A MACSKA
Az alkonyat az orosz síkon ép olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.
Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.
Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy golyó.
Csatatéri csönd volt.
– No hálistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga ásta fedezékben.
Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta tovább mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos szerelvénycipelés, az utolsó héten valami százhúsz kilométert meneteltek.
Hirtelen valami csodálatos édes kis hang ütötte meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert azt hitte, megőrült. A nyitott sírforma fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanígy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök igyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne sem.
Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, síró és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…
Tágra nyitotta a fülét. Macska! Hol van itt macska…
Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A kis lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica…
– Cic, cicic!… hallotta jobbról is, balról is.
Felkönyökölt.
Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.
– Cic, – mondta mind, – cic!
A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek.
– Cici, cicicic!…
S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.
– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt.
Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg magyar és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…
– Tudsz magyarul cicu? – mondták az emberek és nevettek.
– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a bőrt!
– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.
– Nem kell úgy megszorítani!
– Nem való ilyennek a kezébe a macska!
– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.
Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy kis macska… a halál mezején…
– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez.
– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához Nagyszemmre, a Patics-utcába…
Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi irigyen és csorgó kivánsággal nézte.
– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt őrmester, mert valami gyanust vett észre.
Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a fedezékébe.
Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok közeledtek vágtatva.
– Itt a muszka! – kurjantott valaki.
– Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!
– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak visszafele!
Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.
– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! – mormogta a macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.
A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc mulva veszekedett gránát csapott le.
Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenítette meg őket újra a macskanyávogás.
Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó sugara.
A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mélységű sírban.
– Megijedt!
– Cicukám, megijedtél?
– Nem szereted a gránátot, cicuka?
– Hát a gombócot?
– Hát a friss tejecskét? – mondták összevissza.
S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.
– Milyen tiszta – szólt az őr.
– Mosdik.
– Többet mosdik, mint te.
A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és tovább szaladt.
Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva volt.
Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával… s a többi nézte…
– Teljes fedezék! – hallatszott újra a hadapródőrmester kiáltása.
Abban a pillanatban mindenki lebújt.
Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…
– Csehek jönnek – kiáltott az őr.
Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.
– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a tűzzel.
Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.
A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta.
A nagybajszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.
A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba…
– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.
– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az árkába.
Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az emberek úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.
A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az égen.
A hadapród megnyugodva nézte.
– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettejéből füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.
Aztán újabb dörrenés… aztán csakúgy zuhogtak körülöttük a vas parittyakövek…
Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.
Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt tartják…
– No, ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja fölött:
– Cic!… Cicic!…
Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.
– Hol a macska?
– Hol van?… Hol a macska?…
Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.
– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.
Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.
– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal csupogatták! – cic, cica, cica!
De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás…
Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… amely megint nincs… Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború…