Szegény emberek

I.

A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan heverészett az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt a falevél, annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók.

Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak szakadatlanúl, szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli hegyben. A század minden legénye megnyugodva tudta, hogy az állásukat nem fedezték fel az oroszok, akik most észrevéve, hogy nagyon előretolt s fáradt csapatokkal állanak szemben, a nagy visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely heves támadásba akart átmenni az üldözőkkel szemben.

De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték, az egész hegyoldalt.

A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket, hogy hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel.

András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta szegény Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét, mindig egyforma komoly szemmel nézett a világba s halkan fütyörészett egy-egy otthoni nótát, mindig csak az otthoniakból, a legénykoriakat, soha sem a háborús nótákat. Ha valamelyik olyat kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak, elfordította a fejét s szűkölni szeretett volna, mint a kutya.

A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez az egy falujabeli volt.

– Gyere csak Imre.

A cigány bandzsitva ment hozzá.

– Aggyál csak egy ital vizet.

– A fénrik urnak visem, – mondta a cigány.

– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a kulacsot.

Ivott egyet belőle, keveset, s visszaadta a cigánynak.

– Nesze… – Utánaszólt. – Imre.

– No.

– Levelet kaptál?

A cigány vigyorgott.

– Irt a zanyád, te!… – ugratta kicsit András.

– Aha.

– Hát még tud az irni is!

– Nem ű irta, – mondta a cigány, – iratta.

András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el a fejét. Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele, most már napok óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt, hogy az anyja irt.

– Iratta!… Aha… Megvannak a purgyék?

A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán vigyorgott. Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött s megijedt, szó nélkül sietett hozzá.

András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a cigány, hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta, hogy ő kérje a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert mindig irtak valamit az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a cigánynak a maga levelét, de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki a magáéval.

– András!

A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s közelebb ballagott.

– Megbeszéltük, hogy altisztet csinálunk belőled.

– Belőlem! – mondta András és felhúzta szemöldökét.

– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak helyette.

– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét a távoli hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott.

A zászlós megütődve nézte.

– Miért? Nem kell a sarzsi?

– Nem kell nekem… Eleget dógozok én így is.

A zászlós megharagudott.

– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember… Kivonja magát a munka alól…

Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé. Ott volt a bataillon-kommandó.

András újra visszafeküdt a mohos kőre s lassan fütyörészte:

Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés látszott belőle a nagy lombok közt.

Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a tiszta, szép kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg itt kell heverni a mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen munkaidő van. No nem baj, csak egyszer haza kerüljön még, csak a jó Isten hazavezérelje valaha a kedves családjához… Erősebben fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit:

Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a fejével. Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell neki a sarzsi, a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még felelősség is. Svarmführer lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki lelöveti magát akárhol… Osztán várhatják otthon…

Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a feleségét, meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek…

Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a szemébe. Nem is szeretett erre gondolni.

Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a zabot ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen egészen megszünt a puskaszó.

Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól ismerte a szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi a hegyet, akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az igaz, erős lehet ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó, csak sziklás bokros hely…

Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd törje az a fejét.

Meglátta a cigányt.

– Gyere csak ide – kiáltott rá, – Imre.

A cigány el akart lógni, újra kiáltott neki. Egész türelmesen.

– Imre! Gyere csak ide.

– No, – támlott elő a cigány.

– Hogy van az a nóta, te: «Esküvőre kéne menni Szegedre…»

A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan volt, mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai kivirítottak s hamar összecsucsorított szájjal fütyölte tovább: «Jaj de békjót vertek a két kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára visznek, ravisznek… Két csikóér, négy tinóér felkötnek, felkötnek!»

– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára visznek, ravisznek…»

Aztán hanyatt vetette magát a mohos sziklán.

– De kár, hogy nincs itt a hedegíd – mondta.

– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. – Ott hegedilnek, nem hallod.

András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak a muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják, hogy itt elhallgattak…

– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen, kiáltva és villogó szemmel.

Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból, mert már egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt lappongat előle a cigány a levélbe és most egyszerre, mint a forrás, buggyant föl a lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól való félelem.

– Levelet? – mondta a cigány.

– Amit a zzanyád írt, – morogta András szokott csufondáros szavával.

– No testvir, – hebegte a cigány, – minek vón azt neked olvasni…

– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik hegyrül a másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s a szeme szikrázott.

A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza alá s az ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű lapot. A tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de András rámordult.

