SZEGÉNY EMBEREK
Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.
Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt, húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.
– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállott, az ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.
– Nem fagy ki? – szólt tünődve a fiatal.
– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van. Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem árthat neki a fagy… Peig most az is drága, a fokhajma.
A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.
– Minden drága, – mondta sötéten s az ásóját emelte.
– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak épen minálunk nem. De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a szentekkel összeházasíttya, annak ű ellássa majd a baját.
Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett.
– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel esszeházasíttya.
A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:
– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.
– Meghiszem.
– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.
– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Aszongyák. Mer én bion nem vettem.
A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett vele.
– Mit evett fröstökre?
– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács Jánostul, merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét darabot adott tíz krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.
A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.
– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek.
– Lisztje van?
– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési engedélyt adni! Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.
– Zsírja van?
– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, van még vagy két liter.
– Csizmája van?
– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakkancsra szert tehettem.
Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.
– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50 krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tizér, maratt 10 krajcár… Mi az a huszonnyóc nap…
– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a vén.
– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki szó.
– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy lopni!… Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon…
Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.
– Dógozzunk mán, – mondta morogva.
– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég, ha éhes… Avval is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt a földbe. Öt hat nyomot vetett fel, már megint nem birta szó nélkül.
– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a fődbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.
A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.
Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele bánni, mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas fődbe.
S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!…
– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.
Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.
– Sturmba. Ugyi sokszor.
Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.
– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét. – Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit öltél meg először?… Embert…
A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.
– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt… Fiatal lyánt először…
– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó.
– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tünődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy házbul, az ablakon… Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is.
Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni… Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet.
– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház… Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Űk odale mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden,… ott vót egy asztal, körül székek, az asztal megvót terítve, étel, ebéd vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott ültek…
– Ha.
– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, «zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az ablak be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy lyány vót ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul… Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz… mikor úgy jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki háromszor lűni…
– Osztán tik?
– Mi? – kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne.
Az öreg rábámult.
– Osztán tik mindenkit levágtatok?
– Csak úgy, szuronyhegyivel… – morogta a katona.
– Osztán lyány vót az első?…
– Mi?
– Aszontad, hogy az első lyány vót…
De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.
– Nagylyány, vagy kislyány?…
– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek egy kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda kócsa…
Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.
– Most ütötte a tízet a toromba.
Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt vót…
Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.
– Mit beszél ez, – mondta magában félhangon, hogy mán tíz óra.
Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.
Kilenc óra volt rajta, három percczel mult el kilenc óra.
A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom felé.
Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett… Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a harangot.
A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.
Körülpillantott, nem látja-e senki.
Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban!… Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni, szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre… Mi is ez az élet… Ez az igazi, dolgozni! Észszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni… Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs most se törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas, osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást… osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek…
Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.
Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal, se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya szorítsd… s hideg verejték volt a homlokán.
Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszuródott a csuklójába, az ingen keresztül.
– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.
Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.
– No megájj, – mormogta magában s nem tudta kire és mért fenekedik.
Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt s a szivébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár…
Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba… csakugyan kell-e, csakugyan muszály?
Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárúl «délig megadom».
Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a fekete volhiniai földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat szájról s szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!»
Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.
Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében.
Csakúgy zihált a melle… Csak a fegyvere volna itt vele.
Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, ami az ajtó mellé volt odatámasztva.
Most mi lesz.
A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a Vargáék is szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg a bornyut… most vannak az ezrek…
– Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány.
A katonának kinyilt a szája s megállott a vére.
– Itthon vannak, – motyogta.
Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.
Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett.
Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya…
– Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten.
– Neem.
– Hát.
– Elmentek reggel.
– El?
– Egen, a vásárba. Hásze maga látta.
A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség.
S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni…
A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint az a lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban…
Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. Várta a parancsot…
Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.
– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.
A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek így szökik a vére…
Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.
A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.
Ez intett, hogy be.
A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az emberről.
Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.
A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.
– Hol a kócs? – mondta.
A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.
– Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona.
– Nem tudom, – nyöszörgött a lány s a foga zörgött.
– Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.
– Bent van a másik szobában a sifonban.
A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.
– Hamar!
A lányka iszonyatos réműlettel nézett fel rá ott guggolásából.
– Elvitte a néni magával.
A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.
Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.
A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.
– A fene egyen meg benneteket, – egyenesedett fel.
A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.
Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.
A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír.
– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet hadd törüljem meg.
De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte íjedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott.
– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen mosolygott. – Nem baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden. – Hát mikor én három napig olaszt ettem…
Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét.
Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára…
– A zsivány, a betyár kölyök… – mondogatta magában.
Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka alá s az egészet kiemelte.
Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.
Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.
Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és rendesen.
Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.
– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy «hallom az ágyúzást»… mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni… Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hijnak hozzá egy pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket adják oda valakihez… Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se… meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.
– Egész meg van má rothadva az eszem, – mondta, – a kefe vigye el…
Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s megszámolta. Papir és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.
– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. – Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban adósságot kérni.
Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.
A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s a kabátja külső zsebébe tette.
Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé.
Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.
– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott. – Hát mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a száján… csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztül harapták…
A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi…
Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott szegények… de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni…
Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a gyereket, nem nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba…
Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen, még meglátják… Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig…
Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a setétúton visszament a templom felé.
Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.
– Hé. Öcsém.
Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált.
– No. Gyere ásni má. Má kerestek.
– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem lehet ásni.
– Hun veszel?
– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg dógoztam… Tíz ugye.
Az öreg nevetett.
A katona nem merte firtatni a kérdést:
Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet.
A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az urhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.
– Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, – mondta a szikár kis öregnek.
– Jól van.
– Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.
– Jól van.
Az öreg elvette a pénzt.
– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most meg mán van.
A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény embereket.
– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. – S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. – Mint a huszár a kozáknak… – fecsegett tovább s egy háborús anekdota jutott eszébe. – Magával nem történt valami ilyen jó história?
A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.
– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztóak azok a kozákok! Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?
A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás hangján tovább mondta az adomát.
– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat… Na… Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szeb harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat!… Hát tudod, azt mondja az orosz fődön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki – akkor a kozák elcsendesedik!
Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá.
– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut kutya vér van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az borzasztó, amilyen a kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad… Így mondaná el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A magyar?… A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a fortélyukat!… Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik… No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen… Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az a melegágya: az adósság… Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen…
– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az adósság…
– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit megsértődve az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a munkájának.
A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz forintot…
Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.
S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a pénze, hogy ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot… akkor mire neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig… Hogy éljen meg három gyerekkel?… míg ő oda harcol… meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol…
A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni… Ez a haszna, ez a vége…
Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt az; putri-féle.
– Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az asszony.
Az ember megállott s csöndesen nézett rá…
– Ne beszélj sokat, hanem gyere.
– Hova?
– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a vásárba…
– Vásárba?
– Oda.
Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.
– Mit akarsz venni? – kérdezte s utána ment.
– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az ásó ilyen kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe nem…
Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.
A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.
– No fiam, – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.
De a kis fiúnak kerekre nyilt a szeme.
– Mi van a kezén? – kérdezte.
– Mi?
– Piros.
– Piros?
– Megvágta? – szólt a gyerek.
Az asszony odanézett.
– Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.
– Én? – S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.
Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét.
– Várjál bekötöm.
A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét.
Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak úgy kell lenni.
Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.
Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.
Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.
Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomorúan nézte.
– Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.
Az asszony még lejebb hajtotta a fejét.
– Kérte a pénzt? – mondta gyorsan.
– Kérte.
– Mit mondtál?
– Hogy délig megadom.
Az asszony ijedten nézett fel.
– Délig?
– Délig.
– Mingyán dél…
– Mán megadtam.
A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő feszültség.
– Megadtad! – mondta az asszony elfulladva.
– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!… Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött…
– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot.
– Húsz forintot, – ismételte az asszony.
– Huszat.
– Hol vetted?
– Hát… Vargáéktul.
Az asszony gondolkodva nézett rá.
– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok elmentek a vásárra.
Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony… Szerette a feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon…
– Akkor hogy adtak neked pénzt.
Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.
– Hallod: kiraboltam űket.
Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.
– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt a siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam…
Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi…
– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy lehetne… Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság így úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz…
Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.
– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát velük, hogy játszon velük…
Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.
Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:
– Azokat muszály vót… megölni.
Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.
– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével.
– Hozzál vizet, – mondta kevés tünődés után, – véres vagyok.
Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.
Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levetette.
– Mosd ki, – mondta az asszonynak mikor az bejött.
Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy pillanatra sem tette le.
Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát.
Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.
Aztán hozzáfogott s mosta az inget.
Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát.
A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.
– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, – mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös…
Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt…
Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.
– Meg lesz mán? szólott, – mer én délután még dógozni megyek.
Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiterítette a kis kamarában.
A gyerekei után kiáltott.
– Jóska, gyertek csak.
A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.
– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba.
– Mit hoz?
Az apa elmosolyodott:
– Mízeskalácsot, – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!
Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.
– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis gyámoltalan pondró…
Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.
Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát.
Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána.
Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.
Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott.
– Nézd csak, nézd csak.
Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.
– Igy van szembe velünk a muszi frontja, – szólt az ember.
Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.
– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott jobban látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény fődbe…
Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.
– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva: árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fődeken. Vigyázz…
Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.
– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az istent beléd… mer leváglak…
Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.
A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.
– Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék… Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a… Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban…
– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele tisztában, hogy józan-e.
A katona nevetett.
– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna… Tudja isten: csak úgy láttam…
Átnézett a töltésen a tulsó partra.
– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz lépésre kell vízér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg szamár is, nem tudja eltalálni… Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges istenit, most!… akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül… Pedig hát mindegy… eccer úgyis meg kell halni…
Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta… hogy fél… Fél már szegény…
– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha itt vóna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij… hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru… ssiiijju… akkor le: ropp!… s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent amit tanál… Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet… Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel innen, mer átázik a cipőd.
Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és figyelmesen, mint egy kis gyereket.
Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.
– Teremtő isten, ez az ember nem tiszta…
Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi urát…
Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.
– Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.
Ez rettenve nézett rá, már megint?
De az ember szeliden nézett reá:
– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy van köztünk a víz, mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre kell dógozzanak… aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni…
Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe…
– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik parton van, azt mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni… érted ezt te…
Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt… ez az ember… azelőtt… s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott…
S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem lesz jó vége…
A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát látta…
– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a muszka van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok… Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere… csak sok gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya ereggy lopni… csak sír: avval is fájdíttya a szülei szívet…
Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő emberének a szemét.
– Minek mondod ezt, – kézdezte lecsorduló könnyel.
A katona előre hajlott.
– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak…
Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.
A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy parányit lejebb igazította a szemére.
– Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni…
Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, maliciával:
– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este masiroztunk el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, Lukovicéből mentünk, osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt vagyok…
Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.
– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső partrul… ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen, mély fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy… azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére… Se liszt… se zsír… se lencse… semmi isten fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni… hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret… ha minden gyerekem éhen döglik is…
Elfordult s a szeme síróra húzódott…
Az asszony mélyeket sopántva lélekzett. Már látta, elveszett ember…
De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment, ment előre…
Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig.
Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, olyan idegenül…
Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt… Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a gyerekeinek turós galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer… Odapillantott az emberre: vajjon észreveszi-e.
De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment, lépegetett előre, lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak három tyukocskája van… egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe…
Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám ott áll a vasas zsidó sátora előtt…
Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott.
– Mi az ára? – kérdezte.
– Forint negyven.
– Tegye le.
Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.
Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát.
Visszakapott egy hatost.
Azt odaadta az asszonynak.
– Ne… vegyél a gyerekeidnek mézest…
Az asszony azt hitte meghal… Mézest… egy hatosért…
Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni… Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel… osztán vegyen egy hatosért mézest…
Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká nézegette az apró mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van csinálva… be sovány… méz nélkül és jóisten, be drága…
Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel a vásárból… egy hatos ára mézes…
Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.
Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.
Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.
Egyszer megállt.
Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt.
– Köztünk van a víz… – mondta.
Az asszony nem értette.
– Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a víz…
– Ejh, – rántotta meg a vállát az asszony.
Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol…
– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… – mondta az ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a szemüket… csak ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket… enni adunk nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz…
Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az asszony.
Akkor kinyujtotta a karját s messze bevetette a vízbe…
Az asszony éles szemmel meredt rá.
Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.
– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát érdemes volt ezért?…
Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.
Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyülölték volna egymást.
Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, hogy arról beszélnek.
Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.
– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír… átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.
– Borzasztó, borzasztó, – tördelték az asszonyok a kezüket…
– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek onnan.
A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek igazán nem tudják, mi a háború…
Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.
Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:
– Hová szaladsz má no…
Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.
– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult szóval.
Az ember hirtelen megállott, megtorpadt.
A három kicsit… az ő három gyermekét…
Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat… Kettévágott gégével.
De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én itt vagyok…
Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé.
A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén.
Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.
A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta őket.
Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.
Két csendőr állott meg a kapuban.
Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.
Neki a szeme se hunyorított.
A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.
– Járt maga a Varga házba mámma? – kérdezte a fekete, az őrmester.
– A Varga házba? – szólott a katona nyugodtan.
– Még pedig ma.
– Éppen ma?
– Éppen ma.
– Mer tegnap jártam.
A csendőr a szemébe meresztette a szemét.
– Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.
– Napszámért. Igen.
– De mámma vót ott?
– Mámma?… Minek lettem vóna ma.
– Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr.
A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.
Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.
– Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester.
– Hogy? – szólott a katona.
– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillantban használhassák.
A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük.
– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem.
A csendőrök meglepetve figyeltek.
A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.
– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az őrmester a gyereket.
Az még nagyobbra nyitotta a szemét.
– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres.
Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte…
– No fiam, – mondta, – most csendőrkézre adtál…
Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez.
– Hát én vótam… csendőr urak…
A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő maga nem volt megrémülve.
Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.
– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, – azelőtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám csirkét ölt… vagy a feleségem: megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amirül nehéz osztán idehaza leszokni…
Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.
Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.
– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides anyádtul kérd el…
A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun.