A pópa pedig kinyujtá kezét a kastély felé, mely sötét körrajzokban meredt föl az égre s valami fohászt engedett szivéből feljönni. Talán megátkozta azt. Azután hirtelen elcsapott kezével szája előtt, s keresztet vetett magára. Talán megbánta a keserű fohászt, mit a kastély ellen külde, eszébe juttatva, hogy abban egy ártatlan nő is lakik, a kiért ő imádkozni szokott.
Meglássuk, ha erősebb-e az imádság, mint az átok?
Egészen sötét volt az éjszaka, mely a menekvők útját eltakarta; erdős hegyszakadékok között alig talált volna más útat, mint a ki sok éven át járva ezt a tájat, ismerte már annak minden zegét-zugát.
Reggelre meglátszott a menekvők előtt * * vára az országút mellett, mely postaállomás. Itt a pópa visszavette öltönyét Gerzsontól, ő pedig ismét felölté bekecsét.
– Itt már nincs mitől tartanunk, szólt a pap; kegyed e helyen postalovakat fogad s hazautazik, én pedig megyek másfelé.
Merre?
– Nagy a világ. Ne aggódjék miadtam. Nem vetek neki egy hónapot, hogy ismét találkozunk.
– Hol?
– Itt ezen a helyen.
A pópa sietve hagyta el Gerzsont s visszament az erdő felé, nem sokára lehetett őt látni a kanyargó hegyi ösvényen felfelé sietni, olyan könnyű léptekkel, a minőkkel csak az oláh hegylakó tud futni a meredeken.
Gerzson csakugyan bántatlanul érkezett * *-ra, hol rögtön kapott postalovakat.
Mikor már aztán biztos helyen ült, akkor jött az a gondolatja, hogy ejnye be furcsa eset volna, ha ő most a pappal együtt valami semmi veszedelem elől futott volna ilyen nagyot! Hogy kinevetné őt megint ország-világ. Ha Henriette csak tréfált volna vele.
Megnyugtatta az, hogy Henriette nem szokott ilyen pajkos lenni.
De mégis nagyon nyugtalanította egy dolog. A kocsisa négy lovával ott maradt. Az nem tudja mire vélni ura és házi gazdája eltünését: az jobbra-balra kérdezősködni fog, az kétségbe esik, az belármázza a félvilágot ura keresésében s elhireszteli úgy, mint akármelyik ujságiró; hiresebbé lesz, mint a korneuburgi marhapor.
Ejnye, be kár volt erre az egyre nem gondolni!
Hát a mint a postakocsi megáll Aradon szállása előtt, kit lát a kapun szemközt kijönni? ugyanazt a kocsisát, a kit Hidváron hátrahagyott a négy lóval.
Csak a kocsis bámulata volt nagyobb gazdájáénál e találkozásom.
– Hát te itt vagy?
– Hát nagyságos uram itt van?
Azzal a postakocsis bámulatára úr és cseléd egymás nyakába borultak és összecsókolták egymást, különösen a kocsis nagyon Gerzson urat.
– Jaj, csakhogy megvan, nagyságos uram! a Jézus áldja meg, hogy menekült meg?
– Miről beszélsz? gyere be. Ne kiabálj itt a kapu alatt. Hogy kerültél haza? Mi történt veled?
– Nem tudom én az egészet elmondani. A mennyit tudok, annyit elmondhatok. Én a lovakat megitattam, s azután lefeküdtem, elaludtam. Egyszer felébredek a nagy nyerítésre: nagy világosságot látok. A pap háza egészen lángban van! utczu kiugrom; futok az ajtónak, hogy felköltsem nagyságos uramat, hát kívülről be van szegezve, szaladok az ablakhoz, annak a táblája is be van szegezve. Legjobban megrémített pedig az, hogy senki sem jött a várból oltani a tüzet. A többi házak messze estek innen, azoknál észre sem veszik, ha a szomszéd leég: én tehát elkezdtem ordítani segítségért; a mint ott ordítok, szaladgálok alá s fel, fejszét keresve, hogy az ajtót betörjem, egyszer csak bumm, bumm! két lövést hallok, s a golyóbisok csak úgy fütyülnek jobbra-balra a fülem mellett. Erre nekem is lábamba szállott a bátorságom, befutottam a félszerbe, elvagdaltam a lovak kötőfékjeit, a nyerges hátára felkaptam, a többit előttem hajtottam s egy itatással haza nyargaltam Aradra.
Így ért hamarább haza, mint Gerzson maga.
– No fiam, szólt Gerzson úr, ez mind szentül van, a mit te elmondtál, de e felől senkinek soha egy szót se szólj, mert különben…
És itt egy fenyegető mondatot tudatott vele Gerzson úr, a mi bizonyos hallgatásra birja a magyar közembert, mert ettől irtózik legjobban… mert különben törvény elé kerül a dolog, s neked tanúskodni kell benne. Ettől pedig szörnyen fél mindenki.
A RESZKETŐ KÉZ.
A ki a Fatia Negrával egy rossz órában találkozik, annak mind megreszketősödik a keze.
Henrietle keze úgy reszketett ama csárdai találkozás után, hogy nevét is csak nagy bajjal tudta leirni.
Mi történt vele e találkozás után? kire ismert a Fatia Negrában? hogyan került ismét haza? ez mind örök titok maradt. A nő soha el nem mondhatta azt senkinek. Talán maga is álomnak vélte az egészet.
Hogy nagyon boldogtalan életet élt férje házánál, az nem e naptól van keltezve; az öregapja végrendeletétől kezdődik, melyben kitagadták. Nem szükség senkinek kérdezősködni halvány arcza szenvedéseiről. Mindenki tud arra több, mint egy okot.
A legnagyobbat, mely álmait elrabolja, csak ketten tudják és az Isten. Az a kettő pedig nem fogja mondani senkinek.
A szegény nő egész nap imádkozik. Óraszámra eltérdepel a várkápolna oltára előtt, s azután visszamegy járkálni, járkálni, járkálni! s ha elfárad, ismét letérdepel és imádkozik. S ez így megy reggeltől estig és azután be az éjszakába; néha éjfélig, néha hajnalig, szüntelen alá s fel, alá s fel a négy fal között, azután térdre és imádkozni; azután ismét feltámolyogni és lézengeni szobahosszat, alá s fel, mint egy rém, melynek az éjfél utáni egy óra kondulása nem hozza el álmát.
Az étteremben soha sem szokott megjelenni, szobájába viszik utána az ételeket: alig nyul hozzájuk; meg nem foghatni, mivel él?
Szobájából csak akkor jön ki, midőn a kápolnába megy; ilyenkor a kastély-folyosón találkoznak vele cselédek, idegenek. Nem néz senkire, nem szól semmit. Nem veszi észre, hogy ott vannak, hogy rá bámulnak, vagy köszönnek neki. Hangját nem hallotta senki régen.
Ezért azt hiszik felőle, hogy megőrült. Eleinte csak a cselédek beszélték egymás között, azután a falu népe, hetek mulva már egész Erdélyben tudták, hogy a fiatal Hátszeginé elméjében megháborodott.
Egy reggel, midőn ismét a kápolnából jött vissza Henriette, egy rongyos nő lépett hirtelen eléje, kinek valami fülkében kellett rejtve lennie, hogy a cselédek észre nem vették s el nem hajtották.
– Álljon meg egy szóra asszonyom, suttogá a nő, és e suttogásban Henriette rég hallott ismerős szóra vélt találni, de az arczot nem ismerheté fel. Félig kendőkbe burkolva, s a mi kilátszott belőle, az sebhelyekkel és forradásokkal volt elundokítva, mint a kinek valaha lángok közül kellett kimenekülni. Megijedt tőle. Olyan ijedős volt különben is.
– Ne rettenjen meg, asszonyom, szól a nő térdre bocsátkozva előtte, s megfogva Henriette ruháját, hogy el ne futhasson előle. Én vagyok, Anicza.
Henriette bámulva mereszté rá holdkóros szemeit, keresve az arczon a tegnapi ideálszépség bűbáját, s azt kezdé hinni, hogy ez csak gonosz varázs; ha valaki a varázstörő szót kimondaná, ez arcz megint oly szép lenne, mint tegnap.
– Nem ismerhet rám nagyságos asszonyom, mert arczom összeégett a Lúcsia barlangban. Bár mindig ilyen lett volna, mint most. Jól vagyok én ezzel így: megbüntetett érte az Isten, hogy szép arczomért elhagytam lelkemet veszni. Könyörögni jöttem nagyságodhoz: ne utasítson el magától, én nagyon meg vagyok alázva; nem vagyok olyan kevély többé, mint hajdan.
Szegény teremtés! Neki oly távolnak tetszett az, mikor még szép volt és büszke, hogy «hajdan» szóval illeté, míg Henriette előtt oly közelnek látszott az, hogy «tegnap»-nak képzelte.
– Minket megvert az Isten bűneinkért mindnyájunkat: azt tudja már nagyságod! De senki sincs annyira megverve, mint én, én, én! a ki magam okoztam egész családom, barátaim, ismerőseim romlását. Én adtam fel a törvénynek őket mind, hogy egy emberen boszút állhassak, a ki megcsalt: és ők elfogták valamennyit, s meghagyták menekülni azt az egyet. Oh ha ez eszembe jut, a fejemet verem az erdei fákhoz és a kősziklák szegleteihez, hogy szétszakadjon. Nem bánt az, hogy koldus vagyok, egy elátkozott teremtés, kit mindenki elhajt küszöbéről, nem éhezem én soha. Apámnak minden vagyonát elfoglalták; tudja Isten mennyi volt, több volt húszezer aranynál; az az enyim lett volna, mert hiszen én voltam egyetlen gyermeke. Azt is elvették: házát, bányáit, ércztörőit mind. Engemet odahivattak. Azt mondták, hogy megjutalmaznak, a miért a társaságot följelentém; akartak adni ezer aranyat. Hahaha! Ezer aranyat nekem fizetni azért, hogy magamat ilyen nyomorulttá tettem; őrült vagyok, ugy-e bár asszonyom? Nem csodálom; magam is elhiszem. De nem azért jöttem ide, hogy megijeszszem. Alázatos bolond vagyok én, a ki messziről letérdepel, ha méltóságos urakat lát, s úgy megy eléjök térden csuszkálva, s mérföldekig elszalad a hintaik után, hogy instántiáját bevegyék a kocsiba. Pedig hát ez nagyon bolond gondolat: mert meglehet, hogy az a nagy úr, a ki épen ott ment végig a hintóban, nem is ebből az országból való volt, sőt az is meglehet, hogy az az irás, a mit a dászkál adott, nem is folyamodvány volt, hanem valami ócska kurrens. Nevetni való ez nagyon, nagyságos asszonyom.
A leány szemeit törölgeté e szónál.
Azután ismét megragadá Henriette kezeit, s mint a ki fél, hogy rövid lesz az ideje ahhoz, mit még el kell mondania, sietett a szóval.
– Nagyságos asszonyom; nekem azt mondták ott az urak, hogy a hamis pénzverők pörében egy vegyes biróság fog itélni és annak a biróságnak a nagyságos báró úr az elnöke. Tőle függ valamennyinek élete és halála.
Henriette félkezével a falnak kényszerült támaszkodni.
– Nagyságos asszonyom, én nem kivánok lehetetlent; nem akarhatom, hogy a bűnösök megszabaduljanak büntetés nélkül, de a mi igazság, az igazság! Mindennek az átkozott Fatia Negra volt a vezetője, ő volt a főbűnös, ő tanácsolt, ő mutatott útat, a többiek csak követték, csak szavára hallgattak. És most Brinko és társai, az átkozott hamis esküvők, tanuságot tesznek le a felől, hogy apám, a vén Onucz, volt a pénzverők vezére, az ő fejére hárítják az egész bűnt; pedig a Fatia Negra volt az; Isten jól látja, hogy az volt!
Henriette halvány vonásain mindannyiszor ideges rángás villant végig, valahányszor a pórnő Fatia Negra nevét kiejté.
Anicza azt várta, hogy valami biztató választ halljon tőle; Henriette pedig szótlan volt, mint mindig. Azt hitte, hogy már egészen meglehet beszéd nélkül élni.
– Nagyságos asszonyom, az ég irgalmára kérem, ne felejtkezzék el rólam! Jussak eszébe, mikor álmából felébred, mikor a záport, a zivatart hallja odakünn zúgni, akkor odakünn ülök álmatlanul a börtön ablaka alatt, s irigylem azoknak sorsát, a kik azon belől vannak. Néha megjelen az ablaknál egy ősz, bozontos szakállú arcz, kinyúlik a rács között egy sovány, száraz csontkéz és – megátkoz: az ott az apám. Én belevittem őt a vészbe, vétkes szerelmem által a Fatia Negrához, én elárultam őt átkos szerelemféltésből a Fatia Negra iránt, s ime most az megmenekült s ő szenved meg helyette. Asszonyom, gondolja meg ön azt, hogy van egy szerencsétlen teremtés, a ki arra van kárhoztatva, hogy éjjel-nappal, hogy szakadatlanul erről gondolkodjék; a ki mint a vadállat, a kinek kölykét elrabolták, megtámad mindenkit és csak annak szabadításán gondolkozik, és nem törődik azzal, hogy a vadász, a kinek lakhelyét ostromolja, biztos rejtből lelőheti. Engem vagy meg kell ölni, vagy oda bezárni hozzájuk. Kérem önt nagyságos asszonyom: szóljon, irjon férjének, ha a szónak irva kell lennie. Ne hagyjon elvesznem. Az Isten nem fog azért önre haragudni, ha engemet oltalmába vesz, a kit még az ég is el akar veszteni!
Henriette most még kevésbbé tudott egy szónak ura lenni, mint eddig. Az a nehéz gondolat, a mitől a kétségbeesett leány az országútakat futja, még tízszerte nehezebb volt az ő lelkén, mint amazén. Nem tudott szólni, de kezét rá tette a leány fejére s másik reszkető kezét esküre emelt két ujjal az ég felé tartá; úgy reszketett esküttevő keze; úgy reszketett a leány, kinek fején tartá kezét, a míg ezt nézte.
Azután kiragadta magát Anicza kezeiből, ki kezét, ruhája szegélyét csókjaival halmozá el, s sietve tért szobájába.
Ajtajából még egyszer visszatekinte s onnan látta, hogy a leány le van borulva s eltávozó lépteinek nyomát csókolja a porban!
Henriette szobájába érkezve, kezeit fejére kulcsolva járt alá s fel sok ideig, fenhangon nyögve: én Istenem, én Istenem! és leveté magát a kerevetre s ott vonaglott, mint egy halálos betegséggel küzdő s ismét felugrott és sóhajtoza: – én Istenem, én Istenem.
Azután megerősíté szivét és leült iróasztalához irni. – Én Istenem, én Istenem! – Mivé lett ez a hajdan szép irása, a mi vetélkedett az aczélmetszéssel? A reszkető kéz alól alig ismerhető betűk jöttek elő, miknek mindegyike a szív örök remegéseinek hordta magán nyomát, és azt mégis meg kellett irni, mert az folyamodó levél volt férjéhez: – én Istenem, én Istenem.
Ez volt a folyamodásba irva:
«Félelmetes uram! Reszketve és alázattal leborulva közeledem önhöz. Egy szerencsétlen teremtés nevében folyamodom önnek irgalmához. Ön birája egy szerencsétlen csoportnak. Tegyen velök irgalmat. Az ég kegyelmére kérem önt, ne itélje el őket! Az Isten szent nevére kérem önt, ne irja alá nevét egy olyan itéletnek! Az örökkévalóság rettenetességeire könyörgöm önnek: ne veszítse el azon embereket, a kik legártatlanabbak. N. N.»
Nevét nem merte aláirni.
Azután várt vele, leskelődött, míg Lénárd szobájából eltávozott egy pillanatra, akkor odasuhant: nyugágyára tette a folyamodást, ott meg fogja találni. Senki sem vette azt észre.
Még az nap találkozott vele; maga kereste a találkozást. A nagy czímerteremben jöttek össze. Lénárd a mint meglátta nejét, elkezdett valami bolond operából egy buffoáriát dudolni, s kikiabált az ajtón a peczéreknek, hogy ereszszék ki az udvarra a kopókat.
A halvány nő pedig ingatag, de határozott léptekkel közeledett felé, s két reszkető kezét imára kulcsolva, némán megállt az ajtó előtt, melyen Lénárdnak ki kelle menni, s úgy maradt ott: mint egy tünemény, mely jön, tesz, mutat, de nem beszél.
Lénárd vállat vont, s fütyörészve elment mellette.
Másnap megint ott volt Lénárd asztalán a félelmes folyamodás, azokkal a reszkető betűkkel; Henriette újra megirta, újra oda lopta azt s valamerre fordult a főúr házában, mindenütt kellett találkoznia azzal a remegő, halvány alakkal, mely kezeit összetéve szótlanul néz reá, kérve, könyörögve – csak ők ketten tudják, hogy mit?
Harmadnap ismét ott találta Lénárd a folyamodást, s ismét találkozott Henriettel.
Akkor megszólítá.
– Kedves Henriette, olvasta ön a «Párisi titkokat?»
Henriette, mint rendesen, csak félénk szemeit mereszté a kérdezőre és nem válaszolt.
– Hogy tetszett önnek a Bicètre leirása?
– – – –
– Ugy-e az borzasztó egy hely?
– – – –
– Ön egy idő óta olyan különösen viseli magát, hogy az egész környék arról beszél, hogy ön megtébolyodott.
– Tőlem is igen sokan kérdezték már.
– – – –
– Én mindenkinek azt feleltem eddig, hogy nem igaz.
– – – –
– De ha én egyszer azt találom mondani, hogy ez «igaz»: akkor ön bizonyos lehet felőle, hogy az őrültek házába jut. Tehát úgy viselje magát.
– – – –
KÜZDELEM AZ ARANYÉRT.
Satrakovics Gerzson egy idő óta igen sajátságos időtöltést talált ki magának.
Felhagyott kopókkal és agarakkal, nem bánta, akármikor indulnak meg a szalonkák, szegre akasztotta a puskát s sorba járta Arad, Bihar és Temes megyék közgyűléseit a hol mindenütt fizetéstelen táblabiró volt s indítványokat tett.
Indítványai abból álltak, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak hozzá az erdélyi Hunyad, Fehér és Zaránd megyék egyetértésével a vidéken hatalmaskodó haramiabandák kiirtásához.
Egész lajstromai voltak nála az itt is, amott is elkövetett erőszakoskodásnak; azokat ő mind összefüggésbe birta hozni egy fő harámvezér nevével, a kit a vidék úgy nevez, hogy «Fatia Negra».
Bebizonyította a világos összeköttetést, a mit e szomorú nevezetességű ember a börtönök fenekétől kezdve a havasok tetejéig bűverővel összetart; megmozgat minden követ ellene, még utoljára a nemzeti büszkeséget is.
Persze, hogy ide át mind kinevették vele. Eddigi ismerősei el nem tudták gondolni, mi ütközött egyszerre az érdemes férfiuhoz, hogy ilyen vállalatokra biztatja honfitársait, mintha azoknak semmi egyéb dolguk sem volna ez idő szerint.
– Te öreg úr, szólítá őt meg egy heves megyegyűlési philippica után Kengyelesy, miféle mérget vettél te be, hogy olyan dühödten szónokolsz az ellen a jámbor Fatia Negra ellen? Hiszen ha valakinek volna rá oka panaszkodni, én tehetném, mert engemet könnyebbített meg az úton ezer aranynyal, de azt olyan geniálisan tette, hogy rossz néven sem veszem neki. De hát neked mi bajod van vele? Mit beszélsz te itt is, amott is annyi zöld csudát össze organisált harámbandákról, rejtélyes vitézekről; tán országos perzekutor akarsz lenni, vagy mi?
– Igen, az akarok lenni, országos perzekutor. Azt akarom, hogy hat megye bízza rám a fegyveres karhatalmat, én fogadom, hogy ki fogom tisztítani a havasokat, hogy semmi buvóhelyen sem marad meg előttem a rabló.
– Eredj. Ne bolondozzál. Biz az megmarad. Hiszen nem tudomány az, hogy ha elégeted a könyvét, többé senki se tanulhassa meg. Olyan jámbor kalandos ficzkó mindig megterem ott, a míg csak havas élet lesz a világon s kedvező alkalom, egyik országból a másikba átszökhetni. Aztán kiket akarsz te még elfogni? Hiszen a Fatia Negra maga megugrott s ezóta Amerikában van. Ott már újra etáblirozta is magát.
– Az csak hirlapi kacsa. Ő most is itt van.
– No, és ha itt van, hát kinek árthat? A bandáját az utolsó emberig elfogták, el is itélték, a legvénebbeket húsz esztendőre, az ifjakat élethosszig tartó fogságra.
– Igen, a lúcsiabarlangi pénzverőket.
– Elitélték őket; én magától Hátszegitől tudom, ki ebben a tárgyban a vegyes törvényszék elnöke volt s maga aláirta az itéleteket.
– De ki tudja azt, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők voltak-e egyúttal a Fatia Negra harámbandája, mely neki a nyilvános hatalmaskodásokat segítette elkövetni?
– Furcsa! Hát kik lettek volna? Tán biz ő kegyelme két külön szerzetnek lett volna alapítója, melyek közül egyik pénzt vert aranyból, a másik pedig már a kész pénzt verte ki az eleven emberből?
– Igen, én azt hiszem.
– De ha a valószinűtlenség nem szólna is e véleményed ellen, ott vannak a hivatalos okiratok, ott vannak húsz ember vallomásai, a kik mind bizonyítják, hogy Onucz, meg Gergus, meg mit tudom én még miféle jámbor pénzverők voltak a Fatia Negrának minden vakmerő támadásaiban részesei, hogy a pénzverő és a harámbanda egy és ugyanazon tiszteletreméltó testület, ezek pedig már ülnek Gyula-Fehérvár sánczaiban és semmi bajuk sincsen veled többé.
– S ki bizonyította ezt rájuk?
– Brinkó és – tudja mennykő miféle más vadnevű emberek.
– Úgy? Brinkó et companie. Ismerem
– De ha azok nem bizonyították volna is, élő bizonyság rá a biztosság, a minek azóta, hogy ezek kézre kerültek, az egész vidék örvend. Nyitott háznál alhatik azóta minden ember s ha az útközben heversz is holtrészegen, még sem lopják ki zsebedből a pénzedet.
Gerzson úr tiltakozott az ellen, mintha ő az útfélen szokott volna részegen heverni.
– Arra pedig, hogy most olyan nagy nyugalom van mindenfelé, csak egyet mondok. A Fatia Negrától lefoglalt arany még mindig Gyula-Fehérvárott van. Mint bűntanujelt ott kelle eddig tartani. Azt azonban előbb-utóbb fel kell küldeni Bécsbe. Fatia Negra nem halt meg, nem is bujdosott a világba, a harámbandája sem került kézre s nincs vasra verve Gyula-Fehérvárott, hanem nagy szükségük van a mostani csendre és álmos biztosságra. Ők most úgy tesznek, mint a ki eltünt; mint mikor a krokodilus hanyatt fekszik s dögnek tetteti magát. De majd meglátod, mikor egyszer Gyula-Fehérvárról megindulnak azzal a sok mázsára menő aranynyal, micsoda tréfákat fogtok megérni akkor.
– Dehát miből tudod te ezt?
– Abból tudom, hogy ez az ember, ez a vasképű, vaskezű ember nem az a birkaszívű állat, a ki magától egy fél milliót el hagy ragadtatni, a nélkül, hogy a míg egy íze mozdul, meg ne kisértse azt visszafoglalni. Mert tudom, hogy még eddig mindig túljárt minden törvényes hatalomnak az eszén s kicsúszott a legbizonyosabban vetett tőrből is.
– No én nem foghatom meg, hogy mi bajod neked ezzel a jámbor emberrel.
Körülbelül mindenkitől ezt a végmondatot kellett Gerzson úrnak zsebre rakni ebben a tárgyban; de ő azért még sem tett le annak továbbfűzéséről.
És valóban a hatóságok úgy megnyugodtak abban, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők személyében ezeknek elitéltetése után az az egész szabadoncz kalandorcsapat, mely a vidéket sok ideig nyugtalanította, ártalmatlanná van téve, hogy ezentúl nevetségnek tartották volna arról szót vesztegetni, hogy az erdélyi szoroson belül valakinek az utazása más bajjal találkozhassék, mint legfeljebb, ha a tengelye eltörik. Gerzson urat mindenütt kinevették philippicáival s kezdték már nemcsak háta mögött, hanem szemébe is mondogatni, hogy nagyon sokat olvashatta Cervantest, tudniillik azokat a köteteit, a mikben Don Quixotteról ir.
A Gyula-Fehérvárott letartóztatott hamis pénzzé vert aranyat a per végezte után fel kelle küldeni Magyarországra, hogy itt a pénzverdékben újra sajtoltassanak. Két teljes posta-szekeret vett igénybe a nagybecsű küldemény, mely körülbelül másfél millió értéket képviselhetett nyersen is.
E becses küldemény mellé fegyveres kiséretül huszonnégy dzsidás lőn rendelve, egy, ott a környéken állomásozó ezredből. Untig elég békességes időkben akárminő kincs biztosítására. A lovaskatona különben is nagy ijedelme minden csőcseléknek; volt rá eset, hogy a kholerai zavarokban két huszár százakra menő zendülő tömeget szétvert; huszonnégy dzsidás ellen alig lehetne számmal kifejezni, hogy hány főre menő paraszt és zsivány volna elég. – Így hitték azt tudniillik a méltóságos urak.
A katonasággal volt egy főhadnagy, a postaszekerekkel egy számvevő és egy ellenőr; mindegyik postakocsis pisztolyokkal ellátva s parancsul adva, hogy esti hat óra után úton ne legyenek.
Ennyi elővigyázat több, mint elég.
A kiséret akadálytalanul haladt egész Piskiig előre, a katonák hátravetették a dzsidát s pipára kezdtek gyujtani, a kocsiban ülő hivatalnokok, kalauzok el-elszunyadtak a nagy melegben, a vezető tiszt opera-áriákat dudolt s lovával beszélgetett, ha megunta az éneket; a csendes egyformaságot csak a postakocsis trombitája szakítá néha félbe, mely megszólalt, mikor tiz-tizenkét szekérből álló fuvaros csapatok jöttek szemközt, mindegyiken aludt az oláh hanyattfekve s úgy riadozott fel egyenkint a postakürt hangra s kapkodott nagy ijedten a gyeplűkbe, hogy jó idején félre térjen az imperatu kocsija elől.
A mint a postamenet a később történelmi nevezetességű piskii hid elé ért, a hid tulsó oldaláról huszonnégy lovas jött rájuk szembe s huszonötödik volt a Fatia Negra.
Mind a huszonnégynek fekete fátyol volt az arczára kötve, ruháik bélésükkel kifelé fordítva és mind ellátva karddal, csákánynyal és lőfegyverrel. Maga a Fatia Negra egy erős fekete ménen lovagolt s széles meztelen kardot hordott kezében.
A dzsidás tiszt lova megrettent a fekete arczok láttára s elkezdett hánykolódni; ura csak alig birt vele, hogy a hidkorláton keresztül a folyamba ne ugorjék.
A Fatia Negra és csapatja a hid közepett megállt és nem jött közelebb.
A főhadnagy bátor katona, kit lélekjelenléte nem hagyott el, rövidre fogva hánykódó lova kantárszárát, rákiálta a fekete álarczosra:
– Ki vagy? Mit akarsz? miért állod el a hidat?
Egy mély, dörgő férfi-hang felelt neki onnan túlról:
– Én vagyok a Fatia Negra. A kincs, mit veletek hoztok, az enyim; tőlem vettétek el. Azt most vissza akarom venni. Embert hoztam ember ellen; annyian vagyunk, mint ti. Fényes nappal jövök rátok; adjátok ide aranyamat, vagy egyétek meg ezt a vasat.
Mutatta nekik a kardot.
A főhadnagy, ki ezredének egyik legjobb vívója s legmerészebb daliája volt, nem gondolkozott sokat a kihivásra, hanem sarkantyuba kapta paripáját s neki vágtatott a kalandornak, ki a hid közepén várt reá.
Félelmes ellenre talált benne. A Fatia Negra minden csapást felfogott és rögtön visszaadott; a fiatal tisztet zavarba hozta ellenfelének túlnyomó ügyessége s csak a katonai becsületérzés készteté, hogy támadását folytassa ellene, midőn veszteségét bizonyosnak hiszi. Gyakorlott vívók mindjárt tudják azt, ha ellenfeleiket letörhetik-e, vagy sem.
Azonban elég csodálatos volt, hogy a Fatia Negra ereje és ügyessége előnyét nem akarta felhasználni; kimélni látszott ellenfelét, sőt lépésről-lépésre hátrált előtte.
Néhány percz mulva általános lett a dulakodás a hid hosszában: a dzsidások vezérük segítségére siettek, a fekete álarczosok csákányaikkal vertek közbe s már innen is, túl is egy-egy dzsida-szúrás, csákány-ütés emberére talált s a kalandorok már egészen a hid végéig nyomattak az uhlánok által, a midőn a hid előtt horgonyozó malomból harsány hangon felkiált hozzájuk az ablakon kinéző molnár:
– Katonák! Vigyázzatok! A hid gerendái be vannak fürészelve:
Igazán úgy volt-e? Az volt-e a kalandor terve, hogy a lovasokat mind a hidra csalja s akkor a dulakodásban a hidat leszakíttassa alattuk? vagy a molnár is szövetségesük volt s csak azért kiáltotta azt, mert látta, hogy a katonák erőt vesznek a martalóczokon? Annyi bizonyos, hogy a kiáltás varázserővel hatott a küzdőkre, mert arra valamennyi rémülten visszafordult s iparkodott a hid tulsó oldalát elérni.
És itt vették még csak észre, hogy a furfangos kalandor milyen kettős kelepczét készített számukra?
Akár cselvetés volt, akár mentő árulás, az eredménye az lett, hogy a lovasság egy percz alatt visszafutott a hidról s csak akkor vevék észre a kelepcze veszedelmesebb oldalát, melybe őket a kalandor csalta. A hátul hagyott postaszekereket az alatt, míg ők a lovas rablókkal küzdöttek, egy nagy csoport lőfegyveres rabló fogta körül, kik a postalegényeket már lefegyverezték s azon törekedtek, hogy a két postaszekeret beledöntsék az út melletti árokba.
A dzsidások visszatérve a szekerekhez, azokat egy pillanat alatt kiszabadították a csőcselék körmei közül, mely megjelenésükre szétfutott az út melletti bokrok közé s onnan kezdett el rájuk tüzelni.
A hidtól nem messze volt egy csárda, a lovasok a postaszekerekkel együtt ide menekültek be. Valóban menekülésről volt szó. A gyalog fegyveresek száma mehetett egy pár százra, azok elálltak minden utat, s azonfelül észre lehete venni, hogy néhányat az útfélen levő nagy jegenyefákból már előre befürészeltek, s azokat az ő hátuk mögött az úton keresztül döntögették, úgy, hogy még visszavonulásról sem lehetett szó a szekerekkel együtt, és Fatia Negra lovasaival való küzdés mellett.
Attól ugyan nem tarthattak, hogy e szedett-vedett rablócsapat, melynek kilencz tizede nem professionatus mestere a művészetnek, szembe megostromolja a csárdát, s azon esetben igen erélyesen tudták volna magukat védelmezni, mert karabinokkal jól el voltak látva; hanem azt az egyet igen jól tudhatták előre, hogy mihelyt az éjszaka által ott hagyják magukat lepetni, akkor aztán el vannak veszve. A rablók lőtávolba jöendnek az épületekhez, s akkor néhány puskavesszőt szurkos csepübe takargatva a házfödélre lőhetnek, s az a milyen nád, egyszerre lobbot vet, akkor aztán legyen valaki vitéz ember, ha a feje fölött ég a tető.
A mi az emberéletet illeti, arról itt nem volt aggodalom. Meghalni katonadolog; hanem a roppant pénztömeg megmentése, ez volt a föladat. Huszonnégy lovas egy tömegben kétségtelenül képes leend magát a rabló csoporton, daczára a torlaszoknak, keresztül vágni; de a nehéz szekereket csakugyan nem viheti magával, mert akár előre törjön, akár hátra felé, amott a hidat, itt a levágott fákat leli útjában.
Itt gyors határozásra volt szükség.
Szerencsére a tiszt olvasta Napoleon moszkvai hadjáratát, emlékezett belőle arra az esetre, mikor a testőrség megmenté a kozáktól a hadipénztárt, melynek szekereit, lovak hiányában, az útfélen kellett hagyni. Most hasznát vette.
A postaszekerekből kivették az aranyat, s azt szétosztották a katonaság közt. Tölténytartók, csákók, általvetők megteltek a kincscsel; a szekerekben semmi sem maradt, hanem azért újra erősen lelakatolták azokat, hogy idő teljék majd a felnyitásukban.
És akkor kocsisokat, hivatalnokokat a hámos lovakra felültetve, a katonaság közrefogá őket, s hirtelen kinyitva a kapukat, kirohant az egész csapat az udvarról.
Sűrű fegyverropogás fogadta őket mindenfelől; néhányan sebet is kaptak: de egy sem halálost, vagy nagyon messziről lőttek azok, vagy rosszul tudtak czélozni. Különben a hányat lelőnek közülök, az annyi százezer forint.
A Fatia Negra és lovasai ott álltak közel felvont fegyverrel kezeikben. Ők nem lőttek a lovasokra, bizonyosan a szekeret várták, hogy azoknak előfogatait lődözzék el.
– Hagyjátok futni a dzsidást, ha akar! kiálta a Fatia Negra; a szekerekre ügyeljen mindenki.
A lovasság nem sokára kiért a tüzelő tömeg közül, átugratott a torlaszokon; egy csoport puskást, mely útját akarta állni, könnyedén szétugratott, s azontúl bántatlanul haladt vissza Szeben felé.
Azonban jól kellett sietniök. Előre tudható volt, hogy a mint a hátuk mögött rivalgó diadalordítás a megcsalatás boszúordításába tör át, a Fatia Negra csapatja utánuk fog rohanni, s ezúttal minden egyes közvitéz feje drága, tele levén csákója aranynyal.
Alig mult el egy óranegyed, midőn már a hátuk mögött keletkező porfellegről láthatták, hogy a vakmerő kalandor átlátva rászedetését, nyilt üldözésükhöz fogott.
Hallatlan merészség! Fényes nappal, nyilt országúton, egy tökéletesen fegyelmezett, organisált állam határain belül, egy csoport kalandorral ugyanannyi rendes katonát megtámadni! Nagyon elvette az arany annak az eszét, a ki azt merte tenni.
De megtevé!
A katonák egyre közeledni látták a porfelleget hátuk mögött, az elválasztó tér a két csapat között mindegyre rövidült; amazoknak «válogatott» jó lovaik voltak.
A főhadnagy azt parancsolá katonáinak, hogy meg kell állani s szemközt fordulni a vakmerő rablókra.
A posta-számvevő ellenszegült a parancsnak: azt állítva, hogy első feladat a rájuk bizott pénzt megmenteni.
– Első nekem a katonai becsület, felelt a tiszt s azzal dzsidásait két sorban felállítá, úgy, hogy az útat széltében elfogták; ő maga közepén legelől állt, a postaszemélyzet hátuk mögött foglalt helyet.
Nem sokára a porfelleg közől kivehetők voltak az egyes alakok.
A lovas rablók rendetlen csoportban vágtattak előre, egymástól tiz-húsz ölnyire elmaradozva.
