Kálmán úrfit ereszték szélnek.
A pitvarnok aztán visszatért Demeter úrhoz s nagyon serényen előadá, hogy az úrfi mindnyájokon keresztül törte magát; két városi hajdut, a kik fel akarták tartóztatni, elgázolt; egy lovas pandur utána nyargalt, de az úrfi olyan gyorsan szaladt, hogy nem érte utol stb. stb.
Azután csendesség lett a szobában. Jelen volt ott Demeteren kívül fia János, leánya Lángainé és az ügyvéd, Sipos.
Sok ideig nem törte meg senki a hallgatást.
Végre Demeter úr, indulataiból epés nyugalmába visszatérve, leányához fordult:
– Nos, beszélj hát még valamit. Tudsz-e még valami jót?
Lángainé hallgatott.
– Tessék az iróasztalhoz ülni, tekintetes úr; inte most Demeter az ügyvédnek. Visszahozta kegyed a régi végrendeletemet?
– Itt van; szólt tompa hangon az ügyész s átnyújtá a zsebéből kivont iratot.
Azt pedig Demeter úr megfogá száraz ujjaival s nagy elégtételtevéssel elhasítá kétfelé, és azután minden darabot ismét kétfelé, míg az egész harminczkét darabra volt eltépve, akkor az egész laskává tépett iratromladékot egy tálczára tevé és János úrra bizta, hogy vesse azt azon módon a kandallóba, még egy csücske se maradjon belőle.
– És most tessék másikat irni, fiskális úr; ha majd le lesz tisztázva, hozzon azután öt tanút, a kik előttemezzék.
Most Lángainé bátorságot vett magának közbeszólani.
– Kérlek atyám, engedj meg egy szót; – nem akarok azért a rossz fiuért többé neked alkalmatlankodni, nincs egy szó mentségem is számára, ő megjavíthatlan; a mit keres magának, azt megtalálja; de Henriettért kérlek.
Demeter úr nem engedé tovább beszélni.
– Henriettért ugy-e? Mivel jobb ő, mint az öcscse? Azt hiszed, hogy engem bolonddá lehet tartani? óh én vén róka vagyok már ahhoz, hogy ilyen világos kelepczébe belépjek. Tán nem világos előttem, hogy ha én Henriettenek egy félmilliócskát hagyományozok, Kálmánt pedig kitagadom, hát ő rögtön megosztja testvérével, a mit neki hagytam; óh mert ez nagyon gonosz szivű leány; ismerem a rossz szivét. Nem! én rajtam nem fognak kaczagni halálom után.
Lángainé összekulcsolt kezekkel kérte:
– Atyám, gondold meg az Istenért azt a helyzetet, a mibe jönni kell e szegény leánynak, a kit férjhez adtál erővel egy emberhez, a kit nem szeretett s a ki őt elvette azért, mert tégedet gazdagnak ismert. Micsoda elátkozott élete fog ennek lenni azon ember mellett, ha te kitagadod őt vagyonodból; ha azon ember kegyelmére kell szorulva lennie, a ki csak jövendő örökségeért volt hozzá hizelgő…
– Az a jó! felelt rá kegyetlenül a beteg ember. Legyen megbüntetve kétszeresen, a miért ellenem föl mert lázadni. A mit felhoztál, az csak egygyel több ok arra, hogy azt tegyem, a mit régóta elhatároztam. Kaczagnom kell, ha elgondolom, milyen szemekkel fognak egymásra nézni, Hátszegi uram és Henriette asszony, ha ezt megtudják.
Még János is beleszólt:
– Hátszegi is megérdemli ezt a büntetést: ő is megbántott minket.
Lángainé nem ügyelt most arra, a mit János beszél, hanem a végső kétségbeesés elhatározásával lépett atyja ágyához és térdreborult előtte.
– Atyám! a mindenható Isten irgalmára kérlek; lelked üdvére, menybéli boldogságodra: légy kegyelmes szivű ez órában unokáid iránt; gondolj reá, hogy találkozni fogsz ott – a túlvilágon meghalt testvérünk szomorú lelkével s az kérdezni fogja tőled: mit tettél árva gyermekeimmel?
Sipos úrnak úgy fájt ez a jelenet, hogy nem állhatta tovább; fölkelt és kiment a szobából és odakinn könyeit kezdé törülgetni.
De nem indult meg e szavakon a beteg ember, vagy még inkább haragra indult rajtuk.
– Kelj fel innen és ne játszál én előttem komédiát; az én házam nem theatrum. Gondolj te csupán saját bajodra. Azt gondolod, te neked nincsen semmid a rováson? Azt gondolod, hogy én feledékeny eszű vagyok? – ne áltasd magadat azzal; rovásra van irva minden, a mivel valaha megbántottál; itt a fekete könyv, a mibe azt mindig följegyeztem, a fejem alatt; rajta háltam, nem felejtettem el belőle semmit, s mikor az összeszámolásra kerül a sor, benne lesz a számodásodban minden görbe nézés, minden büszke mondás, a mivel engem évek óta keseríteni akartál; és azoknak, hidd el nekem, nagyon nagy ára lesz téve. Aggódjál te saját magad miatt! Azt gondolod, kiengeszteltél azokkal az itt töltött éjszakákkal, mikben az álmot megtagadva szemeidtől, ágyam előtt ültél? – azt gondolod, beszámítom ezt a buzgó ápolást, a mivel hetek óta magadat gyötröd? Semmibe sem veszem azt. Ismerem a gondolataidat s túljárok rajtok. Két heti alázat nem vásárol meg tíz esztendei büszkeséget nálam. Hidegvérű emberre találsz bennem, a kit még halálos ágyán sem csal meg senki! És most hallgass. Szót ne emelj többet azok mellett, a kikre nekem méltó haragom van, mert ha még egyetlen sóhajtással utamba mersz állani, hogy őket meg ne büntessem, te is abban a sorsban fogsz részesülni, a miben ők!
Lángainé régóta felállt már, nem térdepelt többé.
Arczának régi feszes büszkeségét visszavette ismét; félig lecsukott pillái alól Demeter úrra alátekintve, összeszítt ajkai közül így szóla hozzá:
– Jól van tehát, kegyes uram. Te hidegvérű ember vagy; – én is az vagyok. Te nem szereted a komédiajátszást; – én sem szeretem. Nem szólok többet semmi szót a te szivedhez az én szivemből. Tégy, a mit tetszik! Irass, a mit tetszik. Majd ha nekem nem fog tetszeni, a mit irattál, én tenni fogok róla…
Demeter úr meg volt lepetve.
– Tenni fogsz róla, te? Mit tehetsz te az én végakaratom ellen? Rövideszű némber!
Lángainé hideg szilárdsággal felelt rá:
– Én meg fogom semmisíttetni a te végakaratodat.
– Esztelen! kiálta dühtől reszketve Demeter s kezeivel tétovázva keresgélt maga körül; nem tudod-e, hogy minden vagyon az enyim, hogy mindennel szabadon rendelkezhetem; hogy nekem tökéletes szabad akaratom van?
– Nincs.
Ezt a rövid szót mondta, semmit többet az özvegy s állt büszkén a két férfi előtt, kik álmélkodva bámultak reá; Demeter úr alig talált szót, mit e rövid egytagú igéhez kössön, olyan rettenetes, olyan képtelen, olyan felfoghatatlan volt az.
– Nincs? Hogy nekem nincs szabad akaratom? Hogy én nem tehetem azt, a mit akarok? János! János, kérlek nevess egy kicsit. Haha! Ez a jámbor lélek azt hiszi, hogy nekem nincs szabad akaratom azt tenni, a mi nekem tetszik; hogy én nem tehetek végrendeletet. Jer ide, segíts nekem kaczagni.
– Ne kaczagjatok, mert az megint csak színjátszás volna s én sem szeretem itthon a színjátékot. Te azt mondod, hogy hidegvérű ember vagy; én is az vagyok; – te azt mondod, hogy régóta készültél már erre a kegyetlen véghatározatra; én is régóta készülök már a védelemre. Te rovásra jegyeztél mindent, a mit gyermekeid, unokáid mondtak és tettek, még a rád vetett tekinteteiket is; – én is irtam naplót, a miben fel vannak jegyezve, a miket te tettél és mondtál; fel a tanuk nevei, a kik előtt tetted és mondtad, s a mily kegyetlen szóval lediktálod te ezt a végrendeletet, mely ártatlan véreid a koldusbotra juttatja, olyan és hasonló kegyetlenséggel fogok én előállani, hogy bebizonyítsam, miszerint te akkor – meg voltál háborodva.
Demeter ajkán megszakadt a lélekzet erre a szóra. János leült, úgy megijedt.
Erre nem volt senki készen.