– Sose izélj… no!

Elvette a levelet s elolvasta. Lassan, betüről betűre.

A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a fa lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára állott. A sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét mindenfélekép elrángatta. Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy pillanatig nem birt megmaradni higgadt és komoly.

András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer ránézett, megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta.

– Most sokáig nem kapunk postát, – mondta aztán.

A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha András azt a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte.

– Aha.

S visszavette a levelet. Összehajtogatta, aztán újra bedugta a kebelébe.

– Nahát ezek ellógtak, – mondta András.

– Micsoda?

– A horvátok ellógtak.

A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák közt a szemét, hogy lásson valamit.

– El, – mondta aztán.

A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az alkonyodó világon is minden sziklát odaát…

Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem is csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát.

András megint hanyatt fordult s az égre nézett.

– Hát az a nóta, Imre, hogy: «Panni néni sosem ett olyan jót…»

– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár az eszed.

– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az apja a mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát osztán?…

– Nem tudok én ilyen bolondságokat.

A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment, cigányt csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek nincs más gondja.

Az önkéntes káplár jött zömöken, feketén errefele.

– András!

– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan szívességgel fel is ült.

– Hát maga mért nem akar frájter lenni?

– Frájter?

– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki akarják húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok, szegények, azok melegbe vannak.

András komolyan megbillentette a hüvelykujjával a bajusza két sarkát.

– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert nagyon megdógozták őket…

Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán. Vastag ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett gyöngyözni.

Megfigyelte ő is, hogy odaát már nem szól egyetlen fegyver sem.

Gyorsan megfordult s visszasietett a bükkfák felé.

András utána kiáltott,

– Káplár úr.

– No.

András fölállott s odament elé.

– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a magamét… Hanem egy jó patrujba elmennék azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak felelőssége van.

Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt, mint a tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a kék ég mégis tisztán tükröz benne.

– Jó. Tudomásul veszem.

András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért vettem el, hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…» Hirtelen összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a legújabb hadi nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba.

Hirtelen meglátta a cigányt.

– Imre!

– No.

– Hát Imre, gyüssz-e gombát szedni?

– Hova?

– Arra a másik hegyre-e, a horvátokhoz.

– Nem vesztél meg!

András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány elijedt füstös képén.

– Gyüssz hát, mer úgy senki se ismeri a gombát, mint a cigány.

Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a cigány bajtársnak.

– Patrujba megyünk, hé.

A cigány elfintorította a képét s megvakarta a fejebubját.

– Mondtam, hogy nem kell neked azt a levelet olvasni…

II.

Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy sanyarúságára a morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de a patrujba menéstől különösen fázott.

Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s körülvette őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét kívántak, de egy kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes kirándulásra. Ha kellett volna, mind elment volna. Fél az ember attól, ami jön, ami ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár rá.

András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki egy-két hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az önkéntes káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy összetörődnek a veszélyben, bajban az összevaló emberek.

– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag szemöldöke alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két kemény kéz megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy puhább, kényesebb.

– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk egy-kettőre kinn voltak a dróton.

Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra, amerről az orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András szándékosan felnézett az égboltra s szalutált.

A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a legfelsőbb hadúrnak szeme elé lépett.

A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek előttük s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket.

András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem szökött-e meg valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig úgy el tudta magát húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor rakott, ha kedve volt hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy még a lélekzetüket is hallotta.

Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis patak csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az oroszokat innen szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró harmadik hegyen megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már huszonnégy órája tartják a helyet, sőt erősen fenyegetik a mieinket, akik üldözésben nagyon is előre értek s az ágyuinkra várniok kell.

Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a kopasz hegyet, amelyet egész délután nagy erővel lőnek s ahol a mi horvátjaink fegyvereit már el is hallgattatták.

– Gyerünk csak fel ide – mondta András.

Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett, fölfelé indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az ellenség tüzének.

– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet, osztán hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű fiú, aki mechanikus volt Pesten.

– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a szemébe nézett.

– Ép olyan baka vagy, mint én.

– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett a sapka a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül szúratlak!

Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát markolta; a vér benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s felvette a sapkáját.

András megcsöndesedett, megérezte a behódolást.

– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna – mondta s elfordult.

Felnézett a hegyre és vezényelt.

– Forverc.

A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga szavait adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg őket s neki indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana megettük a habos lován.

Fújtak és lihegtek s kapaszkodtak a kövek közt.

Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők lekapták a fejüket, persze későn, mikor már a robbanásnak minden szele a képükben volt. Elég messze voltak, nem volt semmi baj.

Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg, nem volt volna értelme, átszaladtak egyfolytában.

A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt, a farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz kicsi ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek, egyik földásó volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy gyengén nevelt fiatal fia az anyjának, most összecsapzottak, a lelkükkel, mint a kinyujtott indákkal fonódtak egymásba és szaladtak előre, maguk sem tudták hova, miért, mi lesz, csak futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában untalan ott volt a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás után bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek, tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt, hogy ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen halál.

Kifúlt egynéhányuk s levetették magukat. András pihenőt rendelt.

– A jó Isten kezébe vagyunk – szólott egy Medvecki.

Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg.

– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy hol a jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk?

– Tudja – szólt lassan Medvecki.

A többi hallgatott.

– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát, oszt ideesik, akkor is tudja!?

Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind ráhagyta. Szomorúan.

Medvecki, a sovány és csendes kis legény sokára megszólalt:

– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul becsüli a távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az irányzékot, vagy ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat lőttek belőle, már nem dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha alatta a föld, visszarug… a jó Istennek tíz millió segítsége van, ha segíteni akar…

Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki a sötét alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes napfény, úgy beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan, ebben a lehetetlen, ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs semmi, csak egy bizonyos, az, hogy az Isten itt van… Egyszerre oly erősen tudták ezt, hogy már úgy tűnt fel nekik, mintha az Isten egy végtelen és teljes sziklaszilárd bizonyosság volna s a föld csak egy lobogó lepedő a kezében s az emberek csak olyan csillogó valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha azelőtt nem látták az Istent?…

András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s maga is szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó Isten. Mégis itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A szempillájának megmerevedésében ott volt a templomi áhítat.

Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos hatás alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága, hogy ne akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és ismeretlen ember mond.

– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat, hogy csakúgy repül…

Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit most úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná.

– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló szókat, mintha tövis szúrta volna meg.

– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy sápadt szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam Galiciába, tudja, a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a testvéremet elvette. Én tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos úr mellett. Mikor szaladtunk az országúton; erős út volt Lembergig… Azt mondja nekem a sógor: Sándor, siess, mert utólér a muszka. «Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével vagyok». Hát tudja, akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem maradt abbul az emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg felvetett a szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy szedtek föl, mégse lett semmi bajom…

Hallgattak. Azt mondja a Medvecki nevű:

– Jó ember vót a maga sógora?

A szőke beregi ember hallgatott. Megértette!

– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke maradt, serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani, meg az öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy istenfélő lett vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett… Foltreffel…

Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen is hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad megnyugodnia…

András kiszabadította magát a beszédek varázsa alól.

– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn nagyon elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább munkálkodni, aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában…

Nemsokára valami ijesztő hang riasztott rájuk.

– Szanitész – ordította egy emberi szó…

Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak hallgatott a nagyobb része.

Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy borzalmatos veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része elveszett, azért a hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal, mikor már mind pocsékká lőtték őket.

András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a horvátok hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem megy vissza evvel a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki őket.

– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a fejét, sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta:

– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is hallotta az emberi szót.

András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra kell lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha a visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló utánuk menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé… De hátha nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha itt marad, a hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak, akkor az ő ezredük ágyútalan prédára marad…

Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban, fogván az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De azért meg van nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében. Így volt most András a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon a többivel. Mire az? Hogy mindenki rontson valamit? Amíg erősen nézett maga elé, komor arccal, Csapó, akivel ott lent a hegy alatt szava volt, megszólalt:

– Patruj… orosz patruj…

András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az oroszok közül kiküldött kisded csapatot.

Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a kopasz hegyoldalnak.

– Leszedjük őket.

Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett volna annyi esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem mentek.

Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga feljárta egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra vizsgálta, míg csak élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre menjen az ezred után.

Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg, mintha pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a szabadulás útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást szerzett… Akkorára bejött nekik az orosz őrcsapat is.

Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak, mintha egy zászlóalj volna itt.

Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy mielőbb megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor átmegy, az kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó robbanások között. De jó a jégdarabokon csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál, hol léphet az élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen tudatlanul mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem a halál áll-e arra a foltra.

Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint csak az ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli mennydörgést, olyan csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan kézen vitte a kis csapat lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem úgy fog bánni velük, mint a fiú, aki szakadékon halálos magasságból lehozza a madárfiókákat a kebelében, hogy aztán veszítse el.

Meg is lelték az ezredet, magát az ezredest.

Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda.

Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart. Andrást bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember megteszi a dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat, kimereszti a szemét, kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a gazdája elismerő veregetését. András is meredt lábbal állott, kidagadt szemmel. Ha német, ha horvát ez az ezredes, szót sem szól. Egyet int és a kapufélfának sem köszön, megy dolgára… De magyar embertül?… Annak tudni kell, hogy mi történt itt! Attul nem veszi föl. Annak legalább a szemébe néz még egyszer!…

Végre visszakerült az ezredes.

– Ezredes úrnak alássan jelentem, elmehetek?

Az ezredes belenézett a legény szemébe, szótalan kinyújtotta a kezét.

S megrázta emberül a közbaka öklét.

– Tanyázzatok le, kaptok jó vacsorát.

András megingatta a fejét.

– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még hozzátette: «ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön vissza, ahogy lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a gyakorlótéren.

Mikor megint a setét erdőben törtettek előre, azt mondja a cigány:

– De kár vót azér a jó vacsoráér.

– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol vótunk, a kopasz hegy oldalára.

– Má megint oda? – kiáltott fel Csapó akaratlan.

András nem gorombáskodott vele, csak azt mondta:

– Oda…

Később azt vetette:

– Fiúk: van elég éles!

Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma este kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles töltényét.

Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé, ott állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy megindult az orosz roham.

Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három vagy több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan tüzelést indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott, óvatos lett, sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor hold nem volt, de a csillagok özöne mégis világossá tette az embert, mind fedezéket ásott…

Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot odáig, míg megjöttek a horvátok.

Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány szuszogni alig bírt, mikor mondta:

– E jó vót, András, de most osztán haza!…

– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt igértem a főhadnagy úrnak!

III.

Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig győzi erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. Sötétben és fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva baktattak előre s egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott volt annak a tudása, hogy most aztán vagy lefeküdni vagy meghalni…

Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. András maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl mindenen. Egy kis szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha fűbe, de elsőnek aludt el.

Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, vagy ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta a földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, akinek már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még a világi cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, hogy megvessék az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, hogy egy kicsit éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van ebben az életben. Az ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az igát, mint a barom… Semmi pihenés, semmi mulatság, nem lehet megállani, mert mindjárt itt van az adó, meg az a kis adósság, a kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha is drága, a kis pénz, ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz forint, amire az ember azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém, evvel azt teszem, amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet húsz forint árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A nem öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg osztán mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan pengő a mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának avval, hogy a kis menyecske vasaltba jár. Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se csinál, csak vasalja a tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát még a keze munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes ruhába sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy hangzik belé…

András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső keserűségben. Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy viaskodott álmában.

De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy egymásra éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a fiatalt is hiába csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze neked kakasos porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli ágyú… S hozzá az a harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, káromkodás, a tüzes pokolban nincs ehhez fogható rémség, borzasztóság.

O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak áll, és áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik egymásra.

– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak hamuba kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az olyan, aki a mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába szakadjon meg, de a szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja senki fia bornya homokba kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, mert ha vóna csak annyi, mint egy köjök, nem vón a mák homokba!

András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora lármáját s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan mézesen kedves s most ez is olyan szívet daraboló visszanótáját:

– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én anyám?… Mindig vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem akármiféle!… Ahelyett, hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a fiát, hogy olyan házat tartok, ami mindig tisztességes ház, ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen menye van, aki kivakarta mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki vasal én rám, hát ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit? Vett egy csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos vászonykötőt legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…

Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta mindenik tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját.

És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a kondérok, amilyen lármát tudtak vele csapni!

A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban kihajszolt isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha cigánybékó lett vón a két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse tud mozdulni, le volt cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy fincolt a két patáján és innyogott, mint ostor alatt a gángoló paripa. Neki hallgatnia kellett ezt a rémséges danát, készen, hogy eccer csak mégis kirugjon, vagy odaharapjon, hadd érezze a kancabőr is. De csak magára ömölt vissza a méreg tajtékja s lebirta magát, kinkeservesen, mint a komor ló…

Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat markában. Ők szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan kimondhatatlan boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, soha meg nem tud szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják meg a gyehennát is.

