Förgeteg a kompaktornál.
Förgetegen akkora suba van, mint egy ház. Ennélfogva egész szélességében nem férvén be az ajtón, úgy tesz, mint a nagyszarvú ökör: féloldalt keczmeleg befelé.
– Alig fér be az embör – mondja.
A kompaktor fölteszi a pápaszemét, mert anélkül nem tökéletes az olyan ember, aki tudományos könyvekkel foglalkozik, s Halbőrre tekint.
Halbőr Förgeteg János ezenközben letette már a kalapját is, isten jónapot kívánt s bizonyos negéddel rázza meg a vállain a subát. Az alja, ahogy lebbenve csapódik, lever a székről nehány könyvet. Halbőr utánuk néz, úgy tesz, mintha föl akarná venni, de azután csak megállapodik megint. Jó azoknak ott is,
– Begyüttem – szól és kinyujtja barátságos üdvözlés szempontjából a kezét.
– Be? – kérdezi kedvetlenül a könyvkötő, aki nem sokat néz ki Halbőrből s egyáltalán nem tudja elgondolni, hogy mit kereshet nála.
– Be ám. Ide magáhon. Mert ide utasítottak.
– Nem árulok én patkószeget.
Förgeteg ránéz, hogy nem-e tréfál. De ahogy látja a komolyságát, sértődött arczczal kezdi rázogatni egyik válláról a másikra a subát.
– Nono – dünnyögi lassan. – Tudom én azt.
Nagyobb igazság okáért benyúl a subán belül s tapogatódzik a nagy darab állati bőr alatt. Előbb a balkezével kanyarog a suba jobb oldala alatt, azután a jobbal a balfelül eső részen.
– No né, – mondja ijedten. – Hát hun van? Pedig idetöttem. Hun is, hun is csak… no nézze mán, hát nincs itt. Pedig idetöttem, éppen ebbe a subába… Nné… No, no, lösz, nem lösz? Ahán…
Hát igen. Nem volt egészen tiszta a visszaemlékezés, mivelhogy nem a subába, hanem a kabátba tevődött a keresett jószág. Hát most már nincs más tenni való, le kell vetni a subát, hogy előszedessék.
Förgeteg ezt hozzáértő ügyességgel teszi. Kiakasztja a bőrgombokat, fordul egyet s lelöki a fapadra a subát.
– Jó lösz neki itt a kanapén, – mondja jólelküleg.
S most már egészen egyenes, büszke állásba helyezkedik, hogy lemult a válláról a teher. A kabátot kigombolja s a belső zsebből vékony füzetes könyvet húz elő. Beczéző gondossággal tekint rája, lesímogatja széles, barna kezével a lapokat, melyek meggyűrődtek a belső zsebben hordott paksaméták között. Azután a pulpitus fölött, amely a könyvkötőtől elválasztja, kínálja átal, de amint ez utána nyúl, hirtelen visszakapja a kezét és gyanús szemmel nézegeti a másikat.
– Kompaktor maga? – kérdezi.
– Az én. Talán be kellene kötni azt a könyvet?
Förgeteg arczára a szája szélén meg a szeme körül ránczok szaladnak föl s most már vidáman integet a fejével.
– Eltalálta. El. Azért gyüttem. Mert okos könyv ez nagyon, tudja. Röttenetössen mulatságos, ha érközése van az embörnek hozzá, hogy olvasson benne.
Az ujjaival böködve az asztalt, magyarázólag teszi hozzá, hamiskásan hunyorítva a szemével:
– Én ugyan nem hiszöm el, ami hogy bele van írva, de az eszit csudálom annak, aki csinálta… mert ész köll ehhön is…
A könykötő az egyszerű szavakra mosolyogni kezd. Halbőr fölhasználja a könyvkötői lélek e derűs pillanatát s gyorsan nyujtja át most már neki a könyvet.
– No, mit kér érte? Mondja.
A fejét kissé féloldalra hajtja, balkezét a csípőjére teszi s némi izgatottsággal, hol az egyik, hol a másik lábára helyezve át testi súlyát, várja a választ.
Egy ideig tart a műértő becsülgetés.
– Nagyon rongyos.
