Szegény gazdagok: Regény

Nagysokára bevánszorogtak a csárda udvarára. Egész alkonyat telt bele. A csárda udvarán senki sem volt, s a pitvarból senki sem sietett eléjük.

– Jobb is, ha senki sem látja ezt a négy biczegő lovat, dörmögé Gerzson úr, mialatt Henriettet lesegíté a hintóból.

– Csodálom, hogy a csaplárosné nem jön elém, szólt Henriette, ő nagyon szeret engem, hogy fog örülni, ha meglát!

Azonban csak nem jött senki elő. Gerzson úr türelmetlen volt, a kocsit, lovakat nem hagyhatta ott magukban.

– Héj! valaki! Ki van ide haza? csaplárné! szolgáló! kukta! bujjatok elő az oduból.

Harsány szavára az ivószobából rekedt férfihang felelt vissza.

– No, ki az no? hát jőjjön be, mit kiabál odakinn?

– Ejnye szedtevedte! Majd kijösz mindjárt te magad, s nem várod, hogy én menjek be!

E kategorikus intésre kilépett a belülről beszélő; Henriette ráismert, Gerzson úr is látta őt elégszer; a vén Ripa volt.

– Magam is vendég vagyok én itt, héj!

– «Héj» az apád lelke, te pimasz! Hol van a korcsmárosné?

– Kinn van a hüssön.

– Mit csinál ott?

– Őrzi a vakandokokat.

Ez annyit tesz pusztai virágnyelven, hogy meghalt.

– Csak nem halt meg?

– Biz azt cselekedte.

– Mikor?

– Csak tegnapelőtt.

– Mi baja volt?

– Sok vizet ivott.

– Hol?

– A csordakútban.

– Miért?

– Mert a lába nem érte a kút fenekét.

– Bele ugrott?

– Bizony aligha bele nem ugrott.

– Miért tette azt?

– Sokat búsult a szeretője után.

– Tán elhagyta?

– El ám, elvette a köteles leányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)

Henriette zsibbatag kedélylyel hallgatá a vén betyár cynikus válaszait s úgy elszomorodott rajtuk. Hogy a vidám, piros menyecske mégis csak elölte magát szeretője után való bújában!

– Hát aztán már most, hogy van a ház? kérdezősködék tovább Gerzson úr.

– Hát a cselédek a temetés után mind elillantak, hogy tanúbizonyságul ne kelljen nekik felmenni. Tudja uram, az ilyenfajta nép nem igen szereti, ha a vármegyére invitálják.

– Hát te miért maradtál itt magadban?

– Mert ha én is odább álltam volna, bizonyosan azt mondta volna minden ember, hogy én öltem meg a csaplárosnét s mindjárt kurrentáltak volna. Már most megvárom itt, a míg értem jönnek.

– Igen, vén disznó, hogy azalatt a megmaradt kis borocskát megiszogasd.

– Ugysegéljen, uram, mind megeczetesedett az, a mint a csaplárné elölte magát. Úgy szokott már az.

– Ne magyarázz nekem bolondokat, hanem ide hallgass. Minthogy már itt vagy, hát nesze egy huszas s felejtsd el érte, hogy vendég vagy; fogd ki a lovakat s vezesd be az istállóba; adj nekik szénát, egy óra mulva itasd meg. El ne lopd őket, mert mind a négy sánta, elfognak rajta. Mi addig itt maradunk, míg a kocsisunk friss négy lóval utánunk érkezik. Ha valaki alkalmatlankodnék, mondd neki, hogy odabenn Hátszegi báró felesége van, s ajtaja előtt Satrakovics Gerzson áll strázsát; majd tudják aztán, hogy merre menjenek?

A vén Ripa kezet csókolt a nagyságos asszonynak, Gerzson úrnak pedig meg sem köszönte a huszast, kifogta a lovakat, behordott egyet-mást a hintóból s azontúl igen csendesen volt.

Henriette ott állt ismét a csaplárné szobájában s elmélázva tekintett ki a kisded ablakon.

Tehát az a nő, a kinek gyermeteg örömére annyira számított, megölte magát. Olyan különös gondolat, egy öngyilkos szobájában időzni! Az ember mindig azt hiszi, hogy az elköltözött valami munkáját félben hagyta, valami nagy fogadása teljesítetlen maradt, s most azt végrehajtani feljár; de nem sikerül neki más, mint a butorokat pattogtatni, s a mécs lángját lobogtatva körüljárni, nagy sóhajtozva.

A nagy rozmarinbokor földe egészen ki volt már száradva. Henriette talált egy cserépkorsót állott vízzel a kályha vállán, azt felvette és megöntözé az elárvult virágot, hadd éljen még egy héttel tovább.

Gerzson úr felzavarta álmodozásiból.

– Kedves nagyságos asszonyom, a sors mindenkép ellenünk esküdött mai nap. Az ember nem hinné, ha magával nem történt volna; elébb mind a négy lovunk fele úton megsántul, azután meg a hová be akarunk szállni, annak a háznak a gazdaasszonya a kútba öli magát. Igazán a sors üldöz bennünket. De mi daczolunk vele, ugy-e bár? ugy-e, hogy csalatkozik a fátum, a mikor azt hiszi, hogy rajtunk kifog? Nem tudja, kivel van dolga? Azért is helyén marad a szivünk, s megmutatjuk, hogy nem vesztettük el a fejünket. Legnagyobb bajunk az, hogy az igérgetett vacsora már most igazán a porba esett előlünk. De azon sem esünk kétségbe. Hoztunk a tarisznyában, ősi szokás szerint, jó sonkát és marhapecsenyét, meg fehér czipót, van egy kulacs finom borunk; nem ijedünk meg az éhségtől.

A jó öreg úr azzal kiszedte az úti tarisznyából az elővigyázat szerint elrakott holmikat s megteríté vele az asztalt; behozta a hintóról az úti lámpást, hogy világosság legyen a szobában s szép nyájasan meghítta az egyszerű lakomához Henriettet.

A fiatal nő mosolyogva foglalt helyet a padon. Dehogy mutatta volna arczán, hogy valami nem tetszik neki, vagy hogy talán fél, vagy hogy rosszul van; hozzá volt szokva nem alkalmatlankodni senkinek.

– Itt már igazán nem ihatunk vizet, kedves nagysád, szólt a kulacscsal kinálkozva Gerzson úr, alkalmasint soha sem fog ennek a tanyának a kútjából senki vizet inni. Az olyan kutat be szokták temetni.

Henriette engedelmességből szájához érteté a kulacsot, s úgy tett, mintha innék belőle, hogy az öreg úrnak kedvét ne szegje, de voltaképen mégsem ivott; ő soha sem birt egy csepp bort is lenyelni s a mi ajkaira ragadt, lopva azt is letörlé kendőjével. Irtózott minden szesztől. Nem is evett semmit, csak egy almát fogyaszta el, ez aztán elég volt neki éhség és szomjúság ellen.

Hanem bizony Gerzson úr hozzá látott becsülettel. Különben is jó étvágya volt, a nemebédelés, a sok méreg az úton, meg a kocsirázás azt még jobban felfokozta: olyan szeleteket kanyarított a kenyere mellé a jó piros sonkából, hogy gyönyörűség volt elnézni; mikor meg aztán a kotyogóst a szájához emelte, olyan hosszasan tartott párbeszélgetésük. Henriette gyönyörködve nézte.

– Csak azt csodálom, szólt a hölgy, hogy a csaplárné szobájában úgy megmaradt ágy és házi eszköz, ha cselédei szétfutottak holta után.

– Oh, azokra már a vén Ripa vigyáz; abból ő el nem enged tévedni egy szalmaszálat is; azt ő már nem engedi magára mondani, hogy egy halott hagyatékát ellopta.

– Ez csodálatos.

– Sok ilyen csodálatos vonás van a szegénylegények életében s épen ezzel emelik ki azt a nagy különbséget, a mi köztük és a nagyvárosok házfeltörő, zsebmetsző bandái között létezik. Ennek a pusztai kalandor életnek van valami csábító máza, a mi a pusztai embert, a ki egy kicsit hajlandó a regényességre, hamar elcsábítja. Volt már rá eset, hogy csupa kiforratlan kaland után vágyó kedvből igen tekintélyes gazdag család ivadéka híres nevet szerzett magának, mint szegénylegény s szomorú véget ért. Pedig semmi tekintetben sem volt erre az életmódra szorulva; hallhatta nagysád hírét Angyal Bandinak.

– Képzelem annak a családnak kétségbeesését, melyhez tartozott.

– Nem igen estek biz azok rajta kétségbe; levették róla kezüket s veszni hagyták.

– Az rettenetes lehet, egy olyan bűnösnek rokona lenni. Én nem tudnám elfelejteni, eltaszítani, én védelmezném, én rejtegetném és megőrülnék bele.

– Eszem a drága jó szivét; de minden szavából kitünik, hogy porczellán-földből teremtette az Isten, nem olyan komisz agyagból, mint más embert. – De nem iszom már többet, mert elálmosodom, s ma nem akarnék aludni. Éjfélre be kell érkezni a kocsisnak az előfogattal. Nagysád nem akar a mellékszobában kissé ledűlni?

Henriette tagadólag rázta fejét.

– Úgy? igazsága van, hogy is maradhatna ott magában, egy öngyilkos szobájában? Maradjunk hát itt együtt s mondjunk egymásnak meséket.

– Jó lesz, majd én mesélek Gerzson bácsinak.

– Elhallgatom reggelig, mintha angyalok énekelnének a fülembe.

Henriette elkezdett mesélgetni a meghalt korcsmárosnéról, annak régi szerelméről az elvesztett rabló után, a rozmarinbokorról, meg a szomorú nótáról.

Gerzson úr fejét féltenyerébe fektetve hallgatott áhitatosan s nagyokat ütött a szájára, mikor észrevette, hogy önkéntelenül meglepi az ásítás.

– Meg nem foghatom, hogy miért vagyok olyan álmos? majd leragadnak a szemeim.

– Hát azért, hogy nem pipázik. Miért nem gyujt rá?

– Hogy én rágyujtsak? S nagysád megengedné? Eltűri a dohányfüstöt? oh, be áldott jó teremtés. S nem fájdul meg tőle a feje?

– Sőt inkább nagyon szeretem a dohányfüstöt.

Gerzson úr már félig kihúzta a szivartárczáját, de megint csak visszadugta.

– Nem, mégsem szivarozom. Nem szabad visszaélnem a szerencsémmel. Így is jó lesz.

Henriette azután megint elkezdett neki mesélni a Fatia Negra erdélyi kalandjairól, a Lúcsia barlangról, a pénzverők elfogatásáról s azonközben vevé észre, hogy Gerzson úr szemei le-leragadnak, fejével nagyokat bólint.

– De ugyan gyujtson rá Gerzson bácsi, mert így nem állja ki álom nélkül a fönmaradást.

Gerzson úr a megszólításra ijedten kapta fel a fejét, szemeit törülve kezével, mint a kit mély álomból ébresztenek fel s még nem tudja, hogy mi történik körülötte.

– Nem alszom, igazán nem alszom, csak egy kicsit elbólintottam.

– Gyujtson szivarra.

– Nem teszem, inkább kimegyek egy kicsit a szabad levegőre, ott majd kiszellőzik a fejem. Szétnézek odakinn egy kicsit.

Azzal letette a két karját az asztalra, ráfektette a fejét s elaludt.

Henriette még mosolygott rajta. Szegény öreg úr nagyon el van fáradva; aztán bizonyosan az a bor igen erős. Hadd pihenjen. A mult éjjel sem aludt. Elég, ha kettőjük közül egyik ébren marad.

Azzal felvette a lámpást, kiment az előházba s nagy megnyugtatására vette észre, hogy annak az ajtaján jól csukódó zár van. Azt bezárta. Félénk kiváncsisággal körülvilágított minden szögletbe, s nem talált semmi gyanusat. Aztán ismét visszatért a vendégszobába, annak az ajtaját is bezárta s a kocsilámpát az asztalra helyezé, ernyőjével az alvó öreg úr felé fordítva, hogy fényével föl ne ébreszsze, s azzal egyedül maradt virrasztva a pusztai csárdában s várva nagy türelemmel, mint folynak le egy otthontalan éj semmi óraütéstől meg nem szaggatott perczei.

Olyan türelmes volt, hogy még zsebóráját is csak egyetlen egyszer vette ki kebeléből, megnézni rajta, hogy mennyi már az idő?

Éjfélen túl volt.

Számítgatni kezdé magában, mikor érhetett a kocsis Orosházára? mennyi idő alatt érhet ide? Ha mindjárt kapott lovakat, már közel lehet.

Rövid idő mulva lódobogást hallott az udvaron. Ezek a mi lovaink lesznek, gondolta magában s az udvarra nyiló ablakhoz sietett; a függöny szárnyát kissé felvoná s kitekintett rajta.

Annyira világos volt a külső éjszaka, miszerint kiveheté, hogy csakugyan négy ló érkezett az udvarra, csakhogy – mindegyik lovon ült egy ember.

– Ez nagyon különös, gondolá magában. Hiszen két ember is elhozhatta volna az előfogatot.

A négy ember közül három leszállt a lóról, egy ötödik kijött az istállóból s röviden értekezett velük; azzal a három a csárda-ajtónak tartott s azt nyitogatni próbálta.

Henriette valami gyanúsat talált e dologban s jónak tartá Gerzson urat fölkelteni.

– Gerzson bácsi, kérem, négy ember érkezett ide. Gerzson úr nem ébredt föl e szóra.

Henriette odament hozzá, feje fölé hajlott s gyöngéden költögeté.

– Édes Gerzson bácsi, ébredjen fel egy pillanatra; valaki be akar jönni hozzánk.

Gerzson még arra sem ébredt fel.

Henriette hallá, hogy kívül a tornáczajtó már recsegni kezd. Azt feszítik befelé.

Most ijedten ragadta meg Gerzson karját.

– Uram! rablók törnek ránk, ébredjen fel! ne aludjék! ne aludjék!

De Gerzson úr alva maradt, mintha meghalt volna, s hiába rántotta őt fel a nő az asztalról, megint csak visszahanyatlott s tovább aludt.

Az idegenek már benn voltak a tornáczban, s egy kéznyomás a vendégszoba kilincsét próbálgatá.

– Istenem, Istenem! rebegé Henriette kezeit tördelve, s rémülten járt alá s fel a szobában, nem tudva, hol keressen oltalmat többé.

Egy erős roppanás hangzott az ajtón; valaki vállal feszíté befelé. Henriette az asztalhoz támaszkodott félkézzel, hogy össze ne rogyjék.

A feszített zár végre kipattant ütközőjéből, az ajtó sebesen feltárult s a nő előtt ott állt Fatia Negra, még két álarczos czimborájával.

E pillanatban visszanyerte lélekjelenlétét a nő. A veszélytől egy lépésnyire megszünt rettegni. Megszólította őket:

– Mit akarnak önök tőlem?

A Fatia Negra suttogó hangon szólt hozzá:

– Hát ön miért nem alszik most, mint társa?

Egyike a czimboráknak az alvóhoz lépve, pisztolya agyát annak halántékához tartá.

A Fatia Negra kezében nem volt más, csak egy tőr.

– Fel ne ébressze őt, suttogá Henriettehez, mert ha fel találja emelni a fejét, koponyája szét van zúzva.

– Ne tegyenek vele semmi rosszat, esenge a nő, én mindent odaadok, a mit önök kivánnak. Itt van tárczám; itt vannak ékszereim; órámat is odaadom. Lehúzom gyűrűimet, csak ne nyuljanak hozzám; ha lehet, ezt a karikagyűrűt hagyják meg nálam, mert az jegygyűrűm!

– Ez mind semmiség, suttogá a Fatia Negra; nekünk nem az kell. Az asszony egy negyvenezer forintos váltót kapott férjétől; azt adja ki és esküdjék meg, hogy három napig senkinek nem fog a felől szólani, míg a váltót pénzzé tehetjük.

Henriette a váltó említésére szédelegni érzé fejét; a vér elállt ereiben; alig birta lábain tartani magát.

Úgy reszketett a hangja, midőn a rabló előtt azt kellett hazudnia, hogy az nincs nála.

– Meg fogjuk önnél keresni asszonyom, ha önként át nem adja.

Henriette újra a hazudozáshoz folyamodott.

– Nincs nálam; postára tettem fel, hogy bizton kézbe jusson.

– Asszonyom, ön csak tölteti velünk az időt; legyünk készen hamar; forduljon háttal felénk s vegye ki vállfüzőjéből az aczél lemezt és adja át.

E szóra Henriettenek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a dühös kétségbeesés volt az, a mit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az ember az, a kit még senki fel nem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel oly rettentő talányt adott fel kinlódó lelkének; ez, a ki annyi embert boldogtalanná tett, ki az ő férjét megrabolta és a ki most meg akarja őt fosztani attól a kezében levő reményétől, hogy testvérét a gyalázattól megszabadítsa; olyan titokkal birva, a mit tudni senkinek sem volna szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?

A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűztől kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarczos egészen oda lépett hozzá, tőre hegyét fölemelve, mint a földrevert galamb, mely végveszedelmében nem harczra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike hirtelen odakapott a fekete álarczhoz és leszakította azt a rabló képéről…

… Meglátta arczát és ráismert.

… Csak egy perczig látta és azután ájultan rogyott le a földre.

… Azután nem tudni, hogy mi történt?…

Jó kora reggel volt már, mikor Gerzson úr fölemelte kábult fejét az asztalról. A nap besütött a függönyön keresztül.

Körülnézett, egyedül találta magát.

Kereste Henriettet, szólítgatá, nem volt sehol; uti málhái is eltüntek. Kiment az udvarra, a hintót keresve, az sem volt ott, csak a négy sánta ló volt meg az istállóban; azok is rihogtak víz után; senki sem itatta meg őket.

Gerzson úr feje még kábultabb lett ezek után.

Hová lett a nő? mi történt itt az éjjel? hogy nem tud ő abból semmit? ki különben oly ébren szokott aludni, hogy a szunyogdongásra is felébred?

Emlékezni kezde rá, hogy este valami szokatlan izű bort ivott; valami vásottságot most is érez még különösen szája ízén. Pedig neki semmi bor a világon meg nem szokott ártani. Visszament a szobába, hogy megnézze, mi van abban a kulacsban? – De már a kulacs nem volt sehol található.

Csak egy elejtett tárgy, egy útmutató jegy sem adott neki kezdő pontot e világtalan zavarban. Hogy mi történhetett itt? még csak találgatni sem birta.

Kiment a csárda elé, szétnézett a köröskörül terülő pusztaságon; sehol sem látott sem közelítő, sem távozó szekeret. A szélrózsa minden irányából kanyarogtak a csárda felé korábbi, régebbi kerékvágások, s ő nem tudta már most, hogy melyiken induljon el?

BABÉROSSY LEÁNDER.

Van azzal úgy az ember, hogy mikor sok esztendeig egy rakáson hevert köveket széthordat, vagy valami régi padlás zsindelyzetét levereti, vagy ha egy ingoványos helyről a vizet lecsapoltatja, annyi mindenféle, soha nem látott csodálatos bogarat, furcsa lepkét, kacskaringós ázalagot fedez fel a megbolygatott rejtekhelyek között, a miknek az előtt soha hirét nem halotta, sem leirását semmi természettudományi könyvben nem olvasá s ilyenkor elgondolja az ember magában, milyen csodálatos a természet: még olyan oduk számára is teremt élő lakókat, a mik soha sem találkoznak a napvilággal.

Vámhidy, mint szolgabiró, egy éjszaka valami járásában eső faluban volt kénytelen meghálni, melynek lakossága erősen keverve van magyar, szerb és oláh elemekből.

Későn érkezvén oda, sokáig el talált aludni s már jó késő reggel volt, midőn valami szokatlan zajra fölébredt.

Hálószobáját egy ajtó választá el a nagy ivó teremtől s ez ajtón keresztül sajátságos lármahangok törtek keresztül, miknek magyarázatát nehéz volt első hallásra kitalálni.

Úgy tetszék, mintha egy pár asszonyság és egy pár férfi gorombáskodnék odabenn egymással, hol lassabban, hol erősebben; az egészben az volt a legkülönösebb, hogy egyszerre kettő soha sem lármázott, hanem mindegyik kiengedte a másiknak beszélni magát. Később azonban egyre nyugtalanítóbbá kezdett válni a lárma; egyes hangtöredékek olyasmit sejtettek, mintha valakit meg akarnának ölni ott a másik szobában. Erre már felugrott Vámhidy s épen interveniálni akart, midőn belépett hozzá a korcsmáros, a kávét hozva.

– Micsoda lárma van itt a szomszéd szobában? kérdé Szilárd felzajdultan.

– Oh kérem alássan, szólt a korcsmáros, büszke mosolygással, azok theátristák! nekünk theátristáink is vannak, mint valami residentiának; most épen próbálnak egy új theátrumot, a mit estére fognak előadni; megtessék nézni a tekintetes szolgabiró úrnak, mert az nagyon szép lesz.

– Szinészeik vagynak? kérdé elbámulva Szilárd, ebben a faluban? Vajjon honnan kerülhettek ide?

– Nem tudja azt senki, kérem alássan; mert ha tudnák, bizonyosan utánuk jönnének. Ők maguk azt mondják, hogy Aradrul jöttek, hanem az persze nem igaz. Azt épen úgy nem lehet megtudni, hogy honnan jöttek, mint azt, hogy hova mennek innen.

– Ki az igazgatójuk? kik a tagjaik?

– Úgy tudom, hogy csak egyetlen egy férfi van közöttük, az is félig gyerek, a többi mind asszonyság és kisasszony, még a czédulahordozó és a sugó is.

– S micsoda darabot adhatnak elő ilyen személyzettel?

– Oh mindenfélét, kérem alássan; azok az asszonyságok, a kiknek mélyebb hangjuk van, felöltöznek férfiaknak, bajuszt és szakállt ragasztanak fel s még annyival jobbak, mintha férfiak volnának, hogy soha sem részegek.

– S meg tudnak élni itten? Ki jár itt szinházba? Van valami jövedelmük?

– Hát a parasztok csak eljönnek, ha valami röhögni való van; pénzt ugyan nem igen adnak, mert az maguknak sincs, hanem hoznak szakajtóval kukoriczát, burgonyát, kolbászt és sonkát, s a társaság eléldegél belőle úgy, a hogy; imide-amoda el is híják egyiket-másikat kukoriczafosztásra; aztán majd mikor nagyon sok lesz az adósságuk, akkor egy szép éjszaka odább állnak az istenadták. Tudnivaló, hogy senki sem megy utánuk, hogy őket visszahozza.

– Hanem zálogban itt hagyják a díszleteiket és ruhatárukat.

Ezen már a korcsmáros is nagyot nevetett.

– Díszleteiket? Ruhatárukat? Az előfüggönyük az én nagy rostáltató ponyvámból áll; nincs rá szükségem a míg el nem nyomtattuk a buzát; azt beragasztották háromszínű papirossal, czímert is metszettek rá belőle. A garderobjuk pedig nagyon egyszerűen telik ki; mikor valami királynés darabot kell nekik előadni, összekéregetik a gazdag rácz asszonyoktól az aranysujtásos viganóikat, azokat felveszik palástnak s olyan spanyolok benne, hogy jobban sem kell. Egy kis aranyos papiros, egy kis csiriz, egy kis kemény papiros, olyan hamar segít a dolgon. Az igazgató még csak gyerek ember, de olyan furfangos, hogy még holdvilágot is csinál sárga tökből s mennydörgést, villámlást produkál, de azt titkolja, hogy mivel? A mi pedig a könytárukat illeti, azt akárki elviheti szépen hóna alatt; mindössze tán öt-hat darabjuk van, s ha ezt végig játszották, megint elől kezdik; a közönség persze kétszer nem néz meg egy darabot, hát ilyenkor azt cselekszik, hogy más nevet adnak a darabnak, a személyek neveit elforgatják s úgy adják megint elő; a rászedett publikum aztán persze fenhangon kiabál, hogy láttuk ezt már! míg az igazgató ledisputál a színpadról, hogy nem igaz az, mert ez egészen új darab. Néha vannak jó napjaik is: mikor vásár van, vagy búcsujárás; akkor sokat bevesznek; másnap aztán fizetnek mindenfelé, megint nem marad egy garasok sem; a múltkor szerbiai disznóhajcsárok mentek itt keresztül, azoktól még ezüst huszasokat is kaptak. Don Cæsárt kellett volna nekik előadni, de a külföldi publikum nem engedte azt végig játszani, hanem felkiabált hozzájuk, hogy énekeljenek inkább valamit, ők aztán énekeltek magyar és rácz népdalokat; egy öreg szerb látta, hogy nincs bassista közöttük, kisegítette őket és közé énekelt, a többi meg ütötte bottal a taktust a söntés oldalán; végtére bort, pecsenyét hozattak, megvendégelték a szinészeket s utoljára kidobták valamennyit az ajtón.

– Szeretnék a mai előadásukra elmenni, monda Szilárd, kit e sajátságos leirás kiváncsivá tett.

– Oh kérem alássan, mindjárt magam hozok egy czédulát.

A korcsmáros elsietett s néhány percz múlva megint visszatért: hozta az irott szinlapot, melyen nagy piros betűkkel volt felirva: Hernáni, vagy a Kasztiliai becsület; azután a személyek nevei: Hernáni persze maga Babérossy Leánder; Elvira – Palmira kisasszony; a többi urak azután N. N. X. X. meg * *; «azok tudniillik mind asszonyságok», magyarázá a korcsmáros, «azért nincs kitéve a nevük. Belépti díj első hely tizenöt krajczár, második hely hat krajczár».

– Uraságok tetszés szerint? nemde?

– Mondtam az igazgató úrnak, hogy irja oda, de ő azt felelte rá, hogy az szemtelenség volna, azt is tanácsoltam neki, hogy hozza át maga a czédulát a tekintetes úrhoz, de majd kidobott érte a szobából, hogy hát czédulahordozónak nézem-e én őtet? még jutalomjátékára sem hordja el házról-házra a czédulákat, a mit pedig úgy tudom, hogy még Pesten sok elsőbb fizetésű szinésznő is megtesz.

– Tehát büszke ember az igazgató?

– Oh rettenetes büszke. Nem is akar másforma darabokat játszani, mint csupa kardos darabot, azt mondja, hogy ezek a classikusok. Pedig nincsenek neki nyomtatásban, csak a hogy eszébe jutnak neki, a mint Pesten látta egymás után a szinházban s visszaemlékezik rájuk, úgy lediktálja Palmira kisasszonynak és aztán abból játszanak. Pedig jobb szeretnék ám ezek a pimaszok itten, ha Lumpáczit, meg az Elátkozott herczeget, aztán meg a Repülő csizmadiát, vagy a Zöldhasú takácsot adná nekik, aztán jól kiczifrázná a czédulát; de nem akarja, azt mondja, hogy ő ilyen szemtelenségre nem vetemedik. Szegény, nagyon fiatal még, majd ha megvénül és sokat koplal, ő is rá jön arra, a mire a többiek.

– Azt szeretem benne, hogy büszke: el fogok menni az előadásukra.

– De pontban tessék megjelenni hét órakor, mert az elkezdeti, ha senki sincs is még a nézőhelyen; azt mondja, hogy az a halogatás csak komisz trupp szintársasághoz illik.

– Charaktere van a legénynek; vigye át neki ezt a pénzt, kérem.

Szilárd egy tíz forintost adott a korcsmárosnak, a mivel az nem sokára visszajött azzal a válaszszal, hogy az igazgató most épen nem tud váltani.

– Hiszen egészen neki küldtem, mint belépti díjat.

– Vagy úgy?

Kevés idő múlva aztán a korcsmáros egy egész nyaláb belépti jegyet hozott Szilárdnak, azt mondván, hogy az igazgató köszöni a részvétet, de miután ajándékokat elfogadni nem szokása, annyiban veszi, mintha a szolgabiró úr az egész házat kivette volna ez estére s a mai előadást neki magának fogja eljátszani.

Szilárd nagyot nevetett e komikus szigorúságon s aztán felöltözve, látott hivatalos dolgai után, úgy sietve, hogy hét órára készen legyen, mert hiszen ő képviseli a közönséget és nem illenék, hogy elmaradjon.

A mint haza érkezett a vendéglőbe, már vártak reá. Egy határozatlan korú asszonyság, kinek határozatlan divatú öltözékei valami határozatlan jelleget látszának kölcsönözni, jegyszedőnői és hátramaradt kegyes anyai szerepvivő minőségek között, fogadta Szilárdot az ivóterem ajtajánál, mely két szőnyeggel (nyilván ágyterítők lehettek) volt lefüggönyözve. Egy ív papirosra fel volt irva nagy betűkkel: «néző hely».

A duegna félbizalmas suttogással mondá Szilárdnak, mi alatt őt bevezette:

– Jaj, az Isten áldja meg tekintetes szolgabiró úr, ne maradjon itt sokáig; ne legyen tanúja a skandalumnak: rettenetes rosszak vagyunk mi. A szeme ég ki az embernek, ha tisztességes urak vannak a párteren. Ne nézzen bennünket sokáig.

– Oh kérem, én tudom méltányolni a helyzeteket. Csak tűz legyen a játékban; én azt becsülöm, ha mindjárt hiányos is.

– Az itteni publikum is tüzet keres az előadásban, csakhogy neki görögtűz kell; addig el sem megy innen, minden játéknak azon kell végződni.

– De az ma valószinűleg elmarad?

– Miután a tekintetes úrral tele van a szinház, úgy, hogy egy lélek sem fér be több.

– Kegyed nem tartozik ezúttal a játszó személyzethez?

– Én csak az énekben veszek részt s felvonások közt fuvolán játszom. A játékhoz már nincsen kedvem, bár valamennyi közt most is én értek hozzá legjobban, hanem hát vannak balsors csapásai, a mik gátlólag hatnak az életpályák küzdelmeire.

Szilárd vevé észre, hogy az asszonyság kissé biczczent, bár ő ezt mindenkép törekedett elrejteni, alkalmasint az lehetett a balsors ama bizonyos csapása.

– Tehát miután kegyednek úgy sincs mostan dolga, legyen szives megosztani velem a néző helyet; a személyzetről bővebb felvilágosítást fog adhatni.

– Ezer örömmel.

Az asszonyság egész illemmel foglalt helyet a lóczán Szilárd mellett, ki nem engedte, hogy a háta mögé üljön; biztosítva őt, hogy a művészetet minden időben igen nagyra becsülte.

Daczára a rögtönzött abbonement suspendunak, a terem még sem volt üresen, a tisztelt ingyen-publikum: a requisitumok kölcsönadói és azoknak családjaik, a szinészek kvártélyadói s egyéb csendes hitelezők jócskán megtöltének egy pár padot, úgy hogy Szilárdnak módjában volt félrevonni magát s nem zavarni rengeteg egyedüllétével a játszó személyzetet, bár a tisztelt ingyen-jegyesek erősen törekedtek is közeléből hátrafelé huzódni. A mint a korcsmáros léczkerítette söntésében a kakukkos óra elütötte a hetet, hangzott a függöny mögül a sugó csöngetése, mely nagyon gyanúba keverte magát, hogy késfokával ütögetett pohárból származik; mire valami nagyon fortélyos masinéria megindítá a nemzeti szinű papirossal ragasztott függönyt, hogy az a gerendákhoz kunkorodott fel s előtünt a szinpad.

Egy összerakható spanyolfal képezé a háttért, mely szoba formára volt megfestve, az előtérben látható volt egy fehérrel feketére festett papirosablak, a másik oldalon a padlásajtó iromba mázolással átalakítva góth palota kapujának. Ezen járt ki s be az egész játszó személyzet, mert másfelé nem lehetett.

Az elkezdett darab természetesen nem volt Ernáni, a kasztiliai becsület, hanem Moor Károly, Schiller haramiája. Az első három szónál ráismert Szilárd s nevetve mondá a jegyszedő asszonyságnak:

– Hisz ez nem a hirdetett szinmű.

– Nem ám. De már egyszer adva volt a saját neve alatt s másodszor nem jött volna megnézni senki.

– Csak azt csodálom, hogy kegyetek igazgatója, a ki olyan büszke ember, hogy ajándékot nem akar elfogadni, ilyen fogásokat megenged magának.

– Biz ez nem szép fogás; de ő így okoskodik: «élni kell valahogy; én kész vagyok két garasért bukfenczeket hányni a vásári publikum előtt, a ki meghajigál, ha nem tetszik a produkczióm; én kész vagyok az utczaszegleten koldulni a jövő-menőktől s krajczárokat gyűjteni a sipkámba; de nagy úrtól el nem fogadnék egy falat kenyeret, ha ezüst tálczán hozná is utánam. A publikum az én uram: gyalázat arra, a ki Mæczenások előtt görnyed!» Én nem tudom, hol vette e keserű nézeteket? mert még egészen gyermek.

Már most az is előre látható volt, hogy Moor Károlyt és Ferenczet egy és ugyanazon személy fogja játszani: természetesen az igazgató maga. Minthogy e két személy mindig külön jelen meg, gyakorolható annak egy személy általi képviseltetése s e miatt vidéki szinpadok hőseinek kedvencz vesszőparipája ezeket együtt játszani, hogy kitünjék művészetük sokoldalúsága.

A beszédes asszonyság az előadás kezdetétől fogva minden megbocsátható módon iparkodott Szilárd figyelmét elvonni a szinpadon játszókról, mindenféle furcsa adomákat mesélve neki a szinészi életből s ha néha vette észre, hogy Szilárd oda figyelmez a játszókra, egész őszintén megkérte, hogy «az Isten áldja meg, ne nézze szegényeket, mert odalesznek szégyenletükben».

Annyit még is észre kellett venni, daczára a felragasztott szőke, barna és ősz szakállaknak, szemöldöknek s a szándékosan elváltoztatott hangoknak, hogy a szereplők mind nőneműek férfi-ruhában.

– De hát hogy szedték így össze magukat csupa asszonyokból?

– Voltak velünk férfiak is, hanem azok apródonkint vagy megszöktek, vagy elcsapta őket az igazgató. Persze, fiatal még arra, hogy egy agyafurt férfi szinésznek parancsolni tudjon. Hanem a nők vele maradtak, mert mind nagyon szeretik. Egyen kívül mindnyájunknak gyermeke lehetne s olyan jó ember; megosztja az utolsó falatját is velünk s ha nincs mit ennünk, eltréfálja az éhséget. Az utolsó férfi volt nálunk a népszinműénekes. Szép hangja volt, szerették érte, hanem az a baja volt, hogy nagyon ivott s mikor sokat ivott, olyan önfejű lett, hogy nem lehetett vele semmire menni. Mikor ideérkeztünk, mindjárt a Szökött katonával akartuk kezdeni a sorozatot s abban Nagy úrnak kelle játszani a czímszerepet. Nagy közönségünk volt, még a boglyakemencze tetején, meg a söntésen is ült publikum, hanem az előadás pillanatában, a kit sehol sem találunk, az Nagy úr volt. Keressük pinczében, padláson: sehol sincs. Hová lett? mi lelte? végre megtaláltuk őt az istállóban; ott feküdt a jászolban hanyatt és egy szál füvet rágcsált a fogai között. – «Nagy úr, az Isten szerelmeért, még sincs kifestve, sem felöltözve, a játék mindjárt kezdődik?» kiálta rá az igazgató. «Bizonyára – nem bánom», felelt rá Nagy úr hidegvérrel. «De ön kezdi a jelenést, szerencsétlen.» – «Bizonyára – én nem kezdem.» – «Nem kezdi-e? de hisz ön játsza Korpádi Gergelyt.» – «Bizonyára – én nem játszom.» «Nem játszik? a közönség itt van, tele a szinház; roppant a bevétel.» – «Bizonyára nem tehetek róla.» – «Az Isten szerelmeért; keljen ön fel, öt forintot adok a mai napra, csak ne tegyen csúffá.» – «Bizonyára – nincs szükségem reá.» – «Kelj fel mindjárt, gazember, mert keresztül szúrlak ezzel a gyilokkal.» – «Bizonyára nem bánom.» Azzal oldalt fordult a jászolban s elkezdett horkolni. Nekünk mit volt tennünk? fel kellett egy nöt öltöztetnünk Gergely kovácsnak, az mondta el az egész szerepet sugó után, a közönség majd megvert bennünket.

Szilárd figyelmét azonban még sem vonta magára annyira ez a mulatságos adoma, hogy némi érdeke ne támadjon a szinpadon szereplők iránt. Látta Moor Károlyt és Moor Ferenczet egy személyben arczot és hangot változtatni; amannak nagy teljszakálla volt, hosszú fürtös haja s erőszakosan lenyomott hangja hasonlított ahoz, mint mikor kis leánykák ijesztgetik egymást ajtón keresztül, férfihangot utánozva; Moor Ferencznek pedig természetesen vörös kondor haj volt feltéve, hegyes spanyol szakállal, sok ráncz arczára és homlokára festve s valami hyenai éles hangnyomata; de mindezek mellett is úgy tetszék Szilárdnak, mintha ő ezt az elváltoztatott arczot valahol látta volna s ez a hang eltorzítva is ismerős volna előtte: még ezek a szinfaltépő szeles mozdulatok is olyan ismerősöknek tetszettek előtte.

A nemes publikum azonban a második jelenetnél már kezdte észrevenni hallatlan megcsalattatását s bizonyos zúgás, mozgás, fejek összedugása és csóválása, majd botoknak nyugtalan kopogása, asszonyi vihogással vegyest, kezdett belevegyülni az előadási zajba, végre egy becsületes csizmadia-mester, ki három padot adott kölcsön s azért minden napra ingyen jegye volt, elszánta magát a legvégsőre, felczihelődött az első padból s hátra ment a leghátulsóba; tán azért, hogy ott a teremnek jobb acusticája van, vagy bátrabbnak érezte magát nagyobb távolságból, vagy épen a szolgabiró szemét kerülte s onnan szólala fel, mondván:

– Hallja maga, director! ebben politika van: ezt a theatrum-darabot mink már sziveskedtünk egyszer látni.

A művészetében ekkép megzavart Moor Ferencz e brusque támadásra egyszerre elfelejtkezék magáról, kiesett szerepéből s saját hétköznapi hangján felele vissza az interpellálónak, jól tudva, hogy csupa ingyenjegyes publikum van:

– A ki már látta e darabot s nem akarja újra megnézni, visszaveheti a pénztárnál, a mit befizetett.

A mint azonban ezt kimondta, Vámhidy felugrott helyéből s mint egy második peleskei nótárius, felrontott a szinpadra, neki Moor Ferencznek; azt átölelte, megcsókolta festékes orczáját s örömtől remegő hangon kiáltá:

– Kálmán!

Moor Ferencz egy perczig tétovázott, azután leszakítá spanyol szakállát, leveté vörös álhaját, letörlé arczáról a durván festett ránczokat s ott állt Szilárd előtt a szomorú, halovány gyermekarcz.

Ez volt Babérossy Leánder.

Az előadásnak persze azonnal vége szakadt; Szilárd sietett a szinpadról eltüntetni a meglelt «tékozló fiút» s az ingyen publikum bőséges kárpótlást talált kiváncsisága kielégítésére az Olympról alászállt múzsa-leányok mendemondáiban, kik saját fantáziájuk tetszése szerint magyarázták ki a csodálatos történet összefüggését, abban mindnyájan megegyezve, hogy a fiatal igazgató valószinűleg bizonyos dúsgazdag mágnás-család megszökött ivadéka, ki álnév alatt borostyánokat keres s egykor mindazokat, a kik most vele tűrnek, szenvednek, gazdag emberekké fogja tenni.

Vámhidy az alatt lélekzethez sem hagyta jönni Kálmánt addig, míg szobájába nem ért vele; ott azután mint egy testvért, mint egy elveszett fiút, magához ölelé, szemei közé nézett, nem bocsátá el magától, nem szólt neki semmit mindaddig, míg egyszerre mindkettőjük szeme elkezdett nedvesedni, akkor aztán elfordultak mind a ketten, hogy könyeiket letörüljék; az igazi könyek nem tűrnek publikumot, habár csak egy személyből áll is az.

Néhány percz múlva ismét képesek voltak egymással szembe nézni.

Kálmán legalább húsz évesnek látszott, pedig alig lehetett tizenöt. A szinészkedés, a nyomor és a korai borotválkozás gyorsan vénít.

Azután egész modorában, minden mozdulatában volt valami korai érettség, valami határozott, merész kifejezés, a mi elfeledteti a gyermeket. Egy neme a cynismusnak az.

– Tisztelt uram, vagy ha megengedi: Kedves régi barátom, kezdé a gyermek a szót, engedje meg ön, hogy mindenek előtt egyre kérjem: én nem vagyok Kálmán; nekem nincs családi nevem; ha azt akarja ön, hogy valami beszédet folytassunk egymással, legyen szives engemet egyszerűen Leándernek nevezni: én Babérossy Leánder vagyok; ezt a nevet magam szereztem magamnak, ez alatt vagyok büszke, ez alatt pirulok; ez alatt fekszem majd valahol az árokban, ha megértem rá; és most egy szót se szóljunk azokról, a mik régen történtek. Remélem, ön nincs előitélettel a művészeti pálya iránt.

– Sőt ellenkezőleg, kedves Leánder, viszonzá Szilárd, ki tanácsosnak látta óvatosan beleegyezni az ifju eszmejárásába, hogy őt egyelőre el ne vadítsa, én igen nagyra becsülöm a szinészetet és annak képviselőit s eszemben sincs, hogy önt valamikép le akarjam e pályáról téríteni. Magasztos, nemes czél; a hazai nyelv és szellem terjesztése s a dicsőség mámoros útja hozzá! úgy hiszem minden fiatal ember hajlandó, legalább egyszer életében, szinészszé lenni. Hanem egészen elfeledtük, hogy ön igazgató is, a ki most közönségét és társaságát a legnagyobb zavarban hagyta; menjen vissza, igazítsa el köztük a dolgot s ha mindent elintézett, legyen az én vendégem ez este. Óhajt még valakit társaságából ide hozni?

– Nem; senkit sem. Nem szeretem a confidentiát.

Mi alatt Kálmán barátunk hivatalosan szétkergeté az illetőket, az alatt Szilárd felteríttetett számukra s a visszatérőt a felhozott estelivel fogadá, mit az minden tartózkodás nélkül el is fogadott. Hozzáültek.

– Szokott ön bort inni?

– Rászoktam egy idő óta. Az embert mindenütt itatják; ha a szinházba nem járnak is, de szomjan meghalni nem engedik. Aztán jól is esik; – ha bor nem volna, minden komédiásnak meg kellene bolondulni. Így legalább van az embernek egy menedéke, a hová búbánatát eltemeti.

– A biz a vándorszinészkedéssel együtt jár, hanem hiszen nem kénytelen az ember a vándorbothoz ragaszkodni. Vannak állandó szinházaink: a pesti, kolozsvári, jobbára az aradi is, a hol tudtomra, tehetséges szinésznek tűrhető élete van, tere is nagyobb magát tökéletesíteni; igyekezni kell önnek, hogy idejusson valamelyik társasághoz.

A fiatal gyermek keserűen mosolygott, a hogy csak egy vén, megőszült ember tudhat mosolyogni.