Legelől több száz lépésnyire társai előtt vágtatott a Fatia Negra. Pompás telivér angol lova, mintha versenyt futna a viharral, mely a port nyomában hordja, nyargalt vele s osztani látszott gazdája vak eszeveszett dühét, ki feje fölött villogtatta kardját, vadállati kiáltásokat rikoltott messziről ellenfeleire. Dühös mozdulataihoz, ádáz ordításához olyan pokoli látvány volt mozdulatlan fekete álarczának egyformasága, körül repkedve zilált fekete hajától.
Nem tekintett hátra, ha jönnek-e társai utána? Nem tanakodott magában, hogy egyedül mit fog tenni huszonöt fegyveres férfi ellenében? Csak a feldühödt vértől lüktető erek adtak tanácsot szívének. Képes volt ellenfeleit egyedül megtámadni, soraik közé vetni magát, s izekre apríttatni, vagy visszavenni tőlük elvesztett kincsét.
– Ezt most elfogjuk; szólt a főhadnagy altiszteinek intve. Mire társai ideérnének, leverjük lováról s elfogjuk élve.
«Hajrá!» ordított már akkor egy ugrásnyira tőlük a magányos lovag; «hajrá!!» s a másik perczben ott termett közöttük, s a harmadik perczben körül volt fogva minden oldalról.
S ekkor kezdődött egy viadal, mely ha a keresztes háború harczi krónikáiban volna följegyezve, ha egy szent eszméért vívó lovag hősmerénye volna, költőjére várna, ki őt megénekelje.
A Fatia Negra egyedül, minden oldalról körülfogva, vívott egyszerre ellenfelei csoportja közepében. A fényes kard kezében, mint a villám, soha sem védő, szüntelen csak a támadó volt; kézből kivert kardok, ketté vágott kopják repkedtek körüle a levegőben, s a merre lova fejét fordítá, tisztult előtte a tér, egy-egy ellenfele ijedten hátrált meg előle, midőn a feltartani vélt kard viadori remekvágással ütött sebet testén. Az összebonyolult dulongásban egyik lovas hátráltatta a másik küzdelmét; az ádáz viador egymásnak szorítá őket, s míg kardjával csapásokat oszta, balkezével pisztolyait lövöldözé ki. Ellenfelei pedig lőfegyvert nem használhattak ellene, mert könnyen egymást lőhették volna meg a zilált tusakodásban.
Csak a főhadnagy nem tágított tőle. Mint valódi katona, ki a sebet becsületnek tarja, nem törődött azzal, hogy ellenfele mind erőre, mind ügyességre túlnyomó fölötte, szüntelen mellé iparkodott jutni lovával; egy párszor meg is vágta ellenfelét: fel sem vette az; egyszer egy ügyes döfést adott neki oldalába; a kard meghajlott, de hegye nem ment be az élőtestbe. Hahaha! kaczagott a Fatia Negra: – aczél sodronying volt zekéje alatt! s abban a pillanatban úgy vágott vissza ellenfeléhez, hogy ha az el nem kapja fejét, halva van; így a kard csak csákóját szelte keresztül s a ketté vágott csákóból szét ömlött az útra az ezernyi ezer arany!
Valami pokoli ordítás hangzott erre, melyet megnevezni nem képes a köznapi szó. Mint az elkárhozott kaczagása, mint a halálrakínzott átok-sikoltása, mint a vérszomj hörgése az áhított vér láttára, mint egy diadalmaskodó dæmon gúnyhahotája, ki egy angyalt ejte el gáncscsal, úgy hangzott a Fatia Negra üvöltése a kiömlő arany láttán.
Tréfa volt és művészet, a mit eddig tett; csak ezután kezdte még rá a harczot.
– Le a fejekkel; le a süveggel! ordíta recsegő hangon s oroszláni dühvel veté magát ellenfeleire, kiknek mindegyike feje fölött hordá azt a veszedelmes mágnest, mely kardjának villámait magára vonta.
És ő maga sebesíthetlen volt; kard, kopja nem járta át vasingét.
Az alatt sebes vágtatva közeledtek társai. Egy csákó újra lerepült a fejről, a széthulló aranyat a lovak patkói gázolták a sárba.
– Lőjjétek le a lovát! hangzott ekkor hátulról a postatiszt szava; s abban a perczben három pisztolylövés érte a telivért, a harmadikra, mely szügyben találta, felágaskodott lovagjával a mén. A Fatia Negra észrevevé, hogy veszedelme megnőtt, s mielőtt a ló lerogyott volna vele, nehogy lábával alája szoruljon, kiugrott kengyeléből a földre.
Most gyalog támadta meg ellenfelét. Vak volt már, nem látott maga előtt egyebet, csak vért és aranyat. Mindkettőnek részege volt.
Azután egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül vagdalkozik a levegőben; sem kardot, sem kopját, sem embertestet nem érnek csapásai. A tiszt megsebesülte után a postafőnök vevé át a vezényletet, s az czélszerűbbnek találta nem várni be az egész rablócsoportot. Neki a pénzt megmenteni volt feladata. Parancsot adott, hogy forduljanak meg és siessenek Szászvárost elérni; a mi pénz már szétömlött, az kárba van veszve. Ezzel a sátánnal kár volt kikötni. Hisz azt tudja minden ember, hogy a Fatia Negrát elfogni nem lehet halandónak.
– Utánuk! egy lovat adjatok! ordítá a Fatia Negra megérkező czimboráinak, mire azok mind leugráltak lovaikról, nem is annyira azért, hogy neki lovat adjanak, mint hogy az úton szanaszét heverő aranyakat fölszedni siessenek.
– Ráértek erre! kiálta nekik a kalandor, a többit ott viszik előttünk! Siessetek utánam.
Azzal nem várva, hogy társai mit határoznak, egynek a lovára felkapott s neki eresztett kantárszárral rohant a távozó fegyveres csapat után. Senki sem követte. A rablók igen okosak voltak azt belátni, hogy ha ők itt hagyják azt a néhány ezer darab aranyat, a mi már meg van nyerve, s kergetni indulnak a százszor annyit a mit még el kellenne érni s a miért még majd bevert fejeket is lehet kapni, az alatt a hátuk mögött kullogó gyalog confraterek azt itt szépen felszedik a maguk táskájába; hát biz ők csak ott telepedtek meg, gondolva, hogy a Fatia Negra majd csak visszatér, ha észreveszi, hogy egyedül van.
Az pedig nem gondolt velük, hanem vágtatott a katonák után, sarkantyuit a paripa oldalába vágva. Hasztalan; nem a telivér futó volt alatta, nem érhette elveszett kincsét többé utól, hogy megküzdhetett, vagy eleshetett volna érte.
Amazok nem álltak meg többé, hogy vele töltsék az időt. Néha-néha hátratekintve, látták, mint vágtat utánok egy magányos lovag, kardját fogai közé szorítva s borzadva emlékezett némelyik babonás mesékre alvilági szörnyekről.
Igy rohant a magányos lovag ellenei után egész Szászváros aljáig, s csak akkor maradt el tőlük, midőn azok a vámon áthaladva, a vámsorompót leereszték előtte; a vámosok még azután is látták őt sokáig átkozódva s ökleivel fenyegetődzve a város alatt nyargalózni; néha oly közel jött hozzájok, hogy pisztolyait rájuk süté, a golyók a vámház ajtait és ablakait fúrták keresztül s oly nagy volt a varázs a rettenetes hírű kalandor személye körül, hogy senki sem indult ki, elfogását megkisérteni; a polgárőrség az utczák bejáratait őrzé csoportosan s egész éjjel biztosan várta mindenki, hogy Fatia Negra bandája a várost ostromolni fogja.
Ha csak rajta múlik, ő bizonyosan megcselekszi,
Azonban ez nem történt meg. A lovasokat, míg visszatért is, ott találta a Fatia Negra a küzdés helyén, a mint a sötétben a sárba gázolt aranyakat keresték s még azután kisérletet tett csapatai összeszedésére; az országúton néhány száz martalócz rajzott alá s fel, hanem akkor hírül hozták neki fizetett kémei, hogy Szebenből négy század gyalogság érkezett meg ágyúkkal Szászvárosba, – s az ágyú névre úgy szétrepült az egész harámbanda, mintha szél fujta volna el; reggelre azt sem lehetett tudni, hová lettek?
AZ ÜLDÖZÖTT VAD.
Ezt a merényt többé elnézni nem lehetett.
Hallatlan eset az, hogy egy rablólovag a XIX. században egy tökéletesen organisált ország határán eszébe hagyja magának jutni azt a vakmerőséget, hogy fényes nappal, rendes katonaság által kisért postaszekereket megtámadjon; a király fegyvereseivel rendes csatát vívjon s azokat kényszerítse veszteséggel visszavonulni.
Ez már nem maradhat megtorlatlan.
Mint a villám járta be a hír az érdekelt hat vármegye minden helységét, s mintha össze lett volna beszélve minden ember, azon kezdte minden falusi biró, hogy rögtön elállatta az utakat vasvillás népekkel, hogy ezentul a Fatia Negra és kalandortársai, akárhonnan jöttek ide, többé – ha csak repülni nem tudnak – ki ne menekülhessenek innen.
E gyors készen-levésben nagy érdeme volt Satrakovics örökös nyugtalanításának; az emberek bármenyire kinevették is, valami keveset mindig elhittek azokból a csodákból, a mikkel őket a dühös öreg úr ijesztgetni ki nem fáradt, s minden ember, ki az országúti kaland hírét meghallá, azzal a szóval ugrott fel helyéből: «megmondta azt előre Satrakovics!» s azzal mindenki iparkodott puskája, kardja után látni.
Ennek a merész vállalatnak már egyszer véget kell vetni. Nem vártak többé megyegyűléseket; az alispánok kihirdették a statáriumot, felültették a banderiumokat s összegyűjtve a megyék pandúrjait és fegyveres mezei hadnagyait, elhatározták, hogy közös egyetértéssel gyorsan és rögtön gyökerén ragadják az elhatalmazott bajt s a mennyire lehet, katonai erő segélyül hivása nélkül irtsák azt ki országukból.
A katonai beavatkozásra mindig féltékenyek voltak.
Hogy Gerzson úrnak igazságot szolgáltassanak pusztában elhangzott szavaiért, őt nevezte ki mind a hat vármegye a furfangos hajtóvadászat vezetőjének, melynek területe több száz négyszög mérföldet foglalt magában.
Gerzson úr bebizonyítá ez alkalommal, hogy ha nem nagy hadvezér is, de bizonynyal nagy hajtóvadász.
Az ő terve az volt: a megyékből kivezető hegyi utakat, szakadásokat egy helyben maradó fegyveres földészekkel elállatva, a főbb utakon azalatt a rendszeres lánczolatot képező nemesi fölkelőkkel előre nyomulni, kiknek egyes csapatai közt az összekötő vonalt az erdőkben portyázó pandurok és hadnagyok képezendik. A hajtóvadászat hálója így napról-napra összébb húzódik egy pont körül, mely később fog meghatározódni.
Az előrehaladó banderiumokkal együtt jár a rögtönitélő biróság, s minden falut, minden tanyát felkutat, s a hol gyanut fog, ott itél és végrehajt irgalom nélkül.
Ez alatt egy mozgócsapat, saját vezetője belátására bizva, keresztül-kasul szeldeli a körülhálózott tért; véletlenül, előre nem sejtve jelen meg majd itt, majd amott, egyfelől azért, hogy ha a kalandoroknak rendszeres védelmi tervük volna, azt összekuszálja, másfelől pedig, hogy a kezére hajtott véletlent ügyesen elfogja s a gubancz vezető fonalát kezére kerítse.
Látni való, hogy ide gyorseszű, éber lelkű, bátor és ügyes férfiura van szükség.
Midőn ez utóbbi vállalattal Gerzson úr Vámhidy Szilárdot bízta meg, ebben a legnagyobb mértékét fejezé ki irántai becsülésének.
Ezért meg is rótták, hogy minek bíz ilyen fontos feladatot oly fiatal emberre; hanem az öreg táblabiró azt felelte rá, hogy arra senkinek semmi gondja, ő ismeri a maga emberét.
A hajsza megindítása előtt közlé az ifjuval rövid utasításait.
– Öcsém, senkinek se higyj, csak a saját szemeidnek, ne beszélj arról, a mit egy óra mulva akarsz tenni, senkinek. Fegyveredet soha el ne hagyd. Megnézd, hogy mit eszel és mit iszol. Senkihez ne legyen bizodalmad. Éjjel szobádban senkit se hálass és többször körülnézz, mit csinálnak embereid. És végre senkit ne kimélj, a kinél gyanut fogsz, akár úr, akár paraszt. Huszonnégy jól kipróbált pandurt adok melléd, magam válogattam ki őket; hanem azért még sem lehetetlen, hogy ezek közt is akad áruló; a Fatia Negrának mindenütt vannak czimborái, és a melyik gyanusan viseli magát, azt küldd vissza hozzám parasztkiséret mellett, vason. A Fatia Negrának csak az a huszonnégy társa, a ki lovon szokta kisérni, képes arra, hogy nyiltan megtámadjon, a többi csak csőcselék pásztornép, az a veszedelem hirére elbujik. Még egyszer mondom, hogy senkinek ne higyj.
Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandurja kiséretében lóháton.
Legelső útját a bihari havasoknak vevé, ugyanazon meredeket kerülve meg, melyet később egy fiatal magyar költő szerencsétlen halálával annyira nevezetessé tett.
Ez útnak azonkívül, hogy nagyon rossz, az az előnye van, hogy az utas egy álló napig nemcsak emberrel, de még madárral sem találkozik, s e szerint, ha az a különös szándéka van, hogy észrevétlenül jusson be Erdélybe, azt ezen az úton legkönnyebben elérheti.
Már Rézbánya tövében elkezdődik a bihari meredek, s a korán reggel megindult csapatnak délig tartott a hegy gerinczére felkaptatni.
Ott a keskeny hegyháton egy hosszú ösvény van verve, mely több óra hosszat egymásra düledezett szikladarabokon keresztül vezet; szomorú, otthontalan táj, semmi élő növény az útban, még moha sincs a meztelen köveken; semmi hang, csak az örök szél zúgása; a szédítő meredekben alant egymásra boruló sűrű erdők, mik felett a havasi keselyük kóvályognak körbenjáró röpttel, s a milyen messze a havasi hátról ellátni, olyan messze semmi egyéb, mint kopár hegyhátak, erdős völgyek, emberi lakás nyoma nélkül.
Tökéletesen arra való hely, hogy egy bujdokló harámbanda itt vívjon élet-halál tusát üldözői ellen; a hol azt, a kinek utolsó embere is elesik, soha sem fogja itt megtalálni senki, mert hisz ezen az úton tíz évben egyszer vetődik valami átmenő s akkorra már farkas és keselyű rég széthordta a csontokat.
Azonban a harámbanda nem jött üldözői elé e találkozóra, a mi arra mutat, hogy Szilárd terve ügyesen volt kezdve, senki sem sejtheté; mert ha tudhatta volna jöttét a Fatia Negra, lehetetlen, hogy ezen a kisértet lakta helyen rá ne várt volna, a hol tíz elszánt férfi egy hadsereget verhet vissza.
A havas tetején van egy friss csergedező patak, mely körül, mint oáz a sivatagban, üde pázsit terül; s e pázsit között, a kopár magasban, a hol már semmi növényélet nincs, nefelejtsek virítanak.
Itt Szilárd megpihenteté a lovakat, a legénységet falatozni rendelé, s mikor újra lóra ültek, egy nefelejtset szakított le a csermelypartról s azt gomblyukába tűzé. Régi szokása volt valahányszor nefelejtset talált, abból szakítani; hajdan mindig átadta azt kedvesének, sóhajtva bizalmasan: «engem, galambom, el ne felejts!» Most már nincs, a kinek adja, de megmaradt még az előszeretet az emlékezet gyöngéd virága iránt és a szomorú sóhaj «engem, galambom, el ne felejts!»
Lefelé az út egy égett erdőn visz keresztül. A fák nincsenek korommá égve, hanem az alsó bozót gyuladván meg, e miatt a szálfák kérge mind felrepedezett és az egész rengeteg ki van száradva, alját fű helyett korom fedi s a lombtalan fák a szél zúgása alatt recsegve hullatják alá száraz galyaikat: ez az egyetlen hang, mely a kétszeresen «holt» természet síri csendjét félbeszakítja.
Ismét hosszú órákig haladt Szilárd lovagcsoportja, emberrel nem találkozva sehol. Késő délután fedezték fel a legelső pakulár-kunyhót. Annak a pásztora is kinn volt az erdőkön juhnyájával; nem volt odahaza egyéb, mint egy sánta kutya, mely megugatta őket.
Estefelé találkoztak egy lovas földészszel, ki málét vitt őrletni a malomba; azt elvitték magukkal kalauznak.
Azután egész éjjel mentek előre. Végig haladtak Skerisorán, Nyiágrán, egész a vidrai hegyzuhatagig; ide virradatkor érkeztek meg.
E havasi falvak egyes épületei oly távolban vannak egymástól elszórva, hogy egyik szomszéd a másik házát nem láthatja; néhol félórányi a tér közöttük. E körülmény és az éjjeli idő kedvezett Szilárd tervének. A házakat egyenkint lehetett körülfogni s kimotozni, a második ház lakói nem tudhatták, mi történik az elsőben?
Hasztalan fáradság volt: semmi gyanusat sem lehetett felfödözni.
Reggelre kifáradtan érkezett meg a csapat a csurgó alatti házhoz; itt pihenőt kellett tartani…
Szilárd nehány kérdést intézve magához a kalauzhoz, azt is útnak ereszté, megparancsolva neki, hogy visszamenjen Skerisorára.
Mikor a kalauz lovára kapott, a pandur-őrmester azt mondá Szilárdnak:
– Szolgabiró úr! én azt hiszem, hogy ez a ficzkó nem fog visszamenni Skerisorára, hanem a mint szemünk elől eltün, visszafordul és fellármázza előttünk az egész utunkba eső vidéket.
– Magam is azt hiszem.
– De akkor szelet fog minden gyanus ember s ideje korán megugrik előlünk.
– Épen azt akarom. Így az a baj, hogy nagyon is fektében marad.
