JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXV. KÖTET

SZÉLCSEND ALATT * AZ ÉLETBŐL ELLESVE

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

SZÉLCSEND ALATT

*

AZ ÉLETBŐL ELLESVE

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

SZÉLCSEND ALATT

A KURUCZVILÁG UTÁN.

Huszonhat éve múlt már, hogy II. Rákóczi Ferencz tárogatói utolsót harsogtak a Tisza partjain.

A kurucz név nem jelentett már semmi nagyot, legfeljebb még holmi torzonborz, elhanyagolt külsejű alakok kigúnyolására használgatták azt. A nemes urak iparkodtak a szatmári béke óta a fényes hivatalokban megerősödni, s a rodostói sírnak egyedüli látogatója volt a pontuszi árapály zúgása; a hazafiak emlegetése felől bizton alhatott abban a száműzött fejedelem.

A «libertás» nem járt a közforgalomban többé; mint rézpénz is elértéktelenült már, hát még mint eszme?

A neoacquistica kisimítá szépen a birtokviszonyokat, kiki elhelyezé magát a számára jutottban, s ha akadt még egy-egy zúgolódó itt-amott az országban, ki rongyos tarisznyával, megfakult okiratokkal rendre járta a dicastériumokat, negyedszázadokra nyúlt pör lidérczfarkát üldözve, az ugyancsak sok nevetségnek tette ki magát.

Az öreg és ifjú gavallér hátra simítá a daczos üstököt s varkocsba csavarva haját, port hintett a fejére, világ divatja szerint.

A fejedelem emlékpénzeit, miken egy katholikus, egy protestáns és egy óhitű alakja volt látható, kik egy közös oltáron élesztik a tüzet, mutogatták még mint curiosumokat, de már azoknak értelmét senki sem fogta föl; a magyar ember megnyugodott abban, hogy hiszen vannak függő pecsétes törvényei,… a miket senki sem tart meg.

Utoljára még magát a jámbor tárogatót is összetörték, pedig hiszen úgy sem fujta volna már azt senki, mert nem kellemetes annak a hangja.

Ez időben élt Nógrádon egy kitünő férfia a magyar protestáns ellenzéknek, Csornai. Mint fiatal ember az utolsó reménységig megmaradt a szabadság ügye mellett, kísérte a fejedelmet lengyelországi bujdosásaiban, hallotta külön-külön három császár ajkairól hangzani a magasztos biztatást, hogy a magyar nemzetnek még nagygyá kell lenni; egy pár évig ábrándozott e fölött, azután haza jött megmaradt jószágaira, és föltette magában, hogy okos ember fog lenni.

Hivatalt ugyan nem vállalt, de követté választatván, fölment a pozsonyi országgyűlésre azon erős szándékkal, hogy ha karddal nem használhat többé nemzete ügyének, legalább bölcs, higgadt szóval fog segélyére lenni.

Ott olyan jól viselte magát, hogy mindjárt a gyűlések elején kivetették néhány társával együtt a gyűlésteremből. Mint nyakas kalvinisták nem akartak bizonyos szavakat az esketési formularéban utánmondani, s azért haza küldték őket szépen.

Otthon addig zakatolt, míg a megyéje ujra visszaküldte követnek, s az ország rendei beleegyeztek, hogy úgy tegye hát le az esküt, a hogy lelki meggyőződésével összefér.

Ott azután közel egy évig segített a tüzet a miniszterek alá rakni, de a mitől azok, mint a bibliai három zsidó ifju, meg nem égtek; szaporította a gravameneket, pattogott a jezsuiták ellen, küzdött a nemesi előjogok sérthetetlenségeért, követelte vissza a temesi bánságot, közel volt egy pár szóbeli crimen læsæ elkövetéséhez és megmutatta, hogy sem a nádortól, sem a homo regiustól meg nem ijed.

A míg ezt megmutatta, azalatt elszerette az egyetlen leányát valami indigenált karantáni báró.

Báró Zelcz Vilmos szegény legény volt, de csinos férfi. Mint magyar indigena a testőrseregnél szolgált, s az udvar által gyakorta küldöztetett Pozsonyba.

A kuruczvilágnak régen híre-hamva mult már, a Krajn és Karantán bárói családból eredt másodszülötteknek nem volt többé az a föladatuk, hogy vitéz dragonyosaik élén a durczás magyar városokból beemeljék a harácsot: sokkal kellemesb hadjáratra voltak ezúttal kiküldve.

Eredjetek gyermekeim, ne legyetek útjokban bátyáitoknak; ügyes, tetszetős fiuk vagytok, foglaljatok magatoknak birtokot, uradalmakat. Itt van a sok czímre vágyó magyar úr. Örül mindegyik, ha leányai keze által az udvar légkörébe juthat; menjetek házasodni Magyarországra.

Sok atyafiság köttetett ez idő óta a két szomszéd nép között, s miután a bécsi udvar adta Magyarországnak a divatot, nem csoda, ha a divatnak az is meghódolt, a ki a kardnak nem.

Az ifju testőr és Csornai Katinka közti ismeretségből azonban ezúttal nem lett házasság, mert hirtelen dögmirigy ütött ki az országban, a rendek hazasiettek, a nagy sürgésben alig maradt a szeretőknek annyi alkalmuk, hogy egymásnak örök hűséget esküdve, búcsut vehessenek.

Egyébiránt elég idejük volt még: Katinka nem volt több tizenhat évesnél, Zelcz báró pedig semmi egyéb, mint egy szál gárdista, kilátással egy szerény másodhadnagyi állomásra. Még mind a két gyermeknek nőni kellett, hogy azzal a vakmerő eszmével megjelenhessenek Csornai Gábor előtt, hogy ők egymást szeretni bátorkodnak.

Azután pedig nagyon sokáig nem nyilt alkalom összejöhetniök.

Katinka anyja be volt avatva leánya szívviszonyába, az egész szerelmi cselszövény az ő gondos felügyelete alatt köttetett. A nőben volt egy kis hiúság.

Csornai soha sem engedte magát rábiratni, hogy az udvarhoz fölmenjen. Csalogatták kitüntetésekkel, hivatalokkal, semmi sem ragadt meg nála; azt felelte, hogy vén már ő új szokásokat kezdeni.

E közben egyik év a másik után haladt, Katinka egyik kérőjének a másik után kosarat adott, már hét év mult el a pozsonyi országgyűlés óta, s Katinka még mindig hajadon volt.

Gábor úr nem aggódott e miatt. Az ő idejében sem mentek a leányok huszonnégy éves koruk előtt férjhez, azt tartá: a ki korán megy férjhez, nem lehet jó gazdasszony.

Azt ő nem is sejté, hogy leánya kire vár.

Látta ugyan, hogy valami hadnagyocska majd itt, majd amott megfordul családjánál, hol otthon, hol a megyei székvároson; hallotta is, hogy azt mint Zelcz bárót mutatják be neki, hanem már az a fatuma volt a morva és karantáni nevekkel, hogy azokat rögtön elfelejtette, s egyik látástól a másikig az illetőnek az ábrázatja is annyira kiment emlékéből, hogy mindannyiszor teljesen idegen látogatóul fogadta el s bámult, ha mondták, hogy itt, meg ott beszélt már vele.

Két esztendő kellett az öreg kurucznál arra, hogy Zelcz bárót annyira észrevegye, a mennyi kell valakinek gyanussá tételére. Egy párszor úgy kérdezte magában, hogy vajjon mit támad föl annyiszor ez az ember, a ki ő rá nézve a legtökéletesebben meg van halva, mind akkor, a midőn nincs szemei előtt.

Az 1737-ben kiütött török háború több alkalmat adott Zelcznek Csornai házánál megjelenhetni: majd futárnak volt küldve a főhadi tanácshoz, majd ujonczozással, majd élelmezéssel, pótlovazással volt megbizatva. Pártfogások útján kieszközlé, hogy Nógrádban mulathasson, s ilyenkor aztán több napot tölthetett Csornai lakában.

Az öreg kuruczot nem érdekelte semmit az egész török háború.

Eleinte lelkendezve hallgatta a csatatérről jövő hireket, nagy elégtételt talált benne, hogy a vitéz Pálffy János mellőztével, gróf Seckendorf neveztetett ki fővezérré, s azt a törökök siralmasan megpaskolták; nagyon sokat forgolódott álmatlan fekhelyén, mikor meghallotta, hogy a szultán Rákóczi Ferencz fiát, Józsefet erdélyi fejedelemmé nevezte ki, s a Dunához küldte; hanem azután nem sokára jött a hír, hogy az utolsó Rákóczi megtért az ő őseihez, de nem ősei földén, s el is temették valahol; azontúl aztán nagyon csendesen tudott aludni Csornai a csatatérről szárnyaló szellők miatt, akár mi hírt hoztak is azok.

Legföljebb azt a mulatságot szerezte magának, hogy az egymás után sűrűn következő császári vezérek hogyléte felől kérdezősködött a jól értesült toborzó biztosnál, mikor az egy pohár borra összeült vele délutánonkint.

– Hát kedves báró Zelcz úr, mit csinál a halhatatlan Seckendorf?

– Mennyire haladt már a vitéz Königseck?

– Elfogta-e a szultánt a vakmerő Wallis Olivér?

– Hagyott-e még törököt irmagul a derék Schmettau?

– Igaz-e, hogy a hős Suckov levegőbe röpíté magát Nándorfehérvárral együtt?

– Hát a bölcs Neiperg, hogy szedte rá a török vezéreket?

Csornai nagyon jól tudta, hogy Zelcz ezekre a kérdésekre azt lesz kénytelen felelni,… hogy a halhatatlan Seckendorf azt a nem igen hizelgő mondatot hallá a császártól: «Nincs igaz hadvezérem többé; Eugennel eltünt a szerencse sasaimtól.»

Hogy a vitéz Königseck nagyon sokat haladt, de a lova fejével épen ellenkező irányban,

hogy a vakmerő Wallis Olivér Kroczkánál serege felét a csatatéren hagyta,

hogy a hős Suckov Nándorfehérvárat tizenötezer vitézzel együtt kardcsapás nélkül föladá,

hogy a derék Schmettau nem jutott odáig, hogy törököt lásson,

s hogy a bölcs Neiperg úgy összeveszett a többi generálisokkal, hogy majd egymást ették meg, s a mulatság vége az lett, hogy az orosz kedveért kezdett török háborúban elvesztettük Szerbiát, Boszniát, Havasalföldet, az annyiszor dicsőséges Nándorfehérvárral együtt:

de hogy mindez strategice és diplomatice azért igen helyesen történt, s ha valami hiba esett, az majd kiderül a hadi törvényszék előtt, s ha valamelyik tábornok vétett a réglement ellen, az bizonyosan elveszti rendjeleit és sánczfogságot kap, a mi aztán elég szép kárpótlás az országra nézve, három elvesztett tartományért.

– No de csakhogy hát a béke megköttetett, ennek ugyan örülünk mind a ketten.

– Ugyan miért mind a ketten?

– Hát ujonczozni nem kell többé; a báró úr örül annak, hogy visszamehet Bécsbe,… aztán… én is annak örülök.

– De akkor remélem, hogy ön is el fog Bécsbe jönni?

– Ha csak talán vason!

– Oh sokkal gyöngédebb lánczokon.

– Nem gondolnám. Nekem senkim sincs, a kit ott keressek.

– De majd lesz.

E jóslatos szóval fölkerekedett a báró, s magára hagyta Csornait, a ki ettől az órától fogva kezdte világosan sejteni, hogy Zelcz Vilmos úrnak valami más oka is van még az ő házát szállomásnak (Absteigquartier) nézni, mint jó szerednyei bora.

De isz abból ugyan semmi sem lesz!

Hja bizony pedig, édes kuruczom, azon időben jobban értettek a czivilizáczió terjesztéséhez, mint a közelmult emberei. Nem küldték lineával a hóna alatt az új telepítőt az országba, hanem fényes kardos lovag alakjában; s ha voltak itt-amott a barbár őskornak szilajabb lakói, kiket czím, hivatal, udvari fény tőrbe nem csalt, kiket rendszalaggal nem lehetett elfogni: azokat gyöngébb oldalukról kerülték meg; azokkal sógorságot kötöttek.

A királyi trónörökös maga is nő volt; nagyon jól ismerte a nőket.

Báró Zelcz búcsúvétele Csornaiék házától egyúttal ünnepélyes leánykéréssel is volt összekötve.

A lovag szélesen előterjeszté, micsoda nagy családokkal van összeköttetésben, birtokai hol feküdtek valaha, ősei milyen derék emberek voltak. Mennyire kegyében áll ő a császárnak, milyen magas kilátásai vannak. Mennyire szereti a magyarokat, milyen erős óhajtása e derék, nagylelkű nemzettel rokoni összeköttetésbe jőni. S hogy egy igen nagyot is mondjon, még azt is megigéré a vén kurucznak, hogy kieszközli a császárnál azt a kegyet számára, miszerint a házasságból eredendő fiúgyermekek az apjuk neve mellett az anyjukét is viseljék; milyen szépen fog ez hangzani: Zelcz Csornai Hugó Árpád.

Csornai Gábor igen kereken válaszolt a kérdésre.

– Édes úr, az ajánlott megtiszteltetést köszönöm, de leányomat nem adom az úrhoz. Egyért azért, mert nem szeretném, ha olyan helyre vinnék férjhez, a hol én soha meg nem látogathatnám; másért pedig, mert… mert nekem az úr nem tetszik. Nem lehet ezt magyarázgatni; így van, és így marad; nem tehetek róla. Más a szivünk, más a lelkünk, nem beszélünk egymás nyelvén, nem gondolkozunk egyformán, egyikünknek megárt, a mitől a másik megél: tűz és jég a mi nevünk egymás mellett, nem lehet azt összekötni. Miattam lehet az úr igen nagy emberré, akár generálisig viheti, könnyű az béke idején; majd én csak megmaradok szegény kurta nemesnek. Tessék Isten hírével járni; ha valamiben szolgálhatok, parancsoljon velem, megtetszett valamelyik paripám, üljön föl rá, vigye el; ha tartozom valamivel azért, hogy itt tetszett nálam mulatni, mondja meg, mit fizessek? Köszöntetem az otthonlevőit, még tán azt is mondhatom, hogy csókolom a kezeiket (ha akarom), de a leányomat már csak nem adom oda.

Zelcz teljes mértékben készen volt erre a válaszra, még csak el sem hüledezett bele. Bizonyos volt ő a maga dolgáról. Az asszonyok kegyét birta, az apát pedig jól ismeré.

– Tudom én azt nemzetes jó uram, hogy én nem tetszem kegyelmednek abban a mértékben, a melyben kegyelmedet szereti az én lelkem: kevés érdemem is van rá; hanem már a szerelem olyan dolog, a mit nem osztanak érdemek után; az bizony csak szerencse, s ilyen szerencse ért engem is, a midőn Katinka kisasszony szivét nekem ajándékozá.

Csornai meglepetve nézett jelenlevő leányára, ki sápadtan süté le szemeit előtte, s arczának elhalaványulásával bizonyítá, hogy a mit Zelcz mondott, az való.

Csornai ajkán valami mérges válasz lebegett, de mielőtt azt kimondta volna, neje oda rohant hozzá, s hogy egy szomorú jelenetet meggátoljon, keblére borult, s sietett kimondani a kettévágó szót.

– Kedves uram, késő haragudnod; Katinka már Zelcz hitvese, tegnap esküdtek meg titokban. Én intéztem ezt így; ha haragod van, az essék az én fejemre.

A vén nemes megtántorult e szóra. Szemei elé kapott, mintha valami sötétséget akarna elvenni előlük, mely látását hirtelen elvevé, s jobbjával úgy megszorítá neje karját, hogy ujjahegyei ott maradtak rajta. Azután erőszakot tett indulatán, bocsánatot kért nejétől a fájdalomért, öntudatlan tevé.

– Tehát tegnap megesküdtek titokban? kérdezé, nejére szegezvén szemeit.

– Igen, Gábor, szólt az, még jobban hozzá tapadva, tudtuk, hogy te soha nem egyeznél bele, s Katinka nagyon szereti őt; meghalna, ha övé nem lehetne. Én tudom, hogy mit szenvedett e gyermek már hét év óta; mert hét éve, hogy szereti.

– Hét éve? s ezt nekem nem mondta soha.

E szemrehányó szóra zokogva borult lábaihoz a leány, s térdét átölelve, rebegett, maga sem tudta mit.

– Kelj föl, édes leányom, szólt szeliden a vén kurucz, nem haragszom rád, nem pirongatlak. Nem átkozlak meg, nem tagadlak ki. Az vagyok hozzád most is, a ki voltam. Nem történt kedvem szerint ez a dolog, de ezt nem fogom mondani senkinek soha. Mikor el fogod hagyni házamat, meg lehetsz felőle győződve, hogy apád áldása megy veled, ki azt csak magában mondja, mert szavakat nem talál hozzá; és jusson eszedbe majd ha szerencsétlen fogsz lenni, hogy van egy ember, a ki még akkor is igazán szeretett, a midőn megcsalád. Jó apád vagyok, midőn elmégy, s jó apád leszek,… majd ha visszajösz:… pedig te vissza fogsz jőni.

Zelcz természetesen tiltakozott e lehetőség ellen, biztatta Csornait, hogy majd meg fogja látni.