– Én is készültem arra a csatára, a mire te! szólt büszke hanglejtéssel az özvegy. Én is gondoltam arra, mikor éjekről-éjekre álmatlanul virrasztottam ágyad mellett, a mire te gondoltál s bennem is megért az alatt valami, a míg te érlelted a végcsapást fejünkre. Én tűrtem, hallgattam s lemondtam. Én könyörögtem előtted; én letérdeltem ágyad előtt, mintha az volna az oltár s te az Isten rajta. Te eltaszítottál onnan, te átkot mondtál gyermekeidre; most lásd, hogy neked is részed lesz ebben az átokban. Tudjad, hogy akármint rendelkezel ellenünk, holtod után egy gyűlöletes pernek vetetted meg alapját, melyben arról leend a kérdés, hogy eszedet elvesztéd életedben; elő fognak állni orvosaid, cselédeid, a kiket én megnevezek és hosszú sorát fogják elmondani azon különczségeidnek, miket eddig a családi szentély titka fedett. Közbeszéddé lesznek szokatlan hóbortjaid s a birák mérlegelni fogják, hogy lehetett-e annak végóráiban tiszta öntudata, a kinek lelkében ily visszásan volt fordulva az eszmejárás? Ez rút per lesz, szégyen rád és mi ránk; de te akartad, s én megteszem. Most Isten legyen veled. Tedd, a mit gondolsz; én nem foglak látni többet. Házadat ez órában elhagyom – és soha vissza nem lépek bele.
Azzal büszkén az ajtóig haladt; ott még egyszer fejét félig visszafelé fordítva, mondá:
– Isten irgalma legyen veled.
És azután nem nézett vissza többet. Még abban az órában el is ment a háztól. Még azon a napon meg is halt Demeter úr.
János úr aztán nagyon meg volt akadva, mert pro primo nem tudta, hogy most a gyászjelentő lapokra kinyomassa-e Lángainé meg Henriette és Kálmán neveiket is, vagy pedig csak a magáét és a Makszikáét, mint egyedüli örökösét? pro secundo pedig az a nagy baja volt, hogy csakugyan szeget ütött a fejébe, vajjon nem tesz-e lépéseket Lángainé a többieket egészen kizáró végrendelet megsemmisítése végett, a hogy fenyegetőzött? mert kitelik ám az ettől a hóbortos asszonytól.
AZ ARADI ESTÉLYEK.
Kengyelesy gróf csakugyan szerencsésen hazaérkezett Aradra, ezuttal nem rabolta ki a Fatia Negra.
A hidvári vadászestéken mindazt visszanyerte, a mit a kengyelesi látogatás alkalmával vesztett s e fölötti örömében szabad rendelkezést adott a grófnénak termeit az ottani elegans világ számára megnyithatni.
Mert Aradnak igen elegáns közönsége van; Pest után itt egyesül minden aristocraticus elem, sőt Pest fölött még az az előnye is van, hogy a társaság nem oszlik szét a különböző idények szerint; Csákó, Ménes, Magyarát, Világos és a körüllakó főurak pusztáin levő kastélyok mind úgy egy csoportban vannak Arad körül, hogy sem nyár, sem ősz nem szórja szét messzire az ismerősöket; azoknak, kik a társasélet örömeit szakadatlanul birják élvezni, Arad valóságos Aranjuez.
Kengyelesi grófnénak nem kellett az ilyen ajánlatot kétszer mondani; másnap mindjárt kezdetét vette a sok bemutatás. (Ez ideig a grófné visszavonultan élt Aradon.) A kik a jobb körök nevezetességei voltak, azoknak bevezetéséről az ismerősök gondoskodtak; a távolabb állókat, kiket még senki sem ismert, magának a grófnak kellett felkeresni s bemutatni. Neki tetszett ez a mulatság.
Azok közé, kiket így messziről kellett bevonni a társaságba, tartozott egy Pestről jött fiatal ember, itt jelenleg megyei hivatalnok (azon időkben különösen kitüntetett osztály), kit míveltségeért nagyon dicsérnek, ki megyegyűléseken már egy párszor igen értelmesen meg is szólalt: bizonyos Vámhidy Szilárd.
Hanem a mi a hölgyeket jobban érdekli az ő megyegyűlésen tartott beszédeinél, a felőle elterjedt hír ama regényes szerelmi viszonyáról egy gazdag pesti tőzsér leányával, ki miatt az ifju magát el akarta ölni, a leánynyal összebeszélve; szinte a halál révéről hozták már vissza; hanem azért a leány csak férjhez ment a gazdag Hátszegihez.
No ezt a fiatal embert okvetlen meg kellett ismernie a grófnénak. Hogyne? Azt az ideált, a kibe Henriette szerelmes volt s a ki magát vele együtt el akarta ölni. Oh az ilyen species nagyon ritka már a mai világon; megérdemli, hogy mutogassák.
A grófné annyit beszélt felőle férjének, annyira magasztalta az ifjut, pedig csak úgy messziről látta egynehányszor, hogy Kengyelesy már kezdett nyugtalankodni miatta.
Be kellett őt mutatnia a feleségének. E végett elébb magának is meg kellett ismerkednie; ez könnyen ment, az alispán mindkettőjüknek jó ismerősük volt, ott megbarátkoztak. Kengyelesy grófot azután, ha egyszer megbarátkozott valakivel, nem lehetett többé kikerülni; az fogta az embert, vitte, pártolta, boszantotta és mindent elmondott neki, a mi a nyelvére akadt.
– Kedves barátom, az én feleségem ön után bolondul. Valósággal el van öntől bolondulva. Már egy hét óta szekiroz, hogy önt keressem fel és vigyem hozzá. De előre figyelmeztetem önt, kedves barátom, vigyázzon magára; az egy igen csodálatos asszony, már sok emberrel tett így, mint önnel. Egyszer magához vonta őket, enchantirozta, elbűvölte; s mikor már egészen schachmattá tette, akkor ott hagyta a faképnél; mint a hogy szokás a matt után megint másik parthiet kezdeni. Ez valóságos endiablée asszony! Mindenkivel kiköt; nincs fiatal ember, a kitől eltűrné, hogy belé ne szeressen; egy pár hétig aztán engemet szánnak, már a harmadik héten én szánom szegényeket. Mert tudja barátom, a mellett ez egy Penelope! A hitvesi hűség valódi Vestalángja nála, mely soha sem alhatik ki a nélkül, hogy az őrizőnek meg ne kellene halni. Hanem, kedves barátom, délelőtt nem szokás világos sárga keztyűt húzni látogatásokhoz. Lássa.
Szilárd azt felelé, hogy ő nála már három órakor délután van.
– Ebédelt már? kérdé gróf Kengyelesy ijedten. Ah, kedves barátom, akkor kérem, vegyen a fogai közé egy pár szemecskét ebből a cachou aromatiquéeból. Ezt mindig velem hordom. E nélkül nem lehet hölgyekkel beszélni ebéd után. Tudja ön: ez elveszi az ember szájának azt a bizonyos utóemlékét, a mi ebéd után, kivált egy kis borocska után, önkéntelenül visszasugárzik.
– Hiszen nem beszélünk mi olyan közelről egymással.
– Azt ki tudja? – No hát csak arra figyelmeztetem kedves barátom, hogy vigyázzon magára; eszén járjon, hidegvérű legyen; eszébe jussanak jó tanácsaim s mihelyt idejét találja, lásson valami jó parthie után, mert addig ezer veszélynek van a fiatal ember kitéve. Köztünk mondva, azután még kétezernek van kitéve, aztán meg az is igaz, hogy nincs jó parthie a világon, mert minden asszony el tudja azt bőven költeni, a mit magával hozott.
Szilárdnak soha sem volt szükség a gróffal vitázni, mert ő rendesen maga magát kidisputálta, ha beszélni engedték.
Az első bemutatás szokás szerinti feszességét igen hamar megtörték a gróf bizarr ötletei.
A grófné habos moir antique ruhába volt öltözve, melyhez hosszú angol fürtöket viselt.
– Ugy-e bár, Szilárd barátom, szólt a gróf, ez a ruha, meg ez a coiffure sehogy sem áll a grófné arczához, mi?
Sok jámbor fiatal embert kétségbe ejtett volna egy ilyen hóbortos kérdés; egyik ügyetlen bókbul a másikba botlottak volna egy ilyen «banditadöfés» kiparirozása közben; az én Szilárdom örökké nyugodt arczát egy perczig sem hozta zavarba az.
– A grófnénak minden jól illik, válaszolt rá; de én még is tudok egyet, a mi ennél is csinosabb, a mi minden hölgyet szebbé tesz.
– Nos? ön kiváncsivá tesz; szólt a grófné.
– Ön oly műismerő volna, hán? kiálta rá a gróf.
– Azok a kék szövetek, fehér pontocskákkal, annyi bűbájt szaporítanak minden hölgy alakján, s mellé egy ősi csipkefőkötő.
– Áh ha há, bravo, kiálta Kengyelesy. Még a hölgyek közt is korteskedés!
(Talán te már nem is tudod, kedves olvasóm, azoknak a kék ruháknak történetét, azokkal a fehér pontocskákkal? a miket egy időben olyan nagy lelkesüléssel kezdtek viselni Magyarhon högyei. Oh az nevezetes időszak volt! Sokat beszéltek akkor arról.)
A másnapi fényes estélyen Kengyelesy grófné olyan fehérpontos kék honi szövetbe volt őltözve, olyan csipkefodros főkötővel fején, a milyent Szilárd mondott neki.
– Tessék! drága barátom! szólt a gróf az ajtón belépő Szilárdot rögtön elfogva, ott van ni. Tetőtül talpig úgy costumirozva, a hogy ön rendelte. Mondtam ugy-e? Sajnálom önt; már benne van a hálóban.
Szilárd sietett a grófnét üdvözölni, ki az egész estélyen át különösen kitünteté a szép ifjut. Nem csinált belőle titkot.
