MIÉRT LÁTTÁL?

Gonzaga Julia csak tizennyolcz éves volt, mikor férjét Colonna Vespasiant eltemették, és azóta nem szeretett soha.

Gyűrűjébe egy amarántot vésetett e jelmondattal: «non moritura». – A szerelem hivői előtt az amaránt virága jelképe az örök első szerelemnek.

Julia szépségének hire bejárta a narancsligetek honát; Olaszhon kicsiny, de fényes fejedelmeitől kezdve a nemes lovagokig mind lábánál hevertek, s ő – egyet sem emelt föl közülök.

Nem szeretett, nem tudott szeretni mást, mint azt, a ki már meghalt.

Pedig volt a megvetett imádók között egy, a ki őt valóban megérdemelte volna. Nem rangja, nem gazdagsága által, de szerelmének nagyságáért.

Egy egyszerű lovag volt Del Castro Alfons, a fejedelem testőreinek kapitánya.

Del Castro lovag miatt ugyan rosszul lehetett megőrizve a fejedelem teste, mert ő a nap felét imádottja bámulatában tölté el; az éjszakát pedig egészen arra vesztegette, hogy ablakai alatt ábrándozott.

Ha Julia palotája kapuján kilovagolt, a ki őt legelőször üdvözlé, az Castro lovag volt.

Ha a tengeren csónakázni ment: Castro lovagot ott is útban találta.

Ha termeibe tért, azokat virágokkal behintve találta. Castro lovag szórta be az ablakon.

S ha éjjel lefeküdt, suhogó párnái közé, s kezét összekulcsolta imára: valaki az utczán künn énekkel kísérte imáját. Az mindig Castro lovag volt.

És azért Julia még sem tudta Alfonsot szeretni. Senkit sem szeretett, tehát őt sem.

Lehet-e kegyetlenebb gondolat egy szép nőnél, a ki senkit sem szeret?

Egy paradicsom, a melyben nem lakik senki. Aranygyümölcsű fák, örök virágok, de semmi madárdal hozzá, semmi élet hangja. A világ a teremtés harmadik napján.

Volt azonban egy más titkos imádója is Juliának, kinek nem volt szokása a sóhajtozás. Ez volt a kalózok fejedelme: Barbarossa.

A rőtszakállú szörnyeteg nem epedett, nem kért, nem járt ablak alá lantot verni, hanem egy éjjel kikötött Fondi alatt ezerkétszáz kalózzal, s mielőtt a csendes város lakói álmaikból fölébredtek volna, meglepte a márványszép kastélyát. Éjszaka volt, az őrök mind aludtak: Barbarossa martalóczai föltartóztatlanul hatoltak Julia hálóterméig.

Csak két szem őrködött ébren az alvó álmain: Del Castro Alfons szemei.

Csak a szerelem van ébren!

A lovag a martalóczok tolvaj közeledtét észrevéve, fölállt lova nyeregébe, s bezörgetett imádottja ablakán.

– Úrnőm! Ébredj! Kalózok ütöttek palotádra; menekülj!

Alig ébreszté föl e szó Juliát, midőn mellékszobájában asszonysikoltás, halálhörgés támadt; hű cseléd sikoltott, czudar rabló kése legyilkolá; ajtaján dörömbölt már az orv.

Egy percz volt az idő.

– Asszonyom, menekülj! hangzék az ablak alatt.

Julia kiszökött ágyából, csak egy vékony patyolat volt rajta; nem volt idő pirulni. Úgy, a hogy fekhelyét elhagyta, szökött fel az ablakba, onnan a lovag vállára emelte; azután leszállt nyeregébe; baljával átölelte hölgyét, jobbjával kihúzta kardját, sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott az utczán tova.

Vad saracén csorda üvöltve rohant utána; nyíl süvöltött, golyó fütyölt feje körül; a lovag forrón ölelé magához a reszkető hölgy termetét, s oly boldog vala.

Az üldözők mindenütt nyomában voltak, Barbarossa fölgyujtatá Fondi palotáit, az égő város fénye vérvilágot vetett a menekvők után.

A Garigliano átszeli az utat.

A hegyi folyam két meredek part között folyik alá; midőn ide értek, a ló visszahorkant a mélységben tomboló ár előtt.

– Itt elvesztem! rebegé a hölgy.

– Ne félj úrnőm, szólt Alfons, te tartsd magad a nyeregben, s tedd utánam, mit én teszek.

Azzal a hölgy kezébe adta a kantárt, s kipattanva nyergéből, a magasról a folyamba veté magát. A paripa gazdája után szökött nemes terhével.

A gyors hegyi folyamon át ketten úsztak erőfeszítve; a jó mén és a jó vitéz. Ez fél kézzel paripája zablyáját fogta, melynek hátán hölgye ült; s e halálvész közepett is csak azt nézte, mint simul a habáztatta vékony lepel a szoborszép amazonnak észrontó termetéhez.

Az üldöző saracénok elmaradtak a meredélyen; Castro lovag szökését egynek sem vala kedve utánozni egy pár ragyogó szem kedvéért.

A szerető férfi karja győzött a haragos folyón; féltett terhével átjutott a tulsó partra.

Itt mély erdő fogadta őket; mély erdőnek sötét útján semmi sem vezette Castro lovagot, mint két csillag az égen, és két csillag ide lenn.

Két csillag az égen nem jó helyre vezette őt; erdő közepén rabló bandolier csapat állta a menekvők útját.

«Kard ki! kard fel!» Castro lovag nem számlálta ellenségét, közé vágott; harczolt, mint egy oroszlán, a kardok szikráztak az éji harczban, a rablócsorda szétfutott, vagy elhullt. Alfonso utat vágott szive bálványának.

A hajnalcsillag látszott a keleti láthatáron, midőn az erdőből kiértek. Nem messze egy vár emelkedék előttük. Az volt Gæta.

– Asszonyom, szólt itt Alfonso, meg vagy mentve; kihoztalak minden vészből. És most szólj: mit érdemlek mind ezért?

S imádott hölgye előtt féltérdre ereszkedék.

Gonzaga Julia összehúzta szép keblén a vékony patyolatot; arcza égett a szégyentől, jobban mint az ég a hajnalfénytől; szemei vészben ragyogtak.

Ah, a földi csillagok sem jó helyre vezették Castrot!

A mint térdelt a hölgy előtt, szemeivel kéjittasan járta be annak vonásait, omló haját, fehér vállát, végig egész rózsás lábujja-hegyéig: Gonzaga Julia odalépett hozzá és kezeit esküre emelve, így szólt:

– A miért megszabadítál pogány kézből, gyalázatból, a miért kihoztál dühös folyam hullámiból, a miért megküzdtél értem orvokkal, utonállókkal: kápolnát emeltetek nevedre, melyben mindennap te érted imádkozom;… de a miért megláttál öltözetlenül, azért meghalsz!

S e szónál kirántva a lovag övéből a tőrt, azt markolatig döfte annak szivébe.

… Oh milyen kegyetlen a hölgyek erénye!

AZ ÉLETBŐL ELLESVE

A PÁNSZLÁVOK FÖLDÉN. REJTELMES HISTORIA.

Nevethetnék rajta! Ha valami kényeskedőbb érzés nem sajogna bennem annál a gondolatnál, hogy a mi felvidéki tótjaink között pánszlávokat akarnak találni. Azok a tótok, a kik a Rákóczi-szabadságharczban a végső óráig kitartó hívei voltak a magyar ügynek, a kik a 48-iki szabadságharczban magukra hagyottan szétkergették a magyar ellen alakult szabad csapatokat, a kiknek fiai legjobb katonái voltak a magyar hadseregnek: ezek a jámbor kaszások, a kik minden évben lejönnek a magyar Alföldre, résztvenni a munkában azon az áldott földön, a mely nem az övék; a kik otthon a maguk görbe, de regényes országában fát vágnak, deszkát, zsindelyt fürészelnek, hasogatnak, tutajokon hordják mi hozzánk; a kik lemennek a bányákba követ törni, érczet kutatni; a kik bevándorolják a félvilágot szövött gyolcsvásznukkal, gyógyfüvekkel, egérfogó kalitkákkal; – hogy ezek mind azt a gondolatot hordanák a széles tüszőjük alatt, hogy ők Magyarországon az államrendet felforgassák, Szvatopluk trónját újra felállítsák, Budapestet elfoglalják s elnevezzék Czarográdnak, hogy a muszka czárral conspiráljanak.

Tudom én azt jól, hogy vannak elégedetlen emberek a tótok között is épen úgy, mint vannak a magyarok közt. Sok ember van, a ki azért üti a mellét, a nemzetiségére vonatkozva, mert különben észre sem vennék, hogy a világon van. Csakhogy ez nem eszme, hanem csak «szusz».

Vannak igenis árva tót diákok, a kik a lycæumi sovány convictuson keservesen magolva a quæ maribust, sanda szemmel nézik a duskálkodó földesúr fiát, a ki csak a billiárdnál tanúl, mégis szolgabiró lesz belőle; aztán vannak a világ háta mögötti ecclesiákban tengődő prédikátorok, a kik a mennyországot távolabb esőnek hiszik a tótokra nézve, mint a hogy azt más népek közel érik. Azután vannak veszekedett prokátorok, a kiknek a nemzetiségi izgatás mód a clientela szaporítására; de vannak minden bizonynyal igazi bonæ fidei nemzetiségi rajongók is, a kik anyanyelvüket imádják, költeményeket irnak rajta, azokat elszavalják, kinyomtatják, boldogok benne; és aztán végül van egynehány élelmes speculáns, a ki szimatolja a pénzszagot a moszkvai liga tarsolyában; nagyokat igér, s nagyokat vár érte, – kétszáz forintos évi fizetés mellett ezres bankjegyeket váltogat, s pezsgőt iszik belőle; – ez a törzskar. De hol a tábor? Hisz a felvidéki tót nép még csak egy pánszláv képviselőt sem küld fel a magyar országgyülésre.

Most két esztendeje keresztül-kasul jártam a magyar-tót felvidéket, voltam Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó legszebb vidékein: úgy mentem mindenüvé, mintha haza mennék; úgy fogadtak mindenütt, mintha a legtősgyökeresebb magyar nép lakta vidéken járnék; a tót munkások a mezőn a maguk népdalai mellett énekelték az «Isten áld meg a magyart», a tót polgárok, iparosok koszorúkkal fogadtak a városok bejáratánál, papjaik s azok között kemény pánszlávoknak elhíresztelt celebritások távol falvakból eljöttek ahhoz a házhoz, a hol szállva voltam, s mondtak olyan felköszöntőket, becsületes hazafias érzelemtől áthatott, lelkesült szavakat (igaz, hogy némelyik tótul), hogy azoknál különbet a mi ős szittya vérünk se buzoghat elő, a katholikus tót papi méltóságok pedig épen kifogástalan érzelmű magyar hazafiak. Aztán pedig hát én nem vagyok nékiek se főispánjok, se földesuraságok, még csak lutheranus főcurator sem vagyok; – a mit bennem szivesen fogadtak, az a specziális magyarság megtestesülése: magyar író vagyok, semmi más: tőlem se nem remélhet, se nem félhet senki semmit; a mit a szivéből nekem ád, egyenesen a magyar nemzetnek adja.

Tovább mentem. Árvaváralján már az iskolás gyermekek «dicsértessék a Jézussal» és «adjon Isten jó napot»-tal köszöntenek magyarul. Azok az árva vidéket lakó árvaiak, a kiknek, ha egy esztendőben roszúl terem a burgonya, nincs mit enni, de azért még az inséges időben sincs adóhátralékuk. Faképeket, játékszereket faragnak, azt boldogabb vidékre elhordják, mégis lerojják, a mivel az államnak tartoznak. A fafaragás egész üzletággá fejlődött ki náluk. Megismerkedtem egy egyszerű parasztlegénynyel, a ki egy állatcsoportozatot valódi művészettel állított elő gyertyánfából; nyáron a mezőn dolgozik, csak télen át művész. Megnézheti a magyar miniszterelnök elfogadási termében, a ki odamegy, ezt a parasztművet (olyan tisztességben részesül ez), ott áll a díszalbum mellett. S ilyen művészekkel tele van a tótság. Faragott sétapálczáikat viseli az egész világ, még China is. Csöndes, dologszerető, becsületes nép ez.

Mikor az országgyülésen a magyar nyelv tanításáról az alsóbb iskolákban volt szó, hej, milyen nagy jeremiádát támasztottak ellene (akkor sem annyira a pánszlávok, mint inkább a pánszászok). No ha azért riadoztak tőle, hogy a magyar nyelv oktatása által majd a más ajkú népfajok nemzetiségükhöz hűtelenek lesznek: hát akkor nagyon ok nélkül rontották a vérüket; hanem ha attól féltek, hogy ennek a gyakorlati életben foganatosítása után a különajkú nemzetiségek a magyar állameszméhez hívebbek lesznek, hát akkor jól prófétáltak.

– Két év előtt, mikor Trencsénben jártam, csupán e megyében száztíz magyarul tanító iskola volt, s azok között tizenkettő, a miben az előadási nyelv kizárólag magyar, a többi megyében is úgy van. A nép maga kivánja így! Aztán milyen iskolák! Az árvaváraljai elemi iskola különb a hajdani lycæumoknál. Ezek a magvetői a hazaszeretetnek. A mi iskolamestereink ott a felföldön végzik be azt a nagy művet, a mit Árpád apánk ezer év előtt megkezdett. Ők fejezik be a pusztaszeri szövetséget. S ez a gárda hatol előre ellenállhatatlanul. Munkája láthatatlan; de feltarthatatlan mint a felvilágosodásé. A hajnalsugár elűzi a kisértetet.

Most következik azonban a rejtelmes történet.

Koritnyiczát is meglátogattam, családommal együtt, s még két jó barátom, Schwarz Gyula és Andaházy Pál kedves társaságában. A gyönyörű fekvésű fürdőben már akkor (ősz felé) nem volt más otthon, mint «tisztelt hazánkfia» Gelléri Szabó János barátom; vendégül pedig, mint mondák, egy angol tudós maradt még ott. Ott nagyhamar egymásra találtunk, az angol középtermetű, széles vállú férfi volt; arczán semmi az angol typusból: a kétkúpos homlok, a hatalmas két ágra hagyott szőke szakáll, a piros arcz, villogó szemek, büttykös orr, az egész arcz izgatag kifejezése egészen más népre emlékeztetett.

Schwarz Gyula tudós barátunk egyszerre angolul kezdett el hozzá beszélni, a mire az idegen doctor elég udvarias volt németül felelni, s a társalgás maradt ennél az idiománál.

Ebéd után azt a meggyőződésünket fejeztük ki egymás előtt, hogy ez az úr – muszka.

Azután beírtuk a neveinket a vendégkönyvbe; angolunk névjegyzése ekkép szólt: «Robert Laing, collegii Corporis Christi apud Oxoniensis Socius». Szép, gömbölyű, kissé hátradűlő betűi voltak: mint azoké, a kik cyrill betűk írásához szoktak.

Innen aztán tovább mentünk, fel Liptóba a Kárpátok közé, a fölséges csorbai tóhoz, a mit hogy ha le akarnék festeni, egy regényt kellene hozzá írnom rámának. – Hát a mint ott is elénk adják a vendégkönyvet, hogy a neveinket beírjuk: a legelső név, a mi szemembe tünik, ugyanazokkal a gömbölyű hátradűlő betükkel van odairva, a czím is ugyan az, csakhogy a név egészen más. A csorbai tó vendégkönyvébe ugyanaz «Cuthbert Shield, Northumberland, England, apud Oxonienses, collegii corporis Christi socius». A nap, melyen ez beiratott, május 30-ika. Ekkor pedig voltunk szeptemberben.

Ez már szeget ütött a fejembe. Két különböző név alatt, egy angolnak májustól szeptemberig a magyar-tót felvidéken mulatozni több, mint barátság. Mi dolga ennek itt?

Aztán kiment az egész dolog a fejemből.

Budapestre haza költözve, egyszer egy októberi napon betoppan hozzám az én koritnyiczai anglusom, látogatóba.

– God bye sir! Hanem már most engedjen meg, nem tudom melyik nevén szólítsam önt, mister Robert Lainghoz, vagy Cuthbert Shieldhez van szerencsém?

Az anglus elnevette magát kedélyesen, s egy cseppet sem jött zavarba.

– Igenis, mond, az egyik az irói nevem, épen úgy, mint önnek és sok másoknak is vannak írói álneveik; néha azt használom, kivált versek alá irva, minők a Csorbai tó vendégkönyvében láthatók.

– Önnek nagyon megtetszett a mi tót felvidékünk, hogy négy hónapot ott töltött.

– Oh igen. A szláv népszokások tanulmányozását tüztem ki feladatomul; s egész idő alatt folyvást Moyses püspök házánál voltam vendégül elfogadva: az volt kirándulásaim központja.

(Én ezt a Moyses püspököt úgy ismertem, mint hírhedt pánszláv celebritást.)

Angolom tovább ment. Én meg eresztettem. Nem kenyerem a spiczliskedés; ámbár, ha a hazámat fenyegetné valami igazi baj, én biz a denuncziálástól sem ijednék vissza.

Hanem azt még sem tagadhattam meg magamtól, hogy este a clubban, összetalálkozva azzal a miniszterrel, a ki nekem legkedvesebb jó barátom, el ne mondjam neki sub rosa a tapasztalatomat.

– Mégis jó volna megkérdezni attól a Moyses püspöktől, mondám én, hogy mi dolga volt neki négy hónapon át ezzel a kétféle nevet viselő angollal?

Az én kegyelmes barátom uram végig hallgatta szokott olympi nyugalmával az én felfedezésemet, s aztán szemem közé nézve azokkal a véghetetlen okos szemeivel, azt mondá:

– Persze, hogy jó volna megtudni Moyses püspöktől, hogy mi dolga volt a két nevű urral? csak az az egy kis akadály van a dologban, hogy Moyses püspök már ez előtt egy néhány esztendővel meghalt.

Még így meg nem buktam soha!

Eszerint az én dupla barátom engem még egyszer rászedett.

Már most ez vagy valami «trufátor» volt, a ki egyenesen az emberek megtréfálását tüzte ki czéljául, vagy valóságos Aksakoff-féle utazó ügynök. A dolog összeesik a hires Dobrzánszky-féle puts-csal.

Nekem pedig mindegy, akármelyik volt.

Se én, se más magyar ember, politikai emissariusokra nem vadászunk.

Hogy pánszlávok vannak, azt elhiszem, hogy gyakorlati sikert nem érnek el, arról bizonyos vagyok. A pánszlávizmus a tót felvidéken olyan baj, a minek a kigyógyítására nem kell mindjárt a ferrum sesquichloratumot használni, mikor az orvoslására elég a rumford-leves is.

A MISKOLCZI SZŰZ.

Kétszáznyolczvanezer embert zúdított alá Magyarországra az orosz czár: a fényes gárda lovas dandárt, a hol az egyik ezred csupa pejlovon ül, a másik csupa almásszürkén, a harmadik mind egyforma fakón, a negyedik tiszta fekete lovakon; zenekar lovagol előttük, tarka ruhákban, azután a cserkeszeket, keleties egyenruháikban, a fényes beshmetben, a hegyes papással a fejükön; hosszú puska a hátukra vetve, ezek sortüzet adnak lóháton ülve a támadó ellenfélre, azután a doni és zaporogi kozákokat, a kik a harmadfél öles dárdát kétkézre fogva hajítják el a csatában, mint a kelevézt, s az egész ezred énekelve megy a harczba. Minő rettenetes kardal az! Voltak baskir csapatok is, Mohamed, Buddha imádó nép, bálványhitű pogányok, a kiknek a nyelvét maguk az orosz tisztek sem értik.

S ennek az újkori népvándorlásnak a vezére volt Paskievics herczeg, az eriváni győztes, a Balkán meghódítója, Lengyelország eltiprója, a ki Varsóban helyreállította a «rendet».

S e Batu kháni tábor s rettenetes vezére mellé volt adva «egy» magyar ember. Most úgy nevezik, hogy a «muszkavezető».

Nem kellett a muszkának vezető, volt annak térkép a kezében s ment, a míg a magyar sereg útját nem állta s össze nem kuszálta az egész hadi tervét.

Ha van földön nem emberek számára teremtett kín, hát az volt ezé az «egy» magyar emberé a muszka táborban.

Ott állni mindennap az orosz hadvezér haragja, s saját nemzetének kétségbeesett elkeseredése között; érezni a legyőzött minden szenvedését s mosolyogni a legyőző szeme közé; engesztelni, csillapítani a nem várt ellenállás felett dühöngő vezér haragját s őrizni a rendet a megszállt városokban féltékeny szigorúsággal; egyszerre maga ellen idézni a gyanakodó orosz dölyfös zsarnok szeszélyét, a fondorkodó cselszövő udvaronczok méregkeverését, s egyidejüleg saját honfitársainak keserű boszuvágyát, sűrű átkozódásait.

Mert az orosz táborban gyűlölték az egész magyar nemzetet, de azt az «egy» magyar embert, a ki velük volt: legjobban.

Mikor Sátoralja-Ujhelyre érkezett az orosz tábor, valamelyik erdőben egy néhány kozákot megöltek a magyar guerillák. Paskievics megtudta ez esetet, azt mondá a magyar főúrnak, hogy ha elő nem keríti rögtön a gyilkosokat, porig leégetteti az egész várost.

A magyar biztos huszonnégy óra alatt előteremté a négy guerillát, a ki a kozákokat megölte; az orosz vezér fel is akasztatta őket. Ezzel Ujhely meg volt mentve.

Mikor aztán odább mentek, volt a fővezér kiséretében egy orosz tábornok, herczeg D..., a kinek meg az volt a feladata, hogy ezt az «egy» magyar embert tartsa felügyelet alatt; hát akkor az odament a tábornagyhoz s azt mondá neki:

«No most minket ugyan szépen rászedtek. Az a négy ficzkó, a kiket mi felakasztottunk, a vármegye börtönéből került elő, az egyik volt egy apagyilkos, a másik három rabló utonálló, a kiket úgyis fel kellett volna akasztani. A magyar biztos ezeket a gonosztevőket adta ide nekünk az igazi guerillák helyett.»

Paskievics nem szólt semmit: hanem attól fogva minden léptét őriztette a magyar polgári biztosnak. Mikor aztán Losonczon ismétlődött ez az eset, hogy magyar guerillák megöltek két kozákot, Paskievics kiadta a rettenetes parancsot, hogy az egész várost porrá égessék és kirabolják.

Ez az orosz hadviselés taktikai rendszere.

A magyar biztostól nem kértek többé közbenjárást. Losoncz földig leromboltatott.

Azután következett Miskolcz.

Már itten dühös volt az orosz fővezér, hogy Görgei szétzilálta az egész hadi tervét, a váczi ütközetben megverte az orosz legjobb seregét, s kisiklott az orosz hadi strategéma ölelése közül, a Tisza mögé. Újra kellett kezdeni az egész hadjáratot. Az orosz katona pedig hullott, mint a légy! még egy «polgári biztos» volt mellé adva: a cholera. – Az volt még csak a szálláscsináló! Az orosz hadsereg minden táborhelyén egy temetőt hagyott hátra.

Ekkor történt az az eset Miskolczon, hogy két cserkesz harczos egy földmives házához lett beszállásolva, a ki maga épen akkor, sürgős takarodás idején, kinn volt a mezőn fiastul együtt, a háznál nem volt más, mint egy tizennégy éves hajadon leányka, a ki a háziasszony dolgát végezte, ebédet főzött a mezőn dolgozók számára.

A két cserkesz is éhes volt: de nem az ebédre, hanem a leányra magára.

Hasztalan volt az ártatlan gyermek könye, könyörgése, a vad harczosok nem nézték, hogy bimbó; gyönyör azt letépni!

A leány bátyja odakinn a mezőn csak hiába várta, hogy jön-e az ebéd? utoljára étlen, szomjan hazahajtott a rakott szekérrel.

Mikor megérkezett, a nyomorult leányka már akkor a végsőt lehelte. Ott hevert a földön s csak annyit tudott mondani, hogy a kik ily kegyetlenül bántak vele, az a két beszállásolt cserkesz, s aztán ott halt meg a bátyja karjai közt.

A magyar legény akkor kiment az udvarra; a két cserkesz már lovon ült s odább készült menni. Azoknak kardjuk volt, puskájuk, pisztolyuk; neki pedig nem volt egyéb kézbelije egy petrenczerúdnál. Két percz alatt agyon csapta mind a kettőt. Bottal verte őket agyon, mint a veszett kutyát.