– Azt hiszi ön, kedves régi barátom, hogy ha én fedetlen fővel vagyok, elfogadok ajándékba egy jó kalapot azzal a föltétellel, hogy az ajándékozó előtt megemeljem? Nem! keresek magamnak a szeméten egy rosszat, a mit már elhajítottak, azt teszem fel. Idáig vagyok a gazdag emberekkel: torkig! Nem kell semmijök. Nem kell mæcenásos, protegált, subventionált szinház! Én szeretem ezt az életet; nekem ez pihenés. Születésemtől kezdve kínoztak, gyötörtek azzal a gondolattal, hogy a gazdagság az Isten s a ki azt birni akarja, az a féreg! Megutáltam minden rokonomat. Ha visszaemlékezem rá, hogy reszkettek egy beteg ember előtt, a kit valamennyi szivéből gyűlölt s a kinek százszor kezet csókolt minden nap, hogy tagadta meg érte önmagát kicsiny és nagy, férfi, asszony, leány, cseléd és unoka, csak azért, mert az ő kezében volt a gazdagság; hogy csúsztak előtte, hogy gyűlölték egymást a kedveért, hogy adta el a nagybátya unokahugát, hogy lába alatt ne legyen s hogy tagadta meg a leány szerelmét, nehogy nagyapja kitagadja a gazdag vagyonból!

– Kérem Leánder, ne sértegesse testvérét, mert mindjárt Kálmánnak fogom nevezni.

– Nem sértem, szánom szegényt. Oh én most olyan boldog vagyok. Semmim sincs! nem is kell semmi. Nem látom a holnapot magam előtt és a tegnapot a hátam mögött. Jég eshetik, árvíz omolhat, nekem nem árt. A mi rajtam van, az az enyim; mentől rongyosabb, annál jobban járja a szabad levegő. Ha azokra gondolok, a kik helyettem otthon maradtak a gazdagság kedveért martyrkodni, úgy nem érzek én semmit, a mi fáj: sokszor nincs takaróm, ha lefekszem, nincs kenyerem, ha fölkelek; de ez a gondolat betakar és jóltart. Örömem telik egyik faluból a másikba vándorlásban; csinálok magamból bolondot a csőcselék előtt, verekszem a napi kereset sovány hulladékain magamhoz hasonló rongyos naplopókkal s ha nagyon megszorulok, a zöldséges kofáktól kérek levesbe valót; de ha egy urat látok magam előtt, szememre nyomom a kalapot s azt mondom: «térj ki előlem, mert nem talállak meglátni s rád lépek!»

Szilárd elkomorodva nézett a korán vénült gyermekre. Eleinte csak azt hitte felőle, hogy ifjukori ábránd csábítá őt e nem boldogító pályára s reménylé őt ebből kigyógyíthatni az által, ha becsvágyát fölébresztve, e pálya nehézségeit s tehetsége korlátoltságát észrevéteti vele; sok ember kigyógyult már a szinészetből ez úton, ki más pályán boldog véget ért; azonban minél tovább beszélt az ifjuval, annál jobban meggyőzték annak szavai, hogy ezt nem a dicsvágy fellegvárai csalogatják, hanem a szabad lét szomjának az az őrjöngő neme, mely a bársony-vánkosok pézsmaszagától halálra undorodva, a szemétdomb után vágyik!

– Nem megyek olyan városokba uram, a hol emeletes házak vannak; utálom az olyan embert, a ki megtűri, hogy valaki feje fölött lakjék; én különb cynikus vagyok, mint atheni Timon, mert én megutáltam a gazdagságot, mielőtt vagyonomat elköltöttem volna; – szemtelenkedem: – elszoktam a pirulástól, nem tartom szégyennek a szökést; nem háborít az a gondolat, hogy a mely városban már egyszer voltam, oda többet vissza nem mehetek, mert minden korcsmában tartozom; nem hoz dühbe, ha társaim megcsalnak, elhagynak, rászednek; nagyot nyujtózom a napon s gyönyörrel gondolok reá: «nincsen semmim, nincsen senkim!»

– Ön hálátlan azokhoz, a kik önt szeretik.

– Megbocsásson, régi jó barátom: megbocsásson. Önt egyedül sérthettem meg e szóval. Hanem hát ön is olyan messze esik tőlem s annyira két külön úton járunk, hogy akármikor meghalhatunk egymás miatt. Azután én nem is kivánom senkitől, hogy érdeklődjék irántam. Rokonaim úgy is, azt hiszem, hogy nagyon keveset mondják ki nevemet; nehogy a nagypapa meghallja s ezer forinttal kevesebbet hagyjon a kimondónak.

– Lapussa Demeter úr már nem hallja azt meg, mert meghalt.

– Meghalt? No, úgy tudom, hogy azóta hajban vannak egymással Lángainé és János úr.

Vámhidyra oly nyomasztólag hatott, hogy a fiatal ember, ki nagyapja haláláról értesül, csak ennyi sajnálkozást tud e gyászeset fölött kifejezni.

– Azt kitalálta ön, ők erősen perbe vannak keveredve, a melyben pedig az ön neve is nyomatékosan szerepel.

– Tán valaki nekem is pártomat fogja rokonaim közül?

– Épen nem úgy.

– Hála érte az Istennek! Megijedtem, hogy valaki megint azt fogja kivánni, hogy kezet csókoljak neki. Csakhogy ezt nem tették! Így szeretem őket. Hagyjanak engem futni, a merre nekem tetszik: tagadjanak el, mint halottat; lakjanak jól, mikor én éhezem, büszkélkedjenek a névben, a mihez én sáros csizmámat törültem s kínozzák egymást kincseik kedveért. Én boldog vagyok, azt tudva, hogy elfeledtek.

– El nem feledték önt, kedves Leánder, sőt inkább igen is nagyon keresik s azon vannak, hogy megtalálják.

– Hogy megtaláljanak? Csodálatos! De ha én nem akarom őket ismerni többé; ha én, a szegény futó bolond, a vándor czigány, kitagadom őket, a dúsgazdagokat, mit kivánhatják ők, hogy czifra nyomorúságukat újra megoszszam? Én magam embere vagyok.

– Kedves Leánder, az igen szép, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy a maga embere; és az nem is nehezen elérhető, csupán szilárd, mindig egyenes jellem szükséges hozzá; ön azonban könnyelműségeket követett el, a mik önt könnyen a «más emberévé» teszik.

Kálmán vállat vont.

– Igaz, hogy sok bolondságot elkövettem, de olyanra nem emlékszem, a mit be ne mernék vallani.

Szilárd azt kezdte hinni, hogy gyanúja alaptalan.

– Bizonyos váltóról beszélnek, a mit ön testvére nevével adott volna ki.

E szóknál Kálmán lesüté szemeit tányérjára s egész arcza elvörösödött. Alig hallhatólag kérdezé:

– S Henriette megtagadta volna annak beváltását?

Vámhidy nagyot sóhajtott. Csakugyan való tehát, hogy e könnyelmű gyermek e vétket elkövette.

– Kedves Kálmán (most már nem szólítá őt többé Leándernek), önnek testvére maga a martyri önfeláldozás. Ő minden bizonynyal kész volt e váltó aláirását magáénak elismerni, hanem önnek meg kellett volna gondolnia, hogy ő rá nézve micsoda áldozat ez most, midőn nagyatyja mindenből kitagadta, s férje nem ád rendelkezésére tetemesebb összeget.

– Boldog Isten! szólt a vándorszinész, kezeit mély és üres zsebeibe dugva, tehát ezt a nagy urak tetemes összegnek nevezik. Jól van uram. Nem tudtam, hogy Hátszegi báróné asszonyság olyan szegény. Lesz gondom rá, hogy azt a váltót visszaszerezzem, jutalomjátékaimból legelőször is azt fogom törleszteni.

Szilárd nem állhatta meg, hogy ezt az eszmét rettenetes furcsának ne találja.

– De kedves fiatal barátom; ha ön minden évben tiz jutalomjátékot vesz, s mindenikben 40 forintot kap tisztán, akkor épen mához száz esztendőre lesz készen a törlesztéssel.

– Micsoda? kérdé Kálmán, nyitva felejtett szemekkel, s ijedtében a koppantót kapta fel villa helyett.

– Hát az a váltó 40 ezer forintról szól.

– Micsoda? ordíta fel a fiatal bujdosó, s azzal kirugta maga alól a széket, fölkapta tányéra mellől a kést s hajadonfővel, a hogy volt, rohant neki az ajtónak.

Szilárdnak egész gyorsaságára volt szüksége, hogy a futót az ajtón innen elfoghassa s meggátolja abban, hogy kirohanjon az utczára, mint egy bódult.

– Bocsásson ön, megölöm azt a gazembert! Megölöm! Meggyilkolom.

Szilárd erős ember volt, az ifjut lefegyverezte.

Kálmán ekkor elkezdett sírni és a földhöz vágta magát. Szilárd felvette karjára s leülteté a székre.

– Legyen ön férfi; viselje magát férfiasan. Kit akar megölni? Miről beszél?

– Azt a gazembert, azt a Margarit…

– Hogyan? Az biztatta volna önt erre a lépésre?

