Szélcsend alatt; Az életből ellesve

Tudjuk a történetből, a mi erre nyomban következett: Caraffa vésztörvényszéke, a «laniena Eperjesiensis».

Midőn e vésztörvényszék összeült, az első napokban, a midőn még mindenki azt hitte, hogy ennek feladata csupán a zilált birtokviszonyokat helyrehozni, s a tusa alatt lábrakapott rablókalandoknak véget vetni: Lambertus volt az elsők között, kik siettek panasztételükkel előkerülni.

Most már valószinű volt, hogy a győzelmes Caraffa nem fogja kimélni a nagysárosi várkapitányt, ki a kuruczok embere; mint kimélte őt Tököli vezére, sőt kapni fog az alkalmon, hogy törvényesen elitélheti őt s megfelelő ereje is leend a kalandoron saját várában foganatosíttatni az itéletet.

Mindenekelőtt azonban tudomást akart magának szerezni a felől, hogy kik névszerint a vésztörvényszék birái? Nagy megütődéssel tudá meg, hogy azok közt maga Rode gróf is ott ül.

Éjjel Czirinka felzörgeté álmából Lambertust s miután az bebocsátá, sietve szólt:

– Az ördögnek is van ám esze. Mind a két felén van húrozva a hegedűje. Míg Tököli itt volt, azzal tartott, most meg a labanczok mellé állt. Nehogy kegyelmed bevádolhassa őt a törvényszéknél, ő vádolta be kegyelmedet, mint Tököli czimboráját. Siessen a városból, mert még ez éjjel megfogják.

Lambertus használta ez intést s éjjel álruhában kimenekült, Czirinka által vezetve egy mellék sikátoron keresztül, s jó volt sietnie, mert jókor hajnalban már jöttek érte a drabantok, hogy tömlöczre vessék.

Rode gróf diadalmaskodott.

Kezében volt a leány, ki által a sárosi uradalom birtokosává leendett; Caraffa barátságát megnyeré az által, hogy egykori bajtársait a legkegyetlenebbül kiszolgáltatá neki s azt lehetne róla mondani, hogy jobb keze lett annak az embernek, ha nem volna róla tudva, hogy az az ember maga volt egy bal kéz.

A ki ellene felszólalhatott volna, az mind kezei közt volt, s a mely kéz ellene fölemelkedett, azt módjában volt levágatni.

A sárosi várban foglyul tartott nők kényre-kedvre voltak nála hagyva; jó szerencse, ha a leány egy igen szavával megmentheté öreg anyja életét.

Midőn Lambertust a válaszúton elhagyá Czirinka, a lelkész szomorú csüggedéssel mondá: «és igy ez átkozott ember megmenekült Isten és ember boszujától».

– De még az ördögétől nem! szólt Czirinka vészes szemvillanással. Még hátra van az a rettenetes úr, a kinek álarcza alatt ő eljegyzé menyasszonyát. Az ördöggel nem tréfál senki hiába. Esküszöm arra a fekete országra, a hol nem lakik semmi jó, hogy az, a kinek a nevében az eljegyzés történt, a lakodalmon személyesen is ott lesz.

Azzal elvált és ment a maga útján: Lambertus jobbra, ő balra; amaz imádkozva az éghez ártatlanok védelmeért, bűnösök megtérítéseért, emez égő boszút forralva pokol hő tűzénél, melynek mindegy öröm, ha együtt vész el az igaz a gonoszszal, a szenvedő az üldözővel, az áldozat a gyilkossal és ő maga velük együtt.

Czirinka farkastejet szedett a mezőn; annak mérges nedvével ránczokat csinált arczára, homlokára, a méreg fölette arczbőrét, s mikor a sebgyulladások elmultak, kész vénasszony arcza volt a nőnek, senki sem ismert volna rá, annyira el volt éktelenülve.

Akkor egy háti kosarat véve, felballagott a sárosi várba. Az őrtálló katonának azt mondá, hogy a várnagygyal akar szólani; odavezették.

– Mit akarsz tőlem, vén boszorkány? kérdé a várnagy.

– Boszorkányságot akarok csinálni. Mit akarnék egyebet? Azt hallom, sok patkány van a várban, a méltóságos uraság nem alhatik tőlük éjjel; még a csizmatalpat is megrágják a katonák lábain, mikor alusznak: hát én azokat egy nap alatt kivesztem.

– Hazudsz most, úgy-e?

– Magam is patkánynyá legyek, ha igazat nem mondok.

– Rájuk tudsz olvasni, attól mennek el.

– Rájuk is olvasok, az is használ, de meg bogyókat adok nekik, a miktől megvadulnak s mind elmennek az erdőre.

A várnagy igen tréfás ember volt, kinek voltak mulatságos ötletei, ha kedve támadt.

– No boszorkány, próbáld meg a mesterséged. Ha elűzöd a várból a patkányokat, száz tallér üti a markodat, de ha tréfálni akartál, azzal ugyancsak megjártad. Látod itt az udvaron ezt a ketreczet a falban, eddig medvéket tartottunk benne, de hogy asszony kerül a házhoz, rájuk találna csudálni, megöltük őket, ebbe csukatlak be. Ha megtudtad ölni a patkányokat reggelig, reggel kibocsáttatlak; ha nem tudtad megölni, reggelre itt ebben a ketreczben azok megesznek téged. A medvék is egész éjjel verekedtek velük.

Czirinka szeme közé vigyorgott a tréfás várnagynak.

– Hát ifjasszony jön a házhoz?

– Az hát, te szemetrevaló! holnap innen a ketreczből megláthatod, mikor az egész fényes násznép megy a kápolnába. Jó mulatságod lesz. Még egyebet is fogsz látni, a másik vőlegényt, ki urunk menyasszonyával el akart szökni, ugyanakkor viszik a tömlöczből a hátulsó udvarba akasztani; a reggeli harangszó egyiknek menyegzőre, másiknak akasztásra kondul. S mind a kettőt előtted fogják elvinni; innen nézheted, mint valami úri erkélyből.

– No az nagyon szép lesz, nevetett Czirinka, fehér fogsorait kimutatva, és gondolva magában: «egy nyakatok van mindnyájatoknak és az az én fogam között, és azt én leharapom».

– Vezessétek a boszorkányt szét a várban, hadd babonázzon kedve szerint; vigyázzatok rá, hogy el ne szökjék, s azután zárjátok a ketreczbe.

Czirinka leginkább a földalatti üregekbe vezetteté el magát; s hol patkánylyukakat talált, oda leguggolt, czigánymondatokat mormogott, s apró szürke labdacsokat hintett el a lyukak körül, miket háti kosarában hozott magával.

Az őrök mondák neki, hogy csak ne kimélje a varázsszót a lőporos torony körül, mert az különösen tele van patkánynyal, minthogy a gabonatár mellett fekszik.

Czirinka elvégezte dolgát.

A labdacsok mérge, miket elszórt a pinczékben, villó (phosphor) volt, melyből ha kis adagot használnak, a patkányok elvesznek kár nélkül; de ha igen nagy adagban találják vegyíteni a csalétek közé, a kínzott állatok, mik vergődés közben előjönnek üregeikből, kihányják azt, s olyankor a villó gyújt. És a lőportorony tele van patkánynyal!

Czirinkát a babonatétel után bezárták a medverekesztékbe.

A várban egész éjjel, mintha kisértetek jártak volna, olyan nyögés, nyavalygás hangzott, hogy az alvók kikeltek ágyaikból s az őrjáró katonák a falon arról gondolkoztak, hogy leugorjanak a nyolczöles mélységbe. Maga Rode gróf egész éjjel nem tudta lehunyni szemeit e rémletes hangoktól, mik a falakból tetszettek kijönni s lelke altatására Ágnest kényszeríté egész éjjel a hárfát verni és énekelni hozzá s egyszer sem merte őt úgy nevezni, hogy «Asmodea», sőt kérte nagyon, hogy takarja el fehér vállát, nem akarta azon látni a pirosan vonalzott boszorkányjegyet.

Csak Czirinka aludt nyugodtan a szalmán. Mint a ki bevégzett nagy munkára hajtja le fejét. A reggeli harangszó ébreszté fel álmából. A patkányok nem háborgatták egész éjjel. Az udvaron nagy sürgés-mozgás volt már; egy csapat vasinges katona, fekete sisakokkal, öblös muskétákkal, meredt sorba állítva a börtönajtó előtt; rekedt dob pörgött, rozsdás vasajtó nyikorgott, láncz csörömpölt s Czirinka látta fiát, Ambrust, lánczok alatt görnyedve végig haladni az udvaron. A hurok már nyakára volt vetve s a kötél végét a hóhér fogta, a veres palástos komédiás; még csipőjére tette a balkezét, mintha kevély akarna lenni.