Onnan aztán egyenesen rohant az orosz fővezér szállására. Bebocsáták hozzá, hisz fegyvertelen volt. Azon elkeseredett dühében ezen kezdé:

– Itt vagyok! Én öltem meg azt a két cserkeszt!

Paskievicset a düh futotta el, mikor ezt megmagyarázták neki.

– Meggyalázták a húgomat! Halálra kinozták az átkozottak szegény kis ártatlan testvérkémet. – Megöltem mind a kettőt.

– A gyilkosnak akasztófát! a városnak tüzet és vasat! ordítá tomboló dühében az orosz fővezér.

Ekkor bátorkodott eléje állni népgázoló haragjának az az «egy» magyar ember.

– Nem úgy uram! Az a két cserkesz megérdemelte a halált, ennek a fiúnak a növendék leánytestvérét kínozták halálra.

– Ön meri védelmezni a gyilkost?

– Nem a gyilkost; de a női becsületet. Ön maga is apa: mit tenne, ha ily bántalom érné?

– Ölnék. – De vajjon igaz-e ez?

– Küldje ki a herczeg tábori főorvosát, hogy vizsgálja meg az esetet.

Paskievics azt mondta, hogy «jól van»; s rögtön parancsott adott a főorvosának, hogy menjen ki a házhoz, a hol a két megölt cserkesz van; hanem aztán hátat fordított a magyar úrnak, s a míg az orvos vissza nem tért, folyvást D... herczeggel beszélt. Ha nem való, a mit a legény mondott, akkor a magyar úr el van veszve. Eltalálta árulni, hogy van szíve s az a maga fajához hajlik. Főbenjáró bűn ez.

Rövid időn visszatért a főorvos. Jelenté, hogy a fogoly leánytestvére valóban baromi erőszak miatt halt meg; az összeszorított markában még ott volt egy rézgomb a cserkesz beshmetjéről, a mit viaskodásában letépett.

Arra odalépett a magyar főurhoz a muszka fővezér s azt dörmögé neki:

– Küldje ön haza ezt a fiút, adjon neki pénzt a húga eltemetésére; aztán mondja meg neki, hogy menjen el az utamból messzire.

– És Miskolcz városa?

– Nem égettetik fel.

A cserkeszölő legényt bántatlanul bocsátották haza.

– És most nekem is mondja meg a herczeg, hogy merre mehetek? kérdé a magyar főúr.

– Ön el akar engem hagyni?

– Látom, hogy itt nincs bizodalom hozzám.

– Kérem, hogy maradjon itt.

– Akkor én kérem, hogy D... herczeg ne maradjon itt. Én ismerem jól a magyart.

Mindent el lehet tőle venni, de a becsületét nem!

És Paskievics elküldte a környezetéből D... herczeget.

S attól fogva, ha gázolta is a magyart, de nem gyülölte többé.

Mikor egészen legyőzte, akkor már megtanúlta becsülni.

Debreczent nehéz ütközet után foglalta el, de már nem pusztította el. A város elüljáróival emberien bánt. Egyszer az utczán nagy sár idején ment a magyar polgári biztos kiséretében keresztül a főutczán, egy szál padló volt a híd, a mi átvezetett a sáron. A kik a régi Debreczent ismerték, emlékezni fognak rá, hogy mi volt az a «sár» az utczán. Szekéragy tolta azt. Szemközt jött rájuk pedig-len egy termetes polgár, a kit akkoriban «civis»-nek neveztek, nagy büszke léptekkel. A sár közepén összetalálkoztak Paskievics és a civis. Ez megállt konokul az útban. Átkelhetett ám Paskievics a Balkánszoroson, ráléphetett Varsó nyakára; de azt semmi hatalommal ki nem vívhatta, hogy egy debreczeni civispolgár a hajdani padló szoros útjáról az ő rettentő személye elől a sárba kilépjen. Paskievics sértett büszkeséggel csapott a kardjára; de biz ettől a horkantástól még csak a makrapipája se rezzent meg a polgárnak. Ekkor megszólalt a magyar úr a háta mögött.

– Ugyan, édes hazámfia, legyen szíves helyet adni a tábornagy úrnak.

– Az már más! Ha szépen kérnek! A termetes polgár erre a szép szóra belépett a sárba, helyett adott a hídon a tábornagynak, megbillentette a kalapját s még azt is mondta, hogy «adj’ Isten!»

Mikor az oroszok kivonulóban voltak, Paskievics hosszabb ideig volt elszállásolva egy magyar földesúr falusi kastélyában, egész táborkarával együtt. A házigazda derék jó hazafi volt; hanem azért kénytelen volt szívesen látni vendégeit.

Mikor tovább akartak menni, az utolsó lakoma után a herczeg kétszáz orosz imperiált tett le az asztalra.

– Mit akar a herczeg ezzel a csomó aranynyal? kérdé a házi gazda.

– Hát a szíves ellátásért.

– Ne higyje a herczeg, hogy ezt nálunk pénzen osztogatják. A ki nekem vendégem, az nálam itthon van, ha ellenségem is. Ha én nem tettem szót azért, hogy a birtokomat széltében elpusztították az ön hadseregei: azért a borért, a mit magam adtam fel önök elé az asztalra, csak nem állok elé pinczérszámlával; söpörje be a pénzét!

Paskievics nagyot csóvált a fején. A pénzt visszadugta, hanem aztán megbízta vele a polgári biztost, hogy becsültesse fel mindazt a kárt, a mit seregei a földesúr birtokán okoztak s fizettesse ki a hadi pénztárból.

A magyarországi hadjáratból vitték haza az oroszok magukkal a szabadság vágyát.

Ennek az «egy» magyar embernek Paskievics táborában az egyik fia magyar alkotmányos miniszter lett az új korszakban, a másik is az lehet még!

A SOCIALDEMOKRATIA EURÓPÁBAN ÉS ÉSZAKAMERIKÁBAN.

I.

Ámbár Magyarország még most legtávolabbról van csak érintve a sociáldemokrata mozgalomtól, mégis fölöttébb érdekesnek tartom azon adatokat, melyek e kérdésre világot vetnek, megismertetni a közönséggel.

Nálunk még most se az alany, se az alap nincs meg e nagy mozgalomhoz. Gyáriparunk csak keletkező félben van, s a mi gyáraink vannak, azok munkásaikat, a külföldi munkadíjakhoz hasonlítva, eléggé jól díjazzák, s ezt annyival inkább kénytelenek tenni, mert földmivelési iparunk fejlődése a munkaerő értékesítésében igen erős versenytársa a gyáriparnak. A hol a földmíves-napszám egy forint átlagot tesz ki, ott a gyármunkás-napszámot nem lehet egy frankra leszállítani; a hol az arató munkás hat hét alatt képes (igaz, hogy megfeszített munkássággal) az egész télire való készletét megérdemelni, ott nem lehet a munkásosztály elnyomásáról panaszkodni, mert a míg a földesúr elég foglalkozást ád, addig a gyáripar kénytelen épen úgy jutalmazni a munkásait, mint a mezei gazda. A kézműipar felvirágoztatására pedig oly őszintén kezet fog Magyarországon minden osztály, hogy az ez iránt felelevenült országos részvétet még a ki sociális izgatással is akarná fokozni, olyan rosz szolgálatot tenne vele, mint a ki nyár derekán ránk fűtené a szobát.

Azért «most még» mi nálunk nem a munkás panaszkodik, hanem a munkaadó, nem az iparossegéd, hanem a mester. Egy olyan szorgalmas és értelmes iparosfőnök is, a milyen volt Vidacs János, a ki a mellett tizenhatpróbás demokrata volt, az öngyilkosságon kényszerült pályafutását végezni, legnagyobb becsületessége és méltányossága daczára, mihelyt a concurrentia fölverte az üzletéhez szükséges munkások díjait. A hogy ezt ő nekem a katasztrófáját megelőző hónapban keserű panaszszal elmondá, megjósolva kikerülhetlen végzetét.

Sőt az az iparos mozgalom, a mi hazánkban megindult, épen azt az irányt veszi, a mi az iparszabadság korlátozására czéloz, inkább a czéhrendszerhez nehézkedik vissza, s az iparmunkástól minősítést követel.

Azok pedig, a kiket a külföld bocsát be hozzánk, a socialdemokratia tanait hirdetni, itt, Magyarországon, nem tudják magukat megértetni, idegen ajkúak; eszméik még idegenebbek, s aztán – a mi fődolog – a mi népünk még maga is oly aristokrata, hogy tekintélyt követel attól, a kinek a szavára hallgat, az idegen iránt gyanakodó.

Hanem az előreláthatólag változni fog.

Először is a munkás osztálynak szaporodnia kell. Igen kivánatos, hogy szaporodjék. Magyarországon az iparnak adott kedvezményeket beczikkelyező törvény életbelépte óta egész sorozata keletkezett az új gyáraknak. Támadni fog még több is. Ez boldogulásunk alapföltétele. Ez a mi aranybányánk: az iparosnak a két keze és esze. Már is «sok ezerre» megy Budapesten a gyármunkásoknak a száma. Ennek az osztálynak a gyarapodása közérdek. S jobb megelőzni a méltányos kivánságokat, mint kidaczoltatni azokat, a mikor aztán a méltányosság határait sem tudja megszabni senki.

És jobb helyes irányt adni egy még születőfélben levő eszmének, mint azzal azután, ha kamaszéveibe átnőtt, minden lépten-nyomon birkózni, dulakodni a ferdére vett irány miatt.

Az is tudva van már előttünk, hogy bármily kezdetleges és félsikerűnek sem becsülhető a budapesti központban hébehóba nyilatkozó socialdemokrata mozgalom; az mégis kezd terjeszkedni a vidékre is s legújabban észrevehetővé kezd lenni a jelszó, a mi a központból kiadatott, hogy aratás idején a földipar munkásai közé is ki kell küldeni emissariusokat, s azokat is megnyerni a socialdemokrata elveknek, s e végett az eddig csak németűl működő lapokat, röpíveket magyar, tót, román nyelveken is elterjeszteni.

Ebből, ha a diagnosist jókor és helyesen meg nem teszszük, olyan chronicus baj támadhat, a milyenben jelenleg Európának minden állama szenved.

Azért készüljünk el legelőször is ezzel a diagnosissal.

A legmozgékonyabb és leleményesebb a németországi socialdemokrata szövetség.

A legutóbbi országgyűlési választásoknál tüntette ki leginkább, hogy mit tud; az levén az életkérdés, hogy mentül több képviselőjét elveinek behozza a német parlamentbe.

Ügynökeik már a választások előtt keresztül-kasúl bejárták az egész országot, találkozókat adtak egymásnak, felosztották a kerűleteket, a jelölteken kiegyeztek, egyszer-egyszer mintegy jelszóra valamennyien összegyülekeztek, a hol a kormány nem is sejtette (mint pl. Mittweidában) s ott közös határozatokat hoztak.

Ha a kormány betiltotta a socialdemokrata gyüléseket, rendeztek ártatlan népünnepeket (murikat) mindenféle czímek alatt, vagy megjelentek más egyletek gyülésein, a kiknek semmi közük sem volt hozzájuk s ott egyszerre felállt a szónokuk s elmondta a socialdemokrata-programmot, s kitűzte a jelöltet. Kiabálhatott aztán már a publikum, csengethetett az elnök, oszlathatta a gyülést a rendőrbiztos, a czél el volt érve. Így tettek Berlinben, Magdeburgban, Ostenseeben.

Azután nyomattak röpíveket jelszavaik commentárjával s bámulatos volt a leleményesség, a mit azoknak az elterjesztésében kifejtettek. Hogy az íveket a rendőrség el ne kobozhassa, elrejtették azokat a nők keblébe, a kis fiúk botanizáló dobozaiba, s ily módon Drezdában, Altonában, Berlinben egy nap alatt százezreivel a röpíveknek árasztották el a közönséget.

Azután matriczokat metszettek, a miket mindenki zsebébe dughatott: azon volt a jelölt neve. Egy végighuzás a festékes pamacscsal, s az utczán sétáló otthagyta a falon a jelölt nevét, teleírva vele magát a rendőrségi katonaköpönyeget is. Annyira ment a leleményességük, hogy mikor egy «Viereck» nevű jelöltjüket akarták megválasztani: csak egy négyszöget festettek a falra, s alá e szót: «válasszátok!»

A pénzszerzés-módjuk is ép oly leleményes volt a választásokhoz. Nem számítva az Amerikából érkezett segélyt s egyes gazdag elvtársak nevezetes járúlmányait, annyiféle czímet és alkalmat tudtak kitalálni, a mik alatt nem csak a saját pártjukat, de még a haladási pártot is megadóztatták, hogy teljes pénzerővel voltak ellátva, a mit lelkiismeretesen beküldtek a központi vezérüknek Bebelnek, a ki azt épen oly szigorúan szétküldötte szükséghez mért arányban a választókerületekbe.

A mellett furfangosan tudták a többi pártokat egymás ellen felhecczelni, úgy hogy két veszekedő közé odaékelve magukat, azt érték el, hogy a kisebbségben levő inkább odacsatlakozott egy socialdemokrata jelölthöz, hogysem gyűlölt ellenfelét győzni engedje. Így győzették az utóválasztásoknál Boroszlóban a conservativek, Hanauban meg a haladópártiak a socialdemokratát.

Ekként került elő megerősödve a párt a tavalyi választásoknál Északnémetországban, sőt még Délnémetországból is tudott kapni «egy» képviselőt, a hol azelőtt termőfölde nem volt.

Azonban ezzel szemben a német kormány és az ellenkező pártok sem dugták kezeiket a zsebükbe tétlenűl. Ismeretesek az 1878-iki októberi törvények, a mik a socialdemokraták ellen hozattak. Ezeknek a szigorú alkalmazása miatt többen a párt legerélyesebb vezetői közül kivándoroltak Németországból s a nyilt izgatás lehetetlenné lett téve. Ez volt a hatalom és kényszer rendszabálya: ennek a nyomában jönnek az ellenhatás finomított eszközei, a socialdemokrata pártnak saját elvei segélyével való szétrigázása. Néhol egyszerűen megalkudtak a vezetőkkel, szellemi és anyagi módszerek útján, másutt államsocialista társulatokat állítottak fel, a mik ugyanazon czélokat tűzték ki maguk elé, a miket a socialdemokraták, csakhogy a kormány pártfogása mellett. Elképzelhető, hogy az ilyen császári királyi rebellisek micsoda óriási zűrzavart idéznek elő a maguk schizmájával az orthodox socialdemokraták ecclesiájában. Egy egész nagy radikál töredék különválik. Most vezérlete alatt ezek kinyilatkoztatják, hogy Bebelék: «népámítók, álszent kalandorok!» Két socialdemokrata képviselő, Hasenclever és Blos ellenben az opportunitási vízáramlat felé eveznek. Ezeket a többiek anathemákkal mennykövezik agyon. A csöndes forradalom ellenében megszületik a csöndes ellenforradalom.

S a míg a socialdemokrata vezérek a magas politika thesisei fölött vitatkoznak, a míg az alvezérek korteskednek, maga a főczél: a munkások sorsának javítása, szünetel, háttérbe szorúl, feledésbe megy: a választási campagne költségei elnyelik még a segélyösszegeket is, a mik a nyomorba jutott, a törvénysújtott, a kiutasított munkások családjainak voltak szánva. Most csak azon vitatkoznak, hogy az őserő útján kell-e segiteni, vagy a kormány által?

A külső szervezkedésük a németországi socialdemokratáknak eleinte akként volt tervezve, hogy tiz kiváló vezér választ maga mellé tíz megbízható alvezért, azoknak mindegyike megint tíz káplárt és így a végtelenig tovább. Hanem ez sehogy sem ment össze. Kisült, hogy tízszer száz nem ezer, hanem csak kétszáz: ugyanazt a tíz közlegényt kapta meg az egyik is, a melyiket a másik. Sikeresebbnek látszik az az újabb methodus, hogy az iparágak szerint csoportosúlnak egyes szövetkezetek; egészen a régi czéhek mintájára. Ezáltal egyúttal a tőkepénz hatalma ellen is védik magukat. Berlinben megalakúltak a kőművesek, ácsok, asztalosok szövetkezetei; másutt az érczöntők, a czipészek álltak társaságba. A legtöbb helyen mint betegsegélyző és temetkezési egyletek állottak fenn; a mik ellen, jótékonysági irányuknál fogva, a kormánynak fellépni nem lehet, ámbár igen jól tudja, hogy azok mind egybefüggnek a berlini központi bizottsággal, s a mit saját jótékonysági czéljaikra fel nem használnak, a fölösleges bevételt tartoznak a választási campagne czéljaira beszolgáltatni, azután meg a pártközlönyök fentartására.