András felhördült, felsikótott: a két asszony egymásnak ment…

És fölébredt.

Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt hitte tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.

Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs otthon! Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg nagy erdő fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az édes otthontól… Itt van egésségben, bátorságban…

Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, megdörgölta a homlokát, ásított, mosolygott… Szinte jólesett, hogy itt van a háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, mikor rájött, hogy a nagy csattogatás nem a borzasztó tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek ropagásátúl a hegyen.

– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás iránt s újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!

Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött.

– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki ő, mi ő, hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, hogy még őrt sem állított.

A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha otthon volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy nincsenek a kemény strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint csak visszaeresztették a fejüket az édes, puha fűbe s lassan eszmélgettek, hogy a derekuk, válluk, minden csontjuk fáj.

– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a legelső fáról.

Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan mustrálni kezdte vele a cimborákat.

– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint én…

De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó álomból.

Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az erős levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, hogy még azt sem bontotta ki maga alá, kettő sem.

– Hol van Csapó, – kiáltott fel András.

Csapó hiányzott.

– Elesett, – mondta morogva valamelyik.

Többet nem beszéltek róla.

Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik sérületlen álltak.

– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány.

András azonban azt mondta:

– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a hegyről.

Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton s most el fognak tévedni maradni.

De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az nagyon is versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit csinál…

A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak előre a hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. Hogy kiértek a tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor lőtt ki a párás, ködös hegycsúcsra.

Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, összebújva hevert még.

– András! – kurjantott messziről a cigány.

Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány közönséges kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek sarzsinak kell lenni!… Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… Hisz utóvégre az ezredes úr is kezet fogott vele!… S egyszerre megérezte a markában az ezredes kemény, pompás szorítását s mindjárt megdagadt tőle a szíve…

– András… – rikoltott újra a cigány.

– No!

– Meg vannak a horvátok!

– Hun vónának, no…

– Ahun a, ott tanyáznak-e!…

András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan katonákat vett észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben táboroztak.

– Látod má?

András megvetően mordult.

– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más gondod ne legyen.

Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért a bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem vágyott vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha mindjárt haza kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy álmodta…

IV.

A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká voltak lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a tulsó hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog ez.

A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan sajátságos szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó partról az éjjeli csata dörgését, mert akkor még sokkal nyugtalanabbak lettek volna.

– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és a nyöszörgő sebesülteket nézte.

– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy.

– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme.

– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek.

– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… Sokan lehetnek?

– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor sem támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.

A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt szegénynek a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos palackjával a fiúkat. András és kis csapata itt reggelizett együtt a horvátokkal, akik egyre azt mondták:

– Ja szom hrvat, szevasz magyar…

– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor mégse olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud segíteni egymáson. Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, egy épre két sebesült is jut…

– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy figyelt rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok helyett is, akik otthon vannak.

A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem értette.

De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s emberül megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, hogy a könnye is a szemébe szökött.

– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint mikor szomszédolásnak vet véget az ember.

A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát.

– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben találkozunk, meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a háborúnak, – tette hozzá.

András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s azt mondta:

– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… De ellenséget, azt még nem láttam.

Ezzel azután elment az őrcsapatával.

– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már szinte tréfára vette az András nagy okos buzgóságát

– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis falu felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…

– Hogy!

– Muszkák vannak benne!

– Mink hatan?…

– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt dologhoz látott.

Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák ellenállottak is, most napos reggelre már megjött a józan eszük, látják, hogy el vannak vágva… Hej de szívesen vitt volna haza egy-két tucat foglyot.

De erős volt a vállalkozás.

A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel a falu szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez értek.

Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd megdermedt, mikor magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve ócska kendőfélével és sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt.

– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon András.

Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, előre szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.

Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős ember feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, meresztgette a szemét. Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott egy fél kenyeret. Elébe tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem jajgatott, mint aki már nagyon jól hozzá van szokva a nyomorúsághoz.

– Russzki, – mondta András, – van itt russzki!

Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, krákogni, mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.

András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs mit keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala mellett lopakodott, hogy kifelé innen…

Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, nagyon borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a fél kenyeret, amit András már ott hagyott…

A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is rongyos piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten szomorú. Egy cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, alázatosan kinálta.

Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, belenyult s kettétört egyet és beleharapott.

– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi cimbora s az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit.

– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és szikrázó szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.

