– Terheljétek le a mokány lovakat és készítsetek el mindent a falatozáshoz, ma nem megyünk tovább.
Aztán ismét Vámhidyhoz fordult:
– Minthogy mi, a túlnyomó erőnek meghajolva, kapitulálunk, legyen ön szives velem egy szép kerek árnyékos térséget kikeresni az erdőben, a hol neki telepedjünk s a zsákmányul esett proviantot egymással megoszszuk.
Vámhidy hidegen tekinte Lénárdra. Gondolta tán magában: kereshetnénk egy szép kerek árnyékos helyet az erdőben, a hol hat lépésről egymás mellének szegzett pisztolylyal nézhetnénk egymás szemébe s beszámolnánk azzal, a mivel oly régen tartozunk.
– Köszönöm uram, én már ebéd után vagyok.
Az nap csak egy hamuban sült pogácsát evett még.
De hát ha éhen kellett volna meghalnia! ült volna Hátszegi mellé, hogy vele egy étkes tarisznyából falatozzon?
– Hát a legénységnek nem szabad egy pohár bort inni az egészségemért, miután az én birtokomba jöttek?
– Pandurjaimnak nem szabad bort inniok, hogy mindig józanon maradjanak; a malmot parancsom nélkül el nem hagyhatják s nagysádtok itt szintén meg nem telepedhetnek, bárha e malom a báró úr sajátja is; mert én most «vérbiró» vagyok, a kinek joga van bármely ajtót kinyitni és bezárni, a hogy jónak látom.
– Ebből azt érthetem, hogy kértemre nem akarja ön hidvári kastélyom ajtaját kinyitni, a malmom ajtaját pedig bezárja előttem.
– Valóban úgy van.
– Ezt nagyra becsülöm! Egyébiránt – nem teszek le arról az ajánlatomról, hogy mind kastélyom, mind egyéb birtokomban levő úri lakaim és tanyáim önnek rendelkezésére állanak, s ha magam nem találnék is otthon lenni Hidvárott, a minthogy holnap reggel Szebenbe rándulok, nőm igen szivesen látandja önöket.
E másodszori ajánlat már boszantá Szilárdot. Röviden végét akarta szakítani a beszédnek.
– Remélem, hogy nem leszek kénytelen terhére lenni.
Hátszegi észrevevé Szilárd hangjában az ingerültséget s hideg mosolygással mondá neki:
– Kedves ifju barátom. Tudja-e ön, hogy mi az a hulló csillag? Az egy rosszul égő szivarnak a tüze, a mit valami menyei pipás elhajított. God bye!…
Azzal vállára kapta fegyverét s könnyű, úriasan délczeg léptekkel haladt végig a mezőn, vadász-csapatját maga után szólítva, ugyanazon erdőben tünve el, a melyből előjött.
Vámhidynak pedig minden erében elterjedt a keserű méreg, a mi e szókban volt kimondva: a hulló csillag csak egy rosszul égő szivar tüze, mit egy óriási pipás elhajított; e czifra gúnyt csak ő értette, a kinek az fájt.
És azután este lett és tele lett az ég csillaggal, s Szilárd elkezdé nézni a csillagokat és elfeledé a mellett, hogy hivatalos terhek nyomják vállait, elfeledé a rablót, a Fatia Negrát, s azt képzelé, hogy szemei találkoznak azokban a csillagokban «egy más valaki» szemeivel, a kit ép úgy kerül az álom és boldogság, mint őtet.
A véletlen milyen közel hozta őket egymáshoz; csak el kellene fogadni a férj meghivását, hogy ismét szem szem ellenében legyenek. Vajjon mit mondanának egymásnak?
Azután valahányszor egy csillag lefutott, az mindig felzavarta ábrándozásiból; ki nem tudta verni a fejéből azt a mondást, hogy az egy kiégett szivar, a mit az égi képletek valamelyik mágnás tagja, tán a «nyilas», a zodiakusi sportsman, untából elhajigál.
Az éj egészen csöndes volt; csak a malom zsilipjén átrohanó víz zuhogása adott hangot a tájnak, mely ezuttal a malomgép kelepelésével nem volt összekötve; a molnár a faluba ment a vizsgálat alatt, hogy avatatlanok ne legyenek a háznál. A szobában a pandurok horkoltak, kiknek két óráig éjfél után volt szabad aludni; addig csak Vámhidy volt ébren és kívüle még egy pandur, a ki a pinczébe zárt foglyokat őrizte.
– Áldjászketye Domnye Zeu! hangzék egyszer csendesen a part rekettyéi közül, s Szilárd az épen kelő hold fényénél egy magas, sötét alakot látott a malomfolyosó felé közeledni.
A vak Juon volt az.
– Hogy tudod te, hogy itt valaki áll? kérdé tőle gyanakodva Szilárd.
– Hallottalak néhányszor fohászkodni uram, s tudtam, hogy ébren vagy, mert hiszen előre óvtalak, hogy vigyázz, mert az éjjel rád fog törni.
– Kicsoda?
– Hát ki? A Fatia Negra.
– S azt hiszed, hogy lenne bátorsága?
– Azt tudom, hogy már útban van.
– S hol voltál most?
– Itt a malom árkában dolgoztam.
– Éjszaka, mit dolgoztál?
– A víztartón keresztülvezető híd alól elemeltem az innenső gerendát. – Nehéz munka volt; de én elég erős vagyok hozzá.
– Miért teszed azt?
– Azért, hogy majd ha a túleső oldalról fog jönni, a mint a hid közepén túl egy lépést tesz, a deszka lebillenik vele s ő, mint az egér a fazékba, belehull a vízbe.
– Mit érsz vele? Ki fog úszni belőle.
– Azt teheti; de pisztolyai tele merülnek vízzel, azokat nem fogja ellened használhatni.
Szilárd kezdte látni, hogy egy makacs szövetségessel van dolga, ki olyanokon töri fejét, a mik neki eszébe sem jutnának.
– De tán csak nem képzeled, szegény ember, hogy valaki olyan őrült legyen, hogy egyedül ennyi fegyveres ember között velem szembe merjen állni.
– Nem tudom, uram, de azt sem tudom, hogy ennyi fegyveres ember között nem vagy-e te magad is egyes-egyedül? mert őrödet, ki a pincze előtt áll, horkolni hallottam.
Ez már megdöbbenté Szilárdot, rögtön sietett a mondott helyre s megütközve látá, hogy az őr a pincze-ajtóban hosszat nyulva alszik.
Odasietett hozzá nagy boszúsan, hogy felköltse, megfogta az alvó karját; de semmi erőlködéssel sem birt lelket verni belé. Akár ha meg lett volna halva.
– Próbáljuk a többit felkölteni, uram; szólt Juon, s vak létére azzal a könnyűséggel járt Vámhidy előtt, melyet a világtalanok olyan helyen elsajátítanak, a hol gyakran szoktak járni.
A pandurok ott feküdtek hosszú sorban, leterített szalmán a lisztraktárban.
Előbb suttogva, azután hangosan, utóbb haragosan szólongatá őket Szilárd, sorba, névszerint, egy sem ébredt föl rá; fölrántotta az alvókat fektükből: észre sem vették; mindegyik abban a helyzetben maradt, a hogy visszahanyatlott.
– Mi történt itt? kérdé Szilárd megrettenve.
– Ugy-e hogy alusznak mind? s nem ébred föl egy sem. Hát az történt uram, hogy áruló van közöttük; a Fatia Negra fizetett embere; mindenütt van az, mindenütt! Az erdőkben, a palotákban, a tömlöczökben, a kaszárnyákban, mindenütt! Ez az egy áruló maszlagot kevert társai italába s most azok egy nap, egy éjjel aludni fognak; maga az áruló is úgy tetteti magát közöttük, mintha aludnék, pedig csak azt lesi, hogy a Fatia Negra jőjjön, s akkor ő a foglyokat kiszabadítsa. Jól van ez kicsinálva, uram.
Szilárd zsibbadni érzé tagjait.
– Látod uram, te vagy itt egyedül; a Fatia Negra pedig sehol sincs egyedül. De azért semmi baj. Azt tesszük, hogy ő is egyedül legyen. Azt nem lehet most megtudnunk, hogy melyik a huszonnégy közül az áruló? Jól van. Megkötözzük valamennyinek kezét, lábát, akkor az áruló is meg lesz kötve.
Szilárd kezdé észrevenni, hogy ennek a vak embernek mindenben igaza van. Meg kellett fogadni szavát, a veszély bizonyos és közel van; tétovázásra nincs idő; hirtelen előkeresé a malomból a pányvákat s hozzáfogott a munkához.
A vak óriás egyenkint térdére fekteté a pandurokat s kezeiket hátravonva, odatartá keresztbe Szilárd elé, az pedig rájuk szorítá a hurkot. Huszonhárom nem érezte azt, a huszonnegyedik pedig, a ki érezte, jónak találta alvónak tettetni magát, mert ha észrevéteti, hogy ébren van, az az irtózatos marok egy szorítással örökre alvót csinál belőle.
Vámhidy tehát oda jutott, hogy saját huszonnégy fegyveres emberét gúzsba köté, hogy egyedül lehessen a rettenetes Fatia Negra ellenében.
– Éles-e a kardod, uram? kérdezé ekkor tőle az erős Juon. Azt bizonyosan tudta, hogy a vármegye ura kard nélkül nem jár.
– Igen; de pisztolyaim is vannak.
– Próbáld meg uram, hogy használhatod-e őket, mert én nem hiszem, hogy valami bajuk ne legyen.
– Mi?
– Ha jártál nagy vadra uram, medvére vagy bölényre, tudhatod azt a rendet, hogy olyan fegyverre ne bizd magadat, a mit frissből nem töltöttél saját kezeddel. Régi töltésre ne hagyd a sorsodat, ha csak tegnapi is az; mert ki tudja, mi történhetett vele? Vonjuk ki a töltést pisztolyaidból. Kisütni nem jó lesz, mert vadálláson vagyunk, s ilyenkor csendesen kell lenni.
Szilárd engedett a figyelmeztetésnek és két jó vontcsövű pisztolyából ki szedte a töltéseket; a kitöltött lőpor után szokás szerint próbált keresztülfujni a csövön s tapasztalá, hogy az nem megy. A csőbe dugott körömvas valami lágy anyagot húzott ki magával, Juon megszagolta azt, s azt mondá, hogy vadméh viaszkja.
– No uram, ezzel a fegyverrel már nem lősz, mert az úgy teletömte a gyutacs lyukát, hogy csak több órai munka után tudnád kitisztogatni.
– Még itt vannak a pandurok fegyverei.
– Azokat is vizsgáld meg előbb.
Már azoknál nem vesződött Szilárd a töltés kiszedésével, hanem úgy próbálta meg, hogy elsütögeté a levegőbe; mely kisérlet csak annyiban sikerült, hogy a gyutacsok elpattogtak, de maga a töltés ki nem dördült. Azok is mind gyalázatosan meg voltak rontva. Az alatt kellett mindennek végbe menni, míg Szilárd künn volt s az emberek aludtak. Akárki tette, gyors keze volt.
– Tehát uram, éles-e a kardod? mert a Fatia Negra lépéseit hallom.
A vak éles hallású fülei már neszelték az ismert lépteket, mikor az még a távol erdei ösvényen közeledett.
Az ifju önkéntelen borzadást érzett végigfutni testén, midőn elérkezettnek látta a perczet, melyben az üldözött ellenséggel találkoznia kell. A bűbájos rejtély, mely annak személyét körülfogá, a bámulatos vakmerőség, melylyel terveit sikeresíté és roppant testi ereje minden szivet sebesebb dobogásba hoztak volna abban a pillanatban, midőn egy magányos helyen találkozni kellett e fekete arczczal, élet-halál tusára.
Azonban Szilárd el volt határozva; az erős akarat, mely jellemes férfiak sajátja, megtöré benne a félelmet. Nem szabad remegni, nem szabad gyávának lenni. A kinek kard van a kezében, az nincsen egyedül: a kard is egy ember.
A vak Juon reszketett helyette. Ő érte félt. Mikor Szilárd visszatért a meztelen karddal, ujja hegyével végig pöngeté annak élét, hogy eléggé ki van-e fenve?
– Jó kard, nagyon jó kard, domnule; ne félj tőle semmit; mikor a vízből ki akar kapaszkodni, akkor szökjél oda s vágj a nyakához. Egyébütt ne vágd, mert vasinget visel az átkozott, nem fogja a fegyver. Ha ki talál szabadulni, hogy össze kell csapnotok, ne védd magadat, hanem csak vágj hozzá, így talán megsebesít, de ha véded magadat, megöl. Ha el talál nyomni, kiálts; én odarohanok s megfojtom puszta kézzel. Oh, csak most volna meg két szemem világa!
A vak ember keservesen kezde zokogni.
– Ez az ember elölte nőmet, engemet vakká tett, és most, mikor hallom közelíteni, egyedül jőni felém, nem láthatom őt meg, hogy én rohanhatnék reá! Domnule, légy bátor; az Isten veled van; az én Mariórám lelke vezesse kardod élét s homályosítsa el az ő szemeit. Most, hallod őt közeliteni?
Látni is lehetne már. A magas, délczeg alak könnyű, ruganyos lépésekkel jött a holdvilágsütötte sziklán alá; hosszú fekete atlaszköpenye fejétől sarkáig fedve tartá.
Szilárd látta őt lépésről-lépésre közeledni a malom felé, melynek tornácza alatt, magát egy oszlop mellé húzva, várt reá.
Abban a perczben, a midőn megpillantá az alakot, az elébbi remegés helyébe valami oly csodálatos elszánt düh lepte meg szivét, a mit csak azok ismernek, a kiknek a szemközt álló veszély vérüket forrásba szokta hozni.
Most már nem félt tőle, most vágyott a találkozásra.
A vak Juon mellette állt és kezét szorongatá. Hallgattak mindketten; még a természet is oly csöndes volt, mintha a szél is meg volna halva. Csak a közeledő léptei döngtek.
A fekete alak már a hidra lépett, biztos járással eljött a közepéig; ott még egyet lépett, akkor a hid deszkája lefordult vele s a fekete ember egy önkéntelen kiáltással lehullott a vízbe.
– Most, uram rohanj rá! súgá Juon Szilárdnak; a ki e perczben azt hivé, hogy gyávaság volna egy embert akkor támadni meg, mikor az nem védheti magát, bár ha rabló is az, s engedte őt kikapaszkodni az innenső partra.
A fekete köpeny lemaradt a Fatia Negráról a vízben; úgy állt Szilárd előtt, tagjaihoz tapadt öltönyben, mint egy Antinous-szobor; valódi athleta alak.
Övébe két pisztoly volt tűzve; a víztől alkalmasint haszonvehetlenné téve, és egy hosszú arab jatagán, semmivel sem kurtább bármely kardnál, csakhogy markolatja keresztvas nélkül.
Szilárd útját állta.
Egy perczre meg volt lepetve a Fatia Negra ellenfelének nem várt ébrenléte és bátorsága által, a másik perczben már kezében villámlott a kirántott jatagán és a másik villámlás már az összecsapás volt.
És ekkor az történt, a mi megtörténik százszor és ezerszer az életben.
Az egyik vívó a hirhedett kalandor volt, athletai testalkattal, kinek bátorságában a hőst lehetett bámulni, ki soha legyőző ellenfélt még nem talált; a másik bajvívó pedig egy iróasztal mellett tengődő ifju, gyöngéd testalkattal, kinek tán akkor volt először életében kiköszörült kard a kezében s kinek semmi egyéb előnye nem volt ellenfele fölött, mint a becsületes ember bátorsága a vétkes ellen.
És az első összecsapásnál a Fatia Negra le volt fegyverezve.
Ez nem tartozik a csodák közé.
Mind a két fél egyszerre támadt; egyik sem hárított (parirozott), Szilárd kardja egy «elővágással» keresztülmetszé ellenfele csuklóján az inakat, s az abban a perczben elejté a kardot.
A Fatia Negra a rémület állati ordításába tört ki, midőn kardja kihullt kezéből; s erre mintha viszhangja lenne, a malomtornácz alatt várakozó Juon örömrivallása felelt. A vak megismeré a Fatia Negra vészhangját s előrohant rejtekéből.
A lefegyverzett kalandor kardjával együtt elveszté lelke erélyét. Jobb keze egyszerre zsibbadtan hanyatlott alá s azzal együtt erős szivét is zsibbadás lepte meg. Látta, hogy ez az ember az, a ki a sorstól el van küldve, hogy végóráját hírül hozza.
Mint a megriasztott hyéna, mely szarvas helyett oroszlánt talált a berekben, riadt vissza, s el kezdett futni az erdő felé.
Szilárd utána rohant.
«Vigyázz!» hangzott utána a vak Juon hosszan nyújtott kiáltása; de arra nem hallgatott senki, a vak ember egyedül maradt ottan, s hallgatózott a sebesen futók kettős dobogása után, az mindig távolabb-távolabb hangzott; végre lefeküdt, fülét a földre téve, úgy hallgatá; aztán az is elmult és nem hallott semmit.
Botorkázva elment odáig, a hol a küzdelem szinhelye volt; elkezdett a földön tapogatózni; meglelte a jatagánt, felemelé: «ez a Fatia Negra kardja!» suttogá; végigsimítá kezével, «ezen nincs vér», suttogá tovább. Azután lehajolt a földre, tapogatózott, keze megérezte a földön a kiömlött vért; ujja hegyét ajkához érteté, megízlelte: «ez az ő vére!» – «ez édes!» – és akkor – mosolygott.
A Fatia Negra pedig futott ellenfele előtt. Eleinte messzire elhagyta őt; de később a folytonos vérvesztés miatt lankadni kezde, s azt is veheté észre, hogy ellenfele, ha elmarad is tőle, a vércseppek nyomán ismét utána talál; vesztére a hold oly világossá tette a tájat, mintha nappal volna.
Kénytelen volt leülni egy fatörzsre, hogy sebesült kezét bekösse; legalább ne folyjon oly erősen a vére, mely nyomába vezeti üldözőjét.
Míg zsebkendőjét balkeze és fogai segélyével tehetetlen jobbjára hurkolá, az alatt utolérte üldözője.
– Fatia Negra, add meg magad.
A kalandor válasz helyett pisztolyai sikerét kisérté meg; s miután azok nem sültek el, közeledő ellenfeléhez hajígálta egyenkint. Szilárd tapasztalá, hogy a Fatia Negra balkézzel is igen jól tud hajítani; ha jókor félre nem ugrik előle, a pisztoly bezúzza agyát.
Ekkor újra felugrott a Fatia Negra s futott odább. Most már nem igen egyenlő erővel haladtak, ő és üldözője. A vérvesztés lankasztá erejét. Még egy nehéz kisérletet tőn, az oldalt eső meredek hegyoldalon kapaszkodni föl. Ezt ritka emberi mell állja ki; ő bizott a magáéhoz. Azonban tapasztalá, hogy ezzel sem rázza le ellenfelét nyakáról. Elmaradt ugyan nehány száz lépésnyire, de a ritkás erdőben nem lehetett előtte utat veszteni.
Itt a hegyháton megállt a kalandor, végig tekintett a körülfekvő erdős hegyek óriási hullámain s egy ezüst sípot vonva elő kebléből, azzal hármas átható füttyöt adott, melyet a legtávolabbi bérczek visszazengtek. Csak a viszhang, csak a fütty volt az, hasztalan várt egyébre. A visszafelelő tülökhangok nem támadtak fel. Messze elfutottak azok más völgyek rejtekeibe. A czimborák siettek elmenekülni.
Az üldöző ismét utolérte. Tiz lépésnyire bevárta őt, akkor felkapott egy félmázsás követ s felhajítá; a szálfa, mely mellé Szilárd menekült, meghajolt az ütéstől. A Fatia Negra futott a völgybe lefelé.
Ez az út már kétségbeejtő volt rá nézve; lefelé ellenfele is olyan jól haladhatott, mint ő maga; a távolság kettőjük között soha sem volt több tíz lépésnél, a vett seb kezdte egész testét lankasztani s tapasztalá, hogy a kövekkel hajigálás nagyon eredménytelen harcz, a hol az egyiknek csak fél keze van.
Lihegve menekült ismét odább. Keresztül-kasul vezetgette üldözőjét az erdőn, hogy egy pillanatra elbódítsa, mint a futó róka szokott tenni, midőn már tanyájához közel van, a minek bejáratát nem akarja elárulni a vadász előtt.
Utóbb egy eleven sövény állta útjokat, a Fatia Negra keresztültörte magát rajta; ugyanazon a résen követte Szilárd.
Egyszerre egy vadászlak előtt álltak. A szarvas agancsok a ház homlokán s ablakai felett legalább azt sejttették, hogy ez valami vadásztanya.
Egy ablaka az erdő felől nyitva volt az erdei háznak; a Fatia Negra még egyszer megállt, bevárta ellenfelét nehány lépésnyire, akkor megfenyegeté öklével és beszökött a nyitott ablakon.
A lakás körül nem hallatszott kutyaugatás, a mi elég különös volt, hogy egy lak az erdők mélyében ilyen vigyázat nélkül legyen hagyva.
Vámhidy egy perczig sem tétovázott, hogy e helyre is kövesse a kalandort. Átveté magát az ablakon s egy sötét folyosón állt, melynek tulsó végén hangzottak az üldözött kalandor léptei. Oda is utána ment.
A RÉMLÁTÁS.
– Kedves Henriette, mondá Lénárd nejének, a mint a vadászport leverte magáról, nemsokára vendégeink érkeznek Hidvárra, még pedig alkalmasint számosan. Kérem szépen, tegyen készületeket elfogadásukra.
Henriette fejét meghajtva intett, hogy érté a parancsszót.
– Meglehet, hogy önnek nálam nélkül kell a házi asszonyi hivatást teljesíteni, mert én kénytelen leszek ez órában Szebenbe rándulni s csak két nap mulva jövök vissza. Meglehet, hogy az illető urak az alatt érkeznek meg, a mit én nagyon sajnálni fogok. Azonban rajta leszek, hogy minél elébb hazatérjek s még itt találjam őket.
Henriettet mind nem nagyon látszott ez az egész érdekelni. Lénárd vette azt észre.
– Az uraságnak azt a szobát nyittassa fel kedvesem, a melynek ablakai a parkra nyilnak; a cselédségnek pedig a földszinti vadász-szobákat, huszonnégy ágygyal.
Erre az intézkedésre mégis kérdő meglepetéssel tekinte urára a hölgy.
– Kegyed bámul azon, hogy micsoda vendégcsoport az, a melynél az uraság egy szobával beéri, a cselédség pedig hatot vesz igénybe. Ez, kedvesem, az Arad vármegye által kiküldött fegyveres csapat és annak vezetője, mely a Fatia Negra és bandája kézrekerítésével van megbizva. Miután útjokat erre vették, fel nem tehetni róluk, hogy Hidvárt kikerüljék; én magam hívtam meg a szolgabirót, ki a csapatot vezeti, hogy fogadja el hidvári kastélyomat hadjárata «pivot»-jául, s nem volna esze, ha ajánlatomat igénybe nem venné.
E beszéd alatt ismét hasonlított Henriette azokhoz a festett képekhez, a mik szemeikkel kisérik az embert, de nem lélekzenek.
– A nevét nem is mondtam még leendő vendégünknek, folytatá Lénárd, egykedvű könnyelmüséggel: Vámhidy Szilárd, aradmegyei szolgabiró; derék fiatal ember.
Henriette fehér lett, mint a márvány.
– Engem nagyon le fog kötelezni, kedves Henriette, ha vendégünkkel mindent elkövet, hogy az magát házunkban kényelmetlenül ne érezze. Egyébiránt ön okos nő, fölösleges volt figyelmeztetésem. Engedje kezét megcsókolnom. A viszontlátásig.
Henriette látta őt eltávozni, látta kocsiba ülni és tovahajtatni és akkor elkezdett sírni s ajkait befogta két kezével s fejét elrejté ágyvánkosai közé, hogy valaki meg ne hallja a sírást.
A Fatia Negrát üldözik!… A Fatia Negrát üldözi Vámhidy Szilárd!…
Ide fog jönni; ebbe a kastélyba fog szállni; Lénárd maga hívta őt házához…
Bizonyosan el fog jönni, hogy hajdani kedvesét újra lássa…
Oh! ez rettenetes, ez átkozott gondolat volt; akárki agyában született!
Mit tegyen a nő, hogy ezt megakadályozza? a ki fél, a ki szeret, a ki gyűlöl.
Pedig ennek nem szabad megtörténni.
Mennyi borzasztó történt már vele ez ifju életben; de ez, a mi következik, a legirtózatosabb.
Lénárd maga hívta meg Vámhidyt kastélyába. Ez a férfi nagyon bizott egy szegény lélek-gyönge nő félelmében; nagyon sokat mert építeni arra a rém-nimbuszra, mely alakját az ő szemeiben oly szörnyen megtámadhatlanná varázsolá, hogy neje hajdani kedvesét vendégül hítta magához, még azt a közönyt is tanusítva mellette, hogy ő maga ugyanakkor házát napokig elhagyja.
Nem jutottak eszébe a férjnek különös esetek? nem hallotta soha hírét ünnepelt, celebrált úrnőknek, a legmíveltebb osztályokból, a kik egy önfeledt pillanatában a rossz tanácsadó szenvedélynek, férjeiket a szerető kedveért megölték!? Nem álmodott római imperátorok kisérteteivel, kiket világ hatalmával kezeikben, egy gyönge nő kétségbeesése buktatott sírba? Mert-e így játszani egy szívvel, melynek csak meg kellene szólalni, hogy elpanaszolja, miért szenved és ő nagyon fekete sorsnak nézne elébe.
Bizonyára ő nagyon jól ismerte nejét; Henriettenek nem volt bátorsága a tőrt, melyre rá volt irva, hogy ezt az ő szivének szánták, megragadni s a fenyegető szivébe ütni.
De azt sem akarta megérni, hogy Vámhidy őt itt találja Hidvárott.
Elhatározá magában, hogy el fog szökni; végkép elhagyja férje házát. Hová megy? mi lesz azután belőle? ki fogadja fel? Arra még nem gondolt, csupán csak egyről volt bizonyos, arról, hogy Szilárd és ő a sírban inkább, de Hidvár tornyainak árnyékában nem fognak találkozni soha.
Hiszen hány gyönge szívnek adott már bátorságot a félelem?
Senkije sem volt, a kire bizhatta volna magát; cselédei mind férjétől fizetett kémek és börtönőrök. A pópa is eltünt Hidvárról végkép. Akármely gunyhó, akármely juhásztanya lakója, a kitől segélyt kér, árulója lesz, mert hisz ő szegény, Hátszegi gazdag.
Kétségbeesésében egy régi emlék ébredt fel lelkében. Mikor még egy időben a környék legrejtettebb zugjait bejárta, azzal az ábránddal, hogy szerencsétlen embereket találjon és azokat boldogítsa, gyakran haladt el egy kis ház mellett, mely mindig megragadta figyelmét.
Egy kis vadászlak volt ez az erdők közepén; egészen fából építve, s kívülről simára gyalulva, mint egy kis katulya. Előtte terebély gyümölcsfák álltak, tavaszon virággal, őszön gyümölcscsel rakva, tetejét egészen befutotta az iszalag és vadszőlő-venyige.
A hallgató erdők közepett oly meghivó külseje volt a kisded háznak, hogy Henriette az első látásnál nem állhatott ellent a kivánságnak, hogy abba betérjen.
A házikó ajtaját nyitva találta; csupán kilincscsel volt az betéve. Belépett; odabenn senkit sem talált. Az első szobában keményfa-butorok voltak, a fal mellett egy czifra tálas, festett mázos tányérokkal, az asztalon egy cserépkupa friss tiszta vízzel. Az innen jobbra nyiló szoba ajtaja is nyitva volt; abban sem talált senkit. Ott egy ágy volt medvebőrrel beterítve, több medvebőr szőnyeg helyett a padlón, egy pár tarka hiuz- és vadmacskabunda a falon kifeszítve.
Ebből egy harmadik szoba nyilt; abban sem volt senki. Az fegyverekkel volt körülaggatva, puskák, pisztolyok és különös alakú vágófegyverek, sorban és keresztben, szögekre aggatva és szögletekbe helyezve; a tölgyfa-asztalon kitömött állatok, madarak, az asztal alatt egy kitömött róka lánczra kötve; egy pár vadkanfő erős agyarakkal az ablakok fölött; de semmi élő állat sehol.
Henriette azt hivé, hogy a ház gazdája bizonyosan távol van, s föltette magában, hogy megvárja, míg hazajön. Azonban egyik óra a másik után mult s Henriette utóbb is tovább menni volt kénytelen, nehogy ott esteledjék, s csak eltávoztakor vette figyelembe azt a különös körülményt, hogy ez a ház egészen köröskörül van nőve füvel; sehonnan út nincs tapodva hozzá.
Néhány hét mulva kiváncsi volt ismét arra venni az útját.
Egyedül, kiséret nélkül, a hogy szokott járni, megállt az erdei lak előtt, lovát megköté a sövényhez s benyitott az ajtón.
Ugyanabban a rendben talált mindent, a hogy először; az első szoba asztalán ismét friss vízzel tele a cserépkancsó; a második szobában az ágy úgy leterítve medvebőrrel, mint elébb, s a harmadik szobában azon sorban a fegyverek, mint először látta.
Ismét várt sok ideig, hogy valaki érkezzék a ház lakói közül, és ismét hiába; késő estig semmi emberi teremtés nem közeledett a ház felé.
Különös emberek lehetnek ennek a lakói, gondolá magában. Mindent tárva-nyitva hagynak, a rossz emberek akármit ellophatnak belőle.
Útközben találkozott szénégetőkkel, – azoktól kérdezgeté, hogy miféle ház ez itt az erdő közepén? Négy közül három nem akarta megérteni, hogy miről van szó? és egyátalában nem emlékezett semmi olyanforma házra; a negyedik végre azt felelte az úrnőnek, hogy abban lakik a «dráku». – A rossz lélek!
Ez még tudnivágyóbbá tette Henriettet; a pópát vevé elő, hogy megkérdje tőle, miféle ház az, a mi ott az erdő mélyében fekszik? senkit sem találni otthon soha.
A pópa is kitérőleg igyekezett válaszolni, úgy tetszik, hogy nem igen emlékezett rá, mintha nem volna ismeretes a házikó történetével, vagy mintha tudna felőle valamit, de nem akarná megmondani, s valami más történeten törné a fejét, a mit válaszul adjon.
Annyit mondott, hogy a szóbeszéd szerint abból a házból valami vadászcsaládot öltek ki, vagy maga a vadász maga ölte el magát és családját, s azóta a környékbeli lakosság közül senkit sem lehet rávenni, hogy annak a háznak a küszöbét bármi kecsegtetésre átlépje s nincs az a vakmerő tolvaj, a ki onnan valamit elorozzon, sem az a kétségbeesett utazó, ki bármely zivatar elől abba meneküljön; mert azt hiszik, hogy azt a rossz lelkek lakják.
Henriette azonban nem hitt a láthatatlan rossz lelkekben; a milyeneket ő ismert, azok mind frakkban, kabátban jártak; még inkább ingerelte a titokteljes bűvköd, mely e házat lakatlanná tevé. Föltette magában, hogy végére fog járni, vajjon csakugyan lakatlan-e?
E végett, midőn harmadszor betért a házba, egy vad rózsát szakított le, s annak egyik szirmát az asztalon levő vizes korsóba veté, másikat az ágyat takaró medvebőrre, harmadikat, negyediket és ötödiket a fegyvertárban levő fegyverek csöveibe dugta.
Mikor aztán negyedszer is meglátogatá a magányos házat, kereste a rózsaszirmokat s egyet sem talált azon a helyen, a hová tette.
Tehát mégis jár itt valaki, a ki az ágyban alszik, a korsóba friss vizet hoz s a fegyvereket használja.
Egyszer a tudnivágy ravitte, hogy férjétől tudakozódjék a kis lak rejtélye felől, elmondva neki mindent, a mit regeképen felőle hallott.
Az aztán megmagyarázta a titkot.
Abból a házból csakugyan kiölték az egykori lakókat, s a nép azt hiszi, hogy benne kisértetek járnak, s nincs a kincs, a miért valaki akár éjjel, akár nappal annak a küszöbét átlépje. Egy öreg földbirtokos X-bányáról, kinek itt némi erdőségei vannak s a ki a mellett szenvedélyes vadász, felhasználta a népbabonát, hogy potom áron megvásárolja a birtokostól az erdei lakot és gyakori lesvadászataira itt tartja lőszerkészletét. Az nem futja ki nála költséggel, hogy saját vadászt tarthasson a háznál, a ki azt egyúttal őrizze; ha zárva tartaná, bizonyos lehet felőle, hogy feltörik, mikor ott nincs: de minthogy nyitva hagyja ajtaját, félve elkerüli minden. Hogy Henriette egyszer sem találkozott vele, annak egyszerű oka az, hogy az öreg úr mint regalista sokszor kénytelen Kolozsvárra feljárni s mikor itt van is, akkor egész éjjel kora hajnalig a leshelyen áll, csak akkor tér haza aludni; délután megint kimegy, s így Henriette, ki rendesen délután kereste fel az erdei lakot, természetesen soha sem találkozhatott vele.
Meg is nevezte Lénárd a kérdéses öreg urat, s most már Henriette nagyon jól emlékezett rá, néha találkozott vele a kolozsvári estélyeken. Lénárd egyébiránt figyelmezteté, hogy elő ne találja hozni az öreg úrnak azt az egész dolgot, ha egyszer összejön vele, mert ez némileg atyafiságban áll a vadorzással, miután saját erdeje nagyon kevés s többnyire Lénárd körülfekvő erdőségeiből lövöldözi el a vadakat. Ennélfogva ezt a szenvedélyét az öreg úr szereti titkolni; annyival is inkább, minthogy nem egészen jó barátságban él Lénárddal.
Henriette azontúl aztán nem látogatta meg többet az erdei lakot, melynek rejtélyes érdeke a nagyon is prózai felvilágosítás által egészen elveszett, s nem is tartotta volna többé illendőnek, hogy valakinek a házába belépjen, a ki férjével nem jó barátságban él. Kalandozó körútjai is elmaradtak; elfeledkezett róla egész e kétségbeejtő estéig.
Most újra feltámadt lelkében a kis erdei lak emléke. Lelkének rettentő hánykolódásai közepett lassankint mint mentő asylum kezdett feltünedezni a bemohosult tetejű házikó, éjjel-nappal nyitva álló ajtajával, lakatlan szobáival és kisérteteivel.
Ez volt az egyedüli hely, a hová menekülnie lehetett, a hol kémektől nem tarthatott, a hol nem fogja keresni senki, a hol elrejtve maradhat, és a honnan ismét visszatérhet, vagy odább tévelyedhet a világba, a hogy a sors mutatni fogja.
Éjjel senki sincs a házban: a szenvedélyes vadász lesben áll. Az is meglehet, hogy most távol van hivatalos ügyekben és napokig oda marad. De ha ott lenne is és vele találkoznia kellene, tarthatna-e e tisztes öreg embertől? Nem találná-e benne inkább természetes védőjét, ki őt innen e hegytömkelegből Kolozsvárig, Bánfi-Hunyadig vagy a mi közelebb van, kivezetné. Onnan aztán eljuthatna Pestre s nagynénje házánál menekvést találna.
Nem töprengett rajta sokáig, úgy fogadta ezt a gondolatot, mint vezércsillag sugarát az égből és sietett azt követni.
Fölvette shawlját, s mintha sétálni indulna, lement a szobaleány kiséretében. Néhány forduló után eszébe jutott, hogy szép volna ide lenn a szabadban vacsorálni; a hold olyan szépen ragyog.
A szobaleány sietett a cselédségnek rendeletet adni a kastélyba vissza s jól hallá, hogy uraasszonya zengő lágy hangján valami andalgó oláh dallamot kezdett el dudolni, a mit egyszer megszeretett. Sokszor dalolta ezt, mikor egyedül maradt.
Az inasok nem sokára elérkeztek a parkba a terítékkel; a nyári lakból lehozták a fonott székeket és a nádasztalt; felterítettek egy szép kerek téren, mit terebély hársak fogtak körül.
A parkban folyvást zengett az oláh dallam.
Az ételeket is felhordták már s üvegharangokkal letakarták, kogy a lámpafényre odacsődült éjjeli lepkék bele ne hulljanak. A dallam még mindig hangzott.
Szó volt róla a cselédek közt, hogy hívni kellene a nagyságos asszonyt; azonban azt mindenki tudta, hogy nem szereti, ha akkor háborgatják, mikor dalol.
Tehát csak vártak reá, hogy mikor unja már meg?
A komornyik minden öt perczben kihúzta az óráját s hivatalosan referált, hogy mennyi már az idő?
Mikor már csak egy óra volt hátra éjféltől s a dal még sem akart helyet adni a vacsora iránti kötelességnek, a komornyik bátorságot vett magának úrnőjét felkeresni s komolyan előterjeszteni: hogy az estebéd régen vár reá.
A dal nyomán és a holdvilág segítségével sikerült neki a hybiscus bozótokon keresztül a dalolóra akadni, ki egy vén platánfának támaszkodva, századszor kezdte újra: «az én gyűrűmet el ne veszítsd».
– Nagyságos asszonyom! szólítá őt meg a komornyik.
A megszólított nagyot kaczagott rá.
– Ahá! János, maga most ugyancsak felült; azt gondolta, én vagyok a nagyságos asszony.
A kertész leánya volt.
– Hát maga mit dalol itt, mint a holdkóros? már két óra óta bolondítja az embert.
A nagyságos asszony parancsolta, hogy daloljam folyvást azt a nótát, a míg csak azt látom, hogy a bokrok között lámpavilág van, mert ő azalatt ott fog vacsorálni s nagyon szereti messziről hallgatni ezt a nótát. Adott is érte egy szép réztűt a hajamba, a miért dalolok.
Az persze arany tű volt.
– S hol van a nagyságos asszony? kérdé ámultan a komornyik.
– Ott vacsorál a hársfák alatt, ni! hát nem látja a lámpavilágot?
A komornyik épen onnan jött, s tudta, hogy ott nincs a nagyságos asszony.
– Merre látta elmenni?
– Arra sétált a bokrok között. Bizonyosan a vacsoránál ül, csak ott keresse.
– Hüh, teringette! átkozódék a komornyik, homlokon csapva magát s futott onnan eszeveszetten, magában lelkendezve: ez megszökött!
Ez már ugyancsak világos volt. Azért küldte fel vacsoráért a szobaleányt, azért állította oda maga helyett énekelni a kertészleányt, hogy az alatt kijátszva a cselédség őrködő figyelmét, útat veszthessen.
Mit fog mondani a báró úr, ha ezt megtudja? de mit fog tenni? Mindenkit főbelő, a kit elől-utol talál a kastélyban.
Utána rögtön minden ember! a kinek kedves az élete. Keresni kell minden úton. Fáklyákat gyújtani, lóra kapni, kérdezősködni fűtől, fátol.
De biz az mind hiába volt már; a szökevény több mint két órai tért nyert üldözői előtt, a hegyek, erdők között úgy elbolyonghatott, hogy nyomába sem találnak. Reggel felé fáradtan, tikkadtan érkeztek vissza a kastélyba az inasok, vadászok, csatlósok; mindenik azzal a reménynyel, hogy talán a másik találta meg az úrnőt, s a később érkezőket mind azzal a hittel várták, hogy talán az hozza őt vissza. Senki sem tudott felőle még csak hírt is hozni…
– – Henriette, a mint a kertészleánynak megmondá, hogy hol álljon meg kedvencz nótáját dalolni, egyet kerülve a park kigyóútjain, a fáczános kert ajtaján át kisietett az erdőre, s ott mindenütt az út mentében, a fák között haladva, sietett pihenés nélkül az ismerős ösvényen, melyet felismerni segített a barátságos holdvilág.
Senki sem vette észre. Egyszer találkozott csak elkésett szekérrel; de az már olyan messziről elkezdé a csörömpölést, hogy elég ideje volt magát elrejteni szem elől.
A félelem erőt adott idegeinek. Máskor oly gyönge volt, hogy alig sétált végig a parkon, már kimerültnek érezte magát; most pedig két órai sietség után köveken, bokrokon keresztül, magányos éjszakában még fáradtságot sem érzett. Egy dombtetőről visszatekinte; a hidvári kastély tornyát látta még a völgyben, de a távol ködeitől kéken és számítgatá magában: milyen messze lehet már? Észrevették-e már, hogy eltünt? Jőnek-e az úton keresni?
Azután, mintha attól tartana, hogy valamelyike azon ablakoknak, mik a hidvári kastélyból, mint egy rém tűzszemei világítnak utána, megláthatná s elárulhatná, sietve igyekezett le a völgybe, melynek összeboruló rengetegét még a holdvilág elől is eltakarták.
Az éj nesztelen volt, az erdő sötét; robogó csörtetések hangzottak a targally között: éjjel járó dúvadak csapása; egy-egy zúgó éjbogár körüldongva kisérte makacsul az éjjeli futót, mintha utána küldött kém volna az is; a gyönge teremtés szíve reszketett; hátha el is tévedt? hátha rablók kezébe kerül, a kiket most üldözőik az erdőkbe menekülni késztettek? Azért mégis nagyobb volt a félelem, mit Hidvárról elhozott s százszorta nyugalmasabb a rémséges erdő, álmukban beszélő óriás fáival, mint annak szőnyeges falai.
Egyszerre egy nyílt völgy tárult fel előtte, mely ismerősül látszott őt üdvözölni.
Valóban e vadrózsák azok, mikről gyakran szakított virágot kalapja mellé, mikor ezen járt. A vadászlaknak itt kell már lenni. Jól rejtve van az, nem igen találni rá. Jobbra a rózsabokroktól rejtik azt magas bükkfák.
Nehány percz mulva ajtaja előtt állt.
A mint a kilincsre tevé a kezét, akkor csak az az egy gondolat döbbenté meg szívét: ha zárva találna lenni? Ha kivételesen épen most nem lehetne e házba belépni!
Csak el kellett fordítania a kilincset, hogy ez aggodalma megszünjön. Az ajtó most is nyitva volt.
A küszöbön megállva, reszkető hangon kérdezé:
– Van valaki idehaza?
Semmi válasz.
Ekkor betette az ajtót maga mögött s a másik szobáét nyitá fel. Ott sem felelt senki a felhívására. A harmadik szoba szintén nyitva volt, mint rendesen, sőt még egy ablaka a gyümölcsös felé kitárva; különben minden úgy a maga helyén, a hogy rendesen szokta találni: fegyverek, nyugágy s a vizes korsó az asztalon.
A ház öreg gazdája bizonyosan a leshelyen van s reggelig nem tér vissza.
Henriettenek egy perczben az jutott eszébe, hogy be kellene maga után zárnia az ajtókat, nehogy eltalálván aludni, meglephessék; de azután elgondolta, hogy az nem volna illendő, a ház gazdáját kizárni saját lakából, ki tán hajnalban átfázva, fáradtan érkezik majd haza, s mennyire megdöbbenne, ha lakát belülről zárva találná.
Inkább arra határozá el magát, hogy ébren fogja őt bevárni, s a mint megérkezik, rögtön felfedezi előtte, hogy férjétől válni akar, kinek bánásmódját nem tűrheti többé. Addig vigyázni fog, hogy el ne aludjék.
Mikor aztán már első izgatottsága lecsillapult, mely teste és lelke minden tevékenységét munkában tartá, akkor elkezdtek a felszabadult képzelem zsibbasztó rémlátásai lelke elé tólulni. Akkor kezdett arra eszmélni, hogy hol van?
Egy erdei lakban, melyből gyilkosok egy egész családot kiirtottak.
Talán, ha e medvebőrt felemelnék, még alatta látható volna a vérfolt a padlón?
Talán épen e szobában rohanták meg őket? Itt hangzott a nő halálsikoltása; itt küzdött a férj irtózatos tusát gyilkosaival; itt könyörögtek térden állva a gyermekek a véreskezű embereknek, hogy ne bántsák őket; itt feküdtek a véres hullák egymásra hányva, talán napokig, a míg ráakadtak, temetetlen, halotti szentségek nélkül. Az éj néma óráiban nem történhetik-e az meg, a mit annyian hisznek? hátha azoknak van igazuk, hogy a túlvilággal nincs megszakítva minden összeköttetés, s a mint az álmodó átjár innen oda, akként a halott onnan visszajárhat?
Hátha az lenne való, hogy e háznak csakugyan nincsen más lakója, mint a kik már meghaltak, s a kik a vendéget elfogadják, a kik tán koczogtatására felelnek, a kik tán mellette ülnek, a láthatatlan házigazdák és véres családjuk lesznek egyedüli társalkodói az éjjel.
Henriette sok sajátszerű babonát hallott e tájon; többek között azt, hogy mikor egy ablaktábla valami kerek folton elhomályosul, akkor otthontalan lélek van a szobában, annak a lehellete veti az üvegre a párafoltot.
Olyan félve tekintett az ablakra.
A magányban vissza kezde térni ideges reszketegsége, mely csaknem lázzá magasztosult. Ilyenkor nem tudott ülni, sem feküdni; járkálnia kellett alá s fel, hogy lecsillapuljon.
Most ezt sem folytathatta soká; a hosszas sietős útban ki volt fáradva már, nem birták lábai, kénytelen volt ledűlni pihenni a nyugágyra.
Néhányszor végigborzadt ott fekve s olyankor erősséget keresett szívének abban a gondolatban, hogy mégis jobb itt, az ismeretlen puszta lakban, a meggyilkolt ember kisértetes tanyáján, mint volna otthon; s inkább jőjjenek a föld alul a hideg rémvilág nyugtalan kisértetei s üljenek oda ágya mellé és mereszszék rá halottszemeiket, minthogy találkozzék egykori kedvesével férjének házában, és egy födél alatt töltsön vele egy örökre megátkozott éjszakát. Ennél a gondolatnál elnyomta az álom – a kín.
