JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XV. KÖTET

SZEGÉNY GAZDAGOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

SZEGÉNY GAZDAGOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

AZ UNALOM.

– Te ásítottál oly nagyot, Clementine?

Senki sem felelt.

A kérdező egy nyolczvan év felé járó öreg úr, pompás virágos selyem kaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztó-harisnyák, kezein brilliántos, turquoisos, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az atlasz ottománon, arcza olyan cserfakó, mint a mumiáké, egyik ráncz a másikat éri rajta; száraz, sovány keselyüorra, bozontos őszsárga szemöldökei s kiülő nagy fekete szemei, miket érzékeny szempillák takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arczának.

– Nos? senki sem felel? ki ásított oly hangosan a hátam mögött? kérdi újra boszantólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. Senki sem felel?

Persze, hogy senki sem felel.

Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harmincz harminczöt év körüli fiatal asszony, épen olyan erősen jellemzett keselyü orral, olyan felhúzott magas szemöldökkel, minők az öreg úréi, csakhogy az ő arcza még piros, meglehet, hogy nem is a természet kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen úgy vannak összeszorítva, mint az öreg úréi, mikor hallgat. A delnő passiencet játszik.

Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves leányka ül, gyönge, hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy odarajzolt szemöldök, picziny, gömbölyű száj; az ilyen picziny, gömbölyű szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó szempillák is. Ez valami gyöngyhimzéssel van elfoglalva.

Ugyanazon kis himző-asztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy, szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.

A selyem ottomán mögött végre ül az a bizonyos Clementine, a kinek be kellene vallani az ásítás elkövetett bűnét; ez pedig egy élte delén túl járó kisasszony, hamis hajhurkákkal halántékai körül, egy kicsit szakállas állal és rendkívül sovány termettel; az ember nem nézhet rá, a nélkül, hogy kedve ne legyen megkinálni: egyék, az Isten áldja meg, valamit! Ez valami kegyelemkenyéren levő régi társalkodóné; nem vérszerinti tagja a családnak. Valami szemrontó fehérnemű-varrással van elfoglalva, a mi bizony nem igen nagy mulatság szegénynek.

A pamlagon fekvő öreg úr egész napi mulatsága abból áll, hogy ezeket az itt levőket és még másokat is, a kik most nincsenek itt, tűrhetlen rigolyáival boszantson; azok pedig azzal szokták magukat házsártoskodásai ellen védelmezni, hogy nem felelnek semmi szavára vissza.

– Úgy van, úgy; folytatja az öreg úr a szurdáló izgágát. Tudom én azt nagyon jól, hogy unalmas dolog én körülöttem lenni. Átlátom én azt, hogy én kiállhatatlan vén ember vagyok, a kire nem érdemes a szót vesztegetni. Tudom én azt jól, hogy nem is azért vagytok ti itt én mellettem, mintha valami nagyon szeretnétek itt lenni. Ki erőtet rá? Hiszen én senkinek sem fogom a rokolyáját, hogy el ne menjen. A kapu sincs bezárva. A ki a szekaturát ki nem tudja állni, semmi sem könnyebb, mint segíteni magán. De azt nem teszi senki, úgyé? Mert jó még is az öreg Lapussa szeme előtt járni. Mert meglehet, hogy a kit az öreg kiállhatalan Lapussa nem lát, azt azután el is találja felejteni! Aztán nem is tudhatja az ember, hogy mikor talál meghalni az öreg? Mert hiszen minden órán várják a halálát – már nyolcz esztendő óta. Biz az unalmas dolog nagyon. Hja jah! Felkelni nincs már tehetsége az öreg bolondnak, meg nem verhet senkit; ha kiabál, senki sem ijed meg tőle; de még annyi ereje mindig van, hogy meg tudja húzni a csengetyűzsinórt, be tudja hívni a komornyikot, el tud küldeni az alispánhoz, vissza tudja kéretni a végrendeletét s szép csöndesen másikat tud diktálni a jegyzőnek.

S hogy szavainak annál ijedelmesebb nyomatékot adjon rögtön meg is rántotta a csengetyűzsinórt.

Hanem biz azért senki még csak felé sem fordította az arczát: a delnő vetette a kártyát, a fiatal leányka öltögette tűjére a gyöngyöket, a missz olvasott, s a vén kisasszony szörnyen iparkodott egy szál czérnával a tű fokába épen beletalálni; mintha senki egy szót sem szólna.

A csengetésre a komornyik bejött; – vén, fekete frakkos, fehér nyakravalós szolga, régi cseléd, de a kinek azért még annyi bizalmasság sincs megengedve, hogy mikor csengettek neki, és ő bejött az ajtón, azt kérdezhesse, mit parancsolnak? hanem ott kell neki állni az ajtó mellett, míg a csengetőnek méltóztatik hozzá szólani.

Pedig az öreg úr jól látta az átelleni tükörből, hogy ott áll már a cseléd, de csak hagyta ott állni, közbe-közbe nagyokat fútt, s félre-félre tekintgetve, vizsgálgatta a többiek arczait, vajjon félnek-e nagyon, hogy most a pitvarnokot rögtön az alispánhoz fogja küldeni? de miután látta, hogy biz azok egy cseppet sem ügyelnek rá, akkor valami éles, kelletlen hangon megszólalt:

– Louis!

A cseléd a pamlagig közeledett, ott megint megállt.

– Ebédemet!

A nagyszerű fenyegetésnek ez lett a vége.

A kártyavető delnő szánalmas gúnymosolylyal nézet reá, valami hasonlót takart el a missz is az arcza elé tartott könyvvel, míg Clementinenek nagyon jól esett egy csomóra fulladt czérnaszálat téphetni fogaival.

Az öreg úr észre vett, vagy csak gyanított valamit.

– Missz Kleerri! Nem veszi észre, hogy Henriette megint az ablakon néz ki? Nekem kell-e a misszt arra figyelmeztetnem, hogy ez a legilletlenebb dolog: egy fiatal leánynak az ablakon kinézegetni? Angliában ezt talán még nem tudják, hogy illetlen dolog?

– Kérlek nagypapa… esenge azzal a panaszra álló szép szájával a vádlott.

– Csendesen! Én nem szóltam Henriette kisasszonyhoz, én missz Kleerrinek beszélek. Henriette kisasszony még gyermek; neki nincs esze valamit megérteni, vagy meg nem érteni; ő hozzá én nem beszélek; ő neki én mindent meg nem magyarázhatok; de azért tartom missz Kleerrit a háznál, azért fizetek neki úgy, mintha egy fejedelem leányát nevelné, hogy legyen kivel megértetnem nevelési elveimet. Az én nevelési elveim pedig jók, missz! mondhatom, hogy nagyon jók; azért tessék azok mellett megmaradni. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet fiatal leányoknak megengedni, én tudom, hogy miért beszélek…

A fiatal leányka arcza úgy elpirult egy szemrehányó tekintetétől az öreg zsarnoknak, mire aztán a missz durczásan felkelt helyéről s hogy legyen kin tölteni boszúját, igen következetesen valami hibát fedezett fel Henriette himzetében s az egész napi munkáját felfejtette vele.

Itt úgy látszik, hogy csak egy embernek van joga beszélni, a többinek a joga abból áll, hogy azt ne hallgassa.

De hátra van még valaki, a kinek még erősebb jogai vannak, a ki most elkezdi a szobaajtót döngetni ököllel, azt a szobaajtót, melyen a családtagok legidősbjei is csak félve szoktak koczogtatni, s a mire ő akkorát üt ököllel és csizmasarkkal, hogy mind elijednek rá.

Ah, ez a kis férfiunoka, az öreg úr kényeztetett kedvencze, a kis Makszi.

– Miért nem bocsátják be a kis Makszit? nyissák ki az ajtót a kis Makszinak, nem tudják, hogy nem éri fel még a kilincset? miért nem eresztik hozzám, ha ő akar?

A komornyik épen nyitotta előtte az ajtót, mire aztán a kis családi princz bebukott az ajtón; egy kis sápadt penészvirág, veres szemekkel, ponty idomú szeglettelen szájjal, hanem a családi authentikus orr mellékletével, a mihez lesz dolga a többi fejének, míg kellő arányba növi magát. A kis kegyencz tökéletes ulánus hadi köntöst visel, még a négyszögletű csákó is fejére van csatolva, s kezében kivont bádog karddal hadonáz és a mellett keservesen bömböl.

Szép kis alak! Egy síró ulánus katona.

– Mi baj? Ki bántotta a Makszit? ki nyult Makszihoz?

A bömbölésből aztán annyit megtud a nagypapa nehezen, hogy Makszi a mint szaladt, elbukott a kardban, az instructor azután el akarta tőle venni a kardot, arra ő kirántotta fegyverét s jót húzott vele megtámadója kezére; azután a nagypapa szobájába menekült, a hova nem volt szabad őt a nevelőnek üldözni.

A nagypapa rémkedve kérdezé tőle:

– Hol ütötte meg magát? jőjjön ide! Hol ütötte meg a fejét? Látom! itt ni. Fel van dagadva: egészen piros. Tegyetek neki rá opodeldocot. Clementine! A Makszikának opodeldocot.

Vagy akarta Clementine látni, vagy sem, hogy Makszikának hol fáj? elő kellett hozni a házi gyógyszert, melyet aztán Makszika kikapván a jámbor hölgy kezéből, úgy vágott a padlóhoz, hogy szétfolyt a tartalma a szőnyegen.

Senki sem pirongatta meg érte.

A nagypapa mégis jónak látta valamit felhozni védelmére.

– A Makszikát nem kell megharagítani! A kinek kard van az oldalán, ugy-e Makszika? Maga katona lesz.

– Igen, felelt a fiu durczásan szepegve; én generális leszek.

– A Makszika generális lesz! No ne szopja hát az ujját. Nem akar kevesebb lenni, mint generális.

Az angol missz helyén találta itt egy szakértő észrevételt ejteni közbe.

– De a ki generális akar lenni, annak sokat kell ám tanulni!

– Én nem akarok tanulni, én mindjárt akarok tudni mindent. Ugy-e nagypapa, a kinek sok pénze van, az mindjárt tud mindent?

Az öreg úr diadalmasan néze szét a jelenlevőkön.

– Ez a lángész! Ez a mondás!

Azzal oda szorítá a kis ficzkó fejét gyöngéden az ölébe: «ez az én igazi unokám, az én igazi vérem!»

Tudta jól, hogy a többieket mennyire boszantja vele.

Azalatt a komornyik elkészítette az asztalt; egy hattyunyakú palissander fatábla volt az, a mit az ottomán fölé lehetett mindenestül tolni; azon volt tizenkétféle étel: mind hideg étkek, mert a meleget orvosi rendelet tiltja; az öreg ember mindegyikbe bele kóstol az ujjaival: egyik sem ízlik neki; fenyegetőzik, hogy el fogja csapni a szakácsot, ez nagyon sós, amaz nagyon édes; ezen kozma érzik, amazon az élesztőszag; az embernek már az ételére sem ügyelnek: milyen régen nem volt ez meg amaz, a mit ő olyan nagyon szeret. Hát emez minek van itt? nem tudják, hogy ettől ő rosszul lesz; hogy ettől megbetegszik, nem várhatják már, hogy meghaljon, ilyennel akarják az életét megrövidíteni?

Mondhatnák ugyan neki, hogy hiszen épen maga rendelte ezt tegnap, de senki sem hosszabbítja vele a lármát a zúgolódás így aztán lassankint elfúl magába; az öreg úr ismét Makszikához fordul s nyájasan megkinálja a fitymált ételekkel.

– Egyél velem Makszikám, lelkem.

– Kell is nekem! felel a kis finnyás, mikor már valamennyibe beleturkáltál a kezeiddel.

– Oh te nagy selma! Vigyék ki a Makszikát kocsikázni; fogják be a ponnykat, az inas menjen vele, nem a præfectus. Ezzel eltolja maga elől a kerekeken gördülő asztalt; int a komornyiknak, hogy tegye el az ételeket a kredenczbe, mert azokat holnap megint elő fogja kérni.

A komornyik teljesíti a rendes napi parancsot s jól elzár minden étket; tudva, hogy rögtön elkergetnék, ha valamit elő nem tudna adni.

Az öreg úr tudja jól, hogy nincs olyan cselédje, a kit valami jutalommal rá lehetne venni, hogy azon ételhez nyúljon, a mi az ő asztaláról lekerült, annyira irtóznak tőle, hanem azt rendesen a koldusoknak szokták kiosztani; tehát hogy a koldusok se köszönhessék meg, addig tartatja azokat bezárva, a míg megromlanak, csak akkor adja ki.

Családjával már tíz év óta nem evett egy asztalnál.

Soha senki abba az ételbe belé nem kóstol, a miből ő eszik.

Vannak családjának tagjai, a kik évről évre mindennap együtt vannak vele, de a kiktől se télen, se nyáron egyéb szót nem hall, mint «jó reggelt» és «jó éjszakát», a kik soha se kéréssel, se panaszszal nem alkalmatlankodnak előtte, a kik ha valamin örülnek vagy szomorkodnak, azt előtte titokban tartják.

Az a piros arczú delnő például, a mióta férje elhalt, ki nyolcz évig volt fekvő beteg, hétszámra sem szokott atyjával egy szót is váltani.

Az öreg úr eleinte azt kivánta, hogy Lángainé (így hívják a delnőt) esti kilencz óráig ott legyen szobájában s rakja ott a kártyát, vagy unja magát máskép, a hogy kívánja.

Egy hónapig engedelmeskedett a nő szótlanul; akkor egyszer hét órakor felöltözött diszesen s azt mondá, hogy a szinházba megy.

Az öreg Lapussa nagy szemeket mereszte rá.

– A szinházba?

– Páholyt béreltem magamnak.

– Úgy? Jó mulatást.

A delnő vállat vont s ott hagyta. Tudta jól, hogy e percztől fogva egy millióval kevesebb öröksége van, mint testvérbátyjának, hanem azontúl mindennap elment a szinházba, a mint az esti hét órát ütötte, már ő ott ült a páholyában és ki nem mozdult onnan, a míg valakinek egy szó mondani valója volt a szinpadon.

Lángainé gyermektelen.

Meghalt férjéhez nem kötötte szerelem, s eddigelé tán senkihez sem. Az úri büszkeség válogatós. Emberek, kik a salonbevezetés képességén alul esnek, ránézve nem létezők; a kik pedig salonját látogathatnák, azokról nincs kedve ábrándozni. A szinházban sokszor végig jártatja szemeit a páholyokon, azokban sok szép, elegáns fiatal ember megfordul, délczeg katonatisztek, deli mágnásifjak, de azoknak a távcsövei nem találkoznak az övéivel. A Lapussa család még nagyon új nemes arra, hogy a magas világban észrevegyék, s éktelen gazdagságuk híre egy nyomon jár sordidus fösvénységükével, a mi a könnyűvérű úri rend előtt nem ajánlatos tulajdon.

A Lapussák nem urak, csak gazdagok; azért a páholyok ifjai nem veszik észre Lángainé szebbnél szebb toillettjeit.

A kik pedig a páholyokon alul esnek, parterre, zártszék közönség, azok rá nézve nem léteznek, látta és elfelejtette őket, legfeljebb Hahn-Hahn Ida grófnő mondása jutott rájuk néha eszébe, a ki keleti utazásai jegyzékében egész Magyarországról csak annyi észrevételt lát jónak megörökíteni, hogy a pesti férfivilág körszakállt visel és hogy neki nagy gyanúja van az olyan szakállak ellen, a mik felől nem bizonyos, hogy szokták-e azokat mindennap – kifésülni; a mi egy nervőz német grófnőtől elég magas és finom eszmejárás és phantásiájának csinos tanújele.