– Tudja ön meg uram és legyen szigorú itélő birám. Mikor nagyapám házát elhagytam, ez a sátán fölkeresett, részvevőnek nevezé magát, kikérdezett, hogy mit akarok tenni? Mondám neki, hogy elmegyek szinésznek; azt mondta, hogy jól teszem, ne maradjak ott. Nem volt több egy forintomnál, az inasoktól kértem kölcsön; mondám az ördögnek, hogy legalább húsz forintra volna szükségem, hogy elszökhessem, ő igérte, hogy szerez egy uzsorástól, de negyvenet kell aláirni. Törődtem is én vele, hogy mennyit irjak alá. Nem sok időre azonban ismét visszajött, s azt mondá, hogy az uzsorás nem ád az én aláirásomra semmit, mert még kiskorú vagyok, hanem ha a néném neve is ott állna, akkor adna, mert az már férjnél van. Margari biztatott, hogy azt biz aláirhatom helyette, hiszen negyven forint nem a világ, mi az Henriettenek? ha magam kérném, tízannyit is adna, bizonyosan nem fog engem, a kit úgy szeretett, negyven forint miatt a világ előtt váltóhamisítónak kikiáltani… De negyvenezer forint! negyvenezer! hisz az borzasztó, az rettenetes gazság. Én csak negyvenet irtam alá.

És azzal elkezdte a fejét a falhoz verni, mint egy őrült.

– Kedves Kálmán; szedje ön magát össze, kényszeríté őt Szilárd, ezek a dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, igen nagy fontossággal birnak. Legyen nyugodt és ne tépje a haját. Még semmi veszedelem sem történt. Tudja meg ön, hogy önnek végtelen jóságú testvére magát a negyvenezer forintos váltót is elismerte, hogy önt megmentse.

Ez a szó rendítő hatást gyakorolt a fiatal fásultra.

– Most azonban képzelheti ön a zavart, a miben a báróné forog, ki magán-örökéből kitagadva, egy ily nevezetes tömegrőli kötelezettséget vállalt el; a miről nem bizonyos az, hogy férje ki fogja-e helyette fizetni?

– Én felakasztom magamat.

– Az volna a legóriásibb bolondság, a mit ön elkövethetne. Önnek jóvá kell tennie hibáját. Most egy időre szünjünk meg jó barátok lenni; én törvényes bizonyság vagyok, ön pedig vádlott, ki előttem önkéntes vallomást fog letenni. Tessék leülni velem szemközt és felelni minden kérdésemre értelmesen és úgy, a hogy valóban megtörtént.

Vámhidy papirt, irószert keresett elő, két gyertyát tett maga mellé s az előtte ülő ifjut elkezdé annak módja szerint benevolisálni: «mi a neve önnek? hány éves? mi vallású?» És a többi.

Éjfél után végződött a vallomások feljegyzése. Kálmán mindent megmondott, a mit kelle.

– Már most megigéri ön, hogy velem jön Pestre, rokonainak, kiknek eltünésével annyi bajt és szomorúságot okozott, vigasztalására?

Az ifju huzódozott az egyenes felelettől.

– Nem elégséges-e önnek tett vallomásom?

– A törvény előtt igen. De én szeretném, ha rokonaival kibékülne. Én értem tegye, ne magáért. Testvéreért, kinek annyi bút okozott.

– Majd meglátom.

– Tehát maradjon itt nálam; háljon szobámban, reggelre meggondolhatja magát. Az ajtót nem zárom be; de becsületszavát veszem, hogy tudtomon kívül az ajtón ki nem lép.

– Szavamat adom rá.

Azzal Szilárd lefekteté az ifjut, s maga csak azután ment feküdni, midőn azt már aludni sejté.

Reggelre kelve azonban, a mint széttekinte szobájában, már Kálmánnak híre, hamva sem volt. Helyette talált egy levelkét az asztalon, melyre ez volt irva:

«Kedves jó barátom. Köszönöm önnek hozzám való túlságos szivességét; de rokonaimat nem akarom látni többet; nem mintha félnék velük találkozni, de igazán borzadok az egész légkörtől, a miben élnek. Vallomásom elég lesz hibám helyrehozására. Én megyek csavarogni megint. A ponyvasátor az én hazám. Azután meg – vannak kötelezettségek, a miknek feloldásában én nem vagyok néném öcscse.

Nem vittem el magammal semmit, mint négy darab szivart az asztalról, a miért bocsánatot kérek.

Minthogy szavamat adtam, hogy az ajtón az ön tudta nélkül ki nem lépek, kénytelen voltam az ablakon át eltávozni. Isten önnel. Holtig hű tisztelője. Kálmán.»

Pár óra mulva meghallá a korcsmárostól Vámhidy, hogy az igazgató úr az éjjel búcsúvétel nélkül eltávozott, csekély adóssága fejében hátrahagyva készleteit és ruhatárát. Magával nem vitt egyebet, mint a rajta levő köntöst – és Palmira kisasszonyt.

Ekkor értette Szilárd, hogy mit jelent e passus: «vannak bizonyos kötelezettségek, miknek feloldásában nem vagyok néném öcscse».

A vándor komédiásnak volt egy hasonló földönfutó gyermek ideálja, s mikor választania kellett, azt ölelte karjára s elfutott vele – a világtalan világba.

MARGARI ÚR.

Margari úr felvitte a dolgát. Most már igazán úr, négy szobás szállást tart, előre fizeti a házbért, sőt meg is házasodott. Vajjon kit vett el? tessék kitalálni. Clementine kisasszonyt. A jeles hölgy épen hozzá illő korban volt, aztán egy kis pénzecskét is lehete nála sejteni, a mi Margari úrra nagy vonzerőt gyakorol, annak a bizonyságára, hogy nemcsak a vas fogékony a mágnes iránt.

Az érdemes kisasszony összebeszélt a nagyrabecsült ifjuval, hogy őt szöktesse el Hidvárról, s azt végre is hajták; épen akkor, midőn a ház asszonya Aradra utazott férjéhez.

Nem volt ugyan semmi szükség a szökésre, mert hiszen a báróné nem lett volna tigrisanya, ki az egymásért égő sziveket erőszakkal elválaszsza, ha tisztességesen kéri is meg tőle Margari úr a társalkodónő kezét; de már egyszer Clementinenek ez így volt regényesebb; ő minden áron azt kivánta, hogy őt elszöktessék, még pedig éjszaka és az ablakon keresztül, pedig minden ajtó kulcsa ő nála állt, s távol esvén a gretnagreeni kovács, erővel azt akarta, hogy mindjárt a szohodoli kovács eskesse őt Margarival össze; de a ki nem ajánlkozott e rá nézve szokatlan szertartás véghez vitelére.

Margari úr tehát megérte, hogy úr lett; maga ura; nem hónapos lakó, de a kit Pesten «párt»-nak (Partei) neveznek. Clementine pénzéből kerültek ki a butorok; még muzsikáló óra is van.

Külön pipázó szobája van Margari úrnak, a hol az egész nap nem tesz egyebet, mint pipázik. Dologról szó sincs többé. Nem másoltatnak többé okiratok. Ott nyujtózik a boldog férfiu tarkavirágos hálókabátban a bőrpamlagon, s hosszúszárú csibukból fujja a törökdohány füstjét maga körül.

Clementine sokat pörlekedik vele a miatt, minek rakja fel lábait a pamlagra? Ez csúf szokás! ez nemcsak illetlen, de káros is; a butorok romlanak. Clementine egész nap pörlekedik, a mi igen természetes; a ki harmincz egész esztendeig folyvást alázatos hallgatásra volt kárhoztatva s tűrte idegen nagy urak szeszélyeit, annak, ha egyszer maga asszonyává lesz, nagyon kell igyekezni, hogy a harmincz évig lefojtott ösztönt kielégíthesse. Margari úr pedig csak nevet, mikor őt pörlekedni hallja: «alios jam vidi ego ventos, aliasque procellas». Csakhogy egyszer otthon lehet; csakhogy egyszer valakinek a nyakára leülhetett, rázhatja az onnan!

– Ne búsulj asszony, vigasztalja a butorai miatt pörlekedőt, ha elszakad, veszek mást. Ád nekem a nagyságos úr, a mi csak kell.

– Igen, majd a nagyságos úr bolond, hogy magát mindig pénzzel tartsa. Ne féljen, ha pörének Lángainéval vége szakad, magára rá sem néz többet; addig, a míg szüksége van rá, megbecsüli, azután meg sem látja; ismerem én a maga nagyságos urát.

– Dehogy ismeri; én ismerem. Eddig azért fizette nekem a nagysága, hogy beszéljek, majd ezután azért fogja nekem fizetni, hogy hallgassak. A nagyságának nagyon szüksége van arra, hogy a Margarinak legyen mindig mit enni elég; hogy a Margari ruhája el ne szakadjon; mert ha a Margari megéhezik, akkor a Margari harap. A nagyságos úr ismer engem. A Margari ruháján nem szabad lyuknak lenni, mert azon a lyukon kitalálna szökni valami. Csak nem kell engemet félteni.