S ha még valakinek kikerülte volna a figyelmét, azt maga a gróf sietett figyelmessé tenni, egész este járt-kelt férfiak, asszonyok között s háborgatta őket észrevételeivel.
– Ahol van, ni. Már megfogta. Odaülteté maga mellé; mindig vele beszél. Még politizál is a kedveért, pedig nem ért hozzá. Az elébb, hogy vele tánczolta s quadrillt, mindig elkéstek a figurából a nagy causerie miatt. Én mondtam előre a fiatal embernek, hogy így jár; mondtam neki, hogy vigyázzon magára; de nem veszi hasznát; ő is hanyatthomlok rohan a veszedelmébe, mint a vacsoravesztő pille a lámpásba.
– És így tovább.
Egy óra alatt az egész társaság tudta (tudhatta, mert Kengyelesy elmondta mindenkinek), hogy az a komoly képű fiatal ember ott a grófné mellett, a kinek még most olyan nehezen sikerül a mosolygás, micsoda szerepre van szánva ezeken a pallókon?…
… Hanem hogy az a fiatal huszártiszt ott a harmadik szobában, a ki csak úgy en passant vetődött most ide Pardubiczból, a ki egész este egy pillanatra sem bukkan be a tánczterembe, hanem ül két öreg úrral egy asztalnál és tarokkozik, a ki a bemutatás első pillanatán kívül egy szót sem váltott a házinővel, a kit nem érdekel az egész társaságból senki, – – hogy ennek micsoda szerep van itt szánva? azt már nem tudja senki, a gróf legkevésbbé; – hanem a grófné talán mégis tudja.
Harmadnap a köszönőlátogatást kelle megtenni Szilárdnak a grófnénál. – Készakarva olyan órában ment, a mikor tudta, hogy nincs otthon, s egy látogatójegy hátrahagyásával elvégezheti a látogatás kötelességét. Hanem este találkozott vele a szinházban. Az előadásnak vége volt, a grófné kocsija még nem járt elő, s míg az előcsarnokban arra várt, Szilárdnak nem lehetett őt elhagyni.
– Oh az nem megy ám, tisztelt uram, szólt tréfásan a grófné, hogy ön kilesse, mikor nem vagyok otthon, s akkor egy látogatójegygyel lerója tisztét. Ismerjük ezt a szokást, de önnek nem szabad azt használatba venni. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Igen sok, a mit önnek meg kell tudni tőlem. Azért csak igérje meg gyorsan, hogy holnap tizenkét órakor el fog jönni hozzám, különben megteszem azt a tréfát, hogy világ rémületére felkérem önt, hogy jőjjön velem rögtön kocsimon.
Más kedélyű ember aligha fel nem találta volna magát, hogy e fenyegetésre azt felelje, hogy ijessze hát meg a grófné e merénylettel a világot, hanem Szilárd komoly képpel azt viszonzá, hogy jó lesz, tehát holnap reggel 12 órakor el fog menni.
El is ment. Nem igen dobogott a szíve, mikor belépett a grófné magántermébe; a sok tétova eszme közül azt tartotta meg legjobban, – a mit a gróftól hallott. Tréfát űznek vele.
Tehetnek, a mit akarnak.
A grófné halkan tudatta komornyikjával, hogy senki számára sincs itthon s azzal leültette magával szemközt Szilárdot. – A grófné szép asszony volt és szépen is tudott öltözködni. A grófnénak igen szép szemei voltak és igen szépen tudott mosolyogni velük. A grófnénak igen szép kis szája volt, s ha megszólalt, még szebb lett, mert igen elmésen tudott beszélni. A veszedelem félre ismerhetlen.
– Édes jó Szilárd; szólt a grófné azzal a könnyű, természetes naivsággal, mely annyira lefegyverző az erős ész ellenében; ne nehezteljen, hogy néhány bizalmas szót intézek önhöz. A világban rövid időn azt fogják beszélni, hogy ön szerelmes én belém, én pedig önbe. Én nem fogom hinni az elsőbbit, ön nem fogja hinni a másodikat. A világ beszéljen, a mit neki tetszik. A milyen keveset gondol ön arra, hogy érzelmeivel felém forduljon, ép olyan kevéssé van nekem szándokom, azokkal könnyelmű játékot űzni. Nekem egy jó, áldott férjem van, a kit gonoszság volna megkeserítenem; nem is adok rá okot; önnek pedig egészen más gondjai vannak. Én ismerem önnek a gondjait. No ne haragudjék; ne húzza úgy össze a szemöldeit; az önnek jól áll, de én nem akarom, hogy tegye. Én nem vagyok tolakodó; nem akarom önt meglopni: nem kérdezem, hová ásta el kincseit? én csak azt mondom, hogy tudom, hogy önnek kincsei vannak, s azok el vannak ásva. No mondja ugy-e, ön nem fél én tőlem?
Szilárdot e váratlan fordulat kissé zavarba hozta. Puszta kiváncsiság volna-e az?
– Nincs félteni valóm, grófné; szólt mosolyogva. Nincsenek elásott titkaim. Fiatal ember voltam, mint más; voltak bohó ábrándjaim, mint másnak; s kigyógyultam belőlük, mint minden ember.
– No, ön most nem mond igazat: ön nem gyógyult ki belőlük. Hanem hát legelőbb is azt kell önnek mondanom, hogy ne higyje felőlem, mintha én csak asszonyi kiváncsiságból akarnék olyan tárgyakat ön előtt felemlegetni, a miknek gondolatja önnek fáj, mintha én csak mendemondát hajhászni fordulnék önhöz azzal a szóval, hogy legyen irántam bizalmas s vissza akarnék élni bizalmával. Higyje el, én nagyon szeretem a tréfát léha, tartaléktalan férfiak irányában alkalmazni; de a jó szivet mindig tisztelem, mert az olyan ritkaság. – A kiről beszélni akarok önnek, az énnekem barátném, s az nagyon, nagyon, de igen nagyon szerencsétlen…
Szilárdnak el kellett hinni, hogy ez igaz, mert a grófné szemében könycsepp ragyogott.
– Oka vagyok én annak? kérdezé keserűn.
– Ön nem, de ő sem; én tudom bizonyosan. Mindennek oka a pénz; a szomj a pénz után. Nincs szerencsétlenebb teremtés a világon, mint egy gazdag ember leánya. Hanem hát ez most mind csekély baj: férjhez adták valakihez, a kit nem szeretett; a ki elvette azért, mert nagyapja milliókkal bir; a kihez nagyapja átokkal fenyegetőzve riasztá nőül menni, s most, miután e férfi nejévé lett, a ki iránt még csak barátságot sem érezhet, nagyapja végrendeletet tesz és kitagadja mindenéből.
Szilárd ajkai vonaglottak e szóra.
– Képzelheti ön azt, a mi most következik. A nő nem szeret és nem szerettetik. Hozzá adták egy keleti nábobhoz, a ki menyasszonyát gazdagnak hivén, úgy költött azóta, mint egy fejedelem. És most ez az ember egyszerre arra a hírre ébred fel, hogy nejének semmije sincs. Ismeri ön azt a szót, hogy «kegyelemkenyér»?
– A szót ismerem, de a kenyeret nem kóstoltam.
– Hanem arról soha sem fog önnek fogalma lenni, hogy mi az a kegyelemkenyér, a mit egy férj ád annak a nőnek, a kit gazdagnak hitt s szegénynek talált. S még hagyján, ha ez a férj maga is szegény ember! De hátha gazdag – oh ez a kenyér nagyon keserű.
(Ugy-e keserű? gondolá magában Szilárd; az a kenyér, a mit én ajánlottam neki, az csak száraz volt.)
A grófné látva, hogy Szilárd hallgat, folytatá beszédét.
– Biztosan értesültem felőle, hogy a báró magaviselete neje irányában azóta egészen megváltozott, hogy megtudta annak kitagadását. Épen sokat vesztett a kártyán, midőn ez a hír érte. E fölötti rossz kedvét épen nem iparkodik neje előtt eltitkolni. Henriettenek voltak jótékonysági kiadásai, a vidék szegényei őt tarták szabadító angyaluknak, most ezt a szerepet meg kellett szüntetnie. Zárt ajtót kell tartania a könyörgők előtt, mert férje nem szabadítja fel haszontalan kiadásokra. Sőt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, még azt is mondják, hogy miután Henriettenek meg van az a szokása, hogy mikor nincs pénze szétosztani boldogtalan emberek között, akkor az ékszereit nem restelli zálogba tenni, tehát most Hátszegi azokat zár alatt tartja, s csak olyankor adja elő, mikor valami pompához kellenek s olyankor kényszeríti nejét azokat felrakni magára. Tudja, hogy ez nagy megaláztatás egy nőre nézve.
(Szilárd gondolta magában: ha az enyim lettél volna, most volna csendes tűzhelyed, kis szobáid, a mikben magad volnál az úrnő; én nem vennék ékszereket, de két falatom közül a jobbik mindig a tied volna.)
– És a mi a legmegalázóbb a nőre nézve: most már Hátszegi még csak titkolni sem igyekszik előtte sértő szenvedélyét, mely köztudomás volt eddig is, de a nő legalább nem tudta; – most már ő is tudja.
Szilárd kérdőleg tekinte a grófnéra, mint a ki nem értett valamit.
– No, értem alatta azt a tulságosan chevaleresque hajlamot, mely a női szépség bálványozását még a parasztnőkre is kiterjeszti.
