszembe. Van-e asszonyczipő?
– Milyen?
– Milyen. Hát bűr, zsinórra járó.
– Hát hogyne volna – s odalódít egy egész öllel a ládatetőre Márton mester. – Van itt sok. Formás.
Halbőr három forintot kint hagy, a többit visszarakja.
– No adjon hát egy három forintost – mondja szerényen s szinte kérőleg néz a mesterre, hogy ne haragudjék a sok okvetetlenkedésért. – A csizma nem kell. Majd szombaton behozza fejelni az asszony…
Mert hát az volt a csizma baja, hogy czipő kellett az asszonynak.