Nem volt benn egy sem.

Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, hogy a vér is megállott benne.

Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos.

Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól látta az arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s megdermedt szemekkel.

Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú fegyver az ágy mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a letiport ágyhoz.

Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak, mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az megvédené s kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja a másikon. Úgy markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal lapját és csak néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.

Aztán valahogy megoldódott.

Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, fulladt szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor ingadozva előre lépett s kinyujtotta a tenyerét.

András fellélekzett. Azért feneegye, megkönnyebbült…

– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben.

A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz lépett, összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi karjába, aki az András háta mögött állott. A cigány egész az ajtóban volt, se holt, se eleven, annál borzasztóbb képeket vágott s csak most kezdett annyira, mennyire magához józanodni.

Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el volt látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna használni.

Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s egyenként kezet szorított a muszkákkal.

Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. Valami kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség után. Csak néztek egymásra, csak nézdelték egymást és mindkettőjüknek hirtelen valami öröm, hála és szeretet öntötte el a lelkét. Meg tudták volna egymást ölelni… Ugy híjját érezték a testvéri csóknak… Hiszen egymásnak köszönik az életüket. Mindenik a másik kezében volt. S elfogta őket a távoli emberségnek sugallása. Hogy találkoztak… Itt valahol, messze mindentől, ami valaha csak számított nekik, itt mégis találkoztak. Mintha régesrégen, még az özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna egymásra… Te is ember vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek teremtménye velem… Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik egymás ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… A szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem szikrát fogott volna beléje…

De csak egy-két pillanatig tartott.

Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba tanult már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok engedtek s mintha mindig ez lett volna mesterségük, sorba sorakoztak a fogoly-transzportra…

– Nincs több? – kérdezte Ándrás.

Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az oldalajtóra.

Két muszka mászott elő a parányi kamrából.

Azok is odaadták a fegyvert.

– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a puskát?

András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán pislogva, sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s példát adtak a többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, az összes környező hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány vitéz, aki rajtuk ütött, a menthetetlen halálnak jelképe volt: és mégiscsakvalami életbe vezette őket.

A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, egyszerre csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.

Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s ami az első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön kis magyarok visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény strapára, amit ezek miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, fáradságra, hogy el kellett hagyni az otthont, a hazát, a becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a piros képű, vérrel teli Komáromi gyerekből eccer csak kitört:

– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… De míg kezet nem fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, nem vághatom pofon…

András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű pofon csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.

V.

Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon vitték a többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak mellettük feltűzött szuronynyal.

András gondolkodva ballagdogált, lógatta a fejét s ütögetett.

– Cigány.

– Nohát.

– Lesz-e gomba?

– Fáradt vagyok én. Nem megyek utána.

– Mégy.

– Nem eleget szaladtam mán edáig, még itt mászkájjak itt különösen.

– Mégy cigány…

– Ne legyél mán olyan pogány.

– Mégy.

A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl kellett kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját muszkával vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András jóvoltából. Így osztán egy kicsit megbékült.

– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg neked azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben.

András megint visszasüppedt magába, hazagondolt.

Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha nevetni kedve lett volna, de olyan furcsának látszott az előtte, hogy ime, akik oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg hány mértföldre: azok mégis csak úgy itt vannak, mintha épen csak a mezőre ment volna ki, szántani, vagy kapálni a meleg barna földet. Hát nincs határ, ami elválaszsza tőlünk azokat, akik beleköltöztek a lelkünkbe?… Hiszen nincsen pillanata, hogy a felesége valahogy, még ha nem is gondol rá, ott ne legyen az eszébe. Meg az anyja, aki őt nevelte, szoktatta, meg az apja, aki épen olyan ember mint ő: hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső, csöndesen elgondolkodó, komoly ember.

A vékony Medveczki megszólalt mellette.

– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak eccer tudtam hazajutni.

– Eccer?

– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni kellett. Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész éccaka majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer megháltam, másik hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de akkor elkisért a vasútho a legnagyobb fiam.

– Hány esztendős?

– Mán lehetős… nyóc.

– Osztán gyalog jött magával?

– Gyalog.

– Osztán hogy ment vissza?

– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van ott, osztán leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a visszavitte.

– Mégis nagy merész vót egy gyereket elhozni.

– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy szikromot se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok.

– Derék gyerek.

– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha csak itt gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd csakhogynem szólok is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad el, mer mindig itt gyün mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát úgy tetszik, hogy elmarad.

Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy lehúzta sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint az ökör, ha előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével nyalogatja a száját.

– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte restelkedve, – hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije, csak épen, hogy nem látná.

– Úgy.

– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy fuharba, de majd csak hazakerül…

– Úgy.

– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának, mint mikor otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is kivánkozik mán hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van…

– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam odahaza, osztán láttam mi van odahaza.

– Mi?

– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának kellett bedógozni a kis fődrül mindent, behordani ősszel. Egy lúval. Mer tudja az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó szelid lovat, hanem azt a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a meg most a tavaszon az árokba fordította a szekeret, az asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden szét van. Semmi sincs jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta, hun felkél, hun lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs, az én apám egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy nekik. De hát hogy van a.

– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert véres, habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is ilyen bajok vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak is perelni…

– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent, szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem mindig ott van.

András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek szava! – fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi kéne! Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér vekszálni.

– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt hitte, ha ki nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét, tüdejét az a rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem min gondolkodni a háborúba.

– Mi gondja van? – kérdezte a Medvecki szeliden.

– Hát a feleségem, meg az anyám… Nem férnek össze…

A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő. Elkezdte az orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét szemét.

– A baj… – mondta a Medvecki.

Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből fel nem száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben folytatta.

– Nem tűrnek egymásnak… Mindenik csak maga akar uralkodni…

– Olyan az asszony mind.

– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát rájuk ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam legalább elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a cigányt, hogy ennek is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak semmit, de ennek megírták most otthunrul, hogy: «Csécseiné is hazament, mert megsokalta az anyjoka, hogy most is mindennap vasaltba jár!»

Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta az orrát. Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére is majd elindult tőle…

– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy fiatal asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a menyét…

Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy csikorgatta a fogát.

– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém találni valamelyik.

– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa csak: jó az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább egészséges: van benne vér, meg erő, azér tud veszekední… De ott van az én szegény jó feleségem: az is veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem veszekedik, mer ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette, úgy lenni azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez a háború nem vót…

András sóhajtott. Feltolta a sapkát megint a homlokára.

Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű köpönyegekben, amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert azon nem látszik meg semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket, mindenik magába merült és gondolkodott…

Azt mondja Medvecki:

– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is van valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek sajnálhatják csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé mennek…

András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú barna, zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság volt mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne most a cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz fegyveresek közt, arra valahova a másféle világba, fogolynak…

– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az embernek magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az… Hátha maga most meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt vóna meg… Azt vitte vóna magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én is élek. Osztán pedig a jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig mán mindegy, hogy hogy vót, mer akkor megint jó lesz minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert akkor mán nincs kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az ember halála után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van a… Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát ne gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek…

András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott, mintha jól kisirta vóna magát.

– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki meghótt, meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke erejében. Mindenki itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg anyámat, aki mind csak guggolt és a kályhasutról nézelődött. Hasgörcsei vótak, mert giliszta vót benne; mikor nagyon szenvedett, orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos, rákiáltott: «No mi baj néni!» Felveti az öreganyám rá, szegény a pillantását: azt feleleli, «a vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé fordult a falnak, többet szót se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám mindig itt van az én szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek én éhes, szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod szegény ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De lássa, az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja. Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer; lássa, aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog mesélni róla, hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon mindegy… a fő az, hogy a jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha ő elfelejtkezik, akkor lássa, lehet béke: a béke is háborús. Lehet háború: a háború is békességes.

András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte meg. Már föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott, milyen csúfságos volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először kigyütt… Igen, bizony, hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem tisztelt se istent, se embert… S egyszerre úgy látta, hogy ha ő alázatos, jó ember lett volna, az se jön rá: az a csapás; az asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma levelet ír nekik és megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga keserves gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S egyszerre a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan boldognak, életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni, hogy mán míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony, hogy kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni… Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön, de szeretetbe…

– András!

Fölnézett a hegyoldalra. A cigány kiáltozott:

– Van mán gomba!

– Jól van, Imre! Jól van cimbora!

– De meg a mieinket is látom András:

– Az is jól van. Jól van testvér…

– Odale vannak a völgybe, ahun a muszkák tanyáztak az este…

– Jól van… jól…

Mikor utólérték az ezredet, azok rendezkedtek a továbbnyomulásra.