Lángainé bátyja, János, notorie a legunalmasabb ember a városban, a kit a cselédjétől kezdve a kávéházi ismerőseig senki sem állhat ki; csupán csak az apja, az sokat tart felőle. Nagy gazdagsága mellett fösvény és kapzsi. Ha pénzszerzésről van szó, olyan alkalmakat is megragad, miket jóravaló firma alatt működő kalmár a sensálnak szokott átengedni; még uzsorára is ad pénzt a legjobb ismerőinek. Képzelhetni, milyen nagyra becsülik? Szeretné, ha úrnak tartanák, de nem tudja magát rábirni, hogy a casinoban kiirassa a nevét a táblára, azért az évenkint fizetendő hatvan forintért.

Vagy talán attól tart, hogy valaki felhozza ellene uzsoráskodásait és még nem választják meg tagnak.

Ennek a fia az a mulatságos kis Maxi.

Az a karcsú, lengeteg alak, az az idetévedt angyal, a ki elküldetett, hogy az egész család bűneiért kiszenvedjen, egy harmadik testvérnek árva leánya, ki atyját anyját egyszerre vesztette el, még pedig a legtragikusabb módon. A Margit-szigetre akartak átmenni csónakon, a mint egy gőzös rájuk jött, a csónakot felfordította, apa és anya ott veszett, csak a leányt tudták megszabadítani. Henriette akkor már tizenkét éves volt s attól a rémjelenettől fogva annyira ideges lett, hogy a legkisebb erős hangra összerezzent s sokszor minden észrevehető ok nélkül el kezdett sírni.

Mint mondják, igen jó, gyöngéd anyja volt; egy finom, mívelt teremtés, ki csak gyermekeinek élt, és a ki szeme láttára merült el a hullámok közt; s azóta Henriettenek nagyatyja házánál kelle élni, a hol senki sem szerette egymást.

De mégsem! Még volt egy fivére is, Kálmán, kissé könnyelmű, de jószivű fiu. Ez ritkán szokott a család közé jönni, mert mindig szidták. Pedig hát szegény nem vétett egyebet, mint hogy az új ruháit rendesen eladta. De hát az ő hibája volt-e az is? Ha mindig azt hallotta otthon hányni-vetni, hogy a Lapussa család ilyen olyan gazdag, aztán ő neki soha sem adtak pénzt a kezébe, hogy kortársaival együtt mulathasson. Másik hibája meg az volt, hogy nem akart diákul tanulni.

Ezért különösen sokat kellett szenvednie. Az öreg Lapussa, valamint János fia szinte nem sejtenek a latin nyelvhez, amaz ifjukorában még nem járt iskolába, mert a vagyonszerzés kezdeményeivel volt elfoglalva, emez pedig már nem járt iskolába, mert már akkor gazdagok voltak, azért aztán nem is volt egyiknek sem helyes fogalma a legközönségesebb tárgyakról, mint a mi utazásai közben ráragadt. Minthogy pedig az instructor nagyon el volt foglalva Makszikával, azért Kálmánnak a nyilvános tanodába kellett járni, hogy okosabb ember legyen, mint elődei.

Szegény Henriette sokszor órákig elfáradt vele, hogy öcscse asztalához ülve, a genusok, declinatiók, conjugatiók, motiok s más ördöngös állapotok fáradalmait keresztül küzdeni segítse neki; de biz abból csak az lett, hogy utoljára is ő tanult meg jobban diákul, mint Kálmán s lopva ő fordította le neki a pensumokat Cornelius Neposból és Virgil Bucolicáiból.

Ezért pedig a missz nagyon haragudott, mert ő nem birta a latin nyelvet (ritka nő fárasztja magát oly tárgy megtanulásával, a mi felett beszélni nem lehet); s ezért aztán Henriette akárhányszor válthatott szót Kálmánnal az ő jelenlétében is, a nélkül, hogy ő megértette volna, hogy miről beszélnek? Neki aztán magyarázhattak, a mit akartak.

Sőt még nevezetesebb dolgok is történhettek ennek a fatális diák nyelvnek a közvetítésével, a miket majd később megtudunk, de most nem érünk rá náluk megállapodni, mert János úr jön haza s ezt kell elébb megcsodálnunk.

Lapussa János úr tökéletes prototyponja családjának, rendkívüli hosszú, száraz termete még hosszabbnak látszik az által, hogy fejét magasan hordja, úgy hunyorogva le onnan a magasból az emberiségre, mint a kinek a szeme fáj, s nem birja felnyitni a szempilláit; a családi orr dimensióit még feltünőbbé teszi a szertelenül kicsiny áll, s az összeszorított ajak; bajusza középett is, meg szájszegleteinél is ki van borotválva, s épen csak egy egérfarknyi van meghagyva kétfelől s nagy tudománynyal kifenve hegyesre s feketére. Viselete elegans és túlfinom, a divattól csak annyiban eltérő, hogy minden öltönye igen feszes, ing- és mellénygombjait drágakövek képezik, gyűrűi is azoktól ragyognak, s beszédközben sok igazgatni valója van nyakkendőjén, szokta simogatni öltönyeit, a mi arra mutat, hogy sokat tart gyűrűi szépségéről és frakkja finom posztójáról; a mellett magas, kemény nyakravalója sokat látszik könnyíteni álla büszke tartásának, keményített inggallérjai pedig simaság és törhetlenség tekintetében senkinek át nem engedik az elsőbbséget, s egyúttal igen jó mulatságot szereznek neki az által, hogy állkapczái rángatásával azokat igazgassa, szüntelen azt a gondolatot gerjesztve a ránézőben, mennyire kényelmetlen lehet azokra az inggallérokra nézve fejének ottléte.

János úr bejön a szobába, senkire rá sem néz, végig sétál hátratett kezekkel, akkor észreveszi az apját, annak kezet csókol s megint sétál nagyot. Látszik rajta, hogy valami nagy mondani valója volna, csak valaki kérdezné meg tőle, hogy mi baja? Tudniillik az apja, vagy a testvére.

A helyett azonban Clementine kisasszonyt viszi rá a bűne, hogy megszólítsa édes, vékony, nyájas hangon:

– Nagyságos úr.

Ezt először nem hallja.

– Nagyságos úr…

– No, mi baj? szól vissza most, még magasabbra emelve fejét.

– Elkészítettem az ingre való himzést, a hogy parancsolni tetszett.

A nagyságos úr büszke ajkpittyesztéssel ereszkedik le, megtekinteni az ajánlott himzést. Oh be rossz emberismerete van Clementine kisasszonynak.

János úr most nagyon elégületlen. Láthatná az arczán. Oda tekint, még jobban összehúzva szemeit; száját elgörbíti nagyon.

– Nem ér ez semmit. Mondtam már, hogy ezek a virágok igen nagyok, ilyet csak az oláh parasztok ingeire stikkolnak; mit gondol?

Azzal veszi az ollót Clementine varróasztaláról s az egész nagy fáradságos munkát, mivel a jámbor társalkodóné egy hétig kínlódott, diribről-darabra aprítja s odaveti elé nagy dölyfösen, hogy az csak hüledezve néz rá.

– Ugyan János, János! szól erre hozzá az öreg úr.

– Mikor mérges vagyok! mikor haragszom! mikor magamon kívül vagyok.

– Hát miért haragszol? kire?

János úgy tesz, mintha nem akarná elmondani haragja okát, levágja magát egy karszékbe, lábait egymásra veti, kezeit zsebeibe dugja, azután megint felugrik, megint sétálni kezd.

– Dühös vagyok.

– Ki bántott? kérdi aggódva az öreg.

János megint levágja magát egy pamlagra, s egyik lábát keresztülveti a pamlag karján; egész fitymálással vetve oda, mintha tulajdonképen inkább megvetés volna az, mint harag:

– Hát az a semmirevaló Hátszegi. Az a semmi ember. Az a betyár. Az a csavargó.

– No de mit vétett?

– Mit vétett? kiált felugorva János, hát tudod, hogy tegnap ide izent a sensáljától, hogy szeretné megvenni a Széchenyi-téren levő házunkat, hogy adom? Én meg akartam a sensáliát takarítani magunknak s ezért magam mentem el hozzá ma délelőtt fél tizenkettőkor. No, ez a legillendőbb idő látogatást tenni, így gondolom. Én csak tudom, hogy mi az illendő. Megyek az előszobájába; ott áll egy inas. Azt mondja, hogy várjak. Én várjak? én előszobázzak? Egy Lapussa János! és kinél? Egy nyomorú semmiházi Hátszeginél a vendégfogadóban! Jól van. Vártam. Jelents be nála. Azalatt le sem ülhettem, mert a gazember az előszobában minden széket telerakott suviczkos kefével, meg csizmával. Én! egy Lapussa János! Akkor visszajön az a másik gazember s azt mondja, hogy azt izeni az ura, most nem beszélhet velem, jőjjek délután. Én! Egy Lapussa János! velem nem beszélhet valaki, hanem jőjjek máskor! Te kutya, te semmirevaló gazember! No megállj!

Erre az öreg úr maga is lelkesedni kezdett.

– De miért nem ütötted pofon?

(Csakugyan eredeti egy gondolat, valakit két ajtón keresztül pofon ütni.)

– Azt fogom tenni! de azt meg fogom tenni! Ezt nem viszi el szárazon. Ezt nem hagyom magamon! Egy Lapussát elküldeni! Rögtön megyek két tanúért, kihívom párbajra.

– Nem János, ne azt tedd. Üsd pofon az utczán, vagy ne azt tedd, adj egy trágernak tíz forintot s páholtasd el, mikor a szinházból jön. Az lesz legjobb.

– Nem! Én meg akarom ölni, én meg akarok vele verekedni, a ki engem, mint gavallért megsért, annak én meg akarom mutatni, hogy gavallér vagyok; azzal pisztolylyal fogok számolni, pisztolylyal.

E hetvenkedés a család öregét és nőnemen levő tagjait illően megrettenté már. Clementine épen azon kezdett töprenkedni, hogy nem jó lenne-e neki elmenni a szobából a gouvernanteal együtt, hogy azon esetre, ha János meg talál valakit ölni, a szántszándékosságról ne tanuskodhassanak, mint idegenek. Csak Lángainét nem zavarta meg a nagy zaj, ő készült a szinházba, brochejai közül válogatott, míg János, kit boszantott a közöny, egyenesen őt nem apostrophálta.

– Meg kell ilyen bántalom után verekednem: ugy-e Matild? Mit szólsz hozzá?

Lángainé hideg gúnynyal felelt a ki nem kerülhető kérdésre:

– Azt mondom hozzá, hogy máskor, ha valaki délelőtt haragít meg, ebéd előtt mérgelődjél rajta, mert ha ebéd utánra hagyod a haragot, az árt az egészségnek.

János találva érezte magát s elhallgatott; azután megint hátra tette kezeit s járt-kelt, nagyokat fujva alá s fel, utoljára kapta a kalapját s futott.

Az öreg úr utána kiáltott engesztelő hangon:

– János, de mit akarsz?

– Azt majd meglátjátok!

Azzal becsapta maga után az ajtót.

Az öreg úr szemrehányólag szólt Lángainéhoz:

– Még te is ingerelted, még jobban uszítottad, mikor úgy is dühben van. Pedig hát mit nyernél vele, ha megölnék? fia van, mindenét az örökli. A kis Makszié lesz minden.

Lángainé a kalapja csokrát kötötte meg.

Az öreg úr még egyre dörmögött.

– Én ismerem a tüzes vérét; képes volna neki menni egy ármádiának, ha megharagítják, olyankor nem hallgat semmire. Valahogy meg kellene akadályozni ezt a párbajt. Mit gondolsz? Vagy te ma is szinházba készülsz? el tudsz menni ilyen állapotban? Elmégy komédiát nézni?

Lángainé keserűen felelt:

– László épen ilyen szerepeket szokott adni a szinpadon, mint János. A milyen kevéssé féltem a szinészeket mikor párbajt vínak, épen annyit adok János rodomontádjaira. Nem lesz neki semmi baja, ne féltsd.

Az inas jött jelenteni, hogy a kocsi előállt, Lángainé felvette mantilleját s ment abba a komédiába, a hol legalább mulatságosat játszanak.

A KIVEL AZ EMBER PÁRBAJT AKAR VÍNI.

Az öreg Lapussának a nappal és éjjel minden órájában kell valakit rendelkezése alatt birni, a kinek nyugta ne legyen miatta.

Esti hét óráig eléggé eluntatta családját, akkor Lángainé szinházba megy. Henriette a nevelőnővel a nagy teremben zongorához ül, a gyereket lefektetik. Clementine és a cselédség vacsorál, senki sem marad nála, akkor következik azután az éjjeli őr hivatása.

Az éjjeli őrök sorsát soha sem irigylettem; éjszaka sötétben, magányosan végig botorkálni az emberjáratlan utczákon, hallgatni saját lépteinek viszhangját, meg az alabárd kopogását, várni egyik órát a másik után s kiabálni fenhangon kegyes mondásokat, mikre épen akkor senki sem hallgat, mert minden ember alszik; hideg szélben, zivatarban kapumélyedésekben meghúzni magát, boltküszöbökön, kemény kőlóczákon panaszos negyedórácskát bólintgatni, – biz ez nem valami mulatságos dolog; de mégis százszorta mulatságosabb, mint éji őrnek lenni Lapussa Demeter úr oldala mellett; nem is hiszem, hogy akadjon rá több annál az egy embernél, a ki már benne van, s ha az el talál szökni, nem tudom, hol kapnak másikat?

Ennek a szerencsétlennek az a terhes hivatala, hogy esti nyolcz órától kezdve reggeli hatig Lapussa úr ágya mellett üljön s neki mindenfélét felolvasson.

Demeter úr nagyon rossz alvó; egész éjjel alig alszik egy órára való igazi álmot, szemeit csak akkor tudja behunyni, mikor már valami felolvasás nagyon elkábította a fejét, akkor aztán egy kis időre elszenderül; de a mint csendesség támad, megint fölébred és nógatja a frátert hogy olvasson tovább, minek hagyta el?

A fráter egy ötvenen túl levő vén diák, a ki emlékezetet haladó idők óta mindig kéziratok fáradságos lemásolása után élt, jámbor együgyű ember, életében mindenféle hivatalba próbált már bejutni, folyamodott városhoz, vármegyéhez, cancellistának, porkolábnak, expeditornak; szerkesztőkhöz korrektornak, újdondásznak, kihordónak; szinházhoz rendezőnek, ügyelőnek, jegyszedőnek; mágnásokhoz titkárnak, ispánnak, nevelőnek; vasutakhoz pénztárnoknak, konduktornak, colporteurnek, a nélkül, hogy valahol valami törekvését kivánt siker koronázta volna, míg végre ötven és egynehány esztendős korára utolérte az a szerencse, hogy e biztos állomáshoz jusson, melybe az által keveredett, hogy egy szerkesztő megtudta, hogy Lapussa Demeter ilyen meg ilyen felolvasót kerestet s berecommendálta szegényt.

Nem értett ugyan egyéb nyelven, mint magyarul, diákul és tótul, azt is mind a hármat egymással keverve, németül épen csak olvasni, érteni nem; de hisz erre nem is volt szükség, mert olvasnia nem a saját épülése végett kellett.

Ez a jámbor ember tehát éjről-éjre abban őszült, hogy Lampel Róbert kölcsön-könyvtárából a mi csak németre fordított franczia regény van, azt mind sorban felolvassa Demeter úr előtt, a nélkül, hogy maga egy szót értene belőlük. Demeter úr természetesen saját könyvtárt nem tartott, mert hiszen ez neki csak orvosság volt, s ki tartana külön gyógyszertárt magának?

Ezért kapott a felolvasó szabad kosztot és kvártélyt s hónaponkint tíz forintot készpénzben; nappal nem volt neki szabad bejönni a szobába. Eleinte az ásítozás is meg volt neki tiltva, mert Demeter úr kénytelen volt mindig utána tátongani, de miután ezt ki nem állotta, inkább felmondott: hát később a szabad ásítás is bele foglaltatott a szerződésbe.

Azon az éjszakán, melyen János úr oly nagy haraggal ment el hazulról, különösen álmatlan volt Demeter úr; már nem tudom, Monte Christo tette-e? a miből a jámbor Margari épen akkor olvasta fel az első kötetet, vagy az a nyugtalanság, hogy vajjon mi nagy dolgokat fog elkövetni János?

Máskor a szegény Margarinak csak akadt egy kis pihenése; ha észrevette, hogy Demeter úr kezd hosszúkat lélekzeni, ő is letette fejét a könyvre s rögtön elaludt, míg aztán a felébredő zsarnok újra felcsengette álmából, hogy olvasson tovább; de most egy pillanatra sem hagyott neki békét.

Monte Christo már jócskán ült a tömlöczben, midőn Lángainé hintaja visszajött a szinházból; ekkor Demeter úr becsengeté a pitvarnokot, ha János úr nem érkezett-e szinte haza? Nem; volt rá a felelet. Igaz, hisz ő a másik szinházba jár. Lessék meg, mikor lesz annak vége? Azonban tizenegy óra lett, János még sem jött meg; ez alatt Monte Christo szomszédja csinálta a vonalakat a tömlöcz padlatán; azt szerette volna Demeter úr bővebben megmagyaráztatni magának:

– Hogyan lehet az, Margari?

– Instálok alázatosan nagyságos úr, ezt nem értek.

– Jól van, folytassa.

Valahányszor a kaput nyitották oda alant, Demeter úr mindannyiszor becsengette a pitvarnokot, hogy nem János úr jött-e meg? Egyszer sem az jött. A pitvarnok mindannyiszor az ágyból ugrott fel, folyvást borzasabb fővel, durczásabb képpel jelenve meg a szobában és átkozva magában azt a bakter diákot, hogy még sem tudja elaltatni azt a vén embert, ez pedig irigyelte a szolga állapotját, a kinek legalább szakaszonkint lehet átaludni az éjt.

– Folytassa hát Margari tovább.

Monte Christo kilökette magát halottképen egy zsákba varrva a tengerbe.

– Merte volna-e azt maga megtenni, Margari? kérdezé közbeszólva Demeter úr.

– Ha sok pénzem volna, nagyságos úr, instálok; de az ilyen szegény ördög, mint én, örül, ha élhet, viszonzá Margari, mely válasz persze a «nem értett» szöveghez semmiféle viszonyban sem állott.

– Jól van, együgyű ember; olvassa tovább.

Margari nagyot ásított, nyujtózkodni is akart, de akkor eszébe jutott, hogy hónalj alatt ki van szakadva a kabátja, az majd még nagyobbat szakad, hát ezt abba hagyta s folytatta a keserves munkát.

Monte Christo már szárazra is úszott. Margarinak majd leragadtak a szempillái, de az öreg úr még sem álmosodott el; egyszer ismét becsengeté a komornyikot, hogy nézzen fel a háznál lakó orvoshoz, nem hivatták-e hirtelen valami veszélyesen megsebesült emberhez? A komornyik sem egészen értette a dolgot, az orvos is álmos volt, a hogy felköltötték s kicsinyben mult, hogy eret nem vágott a komornyikon, míg az fel birta világosítani, hogy nem ő róla van szó, hanem az öreg úr álmodott valamit ébren.

No hát! – izent neki az álmából felvert doktor valamit, a mit a pitvarnok bizonyosan nem mondott el odabenn.

A János úr által tett fenyegetőzés egész éjjel nem hagyta Demeter urat aludni, aztán meg a szegény Margarit sem. Egy-egy érdekesebb hely megragadta az öreg figyelmét, akkor elfelejtette János párbaját, például, mikor Monte Christo megleli azt a tömérdek kincset a szigeten.

Ekkor felköltötte Margarit, hogy hozzon egy mappát, keresse meg rajta, hol van a Monte Christo sziget? Margari kereste azt minden tengeren, utoljára még a szárazföldön is, de csak nem találta meg. Mikor már aztán nagyon megunta a keresést, azt indítványozta, hogy majd ir ő holnap délután mindjárt magának Alexander Dumas úrnak, hogy fedezze fel a nagyságos úr előtt, hol volt az a sziget és hogy megvan-e még?

– Jól van, maga nagy ostoba; olvasson tovább.

Margari nagyot sóhajtott, felnézett a fali órára; de soká üti azt a hatot! Egyszer aztán olvasás közben csakugyan ütötte a hatot. Margari ott menten a sor közepén megállt, belehúzott a körmével, hogy ráismerjen: melyik szónál kezdje estére? fület csinált a lapnak s betevé a könyvet.

– No! hát a vége? szólt neheztelő bámulással Demeter úr.

– Instálok alázatosan, szólt Margari alázatos rendületlenséggel, hat óra után nincsen a konvenczió! – Azzal jojczakát kivánt és elment.

Demeter úr dühbe jött, káromkodott, föltette magában, hogy rögtön elcsapja, arra azután fényes reggel elaludt és három óra hosszat aludt mély narcoticustetsz halott álmot, a mikor aztán a házat el lehetett volna körüle bontani, arra sem ébredt volna fel.

Tíz óra tájon fölébredve, első dolga az volt, hogy János úr után tudakozódjék. Még akkor sem jött haza. Erre elküldé a pitvarnokot a kapitányi hivatalhoz, hogy jelentse fel, miszerint az ő fia János és Hátszegi úr (lakik az Angol királynő vendéglőben), párbajt akarnak víni, a hatóság tudja ki, hol és mikor? és minden áron akadályozza meg. A feljelentésre egy biztos rögtön bérkocsiba veté magát s nyargalt lóhalálában; félóra mulva aztán egy hajdú azt az izenetet hozta vissza a komornyiknak, hogy tiszteli a biztos, máskor tegye bolonddá az öreg apja lelkét, de ne őtet; a miből azt is lehetett érteni, hogy a párbajról szó sem volt, vagy pedig azt, hogy mind a ketten megölték már egymást, el is vannak régen temetve: későn jött a denunciatio.

Szerencsére úgy délfelé haza érkezett maga János úr, egy kissé olyan ámolygós állapotban, mint mikor az ember valakit korán reggel éhomra megölt, vagy pedig mikor egész éjjel ivott.

A család tagjai tegnapról megint együtt ültek már szokás szerint Demeter úr szobájában s hallgatták annak boszantásait, midőn hírül jött János úr hazajötte. Demeter úr rögtön hivatta magához. Eleinte azt izente vissza, hogy ő most lefekszik, mert alhatnék, a mi délben elég képtelen beszéd még a leggazdagabb embertől is, egy második küldetésre egy pár pofont igért a pitvarnoknak, csak miután harmadszorra Clementine menesztetett át hozzája azzal a szóval, hogyha nem jön, beteg édes atyja fogja magát odavitetni hozzá, akkor jelent meg nagy haragosan.

– No te! te dühös vérengző ember! hát megtörtént? végbe ment?

– Mi történt meg? kérdezé János, szörnyen elmeredt szemekkel.

– Ahá! Idegenek vannak jelen, azok előtt nem beszélhetsz; Clementine, miss Kleerri, távozzanak egy kissé a mellékszobába. No, már most szólhatsz.

– De ugyan mi a csodát akarod, hogy szóljak?

– Henriette! menjen ki maga is. Gyermekeknek nem kell mindent megtudni.

Henriette is a többi után ment, csak Lángainé maradt ott. Rébuszokat fejtegetett.

– De mit akarsz te én tőlem megtudni?

– Hát az az affaire: az a rencontre Hátszegivel? Felkerested, találkoztál vele?

– Oh! úgy? Persze, hogy felkerestem, most is tőle jövök; egész éjjel együtt mulattunk az angol királynőben. Mondhatom, famosus egy ficzkó, derék, charmant gavallér. Valóságos eredeti noble ember. Délután be fogom nálatok mutatni: meglátod Matild, neked is meg fog tetszeni. Hanem most adieu; aludni kell mennem, mert egész éjjel nagyon sokat pezsgőztünk együtt. Oh, ez nagyon-nagyon jeles ember.

Demeter úr nem felelt rá semmit. Összeszorítá vékony ajkait s fejével nagyokat bólintgatott. Senki sem tett rá semmi észrevételt. János úr mehetett aludni tetszése szerint.

Csak eltávozta után kis időre szólítá meg Lángainét az öreg.

– Mit csinálsz, Matild?

– Egy rébuszt találgatok, a mi az Irisben jött.

– Nem találod furcsának, a mit János mondott?

– Eszemben sincs, hogy törjem rajta a fejemet.

– Hm. Én gondoltam valamit.

Lángainé tetszésére bizta, hogy elmondja-e a mit gondolt, vagy elhallgasson vele?

– János vissza akarja adni a tromfot Hátszeginek; ide akarja csalni, hogy majd mikor az délután eljön, előbb megvárakoztassa az előszobában, azután azt üzenje ki neki, hogy ma nem fogadhatja el, jőjjön holnap. Így van az kicsinálva bizonyosan. Oh, János okos fiu, nagyon okos fiu! De én mindig kitalálom előre, hogy mit akar?

Ez önelégült conjecturára még el is mosolyodott az öreg úr.

E pillanatban valaki félig benyitotta az ajtót s egy borzas fő bekukkantott rajta és hirtelen széttekintve, megint vissza akart húzódni. Már késő volt. Demeter úr észrevette; úgy szokott feküdni, hogy a tükörből minden bejövőt meglátott.

– Ahán, Kálmán! Hát miért nem jösz be? Nem látsz, mi?

– Nem téged kereslek, hanem Henriettet.

– Gyere ide, ha parancsolom!

Kálmán erre aztán egészen belépett az ajtón, a hátával be is akarta egy párszor újra csukni, de nem ment a kilincsbe, aztán csak úgy hagyta.

Szakasztott mása volt Henriettenek arczvonásaiban, csakhogy fekete szemei szilaj tétovával jártak össze minden tárgyat, mint a vadrigóé, mely kalitjából kiszabadulva, egy percz alatt azt nézi, merre van itt valami elkapni való? vagy nincs-e egy macska, mely őt elkapja? vagy egy nyilás, melyen kiröpüljön, vagy egy buvóhely, a hova eltünhessen?

– Gyere ide; mi kell neked a Henriettel?

Kálmán nagyot pillantott azokkal a szilaj szemekkel, egyet nyelt utána, azalatt elkészült azzal, a mit felelni szükség.

– Hát hogy a pensumomat nézze által, nincs-e benne valami hiba?

– He, te vén kamasz! Nem szégyenled egy leánynak mutatni a leczkédet, nem szégyenled, hogy az többet tud, mint te?

– Te még annyit sem tudsz.

– Mit? Így kell velem beszélned, te semmirekellő? Nem félsz tőlem?

A gyerek vállat vont.

– Az iskolában úgyis eleget koplalok büntetésből, mikor a leczkét nem tudom. Attól meg nem ijedek meg, hogy kitagadsz, mert most is nyári kabátban járok télen.

– Igen, mert eladtad a télit, semmirevaló! Szép azúr kabátod volt.

– Oh persze! ócska volt, nem adtak érte többet két huszasnál, az is lyukas volt az egyik, megcsalt vele a zsidó.

Demeter úr a fogait szítta, Lángainé megfeddé a fiut:

– Kálmán, Kálmán! ne feleselj öreg atyáddal, az nem illik.

– Így van nevelve, szólt mérges leptetéssel az öreg, ezek voltak derék atyjának drága nevelési elvei. Épen olyan, mint az apja.

A fiunak erre a szóra könybe lábadtak a szemei, félre fordítá arczát, hogy azokat az öreg ne lássa s ajkába harapott, hogy sírva ne fakadjon; az fájt neki nagyon, ha azt mondták, hogy az apja is olyan ember volt, mint ő.

– Nos, mutasd azt a pensumot.

A fiu szótlanul nyujtá oda az összezavarodott irkát.

Az öreg szemüvegét vette és belenézett:

– Ez nem a te irásod!

– Hát kié?

– Én ismerem, hogy kié.

– Biz azt nem ismered.

– Ahán! ugy-e elfogtalak? Tehát még sem a tied, mert téged csak ismerlek.

– Ugyan add vissza, aztán bocsáss.

– Oh nem, majd megmutatom valakinek, aztán megtudom, jól van-e fordítva, hogy mire mentél már? hogy nem hiába költöm-e rád azt a sok pénzt?

– De ha azt hiszed, hogy nem én irtam.

– Most takarodjál! Az irás itt marad.

Kálmán duzzogva ment odább, nyitva hagyott maga után minden ajtót s odakünn rögtön elkezdett hangosan fütyülni, a mit Demeter úr ki nem állhatott.

Becsengette a komornyikot, teremtsék elő Margarit rögtön.

A jámbor férfiu ekkorra már kialudta magát s megijedt, hogy megint felolvasás lesz a dologból, azonban engedelmeskedés az első erény egy jól rendezett statusban.

– Méltóztatja parancsolni.

– Jőjjön ide csak, Margari; maga tud diákul, fordítsa le nekem Kálmánnak a pensumát magyarra.

Margari előbb végig nézte az irást, hogy sok-e? nem kellene-e érte külön diurnumot kérni? Azonban csak egy oldal volt. Elmondá a tartalmát híven. Valami ártatlan chria volt arról a themáról, hogy «beatus ille, qui procul negotiis» stb.

– Jól van no. Elég, elég már. Nincs benne valami hiba? Csak azt akartam megtudni.

– De igen is. Itt a poema fölül hibázik a két punctum, aztán meg a helyett, hogy «putabam» szebb lett volna így irni, hogy «arbitratus sum».

– Jól van. Adja vissza Kálmánnak az egzerczicziumot. Aztán ide hallgasson: ha szép szerével hozzáférhet, kerítse kezébe a Kálmánnak a többi gyakorlatait is és hozza ide nekem.

Kap érte jó ajándékot.

– Igenis, mindjárt, kérem alássan.

Az «ajándék» szóra a jeles férfiunak egyszerre nagyon gyorsak lettek a lábai; azt vélte, hogy a feladat teljesítésének legegyenesebb útja leend Kálmán úrfit directe megrohanni és inhibeálni neki a nagyatyai parancsolatot, hogy minden archivumát rögtön adja ki, mert abban gyönyörködni akarnak.

Erre aztán kapott Kálmán úrfitól egy olyan előre nem sejtett pofont, hogy megcsendült bele a füle, melynek következtében nagy lármát csapott odakinn, fenyegetőzött, hogy panaszra megy a professorokhoz, s e gonosz szándékától nem is állt el addig, míg Henriette, megtudva az öcscsét fenyegető veszélyt, névnapra kapott szűz Máriás aranyát neki nem ajándékozá, hogy csak hallgasson el és ne mondja senkinek, hogy Kálmán bántotta. (De azért csak még is eldicsekedett vele adandó alkalommal mindenkinek, ha nem is panaszképen.)

János úr az egész délutánt apja szobájában tölté, még a kávéházba sem ment. Bizonyosan várta a revanchera való alkalmat.

Untából azt találta ki, hogy unokahugának kezdett el udvarolni. Odaült mellé, a kezét czirógatta, megjegyezte rá, hogy milyen szép fehér a bőre; kérdezte tőle, hogy miért nem visel már angol fürtöket, mikor azok olyan jól illenek az arczához? az angol misszt is belevonta a discursusba, megtudakolva tőle, hogy Henriette tökéletes-e már az angol s franczia nyelvben? sok hiányzik-e még, hogy virtuóz legyen a zongorán? példálózott, hogy bizony jó lesz sietni mindenféle tanulni valóval, mert már Henriette nem gyermek, ide s tova egyet gondol s elrepül, akkor aztán, ha az ember egyszer már asszony, nem sokat tanul.

– Apropos Henriette, van-e már választottad, he?

Henriette sokkal jobban félt tőle, mint hogy e kérdésre elpirult volna, hanem inkább gyanakodva nézett fel rá félénk szemeivel s nem felelt neki semmit.

De felelt helyette az öreg úr, jól összeszidva Jánost.

– Te félbolond! te egész bolond! Miről beszélsz te annak a gyereknek? forgasd el a fejét! a nélkül sincsen a helyén. Iskola kell még annak, nevelőház, nem férjhezmenés; te vén szamár! csak te biztasd. Az én akaratommal, Lapussai Demeter akaratával, öt esztendeig, értsd ötig! se kérő, se más széltoló nem teszi ide a lábát Henriette végett, érted!

János felkaczagott e mérges fenyegetőzésre; tréfának vette az egészet s azzal, mintha Henriette egészen az ő védencze volna, bizalmas pártfogó arczczal mondá neki:

– Ne félj hugocskám, majd hozok én neked vőlegényt, olyat, hgy a nagypapa a mankóját veszi, úgy szalad eleibe (az öreg közbeordított valamit, János túlkiáltotta kaczagva), ha pedig nem akar hozzáadni, hát elszöktetünk!

Azzal nevetve, mint a ki jó szíve túlbuzgalmával nem bir, átölelte, megcsókolta Henriettet, azzal a rúgkapálózó öreghez futott, azt is összecsókolta, aztán Matild felé lépett, de az előre megmondá neki, hogy «engem már ne csókoljon meg, köszönöm!»

Henriette e nagybátyai hízelgés után kétszer-háromszor összeborzadt, mint a kinek valami undorító orvosságot kell bevenni s előre megérzette a szagát.

A pitvarnok félbeszakítá e kedélyes családi enyelgést, jelentve, hogy ő nagysága báró Hátszegi úr kivánja tiszteletét tenni.

Demeter úr most egyszerre könyökére emelkedett, hogy János arczára lásson, vajjon mit fog tenni? Kilöketi az inasokkal Hátszegit a házból? vagy azt izeni, hogy várjon az előszobában, a hogy ő várt nála? hogy jőjjön holnap? Oh bizonyára János ilyesmit fog tenni, mert János nagyon büszke ember.

János úr pedig mindezek helyett azt tette, hogy maga rohant ki az ajtón az érkező vendég eleibe, fenhangon kiáltva messziről eléje:

– Oh kérem alássan. Kedves tisztelt barátom uram, minek ez a czeremonia mi közöttünk, csak tessék egyenesen jönni akármikor hozzánk, báró úr, kegyed előtt nem vagyunk idegenek! stb. stb.

Azzal karon ragadta érdemes vendégét s diadaltól ragyogó orczával vezette őt be családi szentélyükbe, bemutatva őt örömtől egészen elfulladt hangon.

– Méltóságos báró Hátszegi Lénárd úr, legkedvesebb barátom.

Azután azt az ügyetlenséget követte el, hogy az atyját és unokahugát (a kit közelebb ért) egymásután felnevezte a vendég előtt, végre Matild felé fordult, hogy azt is bemutassa neki, de már az akkor olyan képet mutatott rá, mint a márványhölgy Zampában, hogy János elébb jónak látta megkérdezni halkan: mi tetszik? Mire az az odahajló fülébe azt súgta:

– Tanuld meg, hogy ne mutasd be a vendégnek a házi asszonyt, te ügyetlen!

János először megijedt e czímtől, másodszor haragudni akart érte, hanem harmadszor jobbnak látta mosolyogva fordulni Hátszegi báró úrhoz, a ki udvariasan kisegíté zavarából, mondván:

– Van szerencsém ő nagyságát tisztelhetni; több ízben volt alkalmam elmerengeni páholyában látott méltóságteljes arczvonásain.

– Tessék helyet foglalni…

A KEDVES EMBER.

Báró Hátszegi igen kedves ember.

Van szép, férfias büszke arcza, erőteljes alakja, szabadon mozog, beszél, szemei ragyognak, magatartása úri, kifejezései válogatottak; valódi gavallér.

Demeter úr egészen meg volt tőle igézve, ámbár Hátszegi ő vele nagyon kevés discursust kezdett; már csak illem szerint is legtöbbet foglalkozván a jelenlevő özvegy delnővel.

Miről volt szó, arra bizony már senki sem emlékezik; mindenféle hiábavalóság: bálok, estélyek, lófuttatás.

Henriettet meg sem szólították, János úr belebeszélt mindenbe, nem hallgatott rá senki, hanem azért nagyon jól mulatta magát.

Mikor Hátszegi eltávozott, ragyogó arczczal kérdezé Lángainétól:

– Nos, hogy tetszik neked ez a fiatal ember?

– Szeretném tudni, szólt válasz helyett Lángainé szúrósan, hogy mi okod volt neked ezt a fiatal embert nálunk bemutatni?

– Nos, nem derék gavallér ember-e?

– Te azt mondtad tegnap, hogy semmiházi.

– No, az nem igaz; mondtam, de nem igaz.

– Azt mondtad, hogy csavargó.

– Mit? én mondtam? az lehetetlen! azt én nem mondtam.

Demeter úr interveniált békés úton.

– No, mondtad János: így mondtad; hanem akkor haragban voltál, az ember olyankor sokat mond.

– Au contraire! igyekezett János magát tűzbe hozni, nem csavargó, sőt a legelső földesúr a Hátszeg vidékén. Hogy mondtam volna én olyat? Kastélya, vára van: egy dynasta, egy valóságos dynasta a maga kerületében; olyan úr, mint egy kis herczeg, akkor én bolond lehettem, mikor azt mondtam, hogy csavargó…

– Tegnap ki akartad híni párbajra, folytatá Lángainé a csipdőzést.

– No persze! Majd mindjárt, minden bagatelle miatt! Aztán ha volt is valami haragom ellene, vannak körülmények, a mik közt az ember kibékül.

– Ha az ember űzér, ugy-e? s ha az embernek eladó háza van, a mire alkuszik?

– Azért sem űzér! Hát azért sem eladó ház! kiálta felpattanva János úr, ha már akarod tudni! (aztán egyszerre leszállt a hangjával) hanem valami egészen más. Sokkal fontosabb dolog.

– Vagy úgy? szólt gúnymosolylyal Lángainé s szánalmas tekintetével iparkodott Jánost megrendíteni. (Azt gondolta magában: ez megint egyike azon járdataposóknak, a kikhez az én János bátyám engem minden áron férjhez akar adni, a kiket rám akar disputálni, csakhogy elmenjek a háztól, míg az öreg él. Jól esnék neki, ha beleszeretnék; de azt nem éri meg János barátom, mert a míg atyánk él, addig nem megyek másodszor férjhez.)

– Tehát valami Nagy Sándor, a ki hódításra indult ki; a ki nem házat, hanem háztüzet jött nézni.

– Igen. Olyas valami. Kitaláltad; hanem azért mégis tévedni méltóztatol.

– Azon csak örülök.

Demeter közbeszólt gúnyoros hangnyomattal:

– Matild nem megy férjhez senkihez: nagyon szereti az apját, nagyon jól érzi magát itthon.

– Oh hohó! nevete János hetykén! Nem Matild hugomról van szó! épen róla nincs szó.

– Azt remélem is, szólt fönségeskedő kenettel Matild; ha én kezemet akarom nyújtani valakinek, azt majd én választom magamnak. És arra nem elég valakinek két szép fekete szemének lenni, hogy az én figyelmemet megnyerje; és nem elég néki a tavalyi bálokról tudni beszélni, meg lovon tudni ülni; hanem annak egy kis characterének kell lenni, annak becsültetni is kell a világ előtt, hogy ő legyen rám nézve szerencse, ne én ő reá.