(Szilárd gondolá magában: ha az enyim lettél volna, olyan helyen állna képed, a hova más nőarcznak még csak árnyéka sem vetődnék soha.)
– Ön nagyon elgondolkozik azon, a mit beszélek, édes Vámhidy; pedig ne gondolja, hogy én csupán azért beszélek, hogy önnek érdekes újságokat mondjak. Más bajom van, illetőleg nem nekem, de szegény Henriettenek.
– S érdemesít rá, hogy ezt megtudjam?
– Oh, ő bizonyosan nem fordulna panaszával önhöz; – de ezt én találtam ki. Azt gondolom, legjobb helyen beszélek. Henriette szivét még egy nagyobb csapás érte, a mi annál érzékenyebb, mert folytonos sajgásban tartja. Öcscse, Kálmán, Pestről hirtelen eltünt s azóta nem tudni, hová lett.
Szilárdot e szavak nagyon megindították.
– Ezerfélét beszélnek róla, a mit én nem akarok elmondani. Azoknak nagyobb része igen rossz. Henriette megtudva ez esetet, kérte férjét, hogy járjon utána Kálmán eltünése okainak. Hátszegi irt ügynökének, kapott is tőle választ, de azt semmi áron sem akarja Henriettenek megmutatni; sőt megparancsolta neki, hogy többé előtte Kálmán öcscsét elő ne hozza. Most ez a szegény nő kétségbe van esve, el nem tudja gondolni, miért titkolják előtte testvére eltüntének okát? És most jövök már arra, a miért önnek ezt a sok szóbeszédet elmondtam. Henriette azt hiszi s én is meg vagyok felőle győződve, hogy ha testvére életben van, akkor csak egy embert fog felkeresni és az senki sem más, mint ön.
– Szegény fiu; engem nagyon szeretett, sóhajta Szilárd.
– Érti ön már most az összefüggést, ugy-e bár? Ha valaki megtudhatja Henriette testvérének hollétét, annak valódi okát, a miért Pesten levő rokonait elhagyá, és sem Lángainéhoz, a ki védője volt, sem testvéréhez nem menekült, úgy az ön lehet legbizonyosabban. Ezt nem lehet ügyvédre bízni, mert ez nagyon sok gyöngédséggel jár; ide érzelem, lovagiasság szükséges s ha már a férj elutasítá magától e nemes feladatot, úgy nincs kihez fordulni, – mint – a feláldozotthoz.
Szilárd ajkait harapta, hogy a köny szemébe ne jőjjön.
Ki hinné, hogy a könnyelmű nőknek annyi érzésük legyen barátnéik iránt?
Szilárd fölkelt, meghajtá magát s azt válaszolta a grófnénak röviden, hogy magára vállalja e feladatot.
A grófné kedvesen nyujtá elé kezét.
– És engemet mindenről tudósítani fog; mert én vagyok a közös posta kettőjük között.
Szilárd megköszönte a grófné bizalmát iránta és távozott.
Estig gondolkozott a hallottakon s akkorra készen volt fejében a terv.
Este a casinóban találkozott Kengyelesyvel. A gróf több sportsmann jelenlétében rátámadt:
– Gyere ide csak, drága barátom! Hogy van ön? (Szokása volt az embert egy lélekzet alatt tegezni és önözni.) Ezer milliom ördögbe; a dolog görbére kezd menni. Ön ma a feleségemnél volt délben tizenkét órakor, együtt ültetek egész egyig; senkit sem eresztettek be; a grófné el van ön által ragadtatva; nem beszél egyébről, csak arról, hogy ön milyen derék ficzkó, hogy mennyire örül annak, hogy önt megismerte, hogy ön egy valódi ideál! egy lumen! vagy micsoda? Figyelmeztetem rá «kedves barátom», hogy én nem tréfálok; én velem nem lehet bolondozni; ha ön igazán magába szeretteti a feleségemet, megjárja velem, mert én elválok tőle s kényszeríteni fogom önt, hogy elvegye! Mi?
A többi úr nevetett rajta nagyon, maga Kengyelesy is.
Vámhidy természetesen olyanforma arczot csinált, mint a ki ártatlan az egészben.
A gróf comicus szigorral megfogá attilája gombját s szeme közé nézve, kérdé:
– Hát miről beszéltetek folyvást, hán? No ne süsd le a szemedet; nézz rám! Miről beszéltetek egy óra hosszat?
Szilárdnak valami mást kellett kigondolni hevenyében.
– Hát – a szinházról, zenéről, irodalomról…
– Ahá. A feleségem meg azt mondta: a honi divatról, országgyűlésről, politikáról. Tehát már hazudtok? No csak hazudjatok. – Azért mégis rá fognak téged szedni, meglásd.
Azzal a kandallóhoz hátrált, frakkja szárnyait szétvonva, két zsebébe dugott kezével s nevetve nézett sorba a körül állók szemeibe, a kik maguk is nagyon hahotáztak.
Szilárd egyet gondolt, megfordult a sarkán, s ott hagyta őket.
Csak egy fiatal huszártiszt nem ügyelt rá; az ott olvasott egy karszékben valami ujságot s mikor Kengyelesy éles hangú kaczagása nagyon verte a füleit, meglepetve nézett fel rá:
– Mit? Mi az?
Azután egy egész hétig nem látta a gróf Vámhidyt; kereste mindenütt, sehol sem akadt nyomába. Mindennap kérdezte a grófnétól: hová tette? Nem volt-e itt? az nevetett és tréfával ütötte el a kérdést. A gróf dühös kezdett lenni minden ismerősére, a ki nem tudott neki arra a kérdésére felelni, hová lett Szilárd?
– Arra a ficzkóra úgy rátaláltam ijeszteni, hogy megszökött Aradról. Ez már nagyszerű diadal a grófnétól! Úgy meghódítani valakit, hogy levegővé váljék, elpárologjon, a semmibe tünjön.
Az első estély után tíz napra volt rendezve a másik, Szilárd még abban sem jelent meg. Kengyelesy kérdezősködött felőle fűtől-fától, de nem tudta kinyomozni, hová lett? Az egész társaságból senki sem tudott felőle.
– Kedves barátom, ez megmérgezte magát. Világos. A ki már egyszer ráadta ilyenre a fejét, az másodszor is megkisérti. Én mosom a kezemet; a grófné az oka; minek tréfál ilyen emberekkel. Bizonyosan mérget vett be s elbujdosott vele valami erdőbe, s majd csak egy hónap mulva találják meg véletlenül.
– Kit találunk meg véletlenül? kérdezé egy hang a háta mögött. Hátra nézett: hát az épen elveszett volt.
– Ah csak hogy megkerült ön! ugyan hol járt annyi ideig? Én már azt hittem, hogy az én fenyegetéseim riasztották el örökre. Jőjjön, az Isten áldja meg, hadd viszem a feleségemhez. Szegény fiú! azt gondoltam, már elölte magát.
Azzal karja alá vonta Szilárd kezét, czepelte a grófnéhoz: «itt van, megtaláltam; ne tessék kétségbeesni miatta. Tessék leülni mellé, itt van egy szék. Gondom lesz rá, hogy senki se háborítsa önöket. Igy ni. El ne ölje magát, édes barátom. El nem tudnám viselni a lelkemen.»
A grófné megszorítá Szilárd kezét s inte neki, hogy maradjon.
– Most érkeztem Pestről, monda Szilárd.
– Igen? Nos?
– Mindent megtudtam. Azaz, hogy mindent még nem; de igen sokat.
– Szóljon, kérem. Úgy is mindenki tánczol most, nem ügyelnek ránk.
– A Lapussa család tagjai az öreg holta után keserű vitában vannak. A végrendelet ellen, mely Jánost, a legidősbet teszi általános örökössé, a többieket kirekesztve, törvényesen fellépett Lángainé, az özvegy. Ügyvédétől tudok mindent, ki hajdan főnököm volt és igen derék, rokonszenvre méltó ember. Lángainé azt bizonyítja, hogy az öreg Lapussa nem volt ép elméje használatában, midőn családja egyéb tagjait kirekeszté, s ezt egyéb bizonyítékokon kívül, miket bámulatos női furfanggal győzött halomra gyűjteni, leginkább azzal támogatja, miszerint az öreg úrnak épen semmi oka sem lehetett unokáit, kik soha meg nem bántották, kik szégyenére nem váltak, gyűlölni, kiátkozni. Ennek ellenében János úr azt hozza fel, miszerint igenis volt oka édes atyjának unokáit gyűlölni, mert először is báró Hátszeginé a mióta férjhez ment, soha nagyatyjának levelet nem irt; hogy mind ő, mind férje odahaza az öreg úr felől a legtiszteletlenebbül nyilatkoztak; az utóbbi nevezetesen nagyon nyiltan elárulá, hogy szeretné már, ha nem kellene az öreg emberek drámájának ötödik felvonásában a függöny legördültére olyan sokáig várakozni; tanúbizonyság erre bizonyos Margari, kit az öreg Lapussa azelőtt felolvasójának tartott, midőn leányát férjhez adta, akkor pedig Hátszegire erőszakolt titkárul; voltaképen azonban messzire előtervezett okokból, kém gyanánt tartott nála, ki most aztán mindenféle szennyes rágalmakra esküszik Hátszegiék ellen, János úr által eszközül visszahivatva onnan. A másikra, a gyermekre nézve, pedig egy borzasztó váddal áll elő unokabátyja. Egy váltót mutat elő negyvenezer forintról, melyet a gyermek hamisított, nénje, Hátszegi báróné nevére.