Margari úr annyira biztos impertinentiával beszélt, s úgy fujta a füstöt maga körül, hogy Clementine kezdte respectálni, s oda ült a pamlag végére hozzá, tán egyrészt azért, hogy a csizmás lábait leszorítsa a pamlagvánkosról.

– De hát ha maga olyan nagyon kezében tartja a nagyságos urat, miért nem gondoskodik magáról és én rólam jobban? Mit ér az, hogy a nagyságos úr mindig ad pénzt, a mikor hozzá lehet férni? a pénz elmegy; az ember halandó. Egyszer valami nagy eset történik vele, meghal, s akkor maga szaladhat utána a holdba.

Ez nagy szeget ütött Margari fejébe. Bizony a holt emberen keveset lehet vásálni. Annyira megindult rajta, hogy levette lábait a pamlagról s egyenesen kezdett ülni; tán azért, hogy az esze mind a fejében gyűljön össze, a mi horizontális állapotban természetesen eloszlik ide-amoda, lábszárba hova?

– Mit gondolsz hát, hogy mit kellene csinálni?

– Hát azon kellene dolgozni, hogy ne csippel-csuppal adogasson a nagyságos úr magának, ha már olyan nagy szolgálatokat tett neki, hanem a hogy illendő. Adhatna egyszerre egy kis falusi jószágot, egy kis majort, a hol az ember egy kis gazdaságot kezdhetne.

– Az biz igaz. Úgy is van neki akár hány olyan darab földe, a honnan semmi hasznát se látja, csak az ispánok lopják; úgy egy kis száz holdas gazdaságocskát; bizony ilyen nagy úr azt meg sem érezné. Aztán érzi vagy nem érzi, az nekem mindegy. Én akarom, hogy adjon, s neki adnia kell; én választani fogok, hogy hol tetszik.

Margari úr most már dölyfösen sétált alá s fel a szobában; s felhányta a fejét, mikor beszélt.

– Hanem hogy gazdasági épületek is legyenek rajta; figyelmezteté őtet Clementine.

– Természetesen, meg istálló, nekem két lónak; monda Margari, megfordulva a sarkán.

– És nekem két tehénnek. A nagyságos úrnak iszonyú nagy svájczerája van.

– De birka is fog kelleni, az adja a gyapjut, sokat.

– Aztán meg baromfi; nekem tyúk, liba.

– Minden! még tengeri nyúl is.

– Nem; az nem kell, mert az kiássa a falat.

– No hát az nem kell; de egyéb minden. Egyebet mindent kell nekem kapni. Majd megmutatom én, hogy kapok. – De hohó! egyet elfelejtettünk.

– No mit?

– Még malacz is kell! ugy-e? két hizó malacz az ólban. Ez a fő dolog s ezt elfelejtettük.

S ezzel Margari úr, mint ki a fő dolgot felfedezé, újra pipájához nyult, hogy ismét rágyujtson.

Azonban Clementine nem engedte azt megtörténni, via facti elfoglalva a csibukszárat.

– Megálljon no; ne füstöljön most; beszélgessünk még egy kicsinyt. Gondolja maga, hogy erre mind rá lehet venni a nagyságos urat?

– Gondolom? én nem gondolom; én tudom. Ha én mondom a nagyságának, hogy ez «kell», hát az akkor kell.

– De hátha ő azt mondja, hogy «nem».

– Azt mondja? Azt ő nem mondja; vagy ha ő azt mondja, akkor majd én is mondok valakinek valamit, s majd akkor nem én bánom meg, hanem ő. Oh a Margarit nem jó megharagítani. A Margari barátságára szüksége van a nagyságos úrnak, jobban, mint a Margarinak a nagyságos úréra.

– Ne mondja.

– De igen is mondom. Ereszsze a csibukom szárát; nem pipázok no; de kell nekem a kezemben lenni valaminek, mikor gesticulálni akarok. Mert ha én akarom, ezt a csibukot a földhöz ütöm és összetörik, és ha akarom a nagyságát a földhöz ütni, az is csak úgy törik össze.

Clementine nem ügyelt most arra, hogy Margari a gesticulátióval mind szétszórta a szobában a dohányhamut, hanem odasimult hozzá, s karjába fonta kezét.

– Igazán olyan nagyon kezedben tartod János urat valamivel?

– Mint ezt a csibukot.

– Ugyan mi lehet az?

Margari lerázta őt válláról.

– Eredj dolgodra, nem asszonynak való azt megtudni.

A kiváncsiság majd megölte Clementinet. Sírni kezdett.

– Hát nincs én hozzám bizodalmad? Hát nem vagyok-e én hitves társad? Hát nem vagyok-e én veled egy test, egy lélek?

– Ostoba beszéd. Ha egy test lélek vagy velem, hát eredj aludni, mert az én testem és lelkem alhatnék.

E rossz élcz után Margari úr menten le is heveredett megint az üresen maradt szófára.

Clementine most már naivul kezdte faggatni.

– Nem! én tőlem addig el nem alszol, míg meg nem mondod. Hiába hunyod be szemedet, hiába teszed magadat, hogy alszol; én nem hagyok békét, nekem meg kell azt mondanod, hogy tudjam.

Margari egy darab ideig csak vette tréfára a dolgot, még horkolni is kezdett, de végre mikor megunta a helytelenkedést, felugrott fektéből, nagyon ütött öklével a politéros asztalra s olyat ordított, mint egy pénzért mutogatott tengeri oroszlán.

– Hallgass, te ostoba! Ha valaki megtudja azt, a mit én tudok, akkor becsuknak engem hat esztendőre, a nagyságos urat nyolczra, téged tizenkettőre; már most hallgass.

Clementine úgy megijedt erre a szóra, hogy kikotródott a szobából s vissza nem mert jönni Margarihoz; azon törve a fejét, hogy mikor viszik már most valamennyit a siralomházba? Rettenetes gondolatok támadtak a fölött szivében.

Majd mindjárt meglátjuk, milyen auspiciumai lehetnek Margari úrnak ahhoz a kis falusi dominiumhoz, hűséges szolgálataiért.

A Lángainé contra Lapussa János öröködési per még mindig az első biróság előtt van. A bizonyítékok és ellenvédvek felhordásában mindkét fél kifáradhatlan. A szolgabiró nem győz eléggé a szerencsének örülni, hogy János urat a sedriák ideje alatt mindennap magánál láthatja. Nagyon valószinű, hogy perét meg fogja nyerni. Ez egyike azon eseteknek, miknél a biró lelkiismerete szerint meg van győződve, hogy melyik félnek van moraliter igaza? hanem az irott betűk ellen még sincs hatalmában az itéletet jobbfelé dönthetni; engedni kénytelen, hogy essék balra.

János úr tehát mindennapi látogató a szolgabirónál, a kit kedves barátjának nevez, s mindig hív magához ebédre, de a ki soha sem megy oda.

Monori úr a régi fajta szolgabirók közé tartozik, a kik nem haszonért, hanem csupán a tisztesség kedveért, a megbecsültetésért viseltek hivatalt, a megye ügyeit saját ügyeiknél előbbre tették; a kik, ha kellett, vizeket szabályoztak, ha kellett az ország sérelmeit kötözgették, és a mi mindig kellett, igazságot osztottak egyformán mindenkinek, nem tekintve azt, hogy ki nagy, ki alacsony? Hogy Monori úr már 24 év óta viseli hivatalát, abból következtethet mindenki nyilvános jellemére, a ki tudja, hogy egy időben a közvélemény választotta újra a tisztviselőket minden harmadik évfordulónál, és hogy akkor a köztisztviselőket jobbára «becsülettel» fizették, a miből még azon időkben nagy állandó tőkéje volt az országnak.

Monori úr leszokta ültetni úri kliensét s pipát szokott dugni a szájába, mikor látogatására jön.

Egy nap azt kérdezé tőle, hogy mit tud a nagyságos úr bizonyos Margari felől, ki irnokságért folyamodott a megyei kanczelláriába, s folyamodásában a Lapussa családra hivatkozék, mint a melynél huzamosabb ideig viselt bizonyos hivatalokat?

Ha János úrnak annyival több esze lett volna a közönségesnél, a mennyivel kevesebb volt a szive, azt felelte volna erre a tudakozódásra, hogy nem ismeri közelebbről azt a becsületes embert, s épen nem felel a jelleméről; azonban az ösztönszerű fösvénység nem engedte, hogy ne kapjon ezen kérdésen. Legjobb alkalom kinálkozott számára egy alkalmatlan nyügöt saját vállairól le és a vármegyéére rá tolni. Felmagasztalta az egekig a derék, becsületes embert; hogy az milyen egyenes lelkű, milyen józan, milyen szorgalmas. Szerencsétlen, nem vette észre, hogy «legale testimonium» előtt beszél, a kinél ma nem «verba volant», hanem «verba valent».

– De vajjon megbizható ember-e? itt holmi aprólékos pénzkezelések is fordulnak elő, tiszta keze van?