János tízszer is bele akart vágni a beszédbe; mikor vége volt, kitört belőle a szó:

– De ugyan kérlek, nincs rólad szó! Egy szó sincs te felőled. Ne védelmezd magadat: nem akar senki elrabolni; ülhetsz békével a pamlagon, s vetheted a passiencet itéletnapig; Hátszegi báró nem azért jött ide, hogy téged elcsábítson.

– Akkor hát a te űzményed az egész s mit csinálsz miszteriőz dolgokat belőle, hogy ez meg amaz a titkos szándéka van itten?

– Hát hisz azért lehet.

– Mi lehet?

– Lehet a báró háztűznéző.

– Ha nekem nem kell?

– Hahaha! Frau von Lángai azt képzeli, hogy ő van egyedül a háznál, a kit meg lehet kérni.

Lángainé széjjelnézett a szobában, mintha meg akarná tudni, hogy ki van hát még itt valaki, a ki a báró óhajtásainak tárgya lehessen? de biz ő nem vett észre arra való embert sehol.

Megrázta a fejét, egyet rántott a vállán, mint a ki nem is reméli, hogy megértsen valamit a dologból. Egyszer azonban szemei véletlenül összetalálkoznak Henriettéivel. Az a zila tekintet a leány arczán első pillanatra feltünt előtte, a másik pillanatban már tudta, hogy testvére mit akar? a harmadikban pedig többet tudott, mint ő.

Az első pillanat elárulá neki, hogy Henriette hamarább megértette János szavait, mint ő; a második azt, hogy János Henriette számára hozott vőlegényt; és a harmadik azt, hogy Henriette azt a vőlegényt utálja.

– Kérem, missz Kleerri, fogjanak a zongoraleczkéhez, Henriette mindent elfelejt, a mit tudott.

A missz és Henriette szót fogadtak, s eltávoztak a harmadik terembe; hanem ezúttal a missznek a szokottnál is több baja volt a kisasszonynyal, a ki nagyon hibásan játszott.

Mikor egyedül maradtak, Lángainé szokott csendes, leptető hangjával szólt oda Jánoshoz:

– Tán csak nem Henriettet akarod férjhez adni?

– No és miért nem?

– Mert még gyermek, mert még iskola kell neki, nevelőház, nem férjhezmenés; öt esztendeig: érted? ötig ráér kérő jönni a Lapussai házhoz. (Itt egy éles oldal-tekintetet vetett Demeter úrra, ki kényelmetlenül fordult fekhelyén jobbról-balra, a mint leánya saját szavait ismétlé előtte.)

– Ah, persze! Henriette már tizenhat éves.

– De gyönge, beteges, idegbeteg…

– Mint asszony egészséges lesz.

E massziv észrevételt Demeter úr is jónak látta megerősíteni.

– Te is olyan beteges voltál, mikor férjhez adtunk.

– S milyen boldog voltam azóta, ugy-e? válaszolt rá szemrehányólag az özvegy.

– Igen, de a báró igen derék férfi! (ezt is az öreg mondta, értette alatta: nem olyan nyomorék, mint a te férjed volt).

– Vagy úgy? tehát ez az a mexikói vőlegény, a kit János igért, hogy a nagypapa mankóit kapja, úgy szalad eleibe? akkor ki akartad Jánost kergetni a szobából e szavakért…

A két férfi azt látva, hogy az asszony nagyon szegletbe szorította őket, közönséges emberek szokása szerint, azzal szerze magának menekülést, hogy egyszerre ordító hanggal támadt rá mind a kettő, duettben kiáltva:

– Mit akarsz te? mit akarsz?

Lángainé kerekre felnyitotta a szemeit, úgy nézett rájuk, ezzel mutatva, hogy a nagy hangkifejtéstől meg nem ijed.

– Mit akarsz?

– Olyan nagyon kiabálni semmiesetre sem, mint ti ketten, hogy földszint és a második emeletben is meghallják, mit beszélünk? és ha ti nektek semmi egyéb szándékotok nincsen, mint Pauline, meghalt testvérünk egyik gyermekét lerázni nyakatokról, akkor ennek sem akarok ellentmondani. Szegény Pauline, mindig azt mondta, hogy ha meghal, a leányát én rám hagyja. Én mindig azt mondtam rá, hamarébb meghalok én… Jól van János, jól van.

– De én meg nem foghatlak! kiálta közbe János mentegetőzve, én nem tudom, mi bajod. Ha én Henrietteről így gondoskodom, ha én megismertetem egy derék, gazdag, szeretetreméltó főnemes úrral, a ki el akarja venni, a ki által egész családunk emelkedni fog, hogy neked ez ellen mi kifogásod lehet? azt én meg nem foghatom.

– Úgy van! erősíté Demeter úr is, fekhelyén felülve, hogy bátrabban harczolhasson. Mi oka lehet ezt ellenezni?

– Én nem ellenzem. Csupán bámulok rajtatok, kik mint valami gyermekek, minden órában változtatjátok a véleményeteket. János tegnap sehonnainak nevez egy embert, elmegy, hogy kihíjja párbajra s visszahozza mint kedves barátját s unokahúga kérőjét; te papa egy óra előtt iskolába akarod küldeni a gyereket s most arra gondolsz, hogy férjhez add…

– De hát leczkézni akarsz te minket? Kiálta közbe durván az öreg úr.

– Azt nem, viszonzá Lángainé rendületlen nyugalommal, minden szótagnak egy kimért fél másodpercznyi időt engedve, hanem annyit mégis megvárok tőled, mint nagyapától, mint Lapussa Demetertől, hogy ha unokádnak kérője akad, elébb utána járatsz, hogy ki az és mi az? mert János barátunk csalatkozhatik, a midőn azt hiszi, hogy kedves barátja szeretetreméltó gazdag főúr. Az, hogy szeretetreméltó, derék ember-e? nem tartozik rád, de azt csak mégis tudnod kell, hogy mint áll? mert lehet valakinek kastélya, vára és azért lehet fülig adós. Ilyen esetben, ha főúr, annál nagyobb baj neked, mert annál nagyobb követelései lesznek irányodban. Egy családunkba jött ruinált báró neked nagyon sokba kerülhet.

János elsárgult a méregtől; alig találta meg, hogy mit mondjon ellene?

– De hogy állíthatsz ilyet valakiről, a kit nem ismersz?

– De a kit te sem ismersz.

– De én jól tudom…

Itt már Demeter úr is közbevágott; ezúttal Matildnak volt előtte igaza. Le is feküdt mindjárt megint hanyatt, onnan itélt.

– Te nem tudsz semmit, János. A mit te tudsz, azon el nem indulok. Ebben Matildnak igaza van. Majd elhivatjus Sipos urat, a fiskálist; ő ért az ilyenhez, ő majd utána jár és megtudat velünk mindent; azt meg kell tudnunk, hogy a báró mint áll!

Erre János felugrott; csaknem ríva fakadt mérgében, s egy dühös oldalpillantást vetve Lángainéra, megesküvék, hogy most rögtön rohan egyenesen Hátszegihez s megmondja neki, hogy többet soha be ne tegye a lábát ehhez a házhoz! de még őtet magát sem egyhamar látják meg ebben a szobában, azt tudja!

Persze, hogy másnap karonfogva hozta a bárót látogatásra s azontúl mindennap kétszer jött látogatni Hátszegi; lassankint megosztotta figyelmét az özvegy és a fiatal leány között, utóbb határozottan az utóbbira fordítá kitüntetéseit. Mindennapos vendég lett a háznál.

Hanem azért akármilyen mindennapos vendég volt a háznál a báró, titokban ki voltak adva az utasítások, hogy tekintetes Sipos úr tudja meg hegyéről tövére, vajjon voltaképen csakugyan olyan derék ember-e ő intensiv értékben is, a milyennek kívülről látszik? értsd: a kamatját költi-e, vagy a kapitálist?