Ez az állása a «nyiltan működő» socialdemokrata pártnak Németországban, melynek vannak szónokai, hírlapirói, kortesvezérei, nyilt programmja, a szavazó urnánál megjelenő tábora. – Hanem ez még a szelídebb, a jámborabb párt. Még ez hagy magához beszélni s néha felelni is rá.

Hanem aztán van egy másik, a melyik hallgat…

II.

Az a párt, a mely hallgat – és tesz…

Ez ád legtöbb fejtörést a külkormányoknak.

A «Most»-féle socialdemokrata párt jelszava: semmit sem tenni nyiltan. Ezek nem tartanak népgyüléseket, nem küldenek képviselőket a parlamentbe, még csak a választói jogukat sem gyakorolják; ezeknek a működését nem tudják a kormányközegek figyelemmel kisérni, csak a tényektől lepetnek meg. Czéljaik a hírhedett «Brender és társai»-féle felségárulási perből eléggé ismeretesek. A legelső azok között a társadalmi rend felforgatása. Ezek nem alkusznak senkivel, még a többi socialdemokratákkal sem, a kiket «álszent kalandoroknak» neveznek. Csupán egy látható jelenség tudósítja az állam őreit Németországban titkos organisatiójukról: a hírlapjuk.

A hírlapok általában igen nevezetes szerepet játszanak a német socialdemokrata mozgalomban. Ezek között ismét azok, melyek nyiltan, hatósági ellenőrzés mellett benn az országban jelennek meg, sokat küzdenek a szigorú törvényekkel, czímeiket gyakran változtatni kénytelenek, egyik városból a másikba vándorolnak s ha a sajtótörvények korlátai között tartják magukat, akkor meg a közönségüknek nem tetszenek; azért mindenütt csak a párt segélyezése mellett állhatnak fenn. Annál sikeresebb a működése azoknak a lapoknak, a mik külföldön jelennek meg. (Emlékezhetünk rá, hogy a nálunk legközelebb lefolyt sajtóper alkalmával a munkáslap német szerkesztője azzal védte magát, hogy kiadványa legnagyobb részben Németország számára volt szánva.) A nyiltan működő párt organuma a «Social-Demokrat», a titokban működőé a «Freiheit»; az elsőt Zürichben nyomják s onnan küldik szét egész berendezett apparatussal egész Németországra. Valóságos saját postarendszerük van, úgy, hogy az állami postát egészen nélkülözik; s az egyes városokban saját ügynökeik, kihordóik vannak, a kik egyúttal az előfizetéseket is beszedik az olvasóktól. Még titokszerűbb módon csempészik be a «Freiheit» példányait Londonból; mindenféle alakjaiban a zárt dobozoknak, conservek, gyermekliszt, sűrített tej stb. etiquettek alatt; a leforrasztott bádogokat a rendőrség nem nyitogathatja fel. Az ilyen módja a lapterjesztésnek azonban roppant költségbe kerül; s e lapok szerkesztői nagy nélkülözésekkel küzdenek. Mégis akadnak buzgó vállalkozók, a kik e feladatot elvállalják. Mióta Mostot elítélték, a «Freiheit» elvesztette azt az érdekességet, a mit szerkesztője erélyes, ügyes és képzelemgazdag irmodorában bírt; most doctrinair kezd lenni, a mi unalmas a közönségre nézve. Németországba 230 példány járhat csak belőle, a legtöbb Berlinbe, Bécsbe is annyi.

Azonban mind a mellett is, hogy Németországban van legkiterjedtebb és legorganizáltabb működési apparatusa a socialdemokrata mozgalomnak, maga a mozgató erő, a központ, kívűl van a continensen. A főhadiszállás London. Innen látják el társadalmi forradalomeszmékkel (és még egyebekkel is) elébb az európai államokat, azután magát a britt királyságot is.

A múlt évben Most indítványára jött össze julius hó közepén Londonban az egész világról egybehivott socialdemokraták congressusa. A felhivást csak egy párt utasította vissza, mely az anarchisták pártja nevezett alatt ismeretes. Ezeknek nem kell semmiféle organisatio, a mi az egyéni szabadságot korlátolja. De végre ezek is megjelentek. Húsz delegatus jött össze Európa minden országaiból és Észak-Amerikából, a kik 300 csoportozat megbízását mutatták ki. Még egyszer ennyi tagot küldtek a helybeli «propagandista club», és a «communista egylet».

És ezek oly ügyesen tudták megtartani napokon át húzódott gyüléseiket, hogy a londoni rendőrség nem volt képes a nyomukba hatni. Minden tagnál egy szám helyettesítette a nevet, azon szólították egymást. Pedig jelen voltak a legkiválóbb celebritásai az európai és amerikai forradalmároknak: az orosz Hartmann és Krapotkinen kívűl a spanyol Figueras, az olasz Malatesta, a franczia Louise Michel, az amerikai miss Lecompte. És mind ezekről még csak tudomást se nyert volna a hírhedett londoni rendőrség, ha a congressusban részt vett angol communista club tagjai ki nem váltak volna belőle, a kik aztán nem csináltak titkot kilépésök indokából. Az angol «communisták» megrettentek azoktól a tervektől, a mik a congresszusban érvényesülést kerestek. Valamennyi államfő, kormányférfi, nemesség, papság, tőkepénzes kiirtása: ez volt az alapthesis; vitatárgya csak eszközök és módozatok s azoknak a feltalálása. Itt organisálta magát egy összetartó egészszé az európai és észak-amerikai socialdemokrata-párt minden anarchista töredéke. S ez organisatiónak a foganatbavételét már azóta tapasztalhatni mindenütt. Az Angliában megkisértett középület-felrobbantások, az irhoni agrárgyilkosságok legelébb is magát a Britt birodalmat vonták bele a bajba. Ugyanazok a kezek intézték a hajóelsülyesztő pokolgépek alkalmazását, a melyek a szentpétervári tűzaknákat furatták.

S ez az összetársítása a társadalmi mozgalomnak a politikai forradalommal teszi felfokozott hatásúvá ezt a szövetséget; mert a kétségbeesés küzdelme ragadós; s az orosz nihilista vértanúk nimbusa elvakítja a franczia és német socialisták szemeit. A mit az orosz nihilista tesz a szabadság, az alkotmányos rendszer kierőszakolásáért: ugyanaz képzelt jogot ád a petroleurnek hasonlót tenni s megtámadni az alkotmányos kormányt és a nemzeti élet alkotta társadalmi rendet, tönkre tenni magát azt az alkotmányos szabadságot, a miért az orosz feláldozza magát. Most ezek mind egy kalap alatt vannak. Hiába mondják a mérsékelt elemek, hogy nekik nem ilyen messzemenők a czéljaik; őket felhasználják úttörőknek; mikor nem akarnak tovább menni, akkor félretolják, vagy előretolják, vagy átgázolnak rajtuk; de azok a czéljukon innen meg nem állnak.

Ennek a czélnak az eszköze: elkezdve a toasztmondó pohártól, melylyel jámbor népszónokok népszerű nagy szavakat leöblítenek, a petárdáig és az orgyilokig minden.

Az angol nép maga leghamarább belátta ezt, s azért az angol munkásegyletek a szeptemberben megtartott Trades Unions nagy congressusán, daczára az irlandiak izgatásának, a socialrevolutionista congressussal való egyességet visszautasították s eddigelé csak egy kisebb városban sikerült igazi angolokból alakult forradalmi szövetséget létrehozni, az sem prosperál. Ellenben bizonyos, hogy a mindenütt kitörő strikeok jobbára összefüggnek egymással, s hogy a németországi intransigenseknek a távolmaradása a választási mozgalmaktól egyenesen annak a kimondott elvnek a következése, miszerint a parlamentárizmus maga megbuktatandó, mint leghatalmasabb védgát az anarchia áramlata ellen. Nekik minden parlamenti szónok áruló, még az ellenzékiek, a legszélső baloldaliak is, a hogy ezt igen világosan elmondta nem régiben maga a budapesti socialista lap is. Érthetett belőle mindenki, a kinek fülei vannak a hallásra.

III.