Azzal megparancsolá pandurjainak, hogy fele menjen aludni, a másik fél legyen ébren, három óra mulva váltsák fel egymást.
Délre kipihenték magukat a pandurok, az őrvezető sürgetni kezdé Szilárdot, hogy induljanak már, mert elkésnek.
– Még jókor van! felelé Szilárd, s a fél délutánt eltöltötte ott hiába; csak akkor ült lóra, panaszkodva minden ember előtt, hogy mennyire összetörte a tegnapi lovaglás. Még azután minden jövőmenőtől: házigazdától, cselédtől összevissza kérdezé, hogy melyik helység merre fekszik? hogyan kell menni? merre az országút?
– Jajh! dörmögének a vén pandurok; ha ez így kibeszéli előre az egész úti tervet, akkor aztán üthetjük bottal a rablók nyomát.
Még azután, hogy kiindultak is, minden jövő-menővel szóba állt, hogy jól visz-e az út erre meg amarra; az unalomig sok időt eltöltött ezen a módon.
(Aztán ez akarja elfogni a Fatia Negrát? dörmögének egymás közt a vén pandurok.)
Hanem a mint egyszer a kerített földeken túl voltak hirtelen megfordítá lovát Szilárd s átkapatva a hegyi csermely tulsó partjára, út nélkül belevágtatott az erdőbe, parancsot adva, hogy a legnagyobb sietséggel tartsanak utána; – hogy mit akar? azt ugyan ki nem találhatta senki.
Ha csak el akar itt az erdőben tévedni, azt nagyhamar megérheti.
Egyszer azonban azt parancsolja kisérőinek, hogy szálljanak le s vezessék lovaikat kantárszáron fel a hegytetőnek. A vén pandurőrmester elérté a szándékot, de nem helyeselte.
– Ezen a hegyen nem lehet lóval átmenni.
– Nem kell ellentmondani. Én értem, a mibe fogtam. Utánam.
Még haladtak félórányi küzdelmes úton nagy titkos káromkodással vezetőjük nyomában, midőn egy bámulatos látvány lepte meg őket. Egy roppant üreg tátongott előttük, melyen, mint egy alaguton keresztül, a tulsó völgybe lehetett lelátni. Ez a «római kapu»; sokan azt hiszik, hogy a rómaiak furatták itt keresztül a hegyet; azonban e mesés mű sokkal nagyobbszerű mérvekben alakult, mint hogy a természeten kívül más szerzője lehetne; meglehet, hogy a rómaiak is használták itteni hadjárataikban.
A pandurok most érték már ifju vezetőjök tervét; s ezentúl vakon követték volna tűzön, vízen keresztül.
A római kapun át egy félóra alatt a tulsó völgybe juthatni, s a milyen bizonyos, hogy jöttük hirére a Körös völgyéből iparkodni fog minden gyanufogható lélek menekülni, épen olyan előre látható volt, hogy azokat a geinai szorosban meg fogják lephetni.
Reggel, mint az égből esett villám, volt Vámhidy ott, a hol senki sem várta.
Estig nyolcz embert szedett össze, a kiket nehéz gyanuban talált.
Még alkonyat után egy lovas hadnagytól levelet küldött Gerzsonnak, melyben azt irta: «Bizonyos vagyok felőle, hogy az egész cselszövény fonalát kezemben tartom. Nyomon vagyunk.»
Éjszakára egy magányos malomban telepedett meg, melyet ezuttal úgy választa ki, hogy szükség esetén védnie is lehessen. Nagy okai votak attól tartani, hogy az éjjel megtámadják.
A malom egy rohanó hegyi patak fölé volt építve, úgy, hogy a patak az épület alatt rohant keresztül a kerekekre; elől hármas zsilip korlátozá a medenczében gyűjtött vizet, mely itt jó mély volt, s mely fölött három czölöpön álló egy szál vastag deszka képezé a hidat, mely az erdőből levezető gyalogutat összeköté.
Este felé jelenték Vámhidynak, hogy egy vak koldus akar vele beszélni, még pedig titokban, hogy senki más ne hallja. Igen sürgetős tudatni valói vannak.
Vajjon mit tudhat egy vak ember?
Szilárd bevezetteté magához a koldust, ki izmos, athletai férfiunak látszott, széles vállakkal és öles termettel; kár volt érte, hogy vak.
– Domnule! egyedül vagyunk-e? kérdé a vak, midőn a szobában volt Vámhidy előtt.
– Ketten vagyunk. Mi kell, jó ember?
– Köszönöm, hogy jó embernek nevezett domnule; mert az vagyok és az is leszek. Én vagyok a híres Juon Táre, a híres ember, a kinek a szemei kiégtek a Lúcsia barlangban, mikor a Fatia Negrát el akartam fogni; a szörnyeteg felgyujtotta az egész barlangot.
Szilárd azt hitte, hogy jól megérté a koldus idejövetelének czélját, ha egy tallért nyom a markába. Szegény, megérdemelte, a miért szeme világát áldozá olyan vállalatnak, a mihez ő is épen hozzákészüle. Némileg bajtárs.
Hanem a koldus nem fogadta el az ajándékot.
– Köszönöm domnule, multzám; nem ez a pénz kell én nekem: a Fatia Negra feje kell én nekem. Ez után a fej után járok én, azután nem lesz semmi bajom. Akarod ezt a fejet megkapni, domnule? – Én megmondom, hogy hol van?
– Nos?
– Van-e bátorságod meg nem ijedni tőle domnule?
– Én nem ijedek meg semmitől.
– No, mert sok embert megdöbbent ám azt a fekete arczot látni, a min nincs semmi változás, a mi olyan, mint az aczél; a kiről azt hiszik, hogy sem kard, sem golyó nem fogja; de az én körmeim megtépték az ő testét, és én láttam az ő vérét folyni?
– Mondjad, hol van?
– Itt, közel.
– Merre?
– Ah, domnule! sóhajta Juon Táre. Tudom is én, hogy mit kell arra felelni: «merre?» hiszen én nem látok sem eget, sem földet.
– Tehát akkor hogyan tudod, hogy közel van?
– Ah domnule, a hangjáról megismerném én őt s ha szólani nem hallanám, a lépései hangjáról megismerném, mikor közeledni hallom; nem tud senki úgy járni, mint ő: egyszer olyan csendes, mint a kisértet, hogy azt csak egy vak fülei veszik észre; majd meg úgy dobog, mintha az egész föld üres volna alatta, s az hangzanék minden lépésére. Oh én sokszor hallottam e lépteket messziről közeledni.
– De hát mégis, tudsz-e felőle valami bizonyosat?
– Elmondok domnule, mindent, elejétől fogva. Látod, hogy vak vagyok, koldus vagyok, az a mesterségem. A mig a feleségem élt, addig nem voltam koldus, mert ő dolgozott, napszámba járt, keresett rám. Hanem az meghalt. Szép dolog az uram, mikor az embernek a szemei ki vannak égve, aztán nem tud sírni. Én bizony örömest meghaltam volna éhen, de egy kis fiam maradt, nem több még, mint két esztendős: annak koldulgatok. Itt a patak fölött az országúton van egy kőhid, a vármegye építtette; reggel a fiacskám idáig ki szokott vezetni, s azután megint visszamegy a faluba, pedig olyan piczike még: a dászkál felesége visel rá gondot; este ismét értem jön és hazavezet. A mit kegyes utazók adnak, azt megosztom szegény házigazdámmal, a ki még a koldusnál is szegényebb. Ha zivatar ér odakünn, akkor bemenekülök a hid első boltozata alá, a hova nem jő víz, onnan várom be a végit s ismerem már annyira azt a helyet, hogy tapogatózva egyedül is el tudok rajta járni. – Tegnap történt ez. – Künn ültem a híd végében, s hogy sokáig nem hallottam emberszót magam körül, és hogy erősen meleg volt, elnyomott az álom. Küzdöttem vele, de nem birtam ellenállani. Attól tartottam, hogy ha valahol az útban dűlök el, valami szekér elgázol. Azt gondoltam hát ki magamban, hogy befekszem az ismeretes hidbolt alá; nekem ugyis mindig éjszaka van, fiacskám majd rám talál ott. Egyszer hirtelen felébredek azokra az ismeretes lépésekre. Ott ment keresztül a hidon a fejem fölött. Esküdni mertem volna rá, hogy ő az. A hid közepén megállt. Kevés idő mulva több lépés hangzott, jobbról-balról; férfiak jöttek a hid felé s ott annak a közepén valamennyi megállt, megszámláltam őket: huszonnégyen voltak.
Szilárd most már érdekelten kezdett figyelni.