Mintegy félóráig alhatott, nyugtalan, látványokkal háborított álmot; akkor egyszerre felriadt.
Úgy tetszék, mintha távoli kiáltást hallott volna. Tán csak álmában képzelte azt hallani s oly rémes volt, a mit álmodott, oly félelmes a hang, a mit hallott, hogy felébredt rá.
Hallgatózni kezdett. Éjfél után olyan nagy hangja van minden nesznek.
Azt képzelé kivenni a mély csendben, hogy sebesen közeledő lépések hangzanak.
Ismét egy kiáltás! mint egy üldözött vadé, mint egy megsebesült farkasé.
Most már nem álmodott; ezt már világosan hallá. Látta, hogy hol van; a holdvilág besütött az ablakon, mind a három szobában végig látott.
Egyszerre a kert felőli ablakon, honnan a hold bevilágított, egy sötét alak jelent meg, mely a holdvilágot egy perczre elfogta.
Ez alak keresztülugrott az ablakon, s lihegve futott két szobán keresztül, be a harmadikba, a hol a fegyverek álltak.
Henriette látta őt ágya előtt elfutni, hallotta fáradt lihegését, – és megismerte azt.
– – Ez volt a Fatia Negra! ez a Fatia Negra háza.
S még ez nem volt minden.
A Fatia Negra nyomában rohant egy másik rém, kivont karddal kezében; annak az arczában pedig felismerte Vámhidy Szilárdot.
És e rémlátásra sem birta eszméletét veszteni, a mi olyan jó lett volna rá nézve. Kiáltani akart rájuk: lihegve nyögé: «ne! – ne! – ne!» – vagy csak képzelte tán, hogy mondott valamit, a hogy mélyen álmodók szokták képzelni azt; s a mellett világosan látott mindent, a mi tőle néhány lépésnyire történt.
A Fatia Negra beugrott a fegyverterembe s lekapott egy pisztolyt a falról.
Szilárd az ajtó küszöbén állt.
– Megállj! kiálta rá a Fatia Negra rikoltó hangon. Házamban vagy és meghalsz.
Szilárd nem méltatá őt válaszra, előbbre lépett.
– Uram, megálljon ön egy szóra, szólt ekkor halkabb hangon a Fatia Negra, csaknem rekedten, alig hallhatóan. Ön engem megsebesített; ön engem idáig üldözött. Most kezemben van az ön élete, megölhetem, ha akarom. Alkudjunk meg: én nem ölöm meg önt, ön nem üldöz engem tovább. Ön visszafordul innen, s azt mondja, hogy nem birt utolérni. Én önnek esküszöm a halálra, holnap huszezer aranyat fogok küldeni.
Szilárd megvető hidegséggel mondá:
– Add meg magad, én nem alkuszom.
– Nem alkuszol? Te nyomorult féreg! Homlokod a pisztoly szája előtt, egy billentése ujjamnak s fejed szét van hordva, s te még ellenem mersz törni. Akarod-e a fejedet megtartani?
– Én a te fejedet akarom elvinni, szólt Szilárd és még egy lépést tett a kalandor felé.
– Az én fejemet? Hahaha! Ezt a fejet, te? ezt a fejet itt? No hát nesze!
E pillanatban egy átható sikoj rezzenté meg a két halálra küzdő ellenfelet, a mellékszobában egy fehér alak omlott végig a földön.
A másik perczben eldördült a fegyver s a Fatia Negra – élettelenül hanyatlott a szőnyegekre vissza.
A mikor azt mondá kaczagva: «no hát nesze!» a mikor az a sikoltás hangzott: akkor ő a pisztoly száját hirtelen saját szájába fogá, úgy süté el; az erős töltés szerteszét hordta fejét; Szilárd egy meleg véresőt érzett magára aláhullani.
A Fatia Negra csakugyan nem adta oda fejét. A lövés semmivé tette azt.
Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a Fatia Negra?
AZ EGYEZKEDÉS.
Lapussa János úr már hetedszer izent Sipos fiscálisnak, hogy látogassa őt meg s mindannyiszor azt a választ kapta vissza, hogy az ügyvéd nem mehet. Mikor jöhet hát? Azt nem tudja. Végre azt izente vissza, hogy se ma, se holnap, sem az esztendő semmi napján nem mehet hozzá.
Sipós úr letett minden összeköttetésről a Lapussa-családdal ama fatalis örökösödési per óta, melynek védvei és ellenvédvei egytől-egyig abban álltak, hogy a pörös felek mennyi rosszat mondhassanak el egymás személye felől. Az ilyesmi pedig nem volt Sipos úr izlésére.
Föltette magában, hogy semmiféle tanácscsal sem fog szolgálni többé sem az egyik, sem a másik félnek, kik a kiméletlenséget oly tökélyre vitték mindkét oldalról, hogy saját ügyvédeik kezdték restelni a dolgot.
Legjobban bántotta a puritán érzelmű férfiut az, hogy a legtöbb botrány a meghalt Lapussa Demeter nevének jutott ki. Ő sem szerette ugyan az öreg urat, vele is sokszor méltatlanul bánt, tiszteletdíjával adós maradt, büszkeségével sértegette, háta mögött rágalmazta; de ő azért sohasem birná magára venni, hogy egy halottról rosszul beszéljen: De mortuis aut bene, aut nihil.
Hanem fenmaradt számára mégis egy szerep ez ügyben: Kálmán védelmezése; e lakhely nélküli ifjunak volt ő törvényesen kinevezett védője s János úrnak e minőségben sokkal sajgatóbb ellenfele, mint maga Lángainé.
A hetedszeri hasztalan kéretés után maga jelent meg János úr Siposnál.
Gyász volt a kalapja mellett; igen szomorú arczot iparkodott mutatni.
– Nem jött el ügyvéd úr én hozzám, én magam jöttem. Pedig igen fontos ügyben akarok kegyeddel beszélni. Hallotta már?
Sipos nem tudta, hogy mit kellett volna neki már hallani.
– Látja ezt a kalapom mellett? szólt János úr érzékenyen, a felkötött gyászra mutatva.
Sipos úr azt gondolta, hogy János úr megint a meghalt Demeter urat kezdi el gyászolni.
– S csakugyan nem hallotta még? Szegény sógorom, szerencsétlen Henriette.
– Nos, mi történt?
– Hátszegi a Marosba fulladt.
– Lehetetlen! Hiszen kitünő úszó volt.
– Úgy történt, hogy paripája elragadta, a zablája kettétörött, nem fékezhette meg; mikor Hátszegi látta, hogy a ló a magas partról leszökik a vízbe, le akart ugrani a nyeregből; azonban sarkantyúja szerencsétlenül a kengyelbe akadt, s a ló magával rántotta őt a magasból a folyóba. Ott a vízben fejjel lefelé, lábbal fölfelé, hasztalanul erőlködött magán segíteni; a megbőszült paripa átúszott vele a túlpartra, szüntelen maga után hurczolva a szerencsétlent, s mire a tulsó partra ért, úgy összerugdalta a fejét, hogy arczára sem lehetett ráismerni többé. Ma egy hete temették a hidvári családi sírboltba; csodálom, hogy kegyednek nem küldtek a halotti jelentésből.
– Hm, ez elég nagy – (azt akará mondani Sipos úr: «szerencsétlenség», hanem azután csak nem mondott semmit).
– Szegény Henriette! szólt nagyot sóhajtva János úr: ilyen fiatalon özvegységre jutni! s olyan derék, szeretett férjet veszteni el és olyan szomorú halállal! Igazán sajnálatraméltó! És a mi legsajnosabb, senkije sincs, a ki vigasztalná.
Sipos úr igazán el nem tudta gondolni, hogy mit akar ez most?