Az tetszett mégis Czirinkának, hogy fia nem sírt, hanem inkább dühvel nézett fel a vár ablakára, a honnan Rode gróf tekinte le rá.

Czirinka felkaczagott, midőn elvonult előtte a gyászmenet.

Következett utána a másik: a nász.

Most már nem dobok, hanem trombiták és sípok szóltak; nem fegyveres, hanem tarka ruhás bohóczok nyiták meg a menetet; nyoszolyószűzeknek öltözött bérleányok vezették a menyasszonyt, ki sápadtan, akaratlanul engedé magát vitetni, mint egy járó szobor, míg az öreg Sárossynét erővel hurczolák, hogy jelen legyen unokája esküvőjén. A vőlegény csupa arany és bibor volt, palástja drága gyöngyökkel rakott, kalpagja forgóján csak úgy szikrázott a sok karbunkulus!

Czirinka még jobban kaczagott.

A ketrecznél őrtálló alabárdos kegyesen magyarázta előtte a történendőket.

– Látod, a harangszó a toronyból addig tart, a míg az egyik menet a vesztőhelyre, a másik a kápolnába ér. Akkor az első ágyúlövés azt fogja jelenteni, hogy a pár az oltár előtt áll, az a másik pedig a lajtorja fokán. A második lövés tudatja azt, hogy a pap rátette kezét az esküvők fejére, s a hóhér a magáét az elitélt fejére. A harmadik lövésnél aztán vége mind a két czeremoniának. Egyik is, másik is – kötve lesz már.

Czirinka azzal az ádáz dühvel, melynek ereje van azt a rombolást megtenni, a mit oly nagyon óhajt, húzta magát a ketrecz szegletébe s várta a lövéseket.

Az első ágyúdördülés hangzott. A nap keresztül sütött a kápolna ablakain s idáig láttatá annak tarka enkausztikus képeit. A toronyból intettek a zászlóval.

– No most állnak az oltár és a bitó előtt, szólt nevetve az őr.

A zászlóval másodszor is intettek a toronyból; a második ágyúlövés is eldördült.

– Ahán! Jó kézben vannak már a fejeik!

Most mindjárt jön a harmadik lövés. Czirinka irtózattal, gyülölettel, átokkal nézett a zászlós torony felé. A zászló aztán harmadszor is intett, és arra következett egy dördülés, melyre a föld tetszett szétomlani és az eget elborítani romjaival.

Czirinka azon perczben, hogy a zászló harmadszor is intett, irtózva hunyta be szemét. Mikor nyitotta azt ismét fel? Egy percz mulva? egy óra mulva? vagy talán napok is elmultak a közben. Midőn újra felnyitá szemeit, már nem volt előtte sem az őr, sem a kápolna fényes ablakaival, sem a zászlós torony, sem a várkastély, sem a fényes kiséret, sem az ágyús bástyák; hanem csak egy roppant kő- és gerenda-halom, melynek itt-amott üszkei füstölögtek.

A ketrecz előfala is kidűlt, a rostély a mint lezuhant az őrre, ugyanannyi koczkára vágta azt szét nyomorultul.

Czirinka előjött odujából, melynek vastag bolthajtását az iszonyú robbanás le nem szakíthatá s valahány eléktelenült hullát talált a kövek és szálfák között, mindegyikre nagyot kaczagott. Egyszer aztán egy testétől elszakított fej akadt lábai alá. Reáismert abban fia fejére; ráismert a kötélről, mely még akkor is rajta csüggött. Azt felvevé, megsimítá a portól, megcsókolá s elrejté öltönyébe.

Azután iparkodott a várból kijutni. Könnyű volt már, őrök nem álltak a kapun; maguk a kőszobrok is le voltak vetve talapjaikról.

Mikor a lánczaszakadt felvonó hidra jutott, ott megállt, visszanézett, egy kővitéz szobra feküdt a hidon keresztben, feje letörve. Czirinka feltette bal lábát a szoborra s felvette jobbjába a kőfejet.

Czirinka végig nézett az egész szép munkán: a füstölgő romokon, a tégla- és deszkakeverékeken, a feketére perzselt bástyákon s azzal hangos hahotában törve ki, rikácsolá a visszhangzó üres folyosóknak:

– Megmondtam, hogy az ördög is ott lesz saját lakodalmán!

S a kezébe vett szoborfejet behajítá átkozódva a kapu alá: az csörömpölve ugrált végig a kövezeten s oda gurult a többi romok közé. Czirinka pedig lement a patak mellé, ott megmosta fia arczát, körmeivel, mint egy farkas, gödröt vájt neki s abba eltemette. Akkor aztán leveté magát a földre és sírt naplementig. Konrád mester háza soha sem látta őt többet.

A sárosi vár külső bástyái még most is állanak, a kis toronyalakú köröndöcskék még most is jó menedékei a vércsének; a bástyákon belül egy helyütt bozóttá vált a tengeri szőlő, köszméte és zsálya. Ott valaha kert lehetett.

EGY SZEGÉNY ASSZONY TÖRTÉNETE.

I.

Egy csíkos ponyva van vetve a hajló pálmafára, annak földig omló szárnyai czölöpökhöz feszítve képezik a sátort, szellő és napsugár szabadon jár rajta keresztül.

A sátor mellett két teve fekszik, karcsú nyakát a fűben elnyújtva; két paripa tombol, leszúrt dzsidanyélhez kötve; a hajtsár tevéi mellett fekszik arczczal ég felé fordulva; száz lépés az egész oáz kerülete, melynek közepét egy kőbevágott kút képezi; köröskörül a világ minden sarka felé a végtelen sivatag terül, melynek izzó láthatárán épen most megy le a nap.

Egy kis ritkás pálmaerdő a távolban, melynek magányos árnyai messzire vetődnek az alkonyfényben, néhány meredő veres kőszikla; – azonkívül semmi egyéb sem zavarja a pusztaság méltóságos unalmát.

A nyílt sátor alatt málhából és nyergekből alakított kereveten hever egy hölgy; szőke hajfürtjei, sötétkék szeme, nyúlt arczvonásai távol hideg égalj szülöttének vallják; bár a keleties öltözet, a lenge kaftán, a tollas sipka, a karcsú derékra kötött shawl rejtegetni igyekeznek származását.

Lábainál nagyvirágú szőnyegen pálmabor, kétszersült és egy férfi hever; a mit közönséges nyelven szép embernek neveznek. – Nem tudom, nem vagyok asszony. – A férfi mandolint tart kezében és dalt ver rajta; a hölgy tárczáját tartja kezében s irónnal verseket ír belé; a férfi dallamot rögtönöz hozzájuk és elénekli.

Halljunk egyet e versek közül:

A vers gyönge, a hozzá rögtönzött dallam keveset ér; a pálmabor kesernyés, a kétszersült kemény, a sátor szellős, a tanya kényelmetlen: hanem azért – a ki boldog, annak minden mindenütt jó.

És a ki boldogságát félti, annak nagyon jó hely a puszta; egy kis oáz a pusztán; – egy kis csergedező patak; egy kis sátor, egy falat száraz kenyér, és egy hű szív; azután fenn a csillagok, a mik látnak, hallanak, de nem beszélnek.

Hát a tevehajtsár?

Szegény mezitlábos ember! van is annak gondja másra, mint arra, hogy tevéi milyen szépen kérőznek. Legfeljebb arról álmodik, hogy ez a szép hölgy, azért mivel boldog, egy dinárral több baksist fog adni elváláskor, mint mások, a kik untokból jártak azon, s azután el fogja őt is felejteni, mint annyi ezer zarándokot, a kit a pusztán átvezetett már.

Még jól esik, ha a boldogok egy ily temetvemaradt élő tanuját birhatják örömeiknek, a ki azoknak nem irigye, nem árulója.

– Van-e nőd otthon, Mazrur? szólítja meg a delnő a hajtsárt, ki tenyerébe fektetett arczczal bámul ki a pusztaságba.

– Van.

– Szeret-e?

– Nem tudom, nem kérdeztem még tőle.

– Jó nő-e?

– Jó, ha jól megverem.

– Vannak-e gyermekeid?

– Még sok.

– Szereted őket?

– Csak ne ennének annyit.

– Mazrur; én azt akarom, hogy a kik e napot e forrásnál tölték, azok mind boldogok legyenek. Fogd ez erszényt, tedd magadat és családodat boldoggá vele.

A hajtsár elveszi az erszényt s megáll az esze nála, mert meg sem tudja köszönni.

– Van-e e forrásnak neve? kérdi tőle a hölgy.

– Van ám: «teveitató».

– Mától fogva nevezd azt el «boldogok forrásának», ültesd be környékét jerichoi rózsákkal s minden évfordulóban e napon jőjj ide el és szedj e rózsákról egy füzért; én a föld túlfeléről is elküldök érte s neked ismét egy ily tele erszényt fogok küldeni e rózsákért. El ne felejtsd úgy híni társaid előtt e kútat, hogy «boldogok forrása»; de okát titokban tartsd, mert ez bajt hozna rád.

Mazrur bámult és hallgatott: a pénz nagyon sok volt, az igéret mesés.

A hölgyet álomba ringatta a dal: «nappal az éj csillagait, este a nap melegét».

Mi adhat valakinek édesebb álmot, mint az a tudat, hogy minden lényt, a ki körülötte lehel, boldoggá tudott tenni!

Még a dromedárokkal is megosztotta kétszersültje maradékát.

Ez a hölgy – Karolina, Anglia királynéja; – és a férfi? – az pedig nem a király.

* * *

– Ah madonna, könyörüljön rajtam, mert éhen kell elvesznem. Miniatur festő vagyok, a respublica alatt mesterségem kiment a divatból, nem kél az aquarell; pedig úgy festek, mint Guido Reni. Szánjon meg! Két zecchinoért készítek egy arczképet, ha pedig egy lapra parancsolná levétetni magát monsignoréval, a kettőt készíteném három zecchinoért, mert az elefántcsont drága, csupán azért.

Egy magas karcsú hölgy és egy barna szemű férfi, kar kar alá fűzve, a római corsón; előttük levett kalappal s rongyos köpönyeggel egy hosszú hajú, kecskeszakállú férfi, a ki ez indítványt intézi a hölgyhöz.

A hölgy szánalommal néz a sovány, éhenholt alakra.

– Ön talán boldogtalan szerelmes.

– Oh nem, madonna, boldogtalan éhező vagyok.

– Lehetetlen, hogy az ön korában a szívnek vágyai ne lennének. Csak vallja meg. Ideálja van; azért küzd, ő hozzá akar fölemelkedni.

– Igaz, madonna; a porta dell popolo melletti pék leánya.

– Neve?

– Pelinetta.

– És azt nem akarják önhöz adni, mert ön szegény?

– Az apja pedig gazdag.

– Jőjön el két óra mulva a hôtel Riminibe; inasaim felvezetik, várni fogják. A fizetést bízza majd reám.

Két óra mulva Pelinetta imádója megjelenik festékeivel a hôtel Riminiben. Ezüst vállrojtos cselédek vezetik teremről teremre, végre egy kis szobácskába tolják, ott vár reá az úrnő, Daphnisnak öltözve, kezében szalagos pásztorbot; lábainál az említett úr, kit a corsón láttunk, mint Meliboeus.

A festő egy elefántcsontra festi le a párt.

A kép elkészül; a hölgy el van ragadtatva általa; nem valami remek biz az: de hát műismerők-e a boldog emberek?

– Te három zecchinot kértél művedért: im én háromszázat adok érte. Azonkívül ajánlani foglak Murat királynak, ki előtt szavam mindenható. És most siess Pelinettádhoz és légy boldog, – mint én is az vagyok.

A festő zsebre dugja a pénzt, kalapjába dobja festékeit s fut ki az utczára; a hölgy pedig fogja az elefántcsontra festett képet s átszellemült arczczal nyújtja azt Meliboeusának.

– Ezt – emlékül te neked.

E hölgy – Karolina, Anglia királynéja: a férfi – az pedig nem a király.

* * *

Fra Capuccio valami nagyon szegény seborvos volt az Abruzzok egyik kis városában, hova idegenek csak a szép kősziklákat bámulni vetődtek, miket a helybenlakók nem találtak annyira bámulni valóknak.

Fra Capuccio háza annyiban nyári laknak nevezhető volt, a mennyiben a szél ott járhatott át rajta, a hol kedve tartotta; de nem csoda az, mert lakostársai ritkán betegesznek meg, akkor is inkább Monna Tessához folyamodnak, a vén boszorkányhoz, a ki babonás szerekkel aztán kikuruzsolja őket – hol a betegségből, hol a szép világból. Bevert fej, lábtörés ugyan eleget fordul elő, de a patiens többnyire brigante, a kitől nem igen él meg a szegény gyógytudós; nem is tudom, hogy öregedhetett volna meg itt, ha csak búcsúkra nem járna szépítő szerekkel és mindent gyógyító panaceákkal, hátán hordozván szekrényét.

Egy este öszvércsengés veré föl a tudós sebészt korán lefektéből, a mire nagyon kényszerítve volt mécsbe való olaj nem léte miatt, s az ajtaján tett dörömbözés kényszeríté lemenni rozzant lépcsőin s bebocsátni a kérezkedőket.

«Bizonyosan valami meglőtt dugárust hoznak már megint.»

Azonban csalódott. Egy szép, délczeg termetű úrnő jött elől, lovagköntösben, fátyola hátravetve, utána egy kisérő nő és azután két lovász, kik egy alélt lovagot hoztak be az orvoshoz.

– Doktor úr, monda a nő indulattól elfojtott hangon, vegye ön elő minden tudományát és segítsen. Szabja bármi árát segélyének én azt megkétszerezem.

Az orvos megörült nagyon, mikor a sebet megtekinté; ez olyan szép és czifra seb, hogy gyógyítása belekerül három hétbe; azalatt a madonna, kit az ég küldött ide, egy örökséget elkölthet gyógyszerekre.

– Szóljon ön: nem fog-e meghalni? kérdé a hölgy, megragadva az orvos kezét, ki e heves szorításból kitalálhatá, hogy a sebesült élete nagyon drága lehet.

– Ha tudományom nem csal, még visszaadható az életnek.

– Lássa ön, az én védelmemben kapta e sebet.

– Ha tudományom nem csal, furcsa egy fegyverrel vágták meg: hasonlít ahhoz, mikor valakinek a fején egy palaczkot törnek össze.

– Az Istenért.

– Legyen nyugodt excellenza (a selyemruhát így czímezik Nápoly körül), én helyreállítom és nyoma sem marad arczán a sebnek.

A lovaggal azonban csakugyan gonoszul elbánhattak valahol: három nap, három éjjel mindig félrebeszélt; azután meg úgy el volt gyengülve Fra Capuccio sűrű érvágásaitól, hogy a szemeit sem birta nyitva tartani. Csakugyan jól számítá ki a tudós férfiú, hogy három hétnél elébb nem fogja elhagyhatni fekhelyét.

A hölgy azalatt éjt és napot ott töltött a beteg körül; nehéz álmaiban kezével hűsíté sebtől égő homlokát, gyógyszerét arany kanálkával maga adta be neki s óráján vigyázta az időt, hogy pontosan vegye a szenvedő a jótékony decoctumot, a mivel más alkalommal Fra Capuccio gyermekágyas asszonyokat szokott gyógyítani. Éjjel ott térdelt imádkozva a madonna képe előtt, örök alapítványt hagyott a helység syndicusánál szegény beteg sebesültek számára, midőn a lovag felüdült.

Fra Capuccio minden napért, melyet a beteg hajléka alatt töltött, száz arany scudit kapott; s azonkívül, midőn egy napon hat lovas aranyos hintó jelent meg rozzant viskója előtt s abba a felépült lovagot fehér parókás inasok beemelték az úri hölgy mellé, oda inté magához a hölgy Fra Capucciot.

– Doktor úr. Midőn önhöz jöttem, azt a fogadást tettem a lorettoi szűznek, hogy ez életért, ha nekem visszaadatik, azt adom cserébe, a mi legnagyobb kincsem. A mit önnek adtam, az csak hála volt fáradozásaiért; hátra van fogadásom. Nézze ön e brilliant gyűrűt: értéke ötezer scudi; rám nézve ezerszer annyinál is több. Anyámtól kaptam ezt, mikor haldokolt; anyámnak utolsó áldása van e gyűrűhöz kötve. Most ezt önnek adom. Isten és a madonna védjék önt.

Ez a hölgy volt – Karolina, Anglia királynéja, a többször említett férfi pedig Bartolomeo Bergami, lovag, báró, marchese, a szent Karolina-rend vitéze, – és még valami más: – egy fizetett kém a királyné férjének zsoldjában!…

II.

IV. György király nejét, Karolinát, a menyegzőéj után, elűzte magától.

Azt mondják, hogy Sellers grófnő valami hevítő bájitalt adott a menyasszonynak, mely miatt a király megvetette nejét s egy távoleső falusi kastélyába száműzte.

Ott szülte meg leányát; azt elvették tőle s többé látnia nem volt szabad.

És soha férje udvaránál nem mutathatta magát.