– Ah! kiálta fel a grófné, hitetlenség hangján.
– A dolog nevetségesen hihetetlen, de így van, én láttam a váltót, mert biróilag le van foglalva. Egészen a fiu keze irása, még testvérének aláirt nevében is felismerhető, melyet még csak nem is utánzott jól.
Itt Szilárd félbeszakítá beszédét; valami jutott eszébe: ah, azt a névaláirását Henriettenek ő ismerte igen jól!
– Összeüt ez esettel a fiunak rögtöni eltünése, ki azóta minden utánjárásra sem került elő, a mi a bajt tetemesen öregbíti. Az nap, a midőn e váltóról beszélni kezdtek, eltünt a növeldéből s úgy látszik, hogy e szökésre már régóta készült.
– De mi vihette volna ezt a fiatal gyermeket ilyen tényre? úgy tudom, hogy alig több tizenhárom évesnél?
– Sok természeti könnyelműség volt benne. Azonban ez még nem elég magyarázat arra, hogy nénje nevére negyvenezer forintos váltót hamisítson.
– S miért nem akarta ezt a báró nejével tudatni?
– Nagysád nem sejti? – Én jól tudom. Hátszegi nagyon jól ismeri nejét. Igen jól érzi ő azt előre, hogy a mint a báróné meg fogja tudni, hogy öcscsét azzal vádolják, miszerint az nevére váltót hamisított, az egy perczig sem fog kételkedni azon, hogy mit tegyen? hanem valódinak fogja elismerni a hamisított aláirást.
– Valóban! ön igazat mond. És azzal testvére meg lesz mentve.
– Tökéletesen.
– De akkor neki kell fizetni azt az összeget.
– Vagy kifizetni, vagy bepereltetni magát miatta.
– Hm. Szegény asszony; de neki most semmi pénze sincs. Ez fatális helyzet, nagyon fatális. No de semmi. Ha az ő ékszerei zár alatt vannak, az enyimeket nem őrzi senki.
Szilárd nem állhatta meg, hogy e legjobb szívből jött szavakért forrón meg ne csókolja a grófné kezét. Egészen el volt ragadtatva attól.
– Áh áh! rikácsolá háta mögött a gróf; már ennyire vagyunk? Szép, nagyon szép! No no, fiatal barátom, csak ne ijedjen meg tőlem! Kérem, én tőlem való féltében valami kárt ne tegyen magában, az Isten áldja meg.
– Majd holnap kifőzzük ezt. Egy órakor elvárom, súgá a grófné Szilárdnak. Most mennem kell, a cotillon kezdődik?
– Hát ön nem tánczol? kérdezé Szilárdtól a gróf. Menjen, lásson hozzá, még azt találnák mondani, hogy gyászol; pedig hála Istennek, nem az ön ipa volt az öreg Lapussa, hanem Hátszegié, gyászolja az. Menjen ön tánczolni…
ÁRULÁS ÁRULÁSÉRT.
Csodálatosnak fog előttünk tetszeni, hogy a Fatia Negra éji kalandja nem híresült el a vidéken.
Nem beszéltek róla; mintha minden ember, a ki tudott felőle, kihalt volna a világból, mielőtt elmondhatta másnak.
A jegesvölgyi kunyhó lakói nyom nélkül eltüntek; a kecskenyáj pásztor nélkül elszéledezett, farkasoktól szétzüllesztve; senki sem tudott róla hírt mondani, hová lett Juon Táre és Marióra?
Nem is sok gondja volt rájuk a világnak: eltünhettek, elveszhettek; a hogy elegen elmúlnak, kik ez igénytelen életet viselik.
A ki legkevésbbé mutatta, hogy az éji kalandról tud valamit, az maga Anicza volt. Henriette előtt zokogva beszélte el, azontúl hallgatott mindenki előtt, s ha mások látták, jó kedvű arczot mutatott. Belül volt szívében a méreg; engedte azt érni.
A Fatia Negra két hét mulva meglátogatá. Már akkor semmi baja nem volt; az életveszélyes küzdelem nyomait hamar kiheverte. Anicza még szerelmesebbnek mutatta magát hozzá, mint eddig. Nem is kérdezte tőle, hol járt oly sokáig? nem is vette észre azt a sebforradást nyakán, a mi azelőtt nem volt ott.
Éjjel jött hozzá a Fatia Negra, mint mindig. A hirhedt kalandor nagyon óvatos volt; bizonyosan tudhatá Anicza, hogy a midőn őt látogatni jő ilyen emberlakta helyre, előtte és utána meghitt emberei járnak, a kik őrt állanak az utczák szegletein s jelt adnak, ha valami veszély közelít. Csak a havasok közt szokott egyedül járni. Abban is nagyon vigyázó, hogy soha bort nem iszik: nem lehet vele megejteni.
Ha pedig egyszer fegyvere kezében van, akkor még ha körül van is fogva, ki tudja vágni magát.
– Fatia Negra, szólt a leány, átfűzve karjával a férfi nyakát, a mult éjjel rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a himlő megrontotta arczomat; szeretnél-e engemet, ha himlőhelyes volnék?
– Akkor is szeretnélek, felelt a kalandor.
– Eredj! Hiszen nem vagyok himlőhelyes! Csókolj meg. Azután megint az az álmom volt, hogy minden vagyonunk elpusztult; én koldulni mentem rongyosan, bekötött fővel. Szeretnél-e engemet, ha én rongyos koldus lennék?
– Bohó vagy. Hogyne szeretnélek.
– No, hát ölelj meg szépen. Azután meg azt álmodtam, hogy valami nagy dologért tömlöczbe zártak, elitéltek sok esztendei fogságra, hogy ott töltsem fiatalságomat a vasrostélyos ablakon belül, s csak akkor szabaduljak ki, mikor már vén, töpörödött anyóka lett belőlem. Szeretnél-e engem akkor is, ha a börtönben volnék? odajönnél a vasrostélyhoz velem beszélgetni?
– Álljon be már a bohó szád! Ki győzne arra mind felelni, a mit te kérdezgetsz? szólt a kalandor, s hogy annál biztosabban szót fogadjon a nő, egy csókkal lezárta a száját.
De a mint a csóknak vége volt, megint tovább fecsegett az:
– De azután még azt is álmodtam, ezért már igazán haragszom magamra, mintha valakihez nőül mentem volna, s tégedet elfelejtélek. Szeretnél-e engemet akkor is, ha téged megcsalnálak és mást szeretnék?
– Igen; akkor is szeretnélek, Anicza, s szerelemből keresztül lőném a szivedet.
Hogy kaczagott ezen a mondáson a leány.
– Várj, pedig az mind meg fog történni, a mit én mondtam; mert az én álmaim mindig beteljesülnek. Meg fogok betegedni és megrútulok; el fogok szegényedni, koldus leszek, el fognak itélni tömlöczre, rabbá leszek; – meg foglak csalni, máshoz megyek: – majd meglátom, ha szeretsz? majd meglátom, ha megölsz-e?
Anicza saját beszédét is nagyon nevetni valónak találta. A kaczajra belépett a szobába az öreg Onucz. Leánya nevetve fordult feléje:
– Ugy-e apám, igaz, hogy engem hárman is kérnek feleségül? Fatia Negrától kérdem, hogy melyikhez menjek?
Az öreg Onucz nagyon fintorgatta erre a kérdésre az orrát, mert azt szerette volna rá felelni, hogy «bár mennél akárkihez, csak mennél igazán», de nem merte a Fatia Negrát megbántani.
– Hja, bizony, domnule, a mi igaz, az igaz; az ember csak elgondolja magában, hogy hát minek töröm én magamat vénségemig annyira? mit kaparok egyik aranyat a másik után rakásra, ha nincsen miért? Itt volna egyetlen egy leányom, szép leány, jó leány is; de hát mit használ? – te férje mégsem vagy. Ha tudnám, hogy van valami szeglete a világnak, a hová te el nem jutsz, összeszedném a holmimat, felkerekednék s oda mennék mindenestül; de hát mit használna, te mindenütt rám találsz s leányomat megint csak elbolondítanád; azért csak hát nem is mozdulok.
– Ne zúgolódjál, öreg, mindennek eljön az ideje. Nem lesz nekem mindig ez a fekete álarcz a képemen, mikor hozzátok jövök; nem lesz az én nevem mindig Fatia Negra. Majd lesz egy nap, a mikor négylovas hintó hajt be az udvarodra; tarsolyos hajdú ugrik le a bakról az ezüstfogantyús kocsiajtót kinyitni s aranyruhás gavallér száll ki belőle, a ki leánynézőbe jön hozzád. Ha ezt a gyűrűt meglátod az ujján, arról tudod majd meg, hogy az én vagyok; akkor aztán nem lesz több Fatia Negra a világon; együtt elmegyünk Bukarestbe, igazi román városba, a hol megbecsülnek bennünket, s akkor kezdődnek majd a mi jó napjaink.
Az öreg Onucz szivét annyira meghatotta ez a biztatás, hogy összecsókolta érte a Fatia Negra orczáját, nem törődve vele, hogy az fekete selyemmel van födve, épen úgy, mint sok ember nem bánja, ha keztyű van húzva a kézre, a mit megcsókol.