– Rongyos? – tör ki Halbőr. Az a jó könyv, amelyik rongyos. Mit akar az úr?
– Jó, jó. De több a dolog vele.
Miután Halbőr Förgeteg ezen szavakból a kötés árának fenyegető emelkedését érzi ki, el akarja ütni egy kis tréfával a dolgot.
– Hát ez már az úr dolga. Minek lett kompaktor, ha sokalja a dolgát – feleli vidáman.
A könyvkötő átadja a könyvet Förgetegnek.
– Negyven krajczáron alul nem lehet megcsinálni – mondja.
Halbőr lehajtja a fejét, a szemeit tágra nyitja s úgy tekint a mesterre.
– Mit? – kérdezi bárgyun.
– Mit? – s föltámad a sok haszontalan szóbeszéd miatt a kompaktorban is a méreg. – Hát ezt a könyvet.
– Hát mög van már az a könyv csinálva. Nem köll ezt már csinálni.
Az iparos azonban úgy gondolkozik, hogy elég időt vesztegetett már így is a tanyai emberrel. Nem is felel, csak a dolga után néz s apró darabokat kezd hasogatni egy nagy papirlemezből. Halbőr nézi egy darabig hmgetve, hogy talán majd csak szól valamit. De hát nem szól. Hát nem szól már. Halbőr oldalt fordul és hangosan mondja:
– Gyere no suba.
A középre áll vele, a hol nagyobb a térség s nagyot lendítve rajta, a nyakába keríti. Mialatt illegeti s a vállaival rázogatja bele magát, folytonosan a könyvkötőre sandít. A könyvet bedugja a kabátba és lassú léptekkel elmegy egészen az ajtóig. Ráteszi a kilincsre a kezét s a fejét hátrafelé fordítva, nyikorgatja, hogy mégis csak visszahívják talán tán. De nem hívják.
Most aztán elhagyja a türelme egészen. Mérges, nagy léptekkel megy vissza, kicsapja a pulpitusra a könyvet és fölcsattanó hangon kezd veszekedni.
– Hát azt hiszi az úr, hogy én bolond vagyok? Mi?
– Nem hiszem én – mondja a békülékeny mester.
Annál jobban pöröl Förgeteg.
– De pedig nagyon azt hiszi az úr. Minek néz éngöm az úr? Nem azért gyüttem én ide, hogy lénézzön engöm. Van énnéköm annyi, mint az úrnak… Hun a keszám, hagy csapom ki azt a rongyos négy hatost…
Förgeteg rettenetes huzakodások között szedi elő a keszát. A könyvet lerakja az asztalra, a négy ezüst pénzt meg a kezében csörgetve, elkezdi az alku komolyabbik felét:
– Osztán mijen rámába köti?…
– Vörösbe.
Halbőr gyanakodva néz reá. Nagyon olcsó lehet az a vörös ráma, hogy ilyen nagyhirtelen rámondta a kompaktor.
– Vörösbe? Miért vörösbe?
– Hát kékbe.
– Kékbe… ismétlé tünődve Halbőr.
– Jó lönne a kék szín?
– Az már a maga dolga. Olyanba kötöm, amilyenbe akarja. Ha jobb szereti, lehet feketébe is.
– Hogyne! – kiáltja Halbőr tiltakozva. – Nem vagyok én kántor.
– Hát ha ezt nem akarja, akkor jobb lesz kékbe kötni. Szép szín az.
Halbőr reáhagyja, hogy jó lesz. Szép az. Az égnek is olyan színe van, a kékítőnek is. Hát az éppen jó lesz. A másik héten majd be is jön érte. Akkorra készen legyen aztán. A könyvkötő biztatja, hogy készen lesz bizonyosan. Halbőr ezen örülni látszik. Kezel a mesterrel vídáman, s ahogy leteszi a pénzt, jó egészséget kíván s féloldalt férkőzve ki a boltból, a hogy jött, úgy elmegy.
Az utczán aztán megindul nagy sebesen, mert már is sok időt vesztett. De alig tesz egypár lépést, megáll. Azután megfordul, visszatér a bolthoz és benyitja az ajtót.
– Nini – kiált be. – Vörösrámába kösse…