Legélesebb az ellentét a mérsékelt socialdemokraták és anarchisták között magában Francziaországban. A munkásosztály túlnyomó nagyobb része az elsőbb irányhoz csatlakozik, az utóbbiak főleg Párisban és Dél-Francziaországban vannak otthon. E két párt között van egy harmadik, collectivisták czím alatt, mely a kettőt egyesíteni törekszik: de inkább az utolsóval ért egyet.

Ezek még az évenkénti congressusaikat is külön tartják, a mérsékeltek Párisban, az anarchisták Rheimsban. Ez már ott egész hatalom, mely az állammal magával küzd. Miniszteriumokat buktatnak meg s Francziaország külpolitikáját befolyásolják.

A mérsékeltek syndicatusi kamarákat tartanak fenn, a miknek feladata valóban az, hogy a munkások sorsát a tőkepénz hatalma ellenében javítsák. Mult deczemberi congressusukban ezek voltak a határozataik: egy munkás tudakozó és utasító hivatal felállítása, vegyes bizottságok alakítása munkaadók és munkások küldötteiből a munkaidő és munkadíj megállapítása végett, megszüntetése a vallásoktatásnak az iskolákban, ipariskolák felállitása, szabad népoktatás, a gyármunkások egészségéről gondoskodás, segélyezése az elnyomorodott és elaggott munkásoknak. Ugyanekkor elvben kimondatott, hogy a strikeokat rosszalják. Ezek mind igen békés határozatok.

De özönlött is az anarchisták részéről a gúny és szitok a békeszeretők fejére e határozatok miatt. Náluk a czél a «commune», a társadalmi forradalom. Az ő pártjuk ugyanebben az időben Rheimsben tartott congressust, megalakulás és szervezkedés végett. Az egész országot felosztották öt regióra, s ez öt regio együtt tart fenn Párisban egy «National comitéet». Ennek azonban semmi intézkedési joga nincs, mert az már elismerése volna bizonyos constituált kormányhatalomnak, holott az anarchisták alapelve az, hogy minden csoportozat független egymástól, s az egyéni szabadságot senkinek sincs joga korlátozni. A fejetlenség ő náluk a systema. Kiki úgy tör a czél felé, a hogy neki tetszik. A national comité csak arra való, hogy az indítványokat átvegye s a congressus elé terjeszsze s manifestumokat adjon ki a párt nevében.

Ezek már nem működnek titokban, mint a német anarchisták; minden nyiltan megy náluk. A leghatalmasabb izgató a két hölgy: Paula Mink és Louise Michel. Minden alkalmat felhasználnak tömeges tüntetésekre: híres emberek temetését, olasz és franczia munkások viszálkodását, választási gyűléseket; városról városra járnak meetingeket rendezni s aztán tartanak felolvasásokat a robbantószerek előállítása és használata módozatairól. Kezeik átnyúlnak Belgiumba, ott is rendezik a mozgalmakat és le a föld alá a kőszénbányákban; a sürű strikeolások Francziaországban, Belgiumban az ő működésük eredménye. S a míg minden, a ki franczia, irthatlan gyűlöletet táplál minden ellen, a ki német: addig a franczia anarchisták karöltve tudnak haladni a német anarchistákkal, kik nagy contingenst adtak hozzá magában Párisban. Ezek nem gyűlölnek semmit úgy, mint a fennálló hatalmat, s még a német felforgató párttal is készek kezet fogni, hogy Francziaországot odadönthessék, a hová akarják. – S ezeknek a száma sok, erejük nagy, elszántságuk rettenetes.

Itt van a csatlakozási pont a franczia communeardok és az orosz nihilisták között. Ez a «fédération jurassienne».

Hogy mi az oroszországi nihilismus? azt a tüneményei eléggé mutatják, hanem hogy mi annak a belső organisatiója, azt még eddig senki nyilvánosságra nem hozta; láthatatlan az egész szervezetük. Ez nem socialdemokrata szövetség, mert az eddig ismeretessé lett tagjai nem a munkásosztályhoz tartoznak, ellenkezőleg a tudományos körökből támadtak elé, s összeköttetéseik felhatolnak a legmagasabb körökig; míg eszméik legkevésbbé terjednek az orosz metropolisok alsóbb néposztályai között. Tehát ez politikai párt. Hanem azért a külföldön, Párisban, Londonban, Genfben mégis egyesülve lép fel a socialdemokratákkal. Ez utóbbiak tanultak tőlük – eszközök dolgában. Izgalmas tevékenység, áldozatkészség, halálmegvetés jellemzi a szövetséget, melynek közlönye, a «Narodnaja Wolja», daczára annyi fölfedezett titkos nyomdának, elfogatásoknak, rendesen megjelen ott magában a czári fővárosban s osztja ki a rendeleteket a párt tagjainak, s küldi határozatait a czárnak, a ki azokat rendesen kézhez is kapja. Nem lehet tőlük megtagadni az alkotmányos reformok kivivására irányzott óriás erőfeszítés iránti bámulatot, bármennyire elitéljük is eszközeiket.

Épen ilyen, az «idem nolle» alapján való összefüggése van a socialdemokrata mozgalomnak az olasz irredentával, spanyol forradalmi pártokkal és a Svájczban élő lengyelekkel, a kik különben maguk is két pártra vannak szakadva. A «nemzeti párt», mely Plater gróf vezetése alatt áll, határozottan kijelentette, hogy a socialismus hirdetése Lengyelországban valóságos hazaárulási merénylet, míg a socialista lengyelek, Mendelssohn vezérlete alatt is, csak a porosz- és osztrák-lengyel tartományokra alkalmazták izgatásukat, a hogy ezt elébb a «Rownosz», majd a «Prozedtvot» (Hajnal) czimű lapjuk tanusítja.

S mindezen különféle árnyalatú s megannyi más nemzetiséghez tartozó socialdemokrata pártoknak közös találkozó helye Svájcz. Itt van képviselve egész Európa, talán csak szegény hazánk kivételével.

De még itt nem szünik meg a socialdemokrata mozgalom. Átmegy az még Észak-Amerikába is. Ott pedig már valóban semmi keresni valója sem látszik lenni, a hol a munkának, szabadságnak semmi korlátai nincsenek, a hol tehet és beszélhet mindenki, a mit akar, hiheti és hirdetheti, a mit tetszik, – hanem azért ott is gyökeret vert a socialismus. Ott is vannak gazdag osztályok, a mik másokat dolgoztatnak, s szegény osztályok, a mik másoknak dolgoznak s kész a socialismus. Egynek sok van, másnak kevés, az egyik kényelemben él, a másik nyomorban: megvan az ellentét. S ennek a következményei mindig ugyanazok. A tavalyi nihilista congressuson Chicagóban azon kezdték a gyűlést, hogy bemutatták a társaságnak a kész pokolgépeket, megmagyarázva, hogy miként kell azokat okszerűen alkalmazni a gyakorlatban. Innen táplálják az irlandi agrarius zavargásokat. Itt találták fel legelébb a «fölfegyverzett socialdemokratiát», s lapjaik, a német «Vorbote», az orosz «Nye Zyd» és az angol «Liberty», elég világosan megmagyarázzák, hogy mi annak a czélja?

Pedig már Észak-Amerikának nincsen koronás fejedelme, ott nincs zsarnokság, nincs papság, nincs aristokratia, nincs katonaság; hanem az mindegy. Az anarchia ellensége mindennek: a mi rend, a mi birtok, a mi hatalom. Annak dűlni kell az ő kedveért, akármi legyen is a neve. Az orgyilok épen úgy felkeresi a czárt, mint a köztársasági elnököt, sőt, mint a bécsi eset bizonyítja, még a jámbor csizmadia-legényt is, a kinek meg kellett öletni azért, hogy a nagy czél elérésének eszközei szaporodjanak az ő kis vagyonával.

Ez egy tan, egy doctrina, a mely fölött kimondta az itéletét maga a legilletékesebb forum, a svájczi benszülött munkásegylet, mely a maga lapjában (Arbeiterstimme) kinyilatkoztatá, hogy az anarchista ligával minden közösséget visszautasít, s nem érintkezik olyan emberekkel, a kik a rablást és gyilkosságot prédikálják.

Ez a socialdemokratiának az állása a kerek világon. Hát saját hazánkban mi van belőle?

IV.

A mi másutt már vihar, az nálunk még csak szellő.

Mi a socialdemokratia alapja? – Küzdelme a munkának a tőkepénz ellen.