Csornai nem hagyta neki kibeszélni, hogy mit fog meglátni?

– Jól van, báró úr; kegyelmed czélt ért, leányom öné; elviheti. De vigyázzon rá, hogy a míg én élek, meg ne sirattassa vele mostani lépését; mert nincs a szentek hegedüjében az az imádság, a mely az úr fejéről elhárítsa ezt a kezet, mely most leányom fején áldva nyugszik.

Zelcz persze esküdött égre, földre, hogy előbb lehullnak a csillagok stb., stb.

Nem is időztek aztán sokáig, másnap már fölpakolta nejét, s elvitte magával Bécsbe.

Csornai egy mogorva képpel sem mutatta többé, hogy valami háborítja, csak azon évődött még, hogy milyen szörnyűség egy leányt férjhez adni rendes násznagyi szertartás, vőfélyek, nyoszolyók, násznép nélkül; a háromszoros templomi kihirdetés mellőztével; sem szomszédok nem voltak jelen, hogy legalább egy pohár bort ittak volna az új házasok boldog jövőjére; úgy mentek el, mint a kik lopnak, szöknek.

Ez év őszén meghalt Károly király, s a következő év tavasza nagyon viharos esztendőt nyitott meg. Már tél utóján elkezdett mennydörögni, ezúttal ágyúhang volt az. Bő termés! mondja rá az időjós;… de volt is jó aratása a nagy kaszásnak!

A trónra lépő fejedelemnő minden szomszédjában harczrakész ellenséget talált, s idebenn megrongált pénzügyet s demoralizált hadsereget.

A franczia udvarnál már el is készíték az új térképet, mely szerint Szilézia a porosznak, Morvaország a szász királynak, Lombárdia a szárd fejedelemnek volt osztva, míg Csehország s a czímet adó Ausztria maga a bajor Károlynak volt jutandó; csupán a rokontalan magyar, a kinek a nagy világon e kívül nincsen számára hely, volt meghagyva az ifju királynőnek.

Miniszterek, országnagyok elvesztették a fejüket, tábornagyok siettek magukat nyugalmaztatni, maga a királynő is arra fakadt, hogy nem talál már helyet országában, hol közelgő szülését nyugton bevárhassa. Az osztrák birodalom végfeloszlása küszöbén állt.

Tudja mindenki, hogy a magyar mit tett ekkor?

Csornai Gábor ezúttal nem volt jelen a rendek között, kiket a királynő a pozsonyi várba fölhivott. Köszvényét okozta, mely nem engedi a házból kimenni.

A helyett leánya, Katinka jött meg falusi lakába, mert Zelcz a királyi hadsereggel a háborúba ment el, s az idő alatt, míg a férj a háború kétséges viszontagságainak van kitéve, csakugyan legjobb lesz a nőnek szülői házánál lenni.

Azon nyugtalanságból, melylyel Katinka fogadott minden kósza hírt a csatatérről, láthatta Csornai, mennyire szereti leánya férjét.

– Ne féltsd te őt, szokta neki mondogatni az öreg úr, félig vigasztalásképen, nem megy az oda, a hol veszedelem van.

Rendkívül restelte volna az öreg úr, ha vejével valami olyan dolog történik, a miért azt lett volna kénytelen mondani: «mégis derék ember volt biz az!»

Ápril vége felé érkezett egy sebes futár Bécsből, expressus levéllel az öreg Csornai számára.

Már akkor a futó hír széltében beszélte, hogy Mollwitznál dühös ütközet volt a porosz és osztrák hadsereg között, s hogy Frigyes hadvezére, Schwerin, keményen megverte az osztrák tábornokot, Neiperget.

A porosz diplomatia azon időben sokkal kellemesebb szempontból fogta föl az annektálások és háborúüzenet nélküli támadások elvét, mint százhúsz évvel később… mások irányában.

Zelcz báró is Neiperg táborkaránál volt, s a levél czímborítékára írt kelethely «Magdeburg» már eleve arról biztosítá Csornait, hogy vejét a csatában elfogták.

A fölnyitott levél igazolta e sejtelmet; ez volt beleirva:

«Kedves atyám, anyám, nőm, rokonaim! Balsors ugyan, de dicsőséges balsors lett osztályrészem. A csatában bátorságom áldozatja lettem. Midőn leghevesebb volt az ütközet, én annak eldöntő irányt adandó, ezredem élén belevágtam az ellenség derekába; s már-már közel voltam hozzá, hogy az ellenség vezérét egész táborkarával együtt elfogjam, midőn észrevevém, hogy túlságos hevemben messzire előre lovagoltam társaimtól, s mire azok odaérhettek volna, egyedül, annyi ellen, nem védhetve magamat, foglyul estem.»

Ez volt a levél érdemleges tartalma, következett azután egy csomó stereotyp ömlengés. Azt Gábor úr nem olvasta. Hanem a levél túlsó oldalán látott még valami más forma írást is, az vonta magára figyelmét. E vastag tollal írt sorok Schwerin nevével voltak alájegyezve. Maga a porosz tábornok irta azokat. Vajjon miről tanuskodtak?

«Érdemes urak és asszonyságok! Hadi kényszerűség miatt kénytelenek levén a foglyok leveleit, miket haza küldöznek, átolvasni, nehogy titkos utasításokat foglaljanak magukban, e levél tartalmát meg kelle tudnom. Nehogy azonban írója otthon levő rokonainak szándéka ellenére ok nélküli aggodalmakat szerezzen, példátlan vakmerőséggel vádolva önmagát: kénytelen vagyok mentségére fölhozni, hogy az előadott eset olyanformán történt, hogy a fogoly vitéz úr mint nyargoncz küldetett el Neiperg tábornok úr által a tartalékhoz, ő azonban kissé járatlan levén és közellátása által is gátoltatván, eltévedt, s a tartalék helyett a mi hadderekunkba lovagolt bele; a mi kiderül azon szavakból, miket hozzám intézett: «Ezredes úr, siessen ön a tábornokot a centrumban utolérni.» Csak akkor ismerte föl, hogy ellenség az, a kinek beszél, s szépen átadta kardját; nem történt semmi baja. Én különben szót fogadtam a parancsnak, s lehető leggyorsabban iparkodtam a tábornoknál lenni a centrumban. Ne legyenek aggodalomban a fogoly úr iránt stb.»

Csornai nagyot rántott a vállán, eldobta a levelet, és soha többet azon órától bele nem nézett vejének akárhány levelébe. Írhatott miatta!

Zelcz báró könnyen beletalálta magát új helyzetébe; a dicsvágy nem háborította annyira, hogy nagyon sajnálta volna fogolylyá lételét, s Magyarország igen rövid ideig volt még hazája arra nézve, hogy fiui szeretettel csüggjön annak sorsváltozásain.

A jó magdeburgiak különben is mindent elkövettek, hogy a fogoly helyzetét előzékenységgel tűrhetővé tegyék, s Zelcz nem volt az a csökönös jellem, ki hasonló szivességeket fogolyhoz illő mogorvasággal fogadott volna. A várparancsnok megengedé neki becsületszavára, hogy a városban szabadon járhasson, s annyit dicséretére föl kell hoznunk, hogy becsületszavát sem megszökési kisérletekkel, sem tilos levelezésekkel megtörni soha sem kisérkezett.

Sőt úszott a folyammal, a közvéleménynyel; mikor csatákról, hadmozdulatokról érkeztek tudósítások, összejött a főtisztekkel, vitatkozás közben csak úgy beszélt a mieinkről, meg az «ellenségről», mint valami bajor, osztozott a közös szörnyűködésben, ha a vakmerő Beleznay portyázásait hozták hírül, segített tovább adni a berlini élczeket a magyar tábornokok felől; nagy politikus volt ott, a hol fejet csóváltak a magyar nemzet általános lelkesedése fölött, s ő sajnálta honfiait legjobban, kik most oly készek «felülni», és a kiket majd a bécsi kormány még jobban is felültet.

Egyik azt vitatta, hogy a magyarok, barbár rövidlátóságból, eszesebb uraik által föl hagyják magukat használtatni; másik még rosszabbal védelmezte őket: önzésből teszik azt; azt képzelik, ha most Magyarország megmenti az osztrák birodalmat, a béke helyreálltával majd a magyarra jut az ország középpontja, ő fog uralkodni a többin; egyik beduin legénykedésnek, másik nemesi urhatnámságnak rótta föl a nemzeti erőfeszítés valódi hőstetteit, miket eltagadni nem lehetett.

No de hiszen mondták mind ezt nekünk szemünkbe újabb időben maguk az osztrák államférfiak is, nincs miért neheztelnünk a magdeburgiakra.

Zelcz bárót sem igen nagyon haragíták meg a különböző vélemények, mindössze is abból állt boszúállása a magdeburgiakon, hogy míg az ő fiaik távol Ausztria szélein osztottak és vettek kardcsapásokat Zelcz honfiaival szemben, s foglalgatták rendre a birodalom kulcsos városait, az alatt Zelcz báró az otthon maradt menyasszonyok és fiatal feleségek ellen viselt hadjáratot, s győzelmeit ha nem is hirdeté hivatalos bulletinekben, de titokban nem egy meghódított várnak bírta már a kulcsát.

A fogoly szerencsétlensége rendesen igényli oly mértékben a nők részvétét, mint a diadalmas hősök hazahozott koszorúi. Valakit megvigasztalni, hálára kötelezni, keserű napjainak fulánkját elvenni még érdekesebb munka, mint a győztes jóbarát dicsekedéseit hallgatni napestig, s a bámulat kifejezésére keresni szavakat.

Azt, hogy báró Zelcz már nős, nem volt szükség tudnia senkinek. Ha levelet írt, azt mindig apósának czímezte, s ha azt kapott nejétől hazulról, annak a borítékára is Csornai által volt fölirva a latin czímzet, mert a nők nem tudnak diákul.

Azon családok között, miknél a fogoly nemes úr szíves fogadtatásra talált, kitünő volt a Ritter von Rothenburgoké.

A «von» ragaszték a németországi Junkerthum előtt valamivel még fontosabb kérdés, mint volt minálunk ezelőtt húsz esztendővel a név hátuljára tett «y». A mily kegyetlenül megvitattuk két évtized előtt a jogot, mely valakit fölhatalmaz nevét «ypsilonnal» írni, ott állnak a cultura dolgában még most derék szomszédaink, s képzelhetni, hogy ezelőtt százhúsz évvel milyen sokat adtak még arra.

Náluk csak a nemes emberről van elismerve, hogy «született», a szerint, a mint czíme előtt e szavak egyike áll jogosult helyen: «jól született»,… «nemesen született»,… «jó magasan született» és végül «magasan született», a ki ezeken kívül esik, az nem született, csak világra jött.

A Rothenburgok csak «nemesen születtek», Zelcz báró egy lépcsővel följebb, «jó magasan született», innen a kitünő fogadtatás a Rothenburg-család részéről.

Az öreg Junker nem csinált belőle titkot, hogy ő aristocrata; szerette falusi lakát Ritter-gutnak nevezni, s fiai közül a legöregebbet majoresco-nak nevezte; az ifjabbakat katonának és papnak nevelé; a mik egyedül nemes ember számára való chargeok.

Leányainak is ki volt adva a rendíthetetlen útmutatás, miszerint csak két eset közül lehet választaniok; vagy egy rangjukhoz illő (tetszés szerint akár magasabb) Freyherrel váltani gyürűt, vagy pedig fölvenni a fátyolt. Mesallianceot a Rothenburg-czímer nimbusza nem tűr.

A legidősebb kisasszony neve volt Amália, ő volt egyúttal a legszebb is a három leány közül. A többieket valami goromba igazmondó még rútaknak is nevezhetné. Amália nem is hasonlított hozzájuk, valamint egyik gyermek sem a másikhoz. Anyjuknak egy kissé kalandos élete volt, s a mellett szerette ízlését változtatni. Az ilyesmire nem olyan kényesek a nemesi czímerek.

Zelcz Vilmos mindennapos volt a háznál, udvarolt Amália kisasszonynak, s udvarlása elfogadtatott; tánczvigalmakban vele tánczolt, vendégségeken érte toasztozott, általa kapott virágcsokrot gomblyukában viselt, egy szóval az akkori udvari nyelven szólva: «annyira attachirozta magát hozzá, hogy további blâme nélkül a család részéről nem lehetett az affairet annyiban hagyni; hanem vagy egészen brouillirozni kellett az egész intrigue galanteot, vagy pedig az illetőt declaratióra kényszeríteni».

Báró Zelcznek természetesen legtávolabb esze ágában sem volt semmi komoly érzelem, a midőn Amália kisasszonynak udvarolni kezdett. Legföljebb egy kis jó időtöltésnek tekinté azt fogsága unalmas napjai alatt, s nagyon erősen jutott eszébe, hogy a másodszori házasságra különös formaságok és engedélyek kellenek. Ő mindössze is mulatni akart.

Némelykor ugyan úgy tetszett neki, mintha Amália tökéletesebb szépség volna otthonhagyott nejénél, sokkal több kellemet és világi bájt nyert volna a nevelés által, mint amaz a természettől, hanem még az sem volt elég ok arra, hogy magát nőtlennek képzelje.

A kisértés azonban szaporodott. Amália mindig csalhatatlanabb jeleit adta annak, hogy ő lett szerelmes Zelczbe; s ezt hírhordó barátok, cselédek, nénikék majd egy, majd más szín alatt nem mulaszták el a báróval tudatni. Sok gyönge fejű embert elszédített az ilyen tudat. Titkos levelezés szövődött közöttük, mely, mire észrevették, az eleinte rokonszenvnek hitt érzelmet szenvedélylyé fokozta föl.

Minden körülmény összeesküdt, hogy Zelczet elesésre bírja. A harcz Ausztriára nézve szerencsétlen fordulatot vett; ellenséges királyok mélyen benn jártak országában győztes hadseregeikkel; a magyar nemességet általános fölkelésre hivó szózat dörgött a csatazajon keresztül. Előre lehete látni, hogy egyike azon hadjáratoknak kezdődik, mikben a ki meg nem hal, megőszül.

Egyfelől rémes coalitio, másfelől egy nagy birodalom küzdelme életeért, melynek szivósságáról tanuságot tesznek a történet lapjai, szövetkezve egy hősi nemzet lelkesült önfeláldozásával. Ennek nem érjük mi végét.

A német népet nehéz a harczba vinni, de ha egyszer bele ment, nagyon sokáig megállja helyét, kitart, nem engesztelődik, újra kezd, utolsó lankadásig harczol; elég jó példa rá a közelmult spanyol örökösödési háború; az harmincz évig tartott. No, harmincz év alatt három ember közül talán csak meghal egy.

Azalatt pedig oly messze esnek egymástól, két harczviselő országban elkülönítve, hogy férj és nő találkozása csaknem lehetetlen.

Az a rossz is származott Zelczre nézve a coalitio diadalaiból, hogy hazulról pénzt nem tudott többé kapni. Meglehet, hogy azok küldtek, de futáraikat föltartóztatták; a hadjáratok zavarában könnyű volt ilyen küldeménynek eltévedni, ő pedig ezalatt eladósodott, hitelezői kezdtek kellemetlenné válni rá nézve, s ilyenkor meglepte az a gondolat, hogy róla neje és apósa egészen megfeledkezett, hogy elhanyagolják, méltatlanul bánnak vele, szükséget engedik szenvedni s készakarva zavarokban hagyják. Neje tán ezóta már mást is szeret? a protestánsoknál hamar megy a válás, megtörténhetik az in contumatiam is, talán már meg is történt, s neje régóta férjhez is ment máshoz.

Ily keserűségek között a gyenge léleknek kétszeresen jól esett a Rothenburgok ismeretsége. Az apa számtalanszor fölszólítá őt, hogy ha valami kivánsága van, csak adja tudtul, ő mindig kész segíteni, parancsoljon erszényével és mindenével, a mi fölött hatalma van.

Zelcz értette ezt nagyon, de még kitérőleg felelt, biztatta a hitelezőit s írta a rossz verseket Amáliához, és a még rosszabb váltókat az uzsorásoknak.

Egyszer aztán az történt vele, hogy két ilyen rossz költemény ott jelent meg, a hol nem kellett volna, egy váltó a biró elé, egy chanson pedig az öreg Junker kezébe.

Az öreg Junker igen mérges arczczal kereste föl Zelczet lakásán, számot kérve tőle, hogy az ilyen és ilyen levelek, románczok és sonettek irogatása mellett mi czélja van leányával? Szóljon, feleljen, nyilatkozzék! Arról biztosítva lehet, hogy ha komoly szándékai vannak, azoknak útjában nem áll semmi; eddigi fogadtatásából kiveheté, hogy a Rothenburg-család nem tartja magához méltatlannak a Zelcz bárókkali összeköttetést;… ha ellenben csak puszta plaisanterie volt az egész, akkor reszkessen a következményektől; Rothenburg Amáliának egy testvére szolgál az északi hadseregnél, két oncleja a déli hadseregnél, három neveuje a reservenél, azok mind kegyetlen haudégenek; azok ma rögtön levelet fognak kapni a becstelenség felől, mely családjukat érte, azok sietni fognak e foltot czímerükről a ravisseur vérével lemosni, s a többi.

Zelcz csúnya kelepczébe jutott. Egy sereg Rittmeisterrel megverekedni egy félig-meddig elcsábított nemes kisasszony miatt, előbb-utóbb az adósok börtönébe jutni; vagy pedig becsületszava ellenére megszökni s elfogatás esetében főbelövetni, vagy pedig… nőül venni a szép Rothenburg Amáliát, egy csinosnak nevezhető menyasszonyi hozománynyal együtt.

Mind a három alternativában volt igen sok restelleni való; egy azok közül legalább élvezetet igért. Zelcz arra határozá magát, hogy a harmadikat választja, s nőül veszi a nemes kisasszonyt, úgy sem látja ő már Magyarországot soha.

Ez meg is történt. A házasság egész illő szertartással megkötteték, s abban a háborús világban alig lehetett Zelcznek a miatt aggodalma, hogy valami véletlen kiderítse azt, hogy neki már van neje valami barbár tartományban.

A véletlen keresztet vont Zelcz kétségbeesett számadásán. Egy közbejött fegyverszünet félbeszakasztá a végeláthatlan háborút, s a véres drámának e felvonásköze alatt a verekedő felek kicserélték foglyaikat.

Zelcz, a mint megtudta, hogy kénytelen lesz magát Magdeburgból expatriálni, hogy ismét magyarországi honosult legyen, nagyon megbánta, hogy itt is megházasodott. Eddig elfogott levelei egyszerre mind megérkeztek; azokból mind azt olvasá, hogy az otthon maradt nő mily tiszta, hű szerelemmel eped a pillanat után, melyben férjét neki ismét visszaadja a sors, pénzt is kapott most már a fölöslegig; arról is értesült egyik levélben, hogy a királynő Csornainak még elkobzott vagyonait is mind visszaadta (az öreg kurucz most kétszerte gazdagabb, mint eddig volt). Zelcznél hamar készen volt a jó tanács; Rothenburgéknak és új nejének azt mondá, hogy szabadságával élvén, előre elmegy morvaországi kastélyát rendbeszedni, s ha azt egy úri nőhöz méltóan fölszerelé, sietni fog vissza, nejét rangjához illő fénynyel hazavinni falujába.

Az az ő faluja, a mit a Rothenburg-családnak megnevezett, volt ugyan a Zelcz bárók birtokában, de már azt Vilmos nagyapja elharácsolta, s őt nagyon kicsi gyermekkorában látták ott utoljára.

Zelcznek csak azt a néhány hetet kellett valahogy átugratni, a míg a fegyverszünet tart, akkor aztán, ha egyszer a háború kitört, ismét az a kellemetes biztosság várakozik rá nézve, hogy az «ellenség» földén maradt hitves nem keresheti föl, ő ismét beáll a császári hadseregbe: ma itt vannak, holnap amott; a morvaországi faluból ugyan senkit sem utasítanak a nyomára, a ki ott keresi.

Csornainé akkor épen nagy beteg volt, midőn az a hír érkezett, hogy fegyverszünet állt be, s a foglyokat kicserélik. Katinka arczán látható volt a vágy visszatérő férjét minél előbb megláthatni, a hír pedig azt beszélte, hogy a kicserélt foglyokat nem bocsátják családjaikhoz vissza, hanem ismét egyenesen beállítják a hadseregbe.

Csornainak egy nagy áldozatra kellett magát elszánnia. Magának kellett leányát fölvinni Bécsbe.

Soha sem volt még a büszke birodalmi székvárosban, melyről a kurucz dalok olyan sok keserves rhythmusra tanították. Valaha képtelenségnek látszott előtte, hogy ő maga jószántából fölhajtasson abba a városba, melynek kapuján egykor ágyúval kérte a bemenetelt, s mely előtt most meg fogják állítani kocsiját, kiforgatják böröndjeit, beleszaglásznak dohányzacskójába, s megmotozzák a rajta levő ruhát is.

Mégis rászánta magát. Nagyon szerette azt az egy leányt, s ha már az Isten azt mérte az ártatlanra, hogy a németet oly nagyon szeresse, lelke rajta! találják föl egymást.

Csornainét nagyobb idegbaj tartóztatá otthon; azonban meg lehetett nyugodva leánya felől, hiszen az apja van vele; többet aggódott azonban az apáért; olyan szabad szája, olyan kemény feje van, nem szerez-e magának valami veszedelmet abban a titkos kémeiről hirhedett residentiában? No de ő vele meg ott van a leánya. Kölcsönösen őrködnek egymásra.

Csornai igérete szerint, megérkezésük után rögtön tudósítá honmaradt nejét; Zelczet már Bécsben találták; Katinka nagyon jól érzi magát; ő maga sietni fog pár nap mulva haza; a bécsi kenyérben petrezselyemmag van, egye meg, a ki föltalálta.

Azonban a vén kurucz csak nem jött e levél után, nem is írt. Két hét is elmult, még sem írt és nem érkezett. Csornainé aggódott miatta: nem keverte-e magát bajba? talán be is fogták? tán valamit beszélt? aztán meg vigasztalni kezdé magát: bizonyosan megtetszett az öregnek a bécsi mulatság; ott sok látni való van; régi czimborákra akadt; vagy tán épen az udvarhoz csalták, valami nagy hivatalt tuszkolnak rá erővel?

A beteg keveset aludt, elég ideje volt ébren fűzni tovább az álmok változatait, mikben olyan gazdag a képzelet, midőn egy eltávozott kedvencz képével van eltelve.

Egy este hangzott a hintógördülés az udvaron, Csornai megérkezett. Lépéseiről megismeré őt a beteg nő s hangjáról is, mely még ott künn kérdezé a cselédektől: «hogy van az asszony?»

Hanem e hang megdöbbenté a nőt: olyan rekedt, olyan fuladt volt! épen úgy kérdezé évek előtt, midőn lengyelországi számkivetéséből hazajött, legelső szavával: «hogy van nőm?» ekkor is nagy baja volt.

A másik perczben már előtte állt a férj, gyöngéden megölelé és megcsókolá nejét.

Csornainé aggodalmasan vizsgálá férje arczát, ki nyugalmat, viszontlátási örömet akart azon föltüntetni. De a beteg nő idegei finomak! azok előtt a titkos gondolatot sem lehet elrejteni, mert kitalálják.

– Hogy vannak a gyermekek? ez volt első szava férjéhez.

– A gyermekek?… Nagyon jól. (De ez a szó szinte torkán akadt.)

Csornainé várta, hogy részleteket halljon férjétől a «gyermekek» boldogsága felől, azonban Csornai nem állt azzal elő; neje hogylétéről tudakozódott, a házi ügyeket kérdezgeté. Bizonyosan megbántották, gondolá magában, s nem mert tőle tovább kérdezősködni, csak úgy bámulta, hogy mennyire megváltozott férjének arcza; tíz évvel vénebb, mint két hét előtt.

Csornai leült nejének ágyafejéhez, azt gondolva, hogy ott nem láthat rá. A figyelmes beteg azonban egy átelleni tükörből észrevevé, hogy férje, lassan elővonva zsebkendőjét, megtörli szemeit.

– Gábor, te sírsz! kiálta föl a beteg, ideges rettenéssel, te szemedet törülöd? Sírsz? mi történt?

Csornai látta, hogy a beteg előtt rosszul titkolózott.

– Igaz, sírtam: nagy bajom van. Csillapodj el; mindent elmondok.

Oh pedig az nem betegnek való történet volt!

– Négy napig voltunk már Bécsben: Zelcz egy külvárosban fogadott számunkra szállást, a honnan nagyon ritkán mozdultunk ki. Zelcz azt mondá, hogy bántja a világ zaja, szereti a családi egyedüllétet, hogy szégyenli magát régi bajtársai előtt, a kik ki fogják nevetni, a miért elfogatta magát. Én mindent elhittem neki, hiszen olyan természetes volt. Egy este én biztattam föl őket, hogy legalább egyszer menjenek el az udvari szinházba, lássák meg, hogy mi az? Én magam otthon maradtam, nekem nem való az. Alig érkezett hintóm vissza a szinháztól, mely őket odáig vitte, midőn egy másik hintó áll meg a kapu előtt, a leszálló lovász azt kérdi cselédeimtől: itt lakik-e báró Zelcz? Igen. Arra a hintóból egy öreg német úr és egy fiatal asszonyság szállnak le s jőnek be egyenesen. Az öreg úr köszöntött s bemutatta magát előttem, mint Rothenburg lovagot, báró Zelcz ipát. Németül e szó különösen hangzik, én arra értettem, hogy ő a báró mostoha apja. Mondám, hogy örülök a találkozásnak, miután én meg a báró feleségének az apja vagyok. Erre a szóra a német úrral jött fiatal nő elájult. Zavar lett, lárma lett, a német úr a maga nyelvén, én is a magamén szitkozódtunk, míg mind a ketten fölvilágosultunk, hogy Zelcznek két élő neje van. Én rögtön befogattam. A jövevényeknek engedtem át a szállást, magam siettem leányomat és azt az embert a szinházban fölkeresni. Igen csöndesen beszéltem velük; páholyban voltak, a közönség nem vette észre, mit játszunk. Uram, mondék Zelcznek, Rothenburg lovag és leánya megérkeztek, ott vannak önnek a szállásán. Holnap a német úr is, meg én is, beadjuk a keresetünket ön ellen. Itt van az erszényben hatszáz arany, üljön az úr postára, menjen ki Olaszországba, ott most háború van, álljon be a sereghez, s keressen magának valami alkalmat dicsőségesen eleshetni. Itthon csak a fogság vár önre. Ne lássuk egymást többet… Azzal leányomhoz fordulék, ki e megölő szavak alatt nem veszté el lelkét, mint ama másik úrnő, hanem annál jobban figyelt. «Te pedig rögtön ülsz kocsira, itt vár alant, föl van pakolva minden, s sietsz anyádhoz haza.»

– Nem jött haza! nyögé a beteg halálos rettegéssel.

– Tudom. Nem is fog hazajönni. Mit tett a leány? Oh, hogy annyira képes egy nő szeretni! A helyett, hogy haza sietett volna, egy udvari agenst keresett föl, elmondá neki, hogy mivel vádolják Zelczet, kérdé, mi lesz ennek következése? Megtudta, hogy Zelczet hosszú és gyalázatos fogságra itélendik. Ekkor… ekkor a szerencsétlen teremtés, hogy azt az embert megmentse, bizonyítványt adott magáról, hogy ő soha sem volt Zelcz bárónak törvényes neje… hanem csak… szeretője. Hogy ő csak szüleit ámítá azzal, mintha titokban megesküdtek volna; de ez soha sem volt igaz.

A vén nemes eltakarta arczát kezével; úgy égett az szégyenében a falon függő ősképek rászegezett szemeitől.

– S mi lesz ebből? halld tovább. A királynő megtudta ezt, s mert az udvarnál nagyon szigorúan tartanak a jó erkölcsre: Zelcz bárót fölmentették a kétnejűség vádja alól; ez elment új hitvese hazájába. Katinkát pedig, az én leányomat, e vallomásaért elitélték tizenkét évi javítóházi fogságra, és bezárták egy olyan házba, a hova a becstelen nőket rekesztik, kik megrontják a nép erkölcseit.

Az öreg ember nem bírta tovább könyeit visszafojtani; nagy tisztességű arczán végig gördült a sebzett lélek vére, s fehér szakálla nedves lett bele.

A fájdalom elfeledteté vele, hogy a miket beszél, azok nem betegnek valók.

Zokogva kiálta föl, indulatai árjára bízva magát:

– Egyetlen leányom a javítóházban! egyetlen leányom becsülete a sárba tiporva! Irgalom nélkül elitélve, a miért oly nagyon szeretett, és elitélve én is, a miért nem tudtam jobban gyűlölni; hogy nem hallgattam akkor szívem sugallatára, mikor előttem álltak, s ezt mondák: mi férj és nő vagyunk, hogy özvegyet csináltam volna hát belőle, a hogy ezt minden derék ember tette volna, nem ilyen hitvány, mint én magam valék! Mit felelhetsz most nekem, leányod anyja? Mit tegyek most? Kihez folyamodjam? Mivel czáfoljam meg ezt? Hogy szabadítsam ki gyermekedet? Igaz-e, hogy te nem voltál jelen titkos összekelésükön, hogy te is elhagytad magadat ámítani? Igaz-e, hogy mi örökre semmivé vagyunk téve?

Csornai csak várta, hogy a nő mit felel kérdéseire? csak nézte, mint bámul az reá merev szemekkel, ajkait félig kinyitva. S nem vette észre, hogy egy halottnak beszél.

A hír, a mit mondott, elég lett volna egy anya szívének arra, hogy megszakadjon, még ha nem lett volna is oly közel a halálhoz, mint ő volt.

Csornai csak akkor borzadt össze, midőn saját fájdalomordítására választ várva, a nagy csöndességben észrevette, hogy nejének e szavakra sóhajtása sem felel már.

Tehát elvégre meg sem tudhatta, hogy valóban megesküdött férje volt-e Zelcz leányának, s hol és kik előtt esküdtek meg? oh, hogy erről soha sem kérdezősködött, csak magában tűrte keserűségét!

Két évet töltött már Csornai Katinka a bécsi javítóházban. Ott ugyan nem nevezték őt Csornai Katinkának, mert azon szerencsétlenek, kik e szomorú helyre jutnak, annak küszöbén kívül hagyják családi neveiket, s azok helyett egy-egy számot kapnak. Senki se tudhatta ki volt, kihez tartozott a bünhődő. Katinka száma volt 101. Nevét és számát a titkos levéltár rejté, maga az apa sem tudhatott felőle semmit.

A 101. számnak a bünhödésre szabott idő alatt le kelle mondani minden összeköttetésről a külvilággal; a javítóház négy falát elhagyni, vagy ott egy levelet is elolvasni onnan kívülről, szigoruan tiltva volt mindenkinek.

Egy öreg nyugalmazott kapitány, Steingruber, volt az intézet felügyelője, egy becsületes jószivű német, ki a fölvigyázása alatti boldogtalan teremtések sorsát atyai szelidségével iparkodott enyhíteni.

A jó német úrnak eleitől fogva föltünt az a nemes türelem, az a szenvedésekben megnyugvás, mely Katinka arczán a vértanúk dicsfényét árasztotta el; a sok emberi szenvedést tanulmányozott vén katona fölismeré benne a méltatlanul szenvedő áldozatot; kinek soha panaszát, soha ártatlansága emlegetését nem hallá; ki maga is szenvedő, szerencsétlensége sorsosait vigasztalni törekedett, s kit két évi együttlét alatt társnői úgy tekintének, mint egy angyalt.

Steingruber ott a börtön falai közt második atyja lett az elitéltnek. Nem is tekinté őt rabjának, asztalának állandó vendége volt, s gyakran emlegeté a jó öreg, hogy ha elmúlik a tíz év, s a 101-nek nincs családja a világban, maradjon azontúl is nála, legyen az ő leánya.

A 101. gyakran tartott fölolvasásokat társnői körében, mikben Steingruber is részt vett, mint hallgató, sőt néha azt is megtevé, hogy bizalmas barátait, a régi harcztársakat is összehívta olyankor, a falábú őrnagyot, az ezüsttel foldott koponyájú lovas-kapitányt, a szélhűdött oldalú ezredest; s este kávét főzetett nekik, s a névtelen leányok és a roncsolt hadfiak egy asztalnál vacsoráltak, beszélgettek, még talán az is megtörtént, hogy nevettek is.

Ha volt a jó sorsnak gondja arra, hogy Katinkát a szenvedések házában oltalmával körülfogja, másfelől arról is gondoskodott, hogy a kiért föláldozta magát, a férfi, minden nap sóhajtva emlékezzék vissza elhagyott nejére.

Zelcz Vilmos nagyon boldogtalan volt. Amália rokonai nagyon jól tudták vele éreztetni azt, hogy náluk kegyelemkenyeret eszik. Nem volt titok előttük, hogy neki saját vagyona alig van; pénzét Csornaitól kapta, kinek leánya most oly méltatlanul szenved miatta. Arról mindenki meg volt győződve, hogy Katinka törvényes neje volt; de a családi név követelte azt, hogy az első feleség szerelmi áldozatát a büszke Ritter-család elfogadja. Annál jobban meg kelle vetniök Amália férjét.

Amália gyűlölte őt. S hogy Zelczet tökéletesen elérje a nemesis, a második nő hűtelen volt hozzá. Tehetett-e neki ezért szemrehányást? ő, ki oly keserüen akarta megcsalni a nőt, mikor az még egész szivével hitt férje minden szavában.

Különösen kereste Amália a neménél szokatlan lármás mulatságokat, a vadászat mindenféle nemeit, a mikbe egész szenvedélylyel tudott elmerülni. Egy napon aztán a rókahajhászatban lova elbukott vele, s a nő szörnyet halt.

Zelcz azt sem várta be, hogy Amáliát eltemessék; a gyülölet és a szégyen, mely itt gyötörte, a vágy és a bánat, mely amoda vonzá, a mint özvegygyé lett hirét meghozták neki, nem hagyta egy óráig is tovább ott maradni; éjjel-nappal sietve rohant föl Bécsbe a királynő elé, kinek bűnét őszintén bevallá, s miután keze most már szabad, ajánlá, hogy hibáját most már helyre akarja hozni; első nejét kiváltva a fenyítőházból, a hol férjének bűneért méltatlanul szenved.

A királynő rögtön fölkeresteté a titkos levéltárból a számot, mely alatt Zelczné a fegyencznők sorába fölvétetett; azután magához hivatá Steingrubert.

– Emlékszik ön a 101. szám alatti fegyencznőre?

– Igen, felséges asszonyom; rebegé az öreg, ki attól félt, hogy valaki rágalmazá őt a királynő előtt.

– Minő bánásmódban részesíté? kérdé a királynő szigorú arczczal.

Az öreg megrettenve hullott térdre: «Felséges úrnőm: igaz, hogy nem bántam vele azon szigorral, melyet hivatalom elém írt; igaz, hogy asztalomhoz vevém, még akkor is, midőn öreg barátaim társaságában voltam; de magaviseletével azt megérdemelte; kegyelem, ha hibáztam.»

– Nem hibáztál, kelj föl;… kegyelemre tarts számot, a 101. ártatlan. Most eredj haza; rendezz magadnál estélyt, a hogy szoktál, öreg barátaidat hívd össze, a 101. öltözzék azon ruhába, melyet én küldök neki; a többi iránt én intézkedem. Addig tarts titkot.

Steingruber sietett a fegyenczházba vissza; alig birta örömét elrejteni; néha egy pár könyet is el kellett törnie szemében: a 101. ártatlan; ki fog szabadulni; akkor ő neki ismét nem lesz leánya.

A királynő pedig még abban az órában fölkeresteté Csornait, ki leányának szerencsétlen esete óta folytonosan Bécsben lakott, s nem szünt meg a királynő kegyelmeért untalan zaklatni.

Most megadatik neki a kegyelem; ő is hivatalos e mai estére a fegyenczházba.

Ez est is eljött, a szokott kis társaság összegyűlt a felügyelő szobájában, mikor mind együtt voltak, az öreg Steingruber poharat emelt és reszkető szóval mondá vendégeinek, hogy ez búcsúpohár… kedves leányának eltávozására.

Mindenki kérdőleg tekinte rá, az öreg úr felelet helyett föltárta az oldalterem szárnyajtait, s ott álltak a királynő előkelő udvaronczai és hölgyei, pompás díszruhában maga a királynő, ki a méltatlanul szenvedett ártatlanságnak ez elégtételt óhajtá megadni, hogy őt maga fogja kézen, s térden reá váró férjéhez vezesse ezen szavakkal:

– Csornai Katalin, báró Zelcz Vilmosné, ime kijelentjük, hogy ártatlanul szenvedtél, s törvényes férjed nevét ismét rád ruházzuk, s egyszersmind udvarhölgyeink sorába emelünk.

Katalin szive nem bírt meg ennyi örömet egyszerre; még fogta kezét a királynő, midőn ájultan lábaihoz omlott; az udvarhölgyek siettek őt fölemelni, életre hozni: ki ne érzett volna részvétet ily magas elszántság, ily áldozat iránt? Az életre visszatérő nő szemei egy bűnbánó arczczal találkoztak, annak az arczával, a kit szeretni soha meg nem szünt, s ki most sírva esküvék, hogy örökké híve marad.

A nő… kezét nyújtá neki és megbocsátott.

* * *

A történetnek vége van. A kik így szeretik a végét, ne olvassák tovább.

Ez utóbbi sorok csak azoknak valók, kiknek szive jobban szomjazza az igazságot, mint az örömkönyeket.

A királynő és az udvarhölgyek elhagyták a szomorú házat: Zelcz bárónénak a királynővel kellett menni, hogy lássák Bécs városa utczái a kimentett nőt fejedelemnője hintajában vele szemközt ülni, és tudja meg mindenki, hogy Mária Terézia jutalmazni is tud.

Öreg és ifjú gavallérok gratuláltak Zelcznek e családi dráma ily hatásos végzeteért; csak egy ember nem üdvözölte még:… Katinka apja.

Az ott állt egy ajtó mellett és várt, míg rákerül a sor. Végre aztán ő is vejeurához lépett s igen csendes hangon így szólt hozzá:

– Báró Zelcz úr, ön az én leányomat nőül kérte, én nem akartam oda adni, ön ravaszul rávette őt, hogy titokban esküdjenek meg. Ön elfeledve leányomat, második nőt vett, s mikor e miatt üldözték, engedte, hogy az ártatlan lakoljon ön helyett. E csapás megölte nőmet. Ön hűtelen volt és gyáva. Most azt hiszi ön, hogy minden el van felejtve, mert a nő megbocsátott. Még hátra vagyok én. Én önt egy nyomorúlt embernek neveztem, s alkalmat akarok önnek adni, hogy azt megczáfolhassa, ha tudja. Mi egymásnak igen sokkal tartozunk. Nekünk azt meg kell fizetnünk.

Zelcznek nem lehetett a kihivás elől kitérni; két tanú jelenlétében történt az; az egyik az ezüst koponyájú kapitány volt, a másik Steingruber. Nem volt hátra más, mint segédek után látnia.

Zelcz segédei egyenes kardot választottak fegyverül, tudva azt, hogy a kurucz harczosok csak a görbe, vágó szablyához vannak szokva;… Csornai azt válaszolta, hogy neki az is mindegy; nem bánja, ha kerekes ágyúra kell is kimenni. Másnap jó hajnalban találkoztak a felek a schönbrunni erdőben.

Zelcz 36 éves volt, Csornai pedig 63, amaz fiatal, könnyűvérű, biztos szemű férfi, ki egész életében nem tanúlt semmit oly szorgalmasan, mint művészi vivást; emez viszontagságoktól megviselt öreg ember, kinek szemeit meg is homályosíták a titokban hullatott könyek, s kinek húsz év óta nem volt kivont kard a kezében.

… Hanem azért csak mégis özvegyasszonynyá tette a vén kurucz Katinka leányát.

Zelczet sziven keresztül szúrva találták meg az erdőben. A párbajvívás nagyon tiltva volt, a segédek magukért hallgattak. Nem tudta meg soha senki, hogy ki ölhette meg? Minden ember a Rothenburg-család sértett férfiaiban sejté az ismeretlen boszúállót.

Pedig ez így volt… és ez nem mesemondás.

SMARAGDOK ÉS ZAFIROK.

Nem mindig az az erősebb, a ki győz, s nem mindig az a győztes, a ki élve marad.

Nagy vigasztalása az összetört nemesnek, hogy a babért maga után rántja a sírba s nem hagy belőle felülkerült ellenének.

Boldog a ki tudja, hogy kihullt vére után el fog száradni a mező, s nem terem több virágot a hódító számára.

Valami megragadó van azon eszmében, hogy egy egész ország, mely szabad nép keze alatt egy paradicsom volt, a mint e népet zsarnok szomszéd had eltiporta, hogy iparkodott maga is utána halni nemesebb urainak, hogy lepte be futóhomok, tengerfövény a ligetek helyét, a pálmák kertjeit, hogy tagadta meg bércz és völgy a termékenyítő folyamot a szolgatartománytól, hogy kerülte ki eső és harmat annak rónáit, hogy foglalta el az embert uralni nem akaró tájat a dú-vad.

* * *

Muley Husszein igen kis földbirtok fejedelme volt azon részében Egyiptomnak, a mit a Hold-hegyek nagyon hozzájárulhatatlanná tesznek.

A török hódítók soha sem tarták érdemesnek ez útjokba nem eső kis tartományt hadseregeikkel leigázni; elégnek találták, ha annak patriarchalis fejedelme hódolati elismerésül a szultánnak rendes jobbágydíjat fizetett, s a helytartó basáknak nem alkalmatlankodott.

Az omajiták őslakói voltak a kis hegytartománynak, kik régen a Hedsira-számítás előtt települtek meg itt, még az asszyr királyok haddúlása elől menekülve ide, s azóta nem vitték hegyeiken túl történetüket.

Azt beszélik e kis nép hazájáról, hogy az volt maga a paradicsom. Nem a hitrege Édenkertje, mely magától termett enni, inni valót, s hol a polgárzat igényei a szükséges fügefalevélen túl nem terjedve, nagyon könnyen kielégíthetők voltak; hanem egy valódi czivilizált paradicsom, melynek kényelmes országútai vannak, termékeny majomkenyérfával szegélyezve; ültetett kókusz és pizáng ligetei, gazdagon termő rizsfölde, gulyái és ménesei, csinos városai, falvai, tarkára festett épületekkel; melynek asszonyai selyemben, férfiai lóháton járnak; melynek voltak részrehajlatlan igazságot szolgáltató birái; bátor és edzett hadserege; éneklő és csillagvizsgáló tudósai, s iskolái, a mikből a nép ezeket megértse; és a hol mind e jókat nem adta a föld ingyen, hanem azt meg kellett munkával szolgálni; mert a Hold-hegyek mögött lakónak meg kell fogni a szelet, meg a vizet és meg a földet, ha azt akarja, hogy e három elem egymásnak hasznosan szolgáljon, különben a vizet elnyeli a föld, s a földet elhordja a szél. A föld ott könnyű homok, a hegyeknek patakjuk nincs, s a Khamzin viharnak nyilt útja van a déli hegynyilaton keresztül. A homokból televényt varázsolni, az esőzéseket nagy medenczékben fölfogni s a szél jártát ültetett erdőkkel elzárni, mind emberi kéz föladata volt. Az omajiták paradicsomában dolgozni kellett. Mi volt hát mégis a paradicsomi állapot náluk? Az, hogy mindenki korlátlanul ura volt munkája gyümölcsének… Nem jött abból senki dézmát szedni, nem vetettek rá adót, nem kivántak önkéntes adakozást; nem hajtottak senkit közmunkára ingyen; nem érezte senki semmiféle közteher súlyát.

