Terefere a csárdában.
Vasárnap reggel lévén, de meg egyúttal vásár is Kis-Kunmajsán. Zavaros István csikós-gazda is azok között van, aki szabadságot kapott erre a napra, hogy eltávozhat a majorból. Zavaros István elmondja ezt a feleségének, az asszony kiteszi a tarisznyát és szalonnát, meg kenyeret rak bele. A gazda a vállára akasztja, a subát a nyakába keríti, a kezébe fog valami hosszú csőszbotot és egy csendes »Isten á…«-val kimegy a házból. A majorszélen megáll s némi csatározást kezd a majorbeli ebállatokkal, amelyek valahány van, mind vele akar menni. Csodálatosan logikátlan észjárása ez a puszták minden rendű kutyáinak, hogy egyébként ha bele lőnek sem megy el a háztól, de ha vásár van valahol, alig lehet otthon marasztani.
Zavaros néhány fagyos göröngyöt szed föl és granatéroskodni kezd a négylábú hadsereggel, melyet sikerrel visszaver.
Ezzel aztán megindul lassan, a botot a subaalj hátulján húzva maga után, ami a teljes megelégedés nyilvánvaló jele, ellenben ha minden lépésnél fölemelve éri a vége a földet, abból egy és más gondokra lehet következtetni. Megelégedve pedig igen meglehet István, ami abból is kitünik, hogy a legközelebbi úthajlatnál letér az országútnak nevezett fagyott sártengerről s a havas mezőségen át a torony irányában tart, arrafelé, amerre a csárda van.
Hát az még meglehetős messze, ott lent, ahol lilaszin ködök keverik egybe az eget a földdel. István bandukolva megy, majd megáll s hátat fordítva a szélnek, a subaszárny enyhelyében pipára gyujt. Azután ujra nekiindul s füstölögve ér el a korcsmaházig. Ott benyit és jó reggelt mond Öreg Gáli Jánosnak, a korcsmáltató vén embernek, aki éppen most végezte be a reggelit s veregeti le a ruhájáról a rátapadt kenyérmorzsákat.
– Adjon kend bort.
Gáli a megmaradt szalonnadarabokat visszarakja a zöld tányérba, a paprikás döbözre ráteszi a tetejét s miután hegygyel asztalnak támasztva, becsattantja a bicskát is, megindul eleget tenni a szónak.
Azonban ahogy a pitvarnak vezető ajtóhoz érne, megáll s lassan megfordul.
– Sokat?
Zavaros István ránéz s amint teszi le kifordított állapotban egyik asztalra a subát, kurtán mondja:
– Hát.
No jól van. Gáli ezzel kimegy, nagy tele kancsót hoz be s várja a szoba közepén, hogy hova ül le István. A csikós elrendezvén maga körül mindent, a legsarokban helyet foglal s akkor szó nélkül teszi elébe a kancsót Gáli.
Zavaros kedvtelve húz belőle, két kézzel emelve a terhet. Gáli leül a kuczkó mellé, majd meg odamegy a vendéghez, szó nélkül kapar a zacskójából a pipájába dohányt s ahogy rágyujtott, újra csak leül. Ezután csend támad. Zavaros hol iszik, hol két könyéken bámul ki a fakult ablakon a hóhatárra, ahol varjak kergetik egymást. Gáli pipál s olykor azon mesterkedik, hogy a mellény alá vett nyakravaló csücskeit kihúzgálja a gomblyukakon.
Majd maga elé tekintget s a csizmája orrait koppingatja össze. Valami bogárfélét lát a földön s figyelni kezdi, hogy merre megy. Előbb tőle elfelé tart s Gáli emelkedik is már a fölkeléshez, hogy utána lép s eltapossa. De ahogy a bogár irányt változtat Zavaros felé, megmarad a helyén. Szó nélkül nézik ketten. – Zavaros fölemeli a lába fejét s ahogy alá ér a kis állat, ráereszti.
Ezen taktikus manőver némi jó kedvet éleszt a két emberben s Gáli a pipát a patkaszélhez verve, István felé fordul.
– Hát kend? – kérdi.
Már tudniillik, hogy elmegy-e a vásárba.
Zavaros azt feleli
– Nem én.
Gáli a földre néz, aztán malmozni kezd a két hüvelykujjával s idő multán megszólal:
– Nem-é?
– Nem ám.
Az egyetlen szóbeszéd tárgyát képező esemény ki lévén merítve, újra hallgatagságba sülyed a kettő. Nagy idők telnek bele, míg Gáli egyszer odamegy Zavaros asztalához s fölemelvén a kancsót, megkotyogtatja. Nagyon az alján csettennek össze kevéske borhullámok. Gáli mintha a füleiben nem bízna, félszemmel belenéz, teljes meggyőződést szerzendő. Hát úgy van. Azt a maradékot aztán a szájához emelvén, a kancsót kiiszsza s újat hoz bele.
Zavaros nézi s ahogy a friss is elébe kerül, bizonyos sietséggel kap bele. Gáli lassan járkál föl-alá a szobában. Kitekint az ablakon s ahogy a nap fehéres tányérját jó magasan látja haladni az égen, begombolkozik. Subát vesz elő, a vállaival belerázza magát s beakasztja a bőrgombokat. De csak kiakasztja megint, mivelhogy a sipkát elfeledte lejebb húzni. Ez megtörténvén, helyes állapotba vergődik János s odaszól Zavarosnak.
– Hát én majd elmék.
Zavaros biczczent a fejével. Gáli elköszön s megindul, de ahogy oldalt huzakodna kifelé a szűk ajtón, még visszaszól.
– A bor mög ott van a másik házban.
– Értöm.
Gáli azzal nekivág a majsai útnak, mert hogy éppen egy fölösleges paszszusa van, amihez igen alkalmatos volna a vásáron elkötni egy lovat.
Zavaros István pedig egyedül maradt s hol egyik, hol a másik karjára dől, központnak véve minden esetben a kancsót. Ahogy a nap ebédtájra ér és megszürkül a tájék, előveszi a tarisznyát s járatlanul zörög a söntésben, keresve a paprikás döbözt. Étel után bort hoz s a falnak dőlve elmélázik, miközben a botjával vonalakat húzgál a földön. Nem háborgatja senki, mert aki csak elléphetett hazuról, mind oda van a vásáron.
Egész alkonyodóban pedig előhúzza a pénzes-zacskót s a borok árát hatosokban kirakja az asztalra. Számol egy darabig s amint mindent rendben talál, veszi a tarisznyát, subát, botot s hazamegy a majsai vásárból Zavaros István.