Az udvarnál a királynénak hatalmas ellenségei voltak; legelől a király maga, azután az anyakirályné, a lord kanczellár, a kormány főbb tagjai, és azután mind az a hímes-hámos csőcselék, a mi nyal és harap, a hogy hasznosabbnak látja.

A király gyűlölte, mert nem szereté; az anyakirályné és a kormányférfiak üldözék, mert ez összeköttetés a politikai combinatiókat akadályozta; a többi pedig haragudott rá, mert – mert ez az udvarnál divat volt.

Csak két védelmezője volt az angol földön: az egyik a király atyja, az öreg III. György, egy jószívű agg, a kiről azt mondták, hogy elmebeteg. Egy becsületes lélek, de testi erő nélkül; elfordított lap a királyi név fényével; egy halott, a kinek kezét megcsókolják, de ütését nem félik.

Hanem a ki a másik védelmezője volt, oh ez egy rettenetes úr, a ki előtt Ó-Anglia kormányférfiai levett süveggel állnak s haragos tekintete elől mezitláb osonnak el, a ki úr az urak felett, a kinek kincse, hatalma, fegyvere, birodalma van, nagyobb, mint a világ bármelyik hódítójának: ez az úr az angol közvélemény.

Mit? A mób? az utczai csőcselék: a prókátorok, a firkász ujságírók, a népszónokok és a szövőszékek emberei oly hatalom volnának Angliában?!

Valóban oly hatalom az. És az egész udvar nem volt erős megrontani azt a nőt, kit egy beteg királyon s egy egészséges népen kívül senki sem védelmezett.

Cselhez kezdtek folyamodni.

Ki kelle hiresztelni, hogy a királyné nem méltó a király nevét viselni.

Egy napon a királyné társalkodónője száműzött úrnőjét oly helyre vezette a kastély parkjában, hol egy csodaszép kis négy éves fiú koldult a járókelőktől.

A jószívű királyasszony, kitől saját gyermekét elragadták, megszánta a koldus ivadékot s felviteté kastélyába, s ott nevelteté maga körül.

Nemsokára elterjedt a hír az udvarnál, hogy a királynét azért száműzte a király az udvarából, mert egy régi szerelmi viszonyának jött nyomára, melynek tanujelét, egy négy éves gyermeket, titokban most is maga mellett tart a királyné s anyai gyöngédségével halmozza el.

Nagy utat tett a kósza hír, mire a királyné füléig elhatott; a lelkéig sértett nő e bántalomra nyilvános vizsgálatot kért ez ügyben, a mit csak nagy sürgetésre nyerhetett meg.

A kormányférfiaknak nem esett kedvökre az, hogy ez ügy nyilvánosság elé került. Míg csak titokban terjengett a rágalom, szivesen susogták maguk is, hanem a mint kitörésre jött, kénytelenek voltak azon lenni, hogy elfojtsák – nehogy e mende-monda az «öröklési rendet» megzavarja. A királynénak leánya volt, e leány végett kellett az anyát megmenteni.

A törvényes vizsgálatból kitünt, hogy a királyné által felfogadott fiúcska neve Austin; apja és anyja Éxeterben élő szegény ács-család s hogy a királyné személyéhez a vádnak még csak árnyéka sem férhet.

E vereség után más tervet kelle kigondolni.

Az idő nem volt VIII. Henrik kora többé, a midőn egy angol király megunt feleségét kedve szerint elűzheté, elitélheté, s vérpadról lecsorgó vérében új nászkoszorút festhetett pirosra. A «jogok századában» az angol fejedelem «a törvények legmagasabb alattvalója». Az angol törvények szerint pedig a király el nem űzheté nejét, ha csak tőle törvényesen el nem vált. Ugyanazon kérlelhetlen törvények szerint egy férj csak akkor válhatik el nejétől házasságtörési bűn miatt, ha saját maga hasonló bűntől egészen tiszta, a mit bebizonyítani IV. Györgyre nézve nagyon terhes feladat lett volna. A rettenetes angol törvény pedig nem ismer különbséget e tárgyban király és napszámos között.

A kérdést más regiókba kellett átvezetni, a magánügyet diplomatiai fontosságra emelni. Be kelle bizonyítani, hogy a királyné nem érdemes Ó-Anglia trónjára.

A királynénak álbarátai azon tanácsot adák, hogy idők változtáig hagyja el Anglia földét, hol csak megaláztatás és szenvedés fogadta első partralépése óta, s tegyen egy utat keletre, a szent sírhoz; ott imádkozva, talán több malaszttal térend vissza, férje szivét magához hódítani.

Útiköltsége fejedelmi bőkezűséggel volt utalványozva, az útjába eső udvaroknál lakó diplomatiai testületek utasítva a fejedelemnő díszes fogadtatása iránt, az egész útvonal rózsákkal hintve számára – és kémekkel beültetve.

Genuában kiszálltakor egy fiatal lovag ajánlotta magát a királyné szolgálatába, egy szép arczú, kellemes modorú férfi, kit a királyné felfogadott és mindenütt magával hordott, a merre járt; és a merre csak járt, tengeren és szárazon, az úttalan pusztán, s a háborgó tengeren, az olasz hegyszakadékok s a kábító karneváli csoportozatok között, minden ember, a ki csak vele érintkezésbe jött, az első napon érezé királyi jótékonyságát az elűzött nőnek s a második napon már a kormány kéme volt s küldte a tudósításokat felőle a csatornán túl és mindezen kémek vezére, feje, igazgatója volt – maga a kitüntetett lovag, Bartolomeo Bergami.

* * *

IV. György király különben eleget igyekezett azon, hogy népszerűvé tegye magát. Eljárt a kis csapszékekbe, hol az akkori kor gavallérjai, a «six botlemans» a csőcselék mulatságait oszták, s a rendőrség daczára, a fulladásig zsúfolt lebujokban, rekedtté ordítozták magukat.

Legkedveltebb gyűlhely volt akkoriban (a Napoleonra következett szépséges szent béke éveiben) az «Arany kókuszdió» csapszék. Master Sam, a korcsmáros, a leggorombább ficzkó, a kit jó pénzért kapni lehete a három királyság területén s ezért a gavallérvilág kegyencze. E kitüntetés meg is látszott nemcsak master Sam erszényén, mely leginkább tömve volt – fizetetlen árjegyzékekkel, hanem testének minden részén, mely egész kis emlékalbum volt hirhedett férfiaktól kapott ütlegek foltjaiból és sebhelyeiből; köztük ő felségének is egy pár autographonja.

Halottak estéjén, mikor az utczákon minden harmadik ember koszorút czipel a karján, s gyalog és omnibuszon, bérkocsin és úri fogaton a temetőket látogatni siet, egy lármás csoport nyit be az «Arany kókuszdió» ajtaján, melynek üvegtáblái nagyon nem superflua cautela miatt sűrű vasrácscsal is be vannak vonva, még pedig mind kívül, mind belül.

A vidám csoport (mert gyászolónak épen nincs okunk nevezni) mintegy tizenöt fashionable gentlemanból áll, kik közül négyen vagy öten egy-egy herczegasszonyt vezetnek karjaikon, abból a herczegnői osztályból tudniillik, melynek mindene megvan, a mi egy herczegnőnek, csupán csak neve nincs hozzá. Ez pedig csekélység.

Az a fehér nyakkendős, kásztorkalapos dandy, a ki szörnyen gyűrődött ingfodrai között három mogyorónyi brilliantot visel, kezében pedig hatalmas tüskés botot forgat, az – a király. – Az a delnő pedig, ki az akkori idők divatja szerint térden alól érő selyem viganót, szélein rózsafűzérekkel, könyökig érő keztyűket, s felhőtakaró kalapot paradicsommadártollal visel, s kit IV. György karjára fűzve vezet: – az – az a királyné; igen: – «pillangó-királyné»: «Queen Butterfly», a hogy őt az orgiákban nevezik.

Az «Arany kókuszdió»-ban le van terítve a tekeasztal; halottak napján Angliában nem szokás tekézni. Nagyobb biztosság kedveért maga master Sam is felfeküdt rá, s ad hominem tudatja mindenkivel, a ki kétkednék felőle, hogy ott ma golyókat lökdösni nem lehet.

IV. György, a mint az ajtón belépve, szemeit a kétes lámpavilághoz s a szellőzetlen dohányfüsthöz acclimatizálta, fél szemüvegét aranyos fogantyúval szeme elé dugva, a legtökéletesebb orrhangon, a milyen csak a fash világban divatozik, kiálta:

– Sam! Hol vagy Sam? Hol vagy te országos gazember?

A megtisztelt házi gazda, a nélkül, hogy tenyerébe fektetett arczán változtatna, vagy a tekeasztalról felemelkednék, morogva viszonz:

– Itt van Sam. S szeretné tudni, hogy miért volna ő országos gazember?

György int felemelt tüskés botjával, mire követői körüle csoportosulnak; ő pedig egy háromszegletű papirt von elő oldalzsebéből, mely alakját akként nyerhette, hogy valaki egy ív papir szegletét szakítá le s arra írt levelet.

– Látják mylordok ezt a szép kis darab papirost; körül sincs nyírva, a szélei sincsenek ugyan megaranyozva: de legalább a parfümtől illatos, ha ugyan a grógot is parfümnek lehet elfogadni. Ez egy levél, a mit master Sam írt IV. György királyhoz.

– Ha királyi correspondentia s országos ügy, a «kék könyvbe» vele, szól erre egyik dandy a csoportból, talán épen maga Sheridán, mert ő is rendes czimbora volt ott.

– Oh nem; ez gyöngéd magán ügy. Ide hallgassatok.

– Lámpát közelébb.

– Szükségtelen; olyan goromba az írás, hogy sötétben is olvashatni. – Tehát:

«Mester Sámuel köszönteti IV. Györgyöt! – Master Sam köszöntet engem! s a gazember még a maga nevét írja elől! – Ezerháromszáznyolczvanöt font és négy shilling, a mivel fölséged nekem tartozik. A conto mindennap nagyobb, s nekem a pénz kell. Fölséged tud pénzt csinálni, de én nem tudok. Az ördög vigyen el engem, ha holnap egy ital sherryt adok, a míg a pénzemet meg nem kapom. Fölségednek «még most» hűséges alattvalója Sámuel.»

Az egész társaság hahotája kisérte a furcsa okirat végszavait.

– Te írtad-e ezt, te besózott kilenczszem? kérdé a király, újra eldugva a becses okmányt.

– Én hát, szólt master Sam, de fel is ült aztán, még pedig úgy, hogy a tekeasztal közte és a király közt maradjon. Úgy lovagolt rajta, félig lelógó lábbal, mint egy lovon ülő mylady.

– S tudod-e, hogy ez «felonie»?

– Nem tudom, hanem azt tudom, hogy a rossz adóst, a ki nem fizet, mindenütt szabad üldözni a hitelezőnek Ó-Angliában.

– Akkor apámat, III. Györgyöt nagyon üldözhetnék a hitelezők, mert ő annyi adóságot csinált, hogy ha tallérban együtt volna, körül lehetne vele rakni a birodalmat.

– Igen, csak hogy III. György király nem arra csinálta az adósságot, hogy kakasviadalon pazarolja el a pénzt, hanem arra, hogy egy Napoleont veszítsen el.

– Egy Napoleont? Te háládatlan tengeri pók! Hát nem ezer Napoleont vesztettem én el tegnap is itt ezen az asztalon? (Értsd: Napoleon aranyat.)

A gentlemenek olyan jónak találták ezt az élczet, hogy nevettek rajta. Nagy urak élczei mindig fényesek!

– Nos, hát te görbére egyengetett kútágas, van-e bátorságod a te uradnak azt mondani, hogy nem hitelezel többet?

– Van bizony. Ha valamelyik matróz nem akar fizetni, elmegyek a kapitányához s bepanaszlom, megveszem rajta; de ha az «én uram» nem akar megfizetni, ki az ördöghöz menjek ellene panaszra?

– Hát azon az asztalon mi van leterítve?

– Egy bowle punch, egy pár sült fogoly, meg egy szőlővel töltött plumpudding.

– S te vakmerő, azt hiszed, hogy én azt nem merem elfoglalni tőled?

– Nem az enyim. Egy derék gentleman rendelte meg, a ki előre szokta mindennek fizetni az árát. Azt pedig tudom jól, hogy Ó-Anglia törvényei szerint a király sem teheti senki tulajdonára a kezét annak személyes engedelme nélkül.

A gentlemenek hallatlanul jól mulattak azon, hogy a «kókuszdió» korcsmárosa olyan szépen prælegál a Magna Chartaból.

– S ki az a te derék gentlemaned, Sammy, a kinek a vagyonához nyúlnunk oly égrekiáltó alkotmánysértés fog lenni?

– Az a derék, készfizető gentleman, senki sem más, mint a ki ott jön be az ajtón, a nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire, ő kegyelmessége.

A nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire nagyon ismerős lovag volt a király előtt; első divathős, kinek minden kifogás fölötti nyakkendőállását mindenki irigylé az udvarnál, de ki e nyakkendőkötés titkát még királya kérelmére, biztatásaira sem árulta el soha, a mi erős characterre és szabadelvű nézetekre mutat.

Sir Brommel csak egy hét előtt is még kegyencze volt IV. Györgynek, hanem egy napon el találta felejteni magát s a Westminsterben is hanyattveté magát a pamlagon a király előtt; azt hitte, ott is az «Arany kókuszdió»-nál vannak. A király aztán ezért kilökette a lovagot inasaival az ajtón. E miatt viszont Brommel fente a fogát, hogy visszaadja a tromfot Györgynek, majd ha összekerülnek megint a «Kókuszdió»-nál.

A nagyon tiszteletreméltó gentleman inasa kiséretében jött, ki mindenütt sarkában követte. Divat volt akkor a közellátást affectálni, melynek következtében sir Brommel úgy nézett szüntelen, mintha minden embernek a feje tetejét akarná meglátni.

A mint IV. Györgyhöz ért, még magasabbra emelte fejét, még jobban összehúzta szempilláit, nyitva tartott szájjal bámulva rá szörnyű ismeretlenül s azzal visszafordulva inasához, nyafogó hangon kérdezé tőle:

– «Who is that fellow» (ki ez a ficzkó) ezzel a gyűrött nyakravalóval itt?

A király szemébe azt mondani, hogy «that fellow» s még az inastól kérdezni, hogy ki ez? s e fölött a nyakravalóval boszantani, a mi csakugyan nem állt oly szépen, mint Brommelé!

A nagyon tisztelt gentleman minden más alkalommal azt koczkáztatta volna, hogy ő felsége sajátkezűleg egy hatalmas pofonnal üti őt még egyszer akkora lovaggá, mint a mekkorának már született és felnőtt; hanem ezúttal jó lett volna ránézve, ha ily tréfás büntetéssel megszabadulhatott volna. Terhelte bűnét az a körülmény, hogy a bowle punchot előre kifizette!

– Megállj! kiáltá útját állva IV. György. Hűtelen! Te a király személyét sértéd meg.

– Oh, ezer pardon. Nem ismertem meg felségedet.

– Hogy ez a tévedés többet meg ne történjék rajtad, ez órától fogva száműzünk birodalmunkból, s ha mától 24 órán túl itt találtatol, a Towerbe záratunk, s megindítjuk a pert ellened felségsértés miatt. El szemeink elől!

A szegény lovag megzavarodva hátrált ki az ajtón: György arcza úgy lángolt a harag miatt, hogy mindenki félrehúzódott tőle; a gentlemenek látták, hogy ez több a tréfánál.

– Mylord cancellár! kiálta György, miután Brommel eltávozott. Gondja legyen rá, hogy parancsunk végrehajtassék. A száműzött fölségsértő vagyonaival mi történik?

– Azok a koronára szállnak, felelt a cancellár, kinek persze itt is György oldalán kelle lenni.

– No úgy hát ez a bowle punch és ez a plumpudding a mienk! szólt kaczagva IV. György; üljünk hozzá, urak; ide mellém Queen Butterfly! Ma confiskált punchot iszunk!

E szóra ismét kigyulladt az elfult jókedv; a király szeszélyes ötlete új fordulatot adott a drámának; a vidám társaság ismét a víg czimborát találta benne s az anecdoták világában e partie a király részére volt megnyerve. Mint tudjuk, a világ mindig annak pártjára áll, a ki ellenesét kijátsza, nem azéra, a ki ellenesét leverte. Halottá tenni könnyű, de csúffá tenni nehéz.

Hanem a szegény Brommel ezért csakugyan komolyan száműzve maradt goromba tréfájáért; s mint száműzött halt meg Frankfurtban, csak halála után hagyva végrendeletében hazájára azon megbecsülhetlen titkot, miszerint nyakkendőjének fölülmulhatlan jóállása az által eszközöltetett, hogy ki volt keményítve! S ily lángésznek külföldön kelle elmulni egy meggondolatlan szó miatt, holott szép talentuma mellett még valamelyik európai udvarnál követségi állomást is tölthetett volna be!

IV. Györgyöt nagyon utolérte e szent napon a jókedv. Máskor is állandó útitársa volt az, de különösen hozzá szegődött olyankor, midőn valakit erősen letromfolhatott. Már, hogy az a marokkói bey volt-e, vagy egy nyeregből kiütött gavallér, vagy egy megdöngetett lovászlegény, az rá nézve mindegy volt.