– Csak hát lenne már ez hamar! de mikor olyan régen biztatsz.
– Nem lehet még befejeznünk a munkát. A pénzverdére nagyon sokat költöttem az idén, annak ki kell venni a hasznát; igen sok emberünk van, a ki sokat vár tőlünk; ha ki nem elégítjük, örökké fenyegető terhünkre marad; ezért vagyok kénytelen az álarczot tovább is viselni; ha egyszer leteszem, akkor az, a ki ezt viselte, meg van halva és semmi köze hozzám többé.
Az öreg Onucz a két térdét verte önelégült örömében e szavakra, csakhogy tánczra nem kerekedett; míg ellenkezőleg Anicza mélyen elmélázott, mint a ki valami hálózatos terv bogait szedegeti össze; magának a kalandornak is feltünt ez a szórakozottság.
– Min gondolkozol el oly nagyon, Anicza?
A leány fölrezzent, s azután természetes kedélyességgel mondá:
– Ha te azt tudnád!
A kalandor magához ölelte őt e szóra.
– És hátha kitalálom? Arról gondolkoztál, milyen szép dolog lesz majd egyszer a fővárosban lakni; úri módon, divatos ruhával söpreni a földet, s mindennap szinházba járni és nézni a pompás komédiát? nemde?
A leány minden mondásnál hamisan bólintott fejével, mintha szeretője minden gondolatát épen kitalálta volna; magában pedig gondolt ilyeneket: «milyen szép lesz majd a főváros valamelyik zugában meghúzni megamat, beburkolva koldusi rongyokba s onnan nézni azt a pompás komédiát, a mikor a te fejedet levágják!»
– Tehát véget akarsz szakítani mindennek? kérdezé a Fatia Negrától.
– Ideje már. A kis ujjam megsúgta, hogy valaki el akar árulni. De ne mondjátok azt senkinek. Nem szabad elijesztenünk a magunk embereit. Minden bányász leviszi szombaton a bányai pénzváltóba a nyert arany felét; másik felét átadja te neked, hogy pénzzé kiverjük; sokan azt gondolták magukban, hogy ha egy pár nehezékkel kevesebbet adnak oda, mint ide, az nem fog észrevehető különbséget tenni. Az egy pár nehezék azonban esztendőn át száz ember után fontokra megy, s a folytonos apadása a beváltott aranymennyiségnek kezd feltünni a kormányszék előtt, sejtik, hogy egy része a nyert aranynak eltünik. Szaglálóznak. Még most ugyan rossz helyen. Magyarországi zsidókra van gyanujok, a kik e felől épen semmit sem tudnak; de elég az, hogy már gyanujok van. Még csak azt hiszik, hogy évenkint ötven-hatvan font arany vándorol tilos utczákra; de még azt nem tudják, hogy öt-hat mázsára megy, a mi készpénzül kiverve kerül elő a föld alól. Ezt a munkát be kell végeznünk. Ez évben gazdagon fizettek a bányák: jövő szombaton lesz az utolsó aranybeváltás a Lúcsiában. A mint az pénzzé lesz verve, felosztjuk a nyereséget, buna noptét kivánunk egymásnak s azzal megy ki jobbra, ki balra. A gépeket összetörjük, a kohókat fölvettetjük lőporral, a vízvezetőket elromboljuk s a barlang száját betemetjük. Azontúl csináljon ki mit akar az aranyával: én semmibe nem avatkozom többet.
– Helyesen mondod, szólt az öreg Onucz, én is úgy kivánom; még egyszer gyűljünk össze valamennyien, a kik e társaságnak részesei vagyunk, a Lúcsiában: ott hallgassuk meg egymást, hogy soha egy szót nem fogunk mondani arról, a mik oda lent történtek. Azután tegye mindenki, a mit te parancsolsz; mert legokosabb vagy közöttünk.
– Tehát csak egy hétig kell már várnom? kérdezé Anicza a Fatia Negra fürtjeit ujjaira tekergetve.
– Mire? kérdezé a kalandor.
– Mit gondolsz? ugyan mire?
– Ahá! szólt az mosolyogva. Arra, hogy én megszünjek álarcz alatti férjed lenni, s igazi férjed legyek? ugyebár? Ez a vége minden gondolatnak, erre kell csak egy hétig várnod?
– Igen, igen, mondá a leány és gondolta magában: csak egy hétig kell arra várnom, hogy ezt a te álarczos fejedet – a bakó kezébe adjam.
A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt büszkességgel gondolá magában: «a leány arravaló, hogy a mit a férfi hazudik, azt legyen a ki elhigyje».
Anicza pedig oláh leány volt: és azt tudni kell, hogy az oláh nő féltékeny, boszúálló és eszes.
* * *
Hétszáz fáklya világította meg a Lúcsia barlang belsejét; azonkívül koronkint bengáli fény gyulladt fel a barlang szögleteiből, mely néhány perczre aztán kék, zöld, fehér, vagy rózsaszín világításba merítette az egész rémpalotát, melyhez a vörös szurokfáklyaláng fekete füstjével kisértetes ellentétet képezett.
A nagy pénzverő társaság az utolsó osztály éjszakáján, mielőtt föloszolnék, pazar ünnepélytrendezett e földalatti nagy teremben. A föld szép fehér kőporral volt újonan behintve, köröskörül sátorok fölállítva, mikben sütemények és sültek voltak széles bükkfatálakban fölhalmozva a pompa okáért, és hogy lássék a nagy gazdagság, egy egész ökör sült izzó parázs fölött, a mit kétfelől forgattak, s hosszú vasvillákra szúrt szalonnadarabokkal kenegettek; mellette magasra emelt kádból színbor csorgott alá, szabad élvezetére mindenkinek, a ki megkivánta. A kohó épülete előtt pedig épen egy egész huszonöt akós kád volt kitéve, színültig töltve a legfinomabb borszeszszel. Ha az ember meggondolja, hogy ennyi fáklyahordozó legény közül csak egynek kell arra a mulatságos bohó ötletre rájönni, hogy a fáklyával közel jőjjön ehhez a lobbanékony anyaghoz, s akkor aztán egy pillanat alatt elevenen van produkálva itt a föld alatt a pokol: végig borsódzik a háta. Egy pár elázott ficzkó már fekszik mellette, ki restelt pohárral nyúlni az italhoz, csak úgy hörpentett a kád szélére fekve.
A barlang közepén levő kőépület ablakaiból most nem tör elő az olvasztó kohók fénye, kéményéből nem ömlik elő a szikrákkal elegy füst; a földalatti tombolás nem vezérli az ütenyt: a gépek hallgatnak. Munkájok be van végezve. Kétszázötvenezer darab kivert arany vár az osztályra; abból ötvenezer magáé a Fatia Negráé, húszezer az öreg Onuczé.
A kohóépület ma zöld galyakkal s tarka vásznakkal van felczifrázva s tömör kéménye tetején tűzijáték kellékei vannak fölhalmozva; onnan fogják a röppentyűket, a kék és vörös tűzcsillagokat föleregetni. A barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű legmagasabb szálltában sem éri el.
Egy karzatszerű kőemelvényen zenészek számára van hely csinálva. Maguk a részvényes urak fognak ott hegedűvel, tilinkóval és csimpolyával az ünnepély felvidítására közreműködni.
A vendégek érkeznek már, egyenkint és párosával eregeti őket alá a malomgép; a férfiakkal együtt öreg asszonyok és szép leányok, ünnepi módon bekötött fővel, piros csizmákban, a zeneműszerek kezelői, a csimpolyások, hegedűsök még a gépen alászálltukban elkezdik dalaikat hangoztatni, míg némely kedélyes részvényes úr az által adja tudtul megérkeztét, hogy pisztolyait elsütögeti a visszhangos barlang nyilásánál.
A míg a Fatia Negra meg nem érkezik, addig járja a tréfa és a zaj; itt egy víg ficzkó tehéntülköt hozott magával, annak a recsegésével ijesztgeti az asszonyok csoportjait, amott a másik tűzbékákat hány a letelepedő atyafiak közé; asszonyok sikoltozva ugrálnak szanaszéllyel; leányok egymás vállára téve kezeiket, csöndes dudolással lejtenek egy helyen körülforogva; kiki jó kedvének gyeplőt ereszt, a míg el nem jött az a főnök, a kinek fekete arczától úgy elmulik egyszerre mindenkinek a jó kedve.
Pedig a mai nap – értem alatta ezt a földalatti éjszakát – az ő különös ünnepélyével is van összekötve. A nagy aranyosztály után következni fog az ünnepélyes pillanat, a melyben ő kezén fogva Onucz leányát, egy magas állványra tett feszület előtt vele megesküszik; az esküvési formát a szerint mondva, a hogy azt Fatia Negra maga kigondolta, válogatott átkokkal és bizonyozásokkal megterhelve, s kijelenti, hogy e naptól fogva, bárha pópa nem is volt jelen, de ott volt az oltár és rajta a feszület, minden ember úgy tekintse Aniczát, mint az ő valóságos hites feleségét, addig is, míg más országban, más emberek előtt, igazi orczájával vezetheti őt a pap elé.
Ez a szertartás régi kedvencz eszméje volt már Onucznak, s most Fatia Negra beleegyezett.