Munkás csak volna nálunk is; de tőkepénz nincs. Hiányzik az ellenség, a zsarnok. Nálunk, ha egy gyár munkásai a munkaadó gyár ellen szövetséget kötnek, a gyártulajdonos simpliciter megbukik, liquidál s azzal vége van a küzdelemnek. Külföldön a gyárosnak heverő tőkepénze van, tartalékjával folytathatja a küzdelmet, nálunk épen ez nincs. A ki nálunk a gyármunkásokat fölhecczelné, egyszerre megbuktatná magát a csirájában levő gyáripart. Aztán meg gyárosaink jól is bánnak a munkásaikkal; itt nincsenek azok a lenyomott munkaárak, az a nyomor, a mik a külföldön szikrához a taplót adják.

De magát a munkásosztályt is még elébb nevelni kell nálunk. Az internationalet nem a tudatlan napszámos, a teherhordó alkotja; hanem a tanult, az iskolázott munkás; a gépésznek, szövőnek, asztalosnak mathematikai ismeretekkel, magasabb műizléssel kell birnia, s ezeket nálunk még mind csak most tanítják.

Azért nálunk is megvannak a kezdet jelenségei. Vannak socialdemokrata munkásegyletek Budapesten; azoknak hirlapjaik; tartanak gyűléseket, sőt néha egy kis utczai zavargás is felmerül, mint a Casino elleni tüntetéseknél, a dohánygyári kravallnál tapasztaltuk; mind ez kicsiben. Gyűléseiket egy pár száz ember látogatja, ott rendesen összevesznek egymás között, a magyar munkások a németekkel nem értenek egyet, a német lapot nem olvassák; aztán – senki sem üldözi őket. Történik ugyan, hogy egy-egy kóbor nihilistát beszámíthatlan állapotában bekisérnek, s ennek a kiszabadítására megmozdul a munkásegylet, de a kimenetele a dolognak rendesen olyan, hogy nincs ok nagyon sokat beszélni róla.

Aztán még egy fődolgot kell megjegyezni: – azt, hogy a magyar munkás «még hazafi». Ez a szó pedig ki van zárva a socialdemokratia kathekhizmusából. A magyar munkásnak, iparosnak a lelkében még oltárkép a haza, s nem egyezik bele, hogy azt szalagokra hasogassák s úgy oszszák széjjel. A magyar munkásosztály még rajong a magyar állameszméért, s nem hogy a magyar nemzet felosztását kivánná a nagy néptengerbe, de Magyarország önállósága a legtúlzottabb eszményképe. Ha szélbali, nem világpolgár: de magyar értelemben az. – Épen olyan, mint a lengyel. Soha a magyar munkást, épen úgy mint a lengyelt, nem fogja az orosz socialdemokratia elvtársaul megnyerni: – a német még pedig kevésbbé! Hisz minden elméleti értekezésük, minden gyakorlati intézkedésük a magyar iparosok szóvivőinek oda irányul, hogy miként lehetne a magyar ipart megvédeni, emancipálni a német ipartól? Ez nem a socialdemokratia alaptétele. Az előtt nincs nemzet, nincs haza: az csak az egyénről gondoskodik, semmi köze az országhoz.

Más országokban a szélső ellenzék, – tudva, vagy öntudatlanul – a socialdemokratia kezére dolgozik; egyengeti az útját. Nálunk is megvan az a közös törekvése, megdönteni a fennálló kormányt, de már a socialis alaptételekben földsarki ellentét van a szélső balunk és a socialdemokratia között. Nálunk a szélső ellenzék nemzeti érzelmű és aristokrata; – de hisz a népünk maga is az.

Ki ne tudná, hogy például az antiszemita mozgalom egyenesen ellentétben van a socialdemokratia áramlatával? Az antiszemita népgyűléseket rendesen a socialdemokraták szokták szétrobbantani. – Az antisemitismus feudalis és sötétkori mozgalom. Ezt a teljes egyenlőség emberei nem tűrhetik. Tiltakoznak is mindenütt ellene. Hisz náluk a legbuzgóbb proseliták semita vérből eredtek. A lengyel socialdemokraták főnöke maga is izraelita, az volt Jesse Helfmann, az a nihilisták intelligentiájának egy része. Úgy, hogy az antisemita mozgalmak megindításával egyenesen az orosz kormányférfiakat és Bismarckot vádolják a socialdemokraták, s úgy tekintik, mint az ő szervezetük szétrombolására irányzott stratagémát. – És ezt az antiliberális mozgalmat Magyarországon épen a magyar ellenzék legradikálisabb elemei indítják, tolják, gördítik előre.

No már Tisza Kálmánt csak nem gyanusíthatja senki azzal, hogy ő biztatta fel az antisemitákat, hogy a socialdemokratiának ezt a döfést adják. Teszik, mert jónak látják. – De ezzel egyúttal kihiresztelik az egész világnak, hogy Magyarországon a socialdemokratia eszméi számára nincsen elég termőföld. – A sok kárból ez az egy haszon.

A budapesti munkásgyűlésen a mult évben ez a programm lett megállapítva a magyar socialdemokraták kivánságaképen: 1. A földbirtok, vasutak, bányák államivá tétele. 2. A tanrendszer eltörlése. 3. Általános szavazásjog. 4. Ingyenes népoktatás. 5. Eltörlése az állandó hadseregnek. 6. Az állam és egyház különválasztása.

Ezek között vannak olyanok, a miket nagy erőszak nélkül el lehet érni. Az ingyen népoktatás bizony kivánatos; – hogy az iparosra ki legyen terjesztve a választó polgári minősítés, azt én régen kimondtam a magam programmjában; de hogy az általános szavazatjog behozassék, azt ellenezni fogja minden hazafi, a ki annak a szükségét érti és érzi, hogy ezen a földön magyar állam álljon fenn. Az állandó hadsereget mi is feloszlatjuk, mihelyt a többi államok feloszlatják, az egyház és állam közötti viszony is majd csak rendeztetni fog, ha most nem, – a jövő században; de hát mindezek együtt és különvéve javítnak-e valamit a munkásosztály sorsán? Nincsenek ezeknél közelebb eső bajok? sürgetősebb tenni valók? – mi pedig a földbirtok közössé tételét illeti, ezzel az indítványnyal menjen csak ki a vidékre az eszme feltalálója propagandát csinálni, majd megtudja, hogy mit neveznek «keresetlen fának».

Utánzási mánia van itt, nem rendszeres törekvés; és legkevésbbé szükségparancsolta társadalmi fejlődmény.

De ez az utóbbi az, a mi feltarthatlanul be fog következni, a minek bekövetkezését magunknak előkészíteni, siettetni kell. Az ipar, a gyármunka, kézműtermelés fejlesztése legfőbb feladata ennek az országnak. S a haszonnal, a jóval együtt fog növekedni az árnyoldal is. Ezt kell idején előrelátnunk.

A magyar államférfiak egy ízben már fényes tanúbizonyságát adták előrelátó bölcsességüknek, a midőn meg tudták ragadni a kellő időpontot, a melyben a «földiparos» sorsának kérdéseit törvénynyel a legméltányosabban megoldják. Ha ezt mi 1848-ban el nem végezzük, most épen olyan agrarius mozgalmaink volnának, mint az angoloknak Irlandban. Így pedig, a radikális megoldás után harminczhárom esztendő mulva, földmíves-iparunk európai nevezetes tényezővé fejtette ki magát, s a leghevesebb és legsokoldalúbb pártküzdelmek között nálunk agrarius mozgalomnak árnyéka sem fordul elő.

Hasonlót tehetünk a fejlődő kéz- és gyáripar ügyében is. Fogunk is tenni. Az ügy jó kezekben van. Abban az irányban, a melyben növekedik, meghonosul az ipar minden ága hazánkban, kell növekedni a munkásosztály megelégedésére czélzó intézkedéseknek. A magyar munkás józaneszű, becsületes és hazafi. Ha ez osztálynak a méltányos kivánságai kielégíttetnek, megelőztetnek, akkor azt nem kell félteni a túlzásokba tévedéstől. Itt csatangolhatnak a külföld emissariusai, csapkodhat át a felszított láng a határon, amazok nem fognak senkit megmételyezni, ez nem fog semmit felgyújtani: minket megoltalmaz a munkások szeretete hazájok iránt, s a haza igazságszeretete munkás fiai iránt.