– Ekkor megszólalt ő. Oh! a két szemem világa ha megvolna, nem látnám oly elevenen magam előtt, mint látom őt vakon, ha beszélni hallom. Ő volt, az első szónál ráismertem; de abból, a miket beszélt, rá fogsz te is ismerni, domnule. Az a huszonnégy férfi esküdt czimborája volt mind. Titkos összejövetelük volt ezen a helyen, a hol nehéz meglepni valakit, mert mindenfelé erdők veszik körül. Azért hivatta össze társait, hogy tudassa velük, mi van ellenük megindítva. Elmondta nekik, hogy mind az, a mit a vármegyék hajtói tehetnek, nem félelmes rájuk nézve; de nagyon veszedelmes az a csapat, mely ez alatt keresztül-kasul járja a vidéket. Ez bajt szerez. Ezt el kell tenni az útból. Hanem a czimborák nem válaszoltak rá semmit. Összesúgtak, morogtak egymás között és végre azt mondták, hogy ez nehéz sor lesz. A pandurtól félnek nagyon, meg a vármegye uraitól. Tudják már, hogy ezek kitanulták fortélyaikat, s nem szoktak sokat tréfálni. Mind azt mondták, hogy pandurokat nem támadnak meg, mert azok még jobban tudnak lőni, mint a zsivány, s értenek ehez a vadászathoz nagyon. Hiába esett a Fatia Negrának minden biztatása, azt mondták, hogy kiki bujni fog, a hová tud. «Akkor hát bujjatok el olyan jól, hogy rátok ne találjanak», azt mondá a vezér; «majd én magam fogok velük végezni! – Majd felkeresem én őket egyedül s megmutatom nektek, hogy ezek is csak halandó emberek.» Ez volt az utolsó szava hozzájuk, azzal ki jobbra, ki balra sietett; a lépések elhangzottak fejem fölött. De te hidd el azt, uram, hogy a mit a Fatia Negra kimondott, azt meg is fogja kisérteni.
– Hogy ő maga jőjjön bennünket megtámadni? Akár egyedül, akár sokadmagával?
– Nem hiszed, uram, a mit mondtam; pedig úgy lesz. Higyj nekem, mert senkinek sem olyan keserű a Fatia Negráról gondolkozni, mint nekem. Feleségemet és szemem világát vesztettem miatta. Volna csak meg egyik szemem! Látnék csak annyit, hogy tudnám megkülönböztetni az árnyékot a világosságtól; oh, majd magam mennék én ellene, s ha még egyszer megfoghatnák ezek az én kezeim: domnye Zeu! nem szabadulna ki azok közül élve.
– Jó ember, bizonyos vagy a felől, hogy nem álmodtad azt, a mit nekem elmondtál?
– Tudod, domnule, az első kábulatban magam is gondoltam ilyesmit. Mit tudhatja egy vak ember, hogy mikor álmodik? hisz ő nem nyithatja fel szemeit, hogy azt mondja: ébren vagyok, látok! Hanem hát elővettem kusztorámat s balkaromba egy keresztet vágtam a hegyével. Nézd meg uram, ottan van-e?
Juon felgyűrte bő ingujját herculesi karjáról, s Szilárd megdöbbenve látta rajta az alig behegedt kereszt mélyen beharczolt sebét.
– Látom: itt van.
– No, ha látod uram, akkor tudhatod, hogy nem álmodtam, a miről beszélek. Vigyázz magadra, mert a Fatia Negra eljön. Az éjjel még nem, mert ő azon az úton vár, melyen megindultál. Hanem reggelre meg fogja tudni, hogy a római kapun keresztül elkerülted, s holnap éjjel bizton várhatsz reá.
Szilárd azt mondá Juonnak, hogy azok felől, miket neki elmondott, senkinek se szóljon; ha való, a mit bejelentett, jutalmát megkapja érte.
– Csak a Fatia Negra vérét, semmi mást, mondá a vak koldus s oly szomjú epedéssel emelé arczát az ég felé, melyet nem láthatott; csak azt tudhatta, hogy az még feje fölött van.
Annyi hatása mégis volt Szilárdra Juon szavainak, hogy pandurjait az éj óráiban felváltva szüntelen czirkáltatá az erdőben s maga is csak hajnaltájon dűlt le aludni.
Ez éjjel semmi sem történt.
Másnap reggel a környékbeli birák gyanus embereket hoztak elé, kiknek vallatása sokkal több időt vett igénybe, mint egyelőre hivé; e miatt szinte délig ott veszteglett a malomban.
Délfelé erős kopó-csaholás hangzott az erdőkben; a molnár azt mondá, hogy alkalmasint a földes úr vadászik medvére.
– No, azt ugyan most rosszkor teszi, dörmögé Vámhidy, az én vadamat riasztja el.
A vadász-csapat nemsokára kiért az útra, a medvét aligha el nem szalasztották.
Vámhidy odaizent a vadászó főúrhoz, hogy lenne szíves abbanhagyni mulatságát, mert most más dolog van itt készülőben; mire az készséggel szót fogadott; a kopókat rögtön pórázra fűzték, a társaságot összekürtölték s azzal az egész vadász-csapat a malom felé tartott.
Néhány pillanat mulva Vámhidy a vadászó úrban Hátszegi Lénárdot ismerte meg.
Az ilyen találkozásokat gyakran rendezi a véletlen, ha ugyan a véletlen rendezi; két ember, a kinek még egymásról álmodni sem esik jól, összevetődik egy puszta helyen, a hol kénytelen egymással szembemenni és még azt is mondani egymásnak, hogy «adjon Isten jó napot».
Hátszegi hamarább beletalálta magát a helyzetbe, mint vetélytársa; olyan arczczal üdvözlé őt, mintha soha semmi haraguk sem lett volna egymásra.
– Mi mind a ketten vadászni járunk, szolgabiró úr.
– Én hivatalból.
– Én pedig csak mulatságból. Ha tudtam volna, hogy erre veszi ön útját, bizonyosan nem kaptam volna ez alkalmatlan mulatságba. No, de vége van; mindjárt visszafordulunk. Az én medvém futhat; hát az öné?
– Még az nincs meg.
– No én igen sok jó adattal tudnék önnek szolgálni az üldözött kalandort illetőleg, mert magamnak is volt nehány nevezetes recontrem vele; ha nem sajnálná ön magától a fáradságot Hidvárt meglátogatni, a hol mind saját magam, mind nőm részéről a legszivesebb fogadtatást igérem.
Megannyi nagyúri kegyelemdöfés Szilárd szivének! Hátszegi úgy beszélt hozzája neje szivességéről, mintha érdemesnek sem tartaná emlékében tartogatni azt a szomorú katasztrófát, mely őket egymástól futni parancsolá. Ő hívja magához látogatóba Vámhidyt! Igéri, hogy szivesen fogja látni, biztatja, hogy neje is otthon lesz: éreztetni akarja vele, mennyire nem törődik vele és talán nejével sem. Szegény embernek minden csekélység kincs; még egy szerető szív is; – gazdagnak az is csak egy fillér.
– Köszönöm, báró úr, felelt rá hidegen Vámhidy; utasításaim vannak, a mikhez tartanom kell magamat; nem mulatságból járok itt. Azonkívül is bizonyos nyomra akadtam, melyet üldözni fogok, s azt nem tudom, hová vezet?
– Az derék. Ön tehát nyomára akadt valaminek? Nem tévút-e ez? Ezek a ravasz emberek hamar rászedik az idegent.
– De ez valódi nyom, a mit felleltem. Nem olyan embereknél leltem azt, a kik maguk is érdekelve volnának; ezek egészen ártatlanok. Ez az egész eset. Mielőtt az elkobzott aranyokat felküldték volna Bécsbe, Gyulafehérvárott egyenkint minden darab aranyat egy kereszttel jelöltek meg; a mi abból a czélból történt, hogy az illető pénzverő hivatalt kötelezzék vele csakugyan minden aranyat újra sajtoltatni; különben úgy adhatta volna azt vissza, a hogy átvette. Az egész egy kis bureaucraticus aprólékoskodás dolga; de a mi ezuttal javunkra szolgált. A visszarablott aranyak mind meg voltak keresztezve s én ilyen keresztes aranyakat már több itteni embernél fedeztem fel. Ezek, úgy hiszem, ártatlanok; ők mástól kapták; urát tudják adni; még meglehet, hogy az a más is tudatlan a bűnben, de így nyomról-nyomra mégis majd csak rá fognak vezetni arra, a ki legelőször kiadta az aranyakat. Én azt előre is tudom, hogy a Fatia Negra nagyokat nevet, mikor hallja, hogy hat vármegye katonája hogy járja utána az erdőket, hogy kopogtatja az odvas fákat, a míg ő valamelyik népes város szinházában lorgnettirozza a kardalnoknőket; hanem igen meg lesz lepetve, majd ha egyszer minden ostrom nélkül bekoczogtatnak hozzá és azt mondják, hogy «itthon van-e a Fatia Negra?»
Hátszegi nagyot kaczagott.
– Becsületemre, ez igen jó ötlet! Én magam is azt hiszem, hogy a jámbor zsiványt hamarább meg lehet találni a kávéházban, mint az erdőben; mert már azt a mai világban bizony senki sem hiszi, hogy valaki azért rabol fél milliót, hogy mint Pintye Gregor a Torda hasadékban lakjék vele. Paplanos ágyhoz van biz az szokva. Már most csak azt sajnálom, hogy az én aranyaimon is nem volt valami jel, a mikről rájok ismerhetnék; ezentúl minden pénzemre felirom a nevemet.
Azzal nevetve, fütyörészve tért vissza vadász-csapatjához, mely úgy látszott, csupa alattvalóiból állt, s könnyedén osztá parancsait nekik.