A részvényesek lassankint összegyűltek már a barlangban: a legutolsók között volt Onucz és leánya, a vőfélyekkel és nyoszolyó leányokkal. Anicza most is szokott szabásu köntöseibe volt öltözve; a katrincza és a hímzett ing, meg a gömbölyű kalpag a fején most sem váltattak fel mással; csakhogy mindez ragyogott rajta az aranytól és drágakövektől s hajtekercsei igaz gyöngysorokkal voltak keresztül-kasul fonva.
Ennyi válogatott szépség között is, mint a mennyi itt összegyűlt, ő volt mindig a legszebb.
Homloka közepén egy nagy gyémánt ragyogott, de annál is fényesebb volt az a másik kettő, mely szempillái alól elővillámlott.
Termetet nem lehetne tökéletesebbet képzelni, mint az övé. Az úri divat eltorzító mellékletei nem zavarják annak gyönyörű összhangzatát; minden állása mint egy antik szoboré, mozdulatai gömbölyűek, hajlékonyak, rugalmasak és e mai napra különösen elevenek; szemei, arcza tündökölnek az örömtől: a hogy nem szokta más menyasszony, egy órával esküvője előtt.
Csak a vőlegény várat még magára. Sokáig jön, látszik, hogy nagy úr. Sőt az is meglehet, hogy már itt van, de senki sem látja, ott jár tán menyasszonya háta mögött, a láthatlanná tevő köpenyegben, s mikor azt leveti magáról, akkor… akkor egyszerre maga előtt látja őt mindenki!
Anicza fölsikolt, – tán az örömtől? mindenki meg van lepetve; azt hiszik, ördögökkel czimborál a főnök, a föld alól jött elő.
És minő pompával jött elő! A bibor ruha, a mit viselt, nem látszott az arany sujtásoktól, hosszú prémes palást függött vállairól, mint valami fejedelemnek s fején arany sisak volt, az szorítá le az álarczot; a sisak taréja végig gyémántokkal volt megrakva; valamelyik czimbora észrevette, hogy a sisak taréjának hegye egy kissé sáros; bizonyosan – a mint a földet felütötte a fejével.
Semmi fegyver sem volt az oldalán, még csak egy tőr sem. Természetesen: oltár előtt, esküvés előtt le szokták azt rakni.
Onucz alázattal járult eléje s mély tisztelettel csókolá meg rejtélyes főnökük kezét, míg Anicza csalfa hízelkedéssel közelíte felé, igen ügyesen tettetve babonás félelmet a bűbájos szerető iránt.
– Én félek tőled, Fatia Negra! te látatlanul jösz és távozol. Te nem vagy Istennel?
– Az igaz, hogy most közelebb vagyunk az ördög országához.
– Csitt, ne beszélj úgy.
– Oh, dehogy nem, ezek az emberek, ha azt hinnék, hogy égből szállottam alá, rég elárultak, kötve vittek volna Gyula-Fehérvárra; de mert azt hiszik, hogy a föld alól jöttem, ördöggel vagyok ismerős: félnek tőlem és hívek hoztám. Te magad is úgy vagy: szeretsz, mert félsz.
– Haha! Azt te majd meg fogod látni, hogy a milyen magasan fel a felhőig, s a milyen mélyen le a föld gyomráig lakik valaki, én senkitől sem félek; tőled sem; hiába mondtam. Nem vetted észre, hogy csak tréfáltam veled, mikor azt mondtam, hogy félek.
– No, majd próbára teszlek mindjárt. Látod ott az oltáron azt a feszületet, arra fogunk mi megesküdni örök titoktartást. De minthogy e fogadás nem Istenhez szól, mert hamispénzverők teszik azt, nem is az égbe kell annak fölmenni, hanem máshová, lefelé. Azért, hogy foganatos legyen az esküvés, eredj, ha van bátorságod, fordítsd meg a feszületet s tűzd le a helyére – fejével lefelé.
A leány egy perczre elsápadt, megrendült; azután bátran neki indult; az oltárhoz lépett, megragadta a feszületet s fölemelve, megfordítá azt, egy az oltáron levő nyilásba megfordított végével tűzte azt vissza, úgy, hogy talapzatával fölfelé állt.
A jelenlevők mind elszörnyedve bámulának oda.
A mint fölemelte és a mint újra letűzte ismét a leánya feszületet, mindkétszer önkénytelen gépies rándulást lehetett észrevenni karjain, de arcza nem árult el semmit. Villanygép ütege volt rejtve az oltár alá, az idézte elő e hatást.
– Nos? kérdé a visszatérőt a Fatia Negra.
– A feszület megütött, midőn megfogtam és megütött, midőn újra letettem, súgá halkan a leány; s e perczben nagyon halvány volt.
– S te mégis megtetted, a mit mondtam, szólt a Fatia Negra, kezét Anicza vállárá téve; derék leány vagy, méltó vagy hozzám.
A leány sötéten elborult tekintetét rávetve, felelé:
– Atyafiak! kiálta most dörgő hangon a kalandorvezér. Ide hallgassatok rám.
Mindenki odahagyta sátorait, ivóasztalát, mulatságát s kört alakított a fekete álarczos körül.
– Tudjátok-e, mi annak a helynek a neve, a mi a föld alatt van? Annak a neve sír! velem együtt mindnyájan a sírban vagytok e pillanatban s ha akarom, olyan halottak, a kiknek nincsen semmi mondani valójuk többé ezen a világon. A ki még azt a felső napfényes világot látni akarja, a hol most épen reggelre kél a hajnal, annak meg kell esküdni arra, hogy soha, semmi időben, sem józan fővel, sem mámorosan semmit azokból, a mik ide lenn, e nagy földalatti sírban történtek, akár látottakat, akár hallottakat, elmondani nem fog; hanem olybá veszi azokat, mintha álmodta és mire fölébredt, elfelejtette volna. Erre esküdjetek meg velem ez órában.
– Én magam fogom elébb elmondani az esküt, hallgassátok meg; és szóljatok hozzá, ha meg vagytok-e vele elégedve vagy sem?
Ezzel az oltárhoz lépett, melynek zsámolyát az üvegtalapzatú «sziget» képezé, a mit ismernek mindannyian, a kik valaha egy villanykészletet láttak. Maga a villanygép az oltár alá volt rejtve, leydeni palaczk ütegeivel, s egy óramű által hozatott mozgásba, vezető sodronyok által az ércz nyilással összeköttetésbe, melybe az érczfeszület volt illesztve.
A fekete álarcz néhány perczig állt némán a zsámolyon, sisakját levevén fejéről, mialatt a közelebb állók elborzadva látták, hogy hosszú hajzatának egyes szálai hogy emelkednek lassan fölfelé, egyenesen fölmeredve, mintha azokon függne valami rejtélyes hatalom kezében. Csend volt, mint szokott lenni föld alatt, igazi halottak között.
A Fatia Negra tompa, kisérteties hangon megkezdé az átok-esküt.
– Én, e fekete álarcz viselője, Fatia Negra, a hogy mindnyájan neveznek, esküszöm e földalatti éjszakában: esküszöm az égő tűzre, mely eső képében Sodomát és Gomorát megemészté, esküszöm az özönvízre, mely minden élőt e földön megölt, esküszöm a meghasadó földre, mely az áruló Dáthám és Abirám hadait elnyelé, esküszöm a fenevadak körmeire, kiket Eliézer a fecsegő kölykökre előhivott, esküszöm a lélekre, a ki Saul király halálát megjelenté, esküszöm a Leviathan angyalra, ki lázadás miatt az égből ledobatott, és a Malach Hamovesh angyalra, ki az erőszakos halál kardját viseli kezében, esküszöm az egyiptomi tizenkét csapásra, mikkel Mózes a Pharaók országát megveré, esküszöm a csillagra, mely alatt születtem: hogy úgy verjen meg, a ki verni szokott, föld alatt vagy föld felett lakó, úgy veszszek el tűzben, vízben, föld gyomrába elevenen temetve, úgy váljak sóbálványnyá, úgy tépjen szét fenevad az erdőn, betegség az ágyban, rossz szellem a pokolban, úgy forduljon ellenem tulajdon fegyveremnek éle gonosz órámban, úgy rettegtessen éjszaka hátam mögött lappangó kisértet, úgy legyen testem megverve fekélylyel, szemeim farkas sötétjével, nyelvem némasággal, csontjaim belső szaggatásokkal, úgy essék le az égről születésem csillaga, mikor legjobban óhajtanék élni, a mint egy igét vagy egy gondolatot bárki előtt, legyen az pap, gyermek, apa, itélő biró, vagy fenyegető hóhér, azokból, a miket e helyen láttam, hallottam, vagy megtudtam, valaha kimondani fogok, vagy kezemmel leirok, vagy valakit rávezetek. Legyen tele átokkal minden csepp vérem, átkozzanak meg maradékim, ébredjek fel a sírban s feljárjak onnan holtom után, ha ez ellen valaha cselekszem. Hallják meg ez esküvésemet mindazok, a kik a föld felett, vagy a föld alatt laknak.
E drastikus esküforma mindenkit kielégíte; azon a vidéken nagyon tetszenek az ilyen önelátkozások s kötő erejük százszorta erősebb, mint a mi esküt a birói személy előtt tesznek le. A fekete álarczos hajfürteiből ez alatt köröskörül sűrűen emelkedtek föl egyes hajszálak, mintha valami rémséges korona volna a fején. A körüle állók oly mély borzalommal tekintének reá. Mindenki hivé felőle, hogy földöntúli csodák ereje van e szavakban; csak a leány nem hitt neki semmit.