– Sam! ide hallgass Sammy; ne duzzogj; eredj, küldj zenészekért nekem. Ma vígan akarok lenni.

– Ma pedig nem fog sem hegedű, sem furulya szólni az «Arany kókuszdióban», felelt rá vissza Sam röviden.

– Ennek a ficzkónak még egy pár fogát ki kellene ütni; nagyon keményen pattog a szájában a szó! kiálta egy, minden szolgálatra kész udvaroncz.

– Ne bántsátok! szólt bele György. Én becsülöm az alattvalói őszinteséget. Tehát kérlek édes barátom, Sámuel, légy olyan szives, világosíts fel indokaid felől, a mik arra kényszerítenek, hogy fejedelmi óhajtásunk teljesítése ellen nehézségeket támaszsz; hogy ha netalán az alkotmány ellen vétettünk volna tudtunkon kivül, azt jóvátehessük. Tudod, hogy a mi szivünk jó, de gonoszindulatú államtanácsosaink eltitkolják előlünk a nép óhajtását.

Az államférfiak, kik maguk is jelen voltak a mulatságon, igen jónak találták e legkegyelmesebb tréfát.

– Hát bizony itt ma nem lesz muzsika; és másutt sem lesz egész London városában, sőt a hármas királyságban sem lesz, azon egyszerü oknál fogva, hogy most halottak napja van s Ó-Anglia törvényei mindenkinek parancsolnak, még a…

– … Még a hegedüknek is! Tökéletes igazad van, Sammy. Ó-Anglia törvényei nagyon jól tették, hogy gondoskodtak a szegény halottakról, hogy egy napján az esztendőnek legalább nyugton alhassanak a concertek miatt. Hanem azt remélem nem tiltották meg, hogy a halottak emlékére egyet ihassanak Anglia polgárai, már tudniillik a kiknek van mit, mint például nekünk. Mylordok és myladyk, emeljünk hát poharat az én halottam emlékére: «éljen a megholt királyné, Karolina!»

E bizarr toasztra összecsördültek a poharak. Kaczagni való volt az! «éljen a megholt!» Egy víg czimbora kiváncsi volt e kérdést feltenni:

– Tehát csakugyan megholt volna?

– Valóban megholt, erősíté György. Sőt már el is van temetve. Ha nem hiszitek, ime lássátok: az orvosi bizonyítványok, a mik haláleseteiről tanuskodnak.

– Haláleseteiről? vágott közbe egy kétkedő. Tehát hányszor halt meg?

– Oh, háromszor, négyszer; igen sokszor. Nem minden ember teheti azt, az csak egy királynénak van módjában. Ide figyeljetek.

IV. György tárczáját kivéve, abból három levelet keresett ki, mind a három egészen egyforma borítékba volt téve, s egy kéz irása.

A király olvasá fel egyenkint a leveleket:

«Sire!

E levelet a nubiai puszták közepéről irom. Mellékelve van hozzá a chansonette, mit a királyné írt hozzám, s én dalt csináltam reá. Hogy a dal hozzám iratott s hogy ez valóban szerelmi dal, azt bizonyítja az arab kalauz, ki tanuja volt együttlétünknek a forrásnál, melyet a királyné «boldog szeretők forrásának» neveztetett el s rózsákkal körülültetésére alapítványt is tett. Az arabot, kinek neve Maruf, idecsatolva küldöm a levéllel együtt, ő hitelesen fog bizonyítani. Fölségednek legalázatosabb szolgája Bartolomeo Bergami.»

A király odaveté a dalt, a dallammal együtt a Queen Butterflynak, ki utczai énekesnő lévén, azt «à vista» tudta rögtön énekelni, s nemsokára az egész társaság énekelte utána a refraint: «nappal az ég csillagait, este a nap melegét», a hogy csak kinek-kinek a torkán kifért; mert muzsikálni nem szabad ugyan, de a ki maga torkát fárasztani akarja, az bizony dalolhat magának ünnepnapokon is, a milyen fenhangon csak bir.

– Ez valóban a királyné irása, szólt a komoly lord kanczellár, lámpa elé tartva a papirszeletkét. Ez igen fontos okmány fog lenni.

– Ez volt egy halál, szólt György, visszatéve borítékjába az első levelet, s azzal kibontá a másodikat.

– Hallgassátok: «Sire! Itt küldöm ez aquarellt, melyen a királyné magát és engemet egy lapra festetve, ezáltal legcsalhatatlanabb bizonyítékot adott maga ellen; a festő, ki e képet készitette, szintén rendelkezésére küldetik, s mind ezt, mind egyebeket bizonyítani kész. A királyné valami istenasszonyt ábrázol, én pedig valami pásztort; a nevekre nem emlékezem, mert nagyon különösek. A pictor tudni fogja. Felségednek legalázatosabb szolgája, Bartolomeo Bergami.»

Mindenki kapott a festett kép után: hol van a szerencsés Coridon?

A Queen Butterfly, a mint kezébe kaphatta az aquarellt, szemeit hol arra, hol Györgyre szöktetve, összehasonlítani látszék a két alakot.

– Nos, királyném, melyikünket találod szebbnek: te női Páris, melyikünknek adod az Eris almáját?

A Quen Butterflynek annyi utczai életphilosophiája volt már, hogy a festett képet magas megvetéssel hajítsa az asztalra s keztyűs kezét mosolygó grácziával nyujtsa a királynak.

– Ah, az «én királyném» meg tudja különböztetni a királyt a lovásztól.

– Az volna az irigylett lovag? kérdék többen.

– Nemes embernek adja ki magát, de nem volt egyéb közönséges futárnál. Én tudom, mert tudtommal lett nápolyi gróffá.

Ez volt tehát a második halotti bizonyitvány!

Most a harmadik levelet bontá fel a király. A czimboraság kiváncsian dugta össze fejét e mindig érdekesebbé váló okmányok olvasása közben; a Queen Butterfly a király vállán keresztül iparkodott a levelet olvasni.

«Sire!

Ma három hete egy alberghoban, hol a királynéval megszálltunk, egy pár nobilival leültem koczkázni. Egy közűlök minden pénzét elvesztve, haragjában a kancsót fejemhez vágta. Én felbuktam eszméletemen kívül. Veszedelmes sebet kaptam fejemen. Midőn felocsudtam, a királynét láttam fekhelyem mellett. Azt mondtam neki, hogy őt rágalmazták előttem s védelmében kaptam e sebet. Egy orvost keresett fel s ahhoz szállíttatott. Az orvost e levélhez mellékelve küldöm. Ő bizonyítani fogja, hogy a királyné egész betegségem alatt egy óráig el nem hagyott, mellettem virrasztott, ápolt és sebemet kötözte, sőt az orvosnak anyjától kapott gyűrűjét is odaadta jutalmul, a miért felgyógyított; a mit van szerencsém ezennel felségeddel legalázatosabban tudatni.» – Aláirás, mint a többin.

A hahota minden hanglépcsőn végig hangzott ez utolsó levélre. A királynő, mint betegápoló!

Csak a Queen Butterfly, csak annak az egynek volt szive magában mormogni: «a háládatlan kutya!»

– Ugy-e bár, hogy meg van halva a királyné? szólt IV. György, és szemei ragyogtak a kérdés mellé. Ugy-e bár, hogy ihatunk az emlékére halottak napján?

– Csak volna mit? – jegyzé meg szárazon a lord kanczellár. A punch elfogyott, s Sammynál nincs az udvarnak több hitele.

– Van nekem! kiálta fel a pillangókirályné. Sam! az én hitelemre hozz bort. Ma én fizetek: én traktálom az udvart.

Azzal néhány szót sugott Sam fülébe, mire a mogorva vendéglős fogta a korsókat és a pinczekulcsot s nemsokára tele korsókkal jelent meg a társaság előtt, mely azután reggelig ivott és dörömbölt, más zene hiányában az asztalt dolgozva ökleivel, s törött palaczkok nyakával.

A Queen Butterfly előljárt az ivásnál s mikor a mylordok és gentlemenek jobbra-balra düledeztek, ki az asztalra, ki az asztal alá, ő még akkor is uralkodott s midőn végre maga György is lehajtotta gondterhelte fejét, a Queen Butterfly akkor is fenn volt s a roskadozó György fejét keblére emelve, poharát ajkaihoz erőlteté.

– Még e poharat a halottakért!

György dadogva mondá: «minden halottért: – az enyimért is». Mit szólsz vén gazember? te Sammy! Mit csinálnak a halottak?

– Azt hiszem, hogy feltámadnak – dörmögé a korcsmáros.