De hát miből élt a fejedelem? Miből tartotta föl udvara fényét, mivel fizette hivatalnokait? hogy tarthatott hadsereget? mivel jutalmazta a néptanítókat, a tudósokat? mint építtetett községházakat, védfalakat? miből elégíté ki a szultánt és a helytartó basákat, ha semmi adót sem vett be?

Ez épen a paradicsom eszméjének a kulcsa! A titok megfejtése egy homokpusztában fekszik, a tenger és a Hold-hegyek között.

E sós sivatag, melyen se fa, sem bokor nem tenyész, melyet a tengerdagály mindennap kétszer eláraszt s csigahéjakkal beterítve hagy el, az omajiták kincstára.

E homokpusztában valahol fedezték föl a Ptolomæusok idejében azt a hirhedett smaragd-telepet, melynek köveivel egykor Ptolomæus Evergetes egy egész trónterem boltozatát kirakatta. Két mérföldnyi kerületben e homoksivatagtól nem volt szabad emberi lakást építeni azon őrtornyokon kívül, mikben a király lövészei laktak, kik arra vigyáztak, hogy avatatlanok lábnyoma ne érintse e szent homokot, melyben a kis ország kincstára fekszik.

Tizenkét férfinak kellett csupán tudni a smaragd-telep hollétét. Azokat eskü kötelezé soha el nem árulni e titkot, s ha egy kihalt közülök, helyébe mást eskettek föl; ez volt a legfőbb, a leggazdagabban fizetett hivatal: a smaragdaknászoké. A környék népe és maga a kis tartomány lakossága is csak annyit tudott, hogy e smaragd-telep létezik valahol a homoksivatag fölszíne alatt; de hogy honnan járnak bele? mi úton hozzák ki a földből e drágaköveket? azt ki nem birta találni senki.

Tán a tenger alatt jártak bele, vízmentes alaguton át? vagy épen más helyen rejtegették az aknát, míg látszólag e helyet őriztették nagy gonddal? Annyi bizonyos, hogy ez akna kifogyhatatlanná tevé a kis királykák kincstárát; még az egyiptomi helytartó basák sem bírták azt soha kiüríteni: a hagyomány szerint oly mennyiségben volt e földalatti kincs a bányászok rendelkezése alatt, s oly könnyű volt a hozzájuthatás, hogy csak azért nem hoztak belőle napfényre többet, mint a mennyire szükségük volt, hogy e nemes kő becsét le ne szállítsák sokasága által. Azonkívül is az olyan nagy darabokat, miknek senki sem bírta volna megadni az árát, rendesen a szultánoknak küldék ajándékba, kik eleitől fogva nagy pártolói voltak e kis ártatlan népnek, mely senkit sem bánt, semminek nincsen útjában, semmit nem igényel, meglakik a legterméketlenebb földön s oly pontosan fizeti a busás adót.

Valóban az ilyen népet nem is lehetett eléggé megbecsülni. Muley Husszein volt e kis országnak utolsó fejedelme. Ő gyűjtötte az utolsó smaragdokat a sós puszta fövényéből.

De a mi becsesebb kincse volt Muley Husszeinnak drága smaragdjainál, az volt két tündöklő zafir, két büvős drága kő, a miket életénél, országánál többre becsült.

Elmondom, hogy jutott tudomásra a zafirok titka. Ez idő szerint a hitbuzgó Szolimán ült a padisák trónján, ennek egyiptomi helytartója pedig volt «aranyos szájú» Ali.

Hogy miért nevezték e ravasz, kegyetlen katonát aranyos szájúnak? azt tán a hárem hölgyei tudnák inkább megmondani, egygyel több példát adván a bölcsek elé megfejtés végett, miért hogy a legkegyetlenebb férfit a nők legjobban szeretik? Még valószinűbb, hogy elpusztított országok népei adták rá e nevet, kiket fegyver helyett szép szóval hódított meg, s ha azután kincseiket megevé, méltán nevezhették aranyos szájúnak.

Muley Husszein neki is megküldé a rendes adót a szultán számára, s az ajándékot saját jóvoltára. Ali elődeinek soha nem jutott eszükbe, hogy a kis parti király ajándokát viszonozzák, azok rendesen átvették a harácsot a sah küldötteitől, s megcsókoltatva kezeiket, hagyták őket ismét hazatérni. Ali jött legelébb azon furfangos ötletre, hogy adófizető alattvalójához tisztelgő küldöttséget meneszszen, melynek vezére volt Naómer bég, egy ravasz kurd, a kire az volt bízva, hogy a tisztelkedés mellett nézzen szét abban a kis mesés országban: érdemes volna-e a fáradságra? A gyanútlan Husszein nagy kitüntetéssel fogadta a helytartó küldötteit, s minden pompáját udvarának előszedte, hogy előttük ragyoghasson. Több heti mulatás után tért vissza Naómer bég Alihoz; kifogyhatatlan volt a tündérregékből; ha a kis holdhegyi enclavéról beszélt, annak pálmaligetei, zománczos tetejű palotái, selyembe öltözött népe, a királyi udvar pompája, fénye meghaladták Sheherezáde meséit.

De a mi több volt smaragdnál és aranynál, két drágaköve van a királynak, két tündöklő zafir, két ragyogó szem, melynek bűbájos fényéről annyit tudott beszélni ura előtt a kurd.

A király nejének szemei voltak azok, Zóráé. Naómer bég csak a szemeket láthatá belőle, mert az arany fátyol az arcz többi részét eltakarta; de ez épen elég volt arra, hogy eszét veszítse bele. Semmiről sem tudott annyit beszélni Ali előtt, mint e bűbájos szemekről.

«Képzeld magadnak az eget, mintha a nappali kék égből látnád tündökölni a csillagokat; képzeld magadnak a tengert, mikor este leszáll bele a nap, s a tenger fenekén alszik, csendesen világítva föl a mélységből.

Ha a zafir a gyémánt tündöklésével bírna, ha a vízből támadna a tűz, ha a hajnalvirágnak sugárai volnának:… az sem, az sem, még az sem hasonlítana e bűbájos szemekhez.»

Addig beszélt Naómer bég Alinak Zóra szép szemeiről, míg nemcsak magát, hanem urát is szerelmessé tette beléjük.

«És e szemek tükrében meglátni tulajdon arczodat! És e szemek tüzében meglátni tulajdon szerelmedet!»

Nem sokára ismét elküldé Ali Naómer béget a királyhoz nagy pecsétes fetvával, melyben kinevezi őt Egyiptom összes főnemessége, a mamelukok fővezérévé. Ez volt a legegyenesebb út Husszeint a szép Zórával együtt kicsalni rejtekéből, s rávenni, hogy Kairóban lakjék.

Muley Husszein szépen megköszönte a fetvát, visszaadta Naómer bégnek, s azt izené tőle Alinak: «Inkább akarok a királyok legkisebbike lenni itthon, mint a szolgák legnagyobbika másutt».

Alit nem pihenteté el a válasz.

Ujólag visszaküldé Naómer béget a sahhoz, azt igérve neki, hogy ha átjön Kairóba, s ott hagyja hegyeit, adójának felét elengedi; kísérve az igéretet azon fenyegetéssel: ha pedig nem jön, akkor megkétszerezi. Muley Husszein megküldé a kétszeres adót.

Naómer bég pedig valahányszor visszatért tőle, mindig szerelmesebb lett az élő zafirokba, s lángoló szavaival oltotta át a szerelem mérgét Ali szivébe is. Ali átlátta, hogy itt «aranyos szája» nem győz, elő kell vennie «véres kezét», ürügyet kellett találni, a miért a szultán hadai megszállhassák a Hold-hegységet. Legelőbb is azzal vádolta a Hold-hegyek lakóit a szultán előtt, hogy királyostul együtt shiiták, a Szunna tagadói; a Shi és Szunna hitszakadás miatt akkor folyt a legkeserűbb harcz két mohamedán faj, az ozman és perzsa között.