Hogy a rémkedő tiszteletet még jobban fokozza, odainté magához a társaság véneit a kalandor.
– Im, hogy lássátok magatok, mennyire tudva vannak ott, hol tudva kell lenniök, az elmondott átok szavai, nyúljatok hozzám, csak ujjaitok hegyét tartsátok felém, és megtudjátok, ki van itt jelen még rajtunk kívül?
Az öreg Onucz reszketve nyújtá ujja hegyét a Fatia Negra felé, s majd összerogyott ijedtében, midőn annak ruhájából szikrákat érze kipattogni, a mik ujjai hegyét megégeték. Egyszernél többször egy sem mert felé nyúlni, de a kiváncsiság valamennyit odahozta mégis; ki-ki személyesen akart meggyőződni a csodáról, a mit másnak nem hitt s az alakoskodó biztatá a közeledőket, hogy bárhol érjenek hozzá, tűz jön ki a testéből; azok szikrákat ugrattak elő nyakából, fülei hegyéből, s meggyőződtek felőle, hogy az átok csakugyan minden csepp vérébe bevette magát.
Csak Anicza nem közeledett hozzá.
– Hát te félsz tőlem? kérdezé tőle az alakos.
– Nem félek.
– Jer hát, csókolj meg.
Anicza oda lépett hozzá, s meghagyta általa csókolni magát.
Összeborzadt utána.
– Nos? Mit éreztél?
– Szád megégette számat, felelt a leány s midőn a Fatia Negra félrenézett, titokban keresztet vetett magára.
A Fatia Negra tökéletesen meg volt elégedve a komédiával. A titokszerű, az ismeretlen iránti borzadály rabszolgáivá tette czimboráit; ezektől nem tarthatott többé.
– Most add ide kezedet, Anicza, te viszont add másik kezedet társnédnak; mindenki fogódzzék a másik kezébe.
Igy egy lánczot képeztetett velük, melynek tulsó végét a vén Onucz zárta be, kinek kezébe egy vékony lánczot adott, mely az oltárról lefüggött.
Aztán elmondta előttük a phantastikus esküt, azok minden igét utána mondtak. A komédiát befejezte egy erős villanyütés, mely egyszerre minden ember könyökét és inait megsajgatta. A szegény, tudományokban járatlan emberek azt hitték, az ördög futott idegeiken keresztül, jajveszékelve könyörögtek a fekete álarczosnak, hogy ne tegye már őket ki több próbának, hiszen eléggé meg vannak már rémülve.
– Most tehát itt van a pillanat, Fatia Negra, szólt Onucz, nagy tisztelettel a bűbájos egyéniség iránt, melyben te is beváltsd szavadat; aztán majd én is megmondom, hogy mit akarok. Fogod-e igazán nőül venni leányomat?
– Ne jussak ki a napvilágra addig, a míg azt nem teszem.
– Megesküszöl vele azon módon, a hogy nekem megigérted?
– Azt hallani fogjátok.
– No, hát akkor én is mondok neked valamit. Amott van a nagy mázsáló mérleg fölállítva, ugy-e bár? Az egyik serpenyőre annyi aranyat rakok, a mennyi őt fölemeli. Annyi aranyat adok leányommal, a mennyit ő saját maga nyom.
Ez egészen az atyafiak ízlése szerinti gondolat volt Onucztól; valódi román munificentia! annyi aranyat a menyasszonynyal, a mennyit ő maga nyom.
A két vőfély rögtön futott egy nagy fatálért, arra fölállíták a menyasszonyt, azon fölemelték, úgy vitték a mázsáló mérlegig; Onucz még a tálat is rátevé a mérlegre: azzal is nehezebb legyen.
Azután annyi vert aranyat raktak az Onucz jegyével pecsételt zacskókban a másik mérlegre, a mennyi a mérleg két karját vízirányosra emelte.
Mikor aztán mind a leány, mind az arany a levegőben libegett, Onucz diadaltól sugárzó arczczal taszítá oldalba könyökével a Fatia Negrát.
– Ez most mind a tied.
A kalandor odafutott a mázsálóhoz, de nem azon serpenyőhöz, melyen az arany volt, hanem a hol a leány állt; ezt emelte le onnan, karjára véve mint egy gyermeket; a másik serpenyő a földre zuhant, súlyegyenét vesztve, az aranynyal telt zacskók jobbra-balra hullottak róla.
Ez is nagyon tetszett a társaságnak. E massziv gyöngédség a Fatia Negrától mindenki előtt nagyon érthető volt. Az öreg Onucz dicsekedve mutogatá haczukájoknál fogva rángatott komáinak a széthullott erszényeket: «lám, még sem a pénz után nyúlt, hanem a leány után».
Olyan rendkívüli eset is volt az, ebben a földalatti pokol egyházában, a hová az emberek ötven esztendő óta nem járnak egyébért, mint pénzt csinálni; nem egymás leányának a szemébe nézni, nem barátságot kötni, nem szeretkezni, nem nagylelkűséget gyakorolni, hanem csak nyers aranyat vert aranynyá változtatni.
És valóban, a Fatia Negra, ha láthatta volna a jövendőből csak a legközelebb eső pillanatot, csak az első óranegyednek kezdő perczét, ha csak egy lépését, egy dobbanását hallhatta volna annak, a mi már a feje fölött jön, akkor a helyett, hogy a leány után nyújtsa ki kezeit, okosabban teendé, ha mind a kettővel fölkap egyet azok közül a zacskók közül a másik serpenyőről s iramodik vele a merre tud, ebben a sötét oduban, azon a sötét járáson keresztül, a mit rajta kívül senki sem ismer; a min úgy jár ide, mintha a pokol külön kis kapun eregetné be, különös ördögök protekcziója mellett.
Hanemhát ezúttal az ördögök rosszul gondoskodtak róla; – ha csakugyan volt vele valami baráti összeköttetésük.
A kalandor visszatért az oltárhoz az ölében vitt leánynyal, annak a lépcsőjére letevé szép terhét. A leány letérdelt.
– Hintsetek rájuk mézes búzát, suttogá a nyoszolyó asszonyoknak Onucz, a ki ezt a szertartást valami különösen használatosnak tartotta. Tán az áldást képviseli az?
Anicza azt kivánta, hogy a Fatia Negra hajoljon előbb hozzá közel; hadd súgjon valamit fülébe.
Ez odahajolt hozzá, a szép arczot magához ölelve; a leány remegve súgá:
– Engem is a föld alatt fogsz-e elvinni innen?
– Félsz, hogy azt teszem?
– Veled elmegyek akármerre s nem félek semmitől.
– Szavadon foglak.
– Nem bánom. Merre esik az? Jobbra vagy balra?
– Balra. Mindennek balkéz felül kell kezdődni, a mi szerencsés akar lenni.
– A pénzverő-műhely alatt van az ajtó? kérdé a leány gondatlan arczkifejezéssel.
– Ott; ha tudni akarod.
– Készen vagyok. Mondd el az esküt előttem.
A Fatia Negra ismételte a hókusz-pókuszt. Letérdelt Anicza mellé az oltár lépcsőjére s szemeit a sötét barlangboltozat felé forgatva, ünnepélyes hangon kezdé az eskümondást. Olyan rémséges volt látni, a mint fekete álarczából a fölemelt szemek fehére kivillant.
– Én, e fekete álarcz viselője, kit neveznek országszerte Fatia Negrának s ismernek ezen a néven kicsinyek és nagyok, esküszöm a bűbájos szavakra, miket a paradicsomkerti kígyó a legelső asszonynak mondott; esküszöm az átokra, melylyel a legelső házaspár e földön a paradicsomból kiűzetett; esküszöm a gonosz lélek Asmodái kínzására, ki a házastársak gyötrő szelleme; esküszöm Uriás ártatlanul kiontott vérére; esküszöm Sámson vakságára; esküszöm a kettős csillagokra, a kik az égen egymástól meg nem birnak válni; esküszöm a kardra, mely Holofernes fejét egy csókért levágta; esküszöm Jezabel átkozott tetteire, mik Achab ellen a halált felidézték; esküszöm az álmok szörnyetegeire, a kik ellen a leghatalmasabbnak sincs semmi védelme, hogy úgy legyek áldva és meg nem átkozva, földön és föld alatt, a mily igazán e nőt, kinek kezét kezemben tartom, szeretem, szeretni fogom és nőül veszem; soha el nem hagyom és magamat tőle el nem tagadom, sőt mihelyt az álarczot magamtól elvetettem, őt igazi alakomban magammal vinni sietek s ha valaha e fogadásom ellen nyilván, vagy titokban vétenék, verjen meg a csontszáradás és nyavalyatörés, undorodjam ételtől, italtól és asszonyi arcztól, áruljon el, kiben legjobban bízom, tanuságot tegyen ellenem saját két kezem, víz üldözzön, tűz fogadjon, fejem fölött pallos függjön, szemem annak élét lássa, akár alszom, akár ébren vagyok, s a hogy Acháb vérét felnyalták az ebek az utczán egy rosz asszony miatt, úgy nyalják fel az enyimet kósza kutyák a földről, ha ez eskümhöz valaha hű nem leszek és hozzá hű nem voltam eddig; – minden földingató hatalom engem úgy segéljen!!!