– Igazán, a szívem hasad meg érte, tessék elhinni, fiscális úr, – ha meggondolom, hogy holmi nyomorult pénzviszonyok minket abba a sajnálatos helyzetbe hoztak, hogy egymástól ennyire elidegenedtünk; de nem én vagyok az oka; azt tetszik tudni, hogy nem én vagyok az oka.
Sipos úr köhögött és nem bizonyított semmit.
– Hiszen, ha én hozzám szépen szóltak volna; ha például Henriette csak egy levélben ennyit irt volna: – kedves bátyám; ámbátor szeretett nagyatyánk minket egészen kirekesztett, de mindazáltal remélem önnek rokoni szívétől, hogy nem kiván bennünket ilyen nagy mértékben büntetni; – no, tudja: valami ilyesfélét, hát hiszen én sem vagyok tigris! az én szívem sincsen kőből. Nem tetszik azt hinni, pedig igazán mondom, úgy van. Én már egészen rászántam magamat, hogy az öreg úr végrendelete daczára is a kerekvári dominiumot átengedem Henriette hugomnak.
– Mert több rá a költség, mint a jövedelem.
– No, ne tréfálózzék fiscális úr. Én rokonaim irányában sok áldozatra voltam képes. Engemet félreismer a világ. Engem fukarnak hisznek, kapzsinak; pedig ha a szívembe láthatnának.
– A miket tett uraságod, azok nem igen bizonyítanak rokonai iránti jó indulata felől.
– No hát, miket tettem?
– Olvassa végig a perét ellenük, s eszébe fognak jutni.
– Annak mind Lángayné volt az oka. Arra haragszom. Azzal nem békülök ki. Az nagyon bántott engemet és édes atyámat. Azt bizonyította ellene, hogy őrült volt.
– Bámultam a hidegvért, a mivel ezt tudta tenni. De ön nem ő rajta állt boszút, hanem testvére árváin; a kik önt és atyját nem bántották, a kik önnel nem is pereltek, a kik öntől nem követeltek osztályrészt és a kik – engedje ön ezt nyiltan kimondanom – mindazokban a vétségekben ártatlanok, a miket ön rájuk fogott.
János úr kényelmetlenül fészkelődött helyén.
– Mert, hogy védenczem ama váltóhamisítási ténybe mily ármánynyal, milyen cselszövénynyel vonatott bele, azt uraságod maga legjobban fogja tudni.
– Csak nem hiszi fiscális úr, hogy én nekem valami egyetértésem lett volna azzal a rossz emberrel, a ki őt ebbe belevitte?
– Az a rossz ember önnek megbizottja volt.
– De én azt tagadom.
– Tudom. Csakhogy a mi bizonyítékaink erősebbek az ön tagadásánál.
– Egyet mondok uram: azt tudja ön, hogy én gazdag ember vagyok.
– Tudom; én nem törődöm vele.
– Önnek védencze pedig földönfutó, szegény. Hisz ön a birák megvesztegethetlenségében?
– Hiszek a világos igazság kényszerítő hatalmában.
– Ha én akarom, ez a per elhúzódhatik húsz esztendeig.
– Az a per, a mit Lángayné kezdett ön ellen, elhúzódhatik a világ végeig, ahhoz én nekem semmi közöm. Vajjon ő nagysága almásszürke fogaton jár-e, avagy rézderesen? az nem az én bajom; hanem az a másik per, mely az én védenczemnek, a ki semmi más, mint egy vándor komédiás, tisztára fogja mosni a nevét, az el fog dőlni igen rövid időn, s annak az eredményét meg nem vásárolja ön valamennyi dominiuma árán.
Ilyesmit mondhattak már mások is János úrnak, mert nem válaszolt rá semmit az ügyvédnek.
Egyszer csak felkelt s azt mondá Siposnak:
– Tudja ön, mit? Dobjuk a tűzbe ezt az egész pert. Én egyességet ajánlok. Megvallom igazán, hogy czudarul benne ülök a tintában. Kénytelen vagyok önhöz, mint ellenfelemhez folyamodni. A váltó ügye biróság előtt van, az a semmirekellő rám vall; maholnap tárgyalás elé kerül az egész; iszonyú skandalum lesz belőle, kiirják az ujságokban, még tán el is itélnek; mert minden ember irigy rám azért, mert gazdag vagyok.
– No én nem.
– Nem is kegyedről mondtam: mások azok. És én már most nem látom, hogy merre meneküljek ki ebből a kelepczéből, a miből szívesen szabadulnék, csak bele ne keveredtem volna.
– Jó. Én tudok egy módot önt kisegíthetni a hinárból.
– Közölje velem, szabjon feltételeket tetszése szerint, én látatlanban aláirom.
– Tehát önt megmenteni az az egy mód van, ha Henriette maga jószántából azt fogná mondani, hogy a sokféleképen vitatott váltó még sem hamisított, hanem az ő valódi aláirásával van ellátva, azt kifizetné s megsemmisítené, s ezzel megszünnék ön ellen minden vádkereset alapja.
– Felséges gondolat! kiálta János úr, felugorva helyéből. Hogy megenné a szurkot az az átkozott Margari!
(Margari baja jutott legelébb is eszébe, annak örült legjobban.)
– És most halljam a kegyed részéről való feltételeket.
– A föltétel csupán csak egy: a harmadik testvér gyermekeinek «teljes» kielégítése.
– Tökéletes harmadrészbeli osztály? Semmi leengedés nélkül?
– Azon alul nem alkuszunk.
– Jó, azt mondtam, hogy mindenbe beleegyezek és nem vonom vissza: Henriettenek és annak a rossz fiunak legyen meg a maga szerencséje. Mit kell legelébb is tennem?
– Legelébb is azt a negyvenezer forintot elküldeni a bárónénak.
– Micsoda negyvenezer forintot?
– A mivel ő a váltót be fogja váltani, ha egyszer aláirását elismeri rajta.
– De hisz azt mi úgy is megsemmisítjük; csak nem hiszi kegyed talán, hogy én kifizettetem vele a váltót, miután aláirását elismeré?
– Én mindenre tartozom gondolni.
– No hát legyen meg. És azután?
– Az engedménylevelet alá fogja irni kegyed, melynél fogva testvére gyermekeinek az atyjukról maradt uradalmakból a zöldhalmit és örökvárit átbocsátja.
– Köztünk mondva, ezek a legjobban jövedelmezők.
– Tehát adjon nekik pénzt.
– Az nagyon derangirozna.
– Tehát adjon nekik bécsi és pesti házakat.
– Azokra meg büszke vagyok.
– Hát akkor gondoljon ki valami mást.
– No jól van, majd holnapig meggondolom.
Azzal vette a kalapját János úr és eltávozott.
Másnap várta vissza az ügyvéd, és azután várta még két hétig; feléje sem jött. Egyszer a birósághoz ment tudakozódni s bámulva hallotta, hogy báró Hátszeginé nyilatkozata már megérkezett a felől, hogy a beperelt váltón az ő saját aláirása van.
János úr tudniillik azt tette, hogy a mint Sipostól kicsalta a jó tanácsot, rögtön postakocsit vett, sietett Hidvárra, ott unokahugával személyesen beszélt e tárgyról. A szegény nőnek sokkal ziláltabb volt a lelke, minthogy arra tudott volna eszmélni, hogy mit tegyen. Ráhagyta magát venni mindenre; elfogadta a János által ajánlott uradalmakat; mit érdekelte őt, hogy melyik mit jövedelmez s irásban ismeré el, hogy a kérdéses váltó az övé.
Sipos úr egy cseppet sem csodálkozott rajta, mikor egyszer csak jött a megbízás a báróné jószágigazgatójától, hogy azt a kérdéses negyvenezer forintot fizesse ki valami pesti üzérnek.
Tehát Henriettenek a saját szívességtételét még meg is kellett jó erősen fizetni, a hogy azt Sipos jó előre tudta.
Henriette nem sokat törődött azzal.