Azzal György is álomnak hajtá fejét; egyedül hagyva a csatatéren «királynéját».

Egy szögletben ült külön asztalnál Gilvay, a geniális torzképfestő, az vázolta albumába e jelenetet, a mi harmadnapra minden műárus útczai tárlatában látható és kapható volt két shillingért: a nagy férfiak elnyúlva az asztal alatt s a király a Queen Butterfly ölében.

IV. György nem haragudott az ilyenekért, hagyta árultatni szabadon e carricaturákat, még csak be sem szedette a boltajtókból.

A mint Gilvay elsompolyodott a teremből, a Queen Butterfly fölállt az asztal mellől; Sam mesternek inte, ujjait ajkára nyomva, mire az a kandallóban fújtatóval felszítá a tüzet; a Queen Butterfly valamit vetett az eleven szén közé, a mi hirtelen lángra lobbant a kandallóban. Azzal eltünt a teremből.

Nemsokára jöttek a király pitvarnokai, kik szokva voltak már hasonló esetekhez, felpakolták az urakat, kocsikra rakták és haza vitték.

Csak másnap későn, midőn IV. György keresni kezdé a három levelet, a mit a «Kókuszdiónál» mutogatott, vevé észre, hogy azok hiányzanak. Nem jutott aztán eszébe, hogy eltette-e azokat ismét zsebébe, vagy valamelyik úri czimboránál maradtak, vagy az asztalon feledték azokat?

Keresteté, kérdezteté mindenfelé; de senki sem tudott felőlük. Elvesztek biz azok végkép. Nem nagy veszteség ugyan, mert a tanuk mégis megmaradtak, de különösen az a kettős arczkép sokat bizonyított volna.

Ezúttal egyik királyné a másiknak jött segítségére; az utczahölgy a fejedelemnőnek!

III.

Az udvarnál meg volt már ásva a királyné sírja.

Minden zugában a Carlton-housei királyi palotának beszéltek a magas asszony szégyenéről. Komoly diplomaták a Bathrend redőgazdag köpenyével vállaikon arról értekeztek a titkos tanácsteremben, szőtték-fonták a szemfödelet, a mivel úgy letakarhassák a halottat, hogy annak még orczapirulása se lássék. Az előszobában várakozó udvaronczok élczeket gyártottak a magas hölgyre; tudván, hogy egy sikerült élcz, mely eljut IV. György fülébe, megalapíthatja a szerző szerencséjét. Az udvarhölgyek pipereasztalainál Bartolomeo kalandjait szaporíták végtelen változatokban s szerencsés udvarló volt, ki hölgyek számára egy silhouettejét megszerezhette a hirhedett kalandornak. Vén hivatalnokok keresték a pandektákban az ide vonatkozó törvényczikkeket, a mik szerint a királynét el fogják itélni; bizonyosan a vihánczoló inassereg is e tréfák felett nevet a lépcsőkön, sőt a két borotvált ránczos képű vén hors garde a kapu előtt, az is a királyné sorsáról dörmög s számít a szerencsére, hogy egy nevezetes napon tán épen ő lesz az a választott, ki a feketével bevont szekeret kisérni fogja addig a vörös állványig, a melyről Gray Johanna királyné vére olyan szépen csurgott le köröskörül. S ha egy elkésett kóbor gavallér éjjel az utczán dalolva megy végig, Goddam, ha ez nem úgy végződik: «este a nap melegét».

És senki, senki sem érez részvétet az üldözött hölgy iránt?

Nincs Angliában senki, a ki érezné, hogy ez egy irtóztató, földalatti cselszövény, a mely nagyobb szégyen arra, a ki a tőrt vetette, mint arra, a ki elesett benne; hogy szégyen, gyalázat az, mikor ennyi bölcs, nagyhatalmú úr egy gyönge, senkit nem bántó asszony ellen összeesküszik, mikor a leghatalmasabb nemzet kormányférfiai azt a mindenüvé elható befolyást, mely nekik azért adatott, hogy az angol névnek tiszteletet szerezzenek a kerek földtekén, arra használják fel, hogy egy szegény asszonyt kémeikkel kisértessenek egyik égsarktól a másikig, s mindenütt a hová lép, a királyi udvarok küszöbétől a puszták sátoráig, kisértetet, csábot idézzenek gondtalan szive fölé; mikor a protestans Anglia kormányférfiai túltesznek a spanyol inquisitión!

Nem lázad föl e gondolatra semmi szív a ködök szigetén.

Ah – bah! gondolják a magas urak; a peerek házán túl nincs világ. A nagy szörnyeteg, a nép, a mob, a canaille alszik és talán álmodik is, de nem cselekszik.

De hátha feltalálna ébredni!?

* * *

Legutolsó volt minden angol nő között maga a királyné, ki a rossz hirt, mely elterjedt felőle a hármas királyságban, megtudta.

A mint ezt az udvari cselszövény szerint tudatták vele, gondoskodtak arról is, hogy a királynét roppant pénzösszeg birtokába helyezzék.

Így számítgattak: a nehéz vádakkal terhelt nő meg fog rettenni; előtte áll a nagy szabad világ, mögötte a sötét Tower, feje fölött a bárd; – el fog futni a világba, megelégszik azzal, hogy boldog nő legyen, boldogtalan királynő helyett, s hogy fejét megmentse, el fogja ejteni a koronát.

Akkor aztán in contumaciam elitélhetik a férj ágyától, asztalától és trónjától, IV. György más nőt fog vehetni, a kit a mostani politikai constellatiók jobban ajánlanak. Hiszen csak ez volt a czél, a miért a másikat, az útban levőt fel kelle áldozni.

Oh mi rosszúl ismerték a női sziveket.

Karolina királyné e vádak hirére rögtön elbocsátá minden kiséretét s egyedül indult neki, hogy visszatérjen – Angliába.

Francziaországban St. Omerbe jutva, egy londoni barátja, Wood alderman várt reá, ki megtudva a királyné szándokát, le akarta őt beszélni az Angliába visszatérésről, a nagyhirű Brougham, a királyné ügynöke, tudósítá őt, hogy a király évenkint fél millió jövedelmet biztosit számára, ha Angliába vissza nem tér, s a koronáról lemond.

A koronáról? talán; de jó hiréről? Hogy egy nő, egy királyné mondjon le jó hirnevéről, engedje magát három országon keresztül gúnyra emlegetni; tehetné-e azt évenkint fél millióért?

– Vissza fogok térni! felelt azoknak, a kik pénzzel kecsegteték.

Aztán fenyegették VIII. Henrik nejeinek véres emlékével.

– Vissza fogok térni.

A hogy nők szokták, – a kik, mellesleg mondva, nagy hadvezéri adományokkal szoktak birni, a királyné sokkal hamarább, mint várták tőle, határozta magát egy merész lépésre.

Egy reggelen a doveri őrtoronyban Calaisból jövő gályát pillantának meg, melynek árboczaira a királyi lobogók voltak felvonva. A királyné volt e gályán, ő volt oly merész, hogy a királyi lobogót felvonatta. És a doveri kormányzó, elég tudatlanul, a királyi családot illető üdvözlésekkel fogadta az érkezőt. Szegényt rögtön nyugalomba is helyezték, e menthető, de helyre nem hozható tévedés miatt.

Az első lábnyom, melyet Karolina Albion partjára kilépve a földön hagyott, igazolta, hogy a nő sejtelmei voltak erősebbek, mint a férfiak bölcs mindentudása.

Ez első lépésre felébredt az a szörny, az a mob, az a megnevezhetetlen úr, a kit a nagyok nem szeretnek ismerni.

Magát a doveri kikötő partját roppant néptömeg lepte el, mely kitörő riadallal fogadta a partraszállt királynét. Innen a Bleakheathen át Londonig egész útja egy diadalmenet volt. A városokból száz meg száz kocsikkal jöttek eléje, az ablakokból ünnepies lobogók, szőnyegek csüngtek alá s az útak melletti fákra ujjongó nép kapaszkodott fel, a hol végig vonult. London közelében egy dandár lovas ifjuság nyargalt ki eléje, benn a városban a boltokat bezárták, az ablakokat kivilágíták, s midőn a királyné hintaja a Citybe ért, ott kifogták előle a lovakat, maga a nép vitte azt végig a királyi palota és a miniszterek ablakai előtt; hallhatták odabenn az országrendítő kiáltást, mely a míg «éljen»-t rivallt a «politikai martyrnak» – «pereat»-ul hangzott a kormányra nézve.

Azon cselszövényben, melylyel a kormány «egy szabad angol nőt» körülhálózott, az egész büszke angol nemzet érezte magát megsértve s boszút állt e sérelemért.

Ugyanabban az órában, melyben a királyné hintaja London sorompóin behajtatott, késő este lord Liverpool, a király minisztere letevé a peerek asztalára a rejtelmes «zöld erszényt», melyben a királynét vádló titkos irományok voltak lepecsételve s felolvastatott a királyi üzenet az alsó- és felsőházban a királyné perbefogása végett.

A miniszteri párt titkos bizottmány előtt kivánta a királynét elitéltetni. Az urak háza könnyen beleegyezett: de az alsóházban kemény harcz kezdődött s egy nehéz szó hangzott el, melynek neve: árulás a nemzet jogain.

A nemes Wilberforce azt ajánlá az elkeserült feleknek, hogy békitsék ki a királyt a királynéval és az egész rettegéssel teljes pert semmisítsék meg.

A királyné volt az, a ki ez ajánlatot legelőször visszautasítá.

«Nekem itélet kell, nyilvános itélet, mely fölment, ha ártatlan vagyok, boszút áll rajtam, ha bűnösnek talál. Tartozom ezzel magamnak, a trónnak és a mélyen sértett angol nemzetnek.»

És ezzel megkezdődött a per a királyné ellen – a nyilvánosság sorompói előtt.

A legszomorúbb per, a mely valaha megnehezíté a bírák lelkiismeretét s felzavarta a köznyugalmat.

Brougham e pernek köszöni híre jobb részét, melyben a királyné védője volt, s Canning népszerűségét az emelte még magasabbra, hogy a pör miatt kilépett a miniszteriumból.

Minő természetű lehetett e nevezetes per? azt jó hallgatással mellőznünk. Hat hétig, míg a tanúvallatások folytak – angol nő nem vehetett kezébe hirlapot.

Hanem azért a részvét óriásilag nőtt a királyné iránt; a három királyság minden részéből özönlöttek hozzá a bizalom és részvétteljes feliratok, aláirva a nép ezrei és ezrei által, csupán egy adressenek tizenötezer férjes nő volt aláirva. Másutt anyák vitték felnőtt fiaikat a nyilvánosan kitett felirathoz, hogy neveiket oda jegyezzék: «mikor a királynét meg akarják gyalázni, akkor minden angol anyát meggyaláznak».

Ilyen ár ellen kelle küzdeni a királynak és kormányának.

Anglia legnagyobb capacitásai elismerék és ki merték mondani, hogy ez a per a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az országot érheté.

IV. György sokkal gonoszabb munkát kezde meg, midőn nejét erkölcsileg akarta megölni, mint egyik szerelmes előde, ki nejeinek egyszerüen leütteté fejeiket.

Az angol közérzület ellen intézett támadás volt ez, s nagy szerencse annak, a ki érti, nagy szerencsétlenség annak a ki nem, hogy Angliában ez a trónnak az alapja.

A mely napon a királynénak az ország legfelsőbb törvényszéke, a parlament előtt meg kelle jelenni, Sidmouth lord parancsára az egész városhatóság, békebirák, a londoni és middlesexi constablerek az utczákra voltak rendelve; a bowstreeti gyalog és lovas militia már korán reggel elfoglalá az utczákat, mik a főrendi házhoz vezetnek. A constabler-testület ezer emberrel szaporíttatott s a tűzoltó-test gyülhelyeire rendelve, várakozott, mint valami nagy égés idején.

A felső tábla épülete erős korláttal vétetett körül, melyen csak egyesével bocsáták be a kocsikat és gyalog jövőket; e sorompón belüli tért a királyi testőrség foglalta el, minden szögletbe, mely az országházra néz, erős hadcsapatok voltak elhelyezve, sőt a zárt kapukon belől kartácsra töltött ágyúk is voltak felállítva, miket éjjel szállítottak oda a woolwichi fegyvertárból.

A királyné a St. James Squareben lakott, bérlett házban. Kilencz órakor megérkezett érte az udvari diszszekér, hat lovas fogattal. A királyné gyászba öltözve, hátravetett fehér fátyollal fején jött le lakásából, aldermann Wood s lady Hamilton kiséretében.

A nép, mely lakását szüntelen őrzé, dörgő riadalban tört ki láttára, s ezentúl egész a parlament-épületig lépésről-lépésre egy diadalmenet volt átvonulása London utczáin; a nép ujjongott, az ablakokból kendőkkel lobogtattak felé üdvözletet s végig hangzott előtte, utána: «éljen a királyné!»

A kocsinak Carlton-house előtt kellett elhaladni: a király palotája előtt. A palotaőrség künn állt fegyverben, midőn a menet közelgett, mindenki rettegett tőle, hogy ez véres összeütközés helye lehet.

Egy csoport némber, nekihevült arczczal, jött a kocsi előtt; a csoport között, szilaj taglejtései által kitünve, a Queen Butterfly.

A mint a katonaság elé értek, a némbercsoport az őrség elé tódult, s a mint a Queen Butterfly leszakítva szétbomlott hajáról a veres szalagot, azt megcsóválta a levegőben, százszoros kiáltással zendült meg: «éljen a királyné!»

A királyi palota helyőrsége e szavakra felemelé fegyverét és – tiszteletteljesen üdvözlé az elhaladó királynét; a másik perczben aztán minden katona nyakában volt három-négy asszony, kik őket csókokkal elhalmozák. És ez a király palotája előtt történt.

Mentül jobban közeledett a menet a parlamenthez, annál sűrűbb lett a népcsoport, a pairek és miniszterek hintói végig álltak az utczán, sorára várva; a nép utat kezde verni közöttük a királyné hintaja számára s kényszeríté a miniszteri hintók bakján ülő kocsisokat, hogy kalapjaikat levegyék a királyné előtt.

Egy lovag jött szemközt; szikár, sovány arczú férfi: «Le a kalappal!» kiálta rá ezer torok; «ott a királyné!»

A katona büszkén tekinte szét a néptömegen s megbillentve kalapját, tovább lovagolt. Annak köszönheté, hogy valaki elkiáltá magát: «ez lord Wellington!» mert azon a helyen nagyon olcsó volt a káposztatorzsa.

Egy fényes hintón a királyi egyenruhába öltözött inasok ültek.

«Le a kalapokkal!» rikácsolt rájuk a Queen Butterfly.

«E kocsiban a királyi herczegnők ülnek!» kiálták.

«Annál inkább!»

S azoknak is süvegelniök kellett.

A parlament-épület előtt is üdvözlé a királynét a testőrség; kocsijánál a ház hivatalnokai fogadták; Thyrwitt Tamás és Brougham Henrik nyujták neki kezeiket kiszálláskor, úgy vezették fel az országházba.

A gyülésteremben pompás elefántcsont karszék volt a királyné számára készítve, biborral bevonva; ebbe ült le a legmagasabb vádlott, ki az ország törvényszéke előtt megjelent, hogy itéletet kérjen.

Megjelenésekor a lordok mind felálltak és üdvözölték; a királyné nyugodt, elfogulatlan tekintettel nézett végig biráin, kiket névszerint hívtak fel egymás után.

Azzal felolvasák a vádlevelet.

Rút, megbélyegző, szégyenteljes irat az. Erős hidegvér kellett hozzá, hogy hasonló titkokat ily rettentően nyilvánosságra hozzanak. A király tanácsosai nagyon jól véltek eleget tenni kötelességüknek, midőn a királynét így eltemették, de legalább ne temették volna sárba!

A szegény asszony végig hallgatta azt.

Ha volt bűne – és azt csak Isten itéli meg – úgy e bűneért ez óra alatt kiszenvedett. Nem látta senki könyezni; arcza fájdalomtól lett halvány, nem a szégyentől piros. «Mennyi ármány, menynyi hazugság!» suttogá a felolvasott okirat végén lady Hamiltonnak.

Hanem mindezt be kell még elébb bizonyítani. Hol a tanúk? Ki esküszik meg oly történt dolgokra, miket csak a puszta csillagai, meg a beteg ágyánál pislogó éjjeli mécs látott? Ki mondhatja azt: én ott voltam?

Már az is egy sérelem volt, hogy a vádlottal előre nem közölték a terhelő tanúk neveit; pedig azt követelhette volna, azért ha királyné volt is.

Ah, egész legio volt a tanuk száma, kik ellene egymás után fölkeltek a tanúk padjáról s kiálltak a sorompók elé.

Mind azok, a kikkel valaha jót tett, kikre kincseit pazarul szórta, a kiknek gyermekeit ápolá; a kiket a porból, az éhhalálból megszabadítni vélt: azok mind fizetett bérenczek voltak, kik esküdtek és bizonyságot tettek ellene, kik arczátlanúl meséltek ellene irtóztató rágalmakat, a miknek egy ezredrésze elég arra, hogy egy nőt megöljön. És a szegény asszony ily nagy adag